Amikor elkezdem írni ezeket a sorokat, éppen egy hét telt el a haláleset óta: Balatonalmádiban, a strandon Heller Ágnes előbb eltűnt, majd holtan megtalálták. Egy hét elteltével vele szeretnék beszélgetni; illetve szeretnék átgondolni valamit, ami rá vonatkozik. Az egyik legeslegközelebbi barátom volt; sok mindenről beszélgettünk, szinte mindenről: életről, filozófiáról, élményekről, emberekről, politikai és társadalmi kérdésekről. De egyvalamiről soha: a halálról. Nem ennek vagy annak az embernek a haláláról, hanem a halálról általában. Azt gondoltam, hogy (ahogy ő mondta gyakran a tanáráról, Lukács Györgyről) ebben a vonatkozásban ő is Epikurosz nézeteit követi: „Így a halál, amelyik a legszörnyűbb rossz, számunkra semmi: amíg itt vagyunk, a halál nincs itt, és amikor itt van, akkor mi nem vagyunk többé”. A hellenizmusban totális volt az elbizonytalanodás, az élet féltése az emberi szorongás legfőbb forrása volt; ilyen körülmények között mondja Epikurosz, hogy ne ezzel foglalkozzatok! A halál radikális értelemben túl van az életen, nem szerepel az élet horizontján.

A 20–21. századi embernek azonban már más tapasztalatok adattak. Tavaly ősszel a frankfurti könyvvásáron volt Ági legújabb könyvének (Der Wert des Zufalls) bemutatója. Egy gombostűt se lehetett volna ledobni, ott ültem az első sorban, egy kicsit oldalt, hogy ne találkozzon állandóan a tekintetünk. Itt mesélte: a nyilasok egy nagyobb csoporttal négyszer is kikísérték, kiterelték a Duna-partra. (Eddig tudtuk.) Ott áll egy apró termetű tizennégy-tizenöt éves kislány, és hallja: lövés, csobbanás, lövés, csobbanás. És utána azt mondta, hogy az életében többé nem tudott félni. (Clemens Verenkotte az ARD-nek készített nekrológjában éppen ezt emelte ki: „A félelmet soha nem ismerte, miközben a magyar filozófusnőnek gyakran lett volna erre oka életében.”) Én viszont azt gondolom, hogy ez a halál tabuizálásának alapélménye: lövés, csobbanás, lövés, csobbanás. És eszembe jutottak Adorno jól ismert sorai a Negatív dialektikából: „A milliókkal szemben elkövetett gyilkosság után a halál valami olyasmivé vált, amitől még sohasem kellett ennyire félni.” A halálfélelem Auschwitz után erősödött föl, olyannyira (mondanám én), hogy már nem lehet racionálisan kezelni. (Milyen érdekes, hogy Ági mennyire nem szerette ezt a könyvet, a június 17-i, a Három Hollóban lezajlott beszélgetésünkön Bacsó Béla barátom éppen erre kérdezett rá.)  

Már Epikurosz is azt mondta, hogy a halál azért az abszolút tagadás, mert „minden jó” az érzékelésben áll, a halál viszont az érzékelés megszűnése. Ha be akarjuk fogadni azt a sok jót és szépet, amit a világ kínálni tud, akkor nemcsak a halált, hanem a halálnak még a gondolatát is száműznünk kell. Félelem ez, vagy túl van a félelmen? 1966-ban Adorno azt mondja, hogy ez a radikálissá vált félelem, Heller viszont 2018-ban úgy véli, hogy ez a félelem-nélküliség állapota.

De Epikurosz híres tételében mégiscsak van egy bökkenő: a halál számunkra semmi. Vagyis: a mindenkori egyes ember számára a saját halálának nincs jelentősége. A mondat már csak azért is mélyen problematikus, mert éppen az a szubjektum alakul át (méghozzá radikálisan), amelyről valamit ki akarunk mondani. Ha a „számunkra” kitételt elhagyjuk, azonnal eljutunk egy másik vonatkozási ponthoz: a többi emberhez, a közelebb és a távolabb állókhoz. És így a másik ember halála már sokat jelenthet, talán mindent.

Itt tartok, egy héttel később.

Frankfurt am Main, 2019. július 26.

(Fotó: Tóth László)