Abbado is…

A szerk.

Elhunyt Claudio Abbado. A halál 81 évesen érte, bolognai otthonában. Búcsúzunk az olasz karmestertől.

Hallgatnom kellett volna a többieket, mégis halkan énekeltem. Magamnak dúdoltam, nem a barátomnak, aki a gödör fölött keresztberakott deszkapáron feküdt a koporsóban. Biztosan hall engem, hallja, hogy egy dallamot sem tudok tisztán elmormolni. Messziről még hallani véltem a lélekharangot is. Vagy csak hiányzott, nem tudom. Valaki emelt hangon beszélni kezdett, aztán vége lett. A sírásók fegyelmezetten lapátoltak, a barátom fia összeszorított ajkakkal sütötte le szemét, nem nézte, de látta őket. Amikor letűzték a fejfát, megrezzent a telefonom. Ki lehet az, kedd délelőtt tizenegykor?

Egy keddi napon, délelőtt tizenegy óra tájban születtem. Már csak ezért is volt okom lemaradni  a gyászolóktól, s ahogy hátrébb kerültem, átváltoztam bámészkodóvá. Kihúztam a zsebemből a telefont,  megpróbáltam a januári napsütésben kibetűzni a képernyőt. Entgangener Anruf: Pater Nikolaus anrufen. Mi ez? Ritkán szokott mobilon hívni. Kiadós sétának ígérkezett a kis lindenthali temetőből fölmenni a pálosokhoz, de legalább kisétálom a gyászomat. A városnak ezen a részén az utcák zeneszerzőkről voltak elnevezve, Haydn, Mozart, de még Peter Griesbacher könyökívben kanyarodó utcáján is átmentem.

– A temetésről jöttél? – fogadott barátságosan.

– Onnan. Hiányoltam, Pater.

– Én már elbúcsúztam tőle a requiemen. Diópálinkát?

– Nem, köszönöm. A múltkor eléggé megártott.

Az öreget még nem láttam egyedül inni. Töltött magának, és lehajtotta egy baljós mozdulattal. Csukott szemmel koppantotta a poharat az asztalra. Majd hirtelen fejmozdulattal mereven a plafon felé nézett. Bal kezét a rekeszizma elé emelte, s újra lehunyta a szemét. Szája szélét megnyalta, aztán mély levegőt vett. Kifulladva lélegzett, nyelt egyet, majd elégedetten biccentett. Lassan megint fölnézett. Már nem a plafont bámulta, annál távolabb láthatott. Mimikája egy röpke pillanatig csodálkozást mutatott (00:30-01:12). Aztán megszólalt:

– Abbado is...

– Mikor?

– Tegnap reggel. A családja adott ki rövid közleményt, aztán végigsöpört a hír a neten. Kegyes volt hozzá az Isten. Életében, halálában. Pedig a rákbetegség nem Istentől való. És egyszer ki is gyógyult belőle.

– Ezért keresett telefonon?

– Igen. Tudtam, hogy temetésen vagy, itt a közelben. Veled lehet zenéről beszélgetni. Ha a borokról akarok beszélni, Frater Martint hívom, ha a női lélek rezdüléseit szeretném megérteni, akkor meg Küßlinger pszichológusasszonyt. Mi jut eszedbe róla kapásból?

– Frau Küßlingerről?

– Abbadóról.

– Hm. Talán ahogy átvitte a huszadik századi arisztokrata művész mentalitását egy huszonegyedik századi korszerű plebejusságba. Ahogyan elvetette Toscanini diktatórikus módszereit, és inkább Bruno Walter barátságos magatartását követte a zenészeivel. Sőt, én még sörözni is láttam egyszer a Mahler-zenekar fiataljaival, ha jól emlékszem, Darmstadtban. Jut eszembe: volt ereje ifjúsági zenekarokat alapítani. Igen. A jövő aprólékos gondozása, de innentől már csak súlytalan közhelyeket vagy száraz adatokat mondhatnék.

– Fura, hogy nem karmesterként maradt meg benned.

– De… persze… annak is. Irigyeltem is a népszerűségét. Beethoven zongoraversenyei Pollinival, vagy a Mahler-szimfóniák. Minek is mondjam: lehetetlen az életművét fölsorolni...

– Belekezdeni szerintem érdemes. Úgy tűnik, hogy minden kanonizált zeneművet elvezényelt, pedig válogatott. Mindössze tízéves volt Mussolini halálakor, tehát a pitiáner nacionalizmus csak elment mellette. Nem azt mondom, hogy távol tartotta magát az olasz nemzeti zenétől, de nem keresett ott érvényesülést. Például Mascagni vagy Leoncavallo műveit nem dirigálta rendszeresen, ahogy Paisiellót és Locatellit sem nagyon. Őket leginkább csak az ezredforduló időszakában. Persze a kikerülhetetlen Verdi-művek nála sem maradtak el, Rossini, Donizetti és Bellini operáival is kellően törődött: a mediterrán a charme-ját megtartotta mindvégig.

– Én inkább úgy mondanám, Atya, hogy nem takarta el. A nacionalizmus idején a művészet eléggé visszatekintő volt, a risorgimento zeneszerzőitől egészen Pucciniig. A fasiszták még a verismót is megpróbálták a maguk arcára formálni. De a huszadik század olasz zeneszerzői azért sokat köszönhetnek Abbadónak: Giacomo Manzoni, Luigi Nono, Bruno Maderna, Giovanni Sollima, Roberto Carnevale. Szép sorban bemutatta a műveiket. Markáns generáció, remélem nem hagytam ki senkit.

– Donatonit...

– Donatoni persze. Mára ő is elfeledett szerző. Hogy is hagyhattam ki pont Donatonit, az Arte della Fuga című „átértelmezése” nem afféle kreatív zeneszerzés, hanem az a reflektív alkotás, amivel Abbado egyébként erősen szemben állt.

– Nem teljesen értelek ám...  – villantotta meg egy foghíját.

– Csapongok, bocsánat. Szóval... úgy értem, lehet zenét komponálni úgy, hogy a semmiből csinálok valamit, illetve úgy, hogy a valamiből csinálok másvalamit. Utóbbival el lehet érni rövid távú sikereket, aztán mindig jön egy korszak, amikor az újra van igény. Abbadónak nem volt szüksége rövid távú sikerekre.

– Azért volt benne egy romantikus attitűd. És az interpretáció voltaképpen reflektív művészet. Az igazán kreatívnak mondható John Cage például nincs is Abbado repertoárjában..

– Én nem akarom magát meggyőzni az igazamról, csak fecsegek, nézze el. A kreativitás és a reflexió nekem nem párhuzamos fogalmak. Igaz, nem is zárják ki egymást. Abban sem vagyok biztos, hogy Cage zenéje tisztán kreatív lenne. Hisz ő maga nevezi meg forrásaként a zent, eszerint ő a természetet utánozta, tehát reflektált. Én azért látok közös pontot Cage-ben és Abbadóban.

– Igen? Mi volna?

– Ez a pont a csönd. Abbado elég gyakran élt a néma lecsengés lehetőségével. Leintette a zenekart egy-egy mű végén, de hosszú percekig nem eresztette pihenőre a kezét, s nem fordult a közönség felé tapsra. Volt kritikusa, aki ráadás-tételnek nevezte el ezeket a csendeket. Paul Smaczny Abbadóról szóló filmjének címe: Hallani a csendet.

– Aha. Én azért indultam ki az olasz zeneszerzésből, mert… hiszen itáliai volt, a szó legnemesebb értelmében. Szenátorrá is választották…

– Én ezt a szálat elvarratlanul hagynám: nem vagyok szakértője sem a politikai kitüntetéseknek, sem a nemzetek fölöttiségnek vagy internacionalizmusnak. De hiszek abban, amit régen Weltmusiknak hívtak: az egész világon érthető európai zenében. A számomra követendőnek tartott multikulturális magatartás főleg abból áll, hogy tiszteletben tartom a nem európai zenét, s nem szembesítem ezeket. Pont Abbado az, aki ebbe az irányba vezetett. Emlékszik még Atya, mekkora változás volt Berlinben, amikor átvette Karajan pálcáját?

– Hogyne. Gyorsan kitágult a repertoárja, és ettől minden még csak jobb lett. Ezenkívül megtörte a zenekar elitizmusát, amelyet Karajan táplálhatott beléjük. De a pátosz… a pátosz  megmaradt…

– Abbado pátosza nem Karajané. Karajan saját magából csinált félistent. Szerintem elhitte saját magasztosságát, és hogy az emberek fölött áll. Úgy gondolhatta, biztosított helye van a Walhallában. A patetikusság lételeme volt, így érzékeltette, hogy a pogány istenekhez tartozik. Abbado viszont csodálkozni tudott. Micsoda mersz! Meghatódik egy subito pianissimótól, mintha egy kisgyerek gajdolását szemlélné. Vagy egymást régen látott szerelmesek találkozásán csodálkozik.  Abbado pátosza a magáé meg az enyém. A hétköznapi ember érzelme. Olyan zeneműveknek tudott méltóságot adni, amelyek nélkülöztek mindent, ami éteri vagy szakrális. De a közönségességet elutasította. Hindemith Kammermusik-ciklusára gondolok. Abbadóról lepergett Hindemith bárdolatlan humora, azt kereste, hogyan tudná a tételeket minél érthetőbben tagolni. Abbado nem a zenei elitnek vezényelt, hanem a képzetlen munkásembereknek. Más kérdés, hogy a zenei elit is befogadta. Szinte páratlan.

Végül itt meg is álltam.

Az öreget megnyugtathatta a monológom: hosszan üldögélt lehunyt szemmel. A pálinkásüvegben már alig volt valami. Mikor elkezdett hortyogni, kiosontam a klauzúrából.

A folyosón Martin testvérbe botlottam. Lelkesen invitált, kóstoljuk meg az idei rozéját. Megköszönve elhárítottam. Az Altstadt felé vettem az irányt. Talán megiszom valahol egy sört. 

Pécs,  2014. január 21.

2014-01-25 10:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs