A fikció vadregényes útjai - avagy sztori, elejtett fővad és happy end nélkül

Csaplár Vilmos: Vadregény

Harkai Vass Éva  kritika, 2005, 48. évfolyam, 11. szám, 1103. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Csaplár Vilmos regénye kalandokkal teli történetet jelenít meg, s ilyen értelemben a mű címe a vadregényes jelző irányába is jelentést nyit. A pontos kronologikus betájolás tekintetében igencsak szűkszavú szöveg egy kivételszámba menő, szinte véletlenszerűnek tűnő, elejtett évszám-meghatározása értelmében (“Kilenc éve. Ezernyolcszázharmincban”) a történet ideje 1839-re tehető. A 19. században vagyunk hát, mely század – legalábbis a regény műfaján belül – (vadregényes) kalandok, cselszövések, politikai és szerelmi intrikák bő áradását rejti. (Az előbb említett évszám mellesleg Jósika Miklós A csehek Magyarországon című regénye megjelenésének éve is.) Kérdés azonban – s ez a Vadregény hangsúlyos kérdése is egyben –, mindebből mi marad meg, mi menthető át, mi és hogyan írható és olvasható az ezredforduló utáni regényben.

A történet időbeli meghatározására még néhány biztos támpont kínálkozik. Közöttük talán a legmegbízhatóbb (mert a történelmi narratívából a legegyszerűbben kikereshető és beazonosítható dátum) a Kossuth Lajos börtönbüntetésére, raboskodására utaló tény, amely szintén az 1839-es évre utal. Az év februárjában ugyanis a Királyi Tábla háromévi fogságra ítéli Kossuthot, majd az ítélet márciusban négyévi fogságra módosul, mígnem 1840 májusában V. Ferdinánd utasítást ad a politikai foglyok szabadon bocsátására. Itt azonban már regényen kívül vagyunk. A műben mindebből az olvasható, hogy Kossuthot, a szólás- és sajtószabadság hősét hűtlenség és felségsértés vádjával tartják fogva Ausztria egyik börtönében.

 

A regényen kívül- és belül-lét kérdése a Vadregénynek az olvasói értelemadásban igen lényeges kérdésévé lesz. S nemcsak az allúziók, a regény politikai s korabeli magyar valóságra vonatkozó utalásrendszere révén. A mű egyik leghangsúlyosabb irodalmi-történelmi utalása Zrínyi vadkan által okozott halálos balesetét idézi meg. Mivel maga a történet is végül egy vadászat, ezen belül is egy állítólag veszélyes vadkan elejtési kísérletének epizódjába fut ki, a regénycím összetett szavának előtagja ezt a jelentést is rejti – azaz: az elejtendő vad regénye. Ami pedig a regényen való kívül-lét kérdését illeti: a Vadregény szereplői közül jónéhány valóságos személyek rejtett vagy leplezetlen regénybeli mása – pszeudo-valóságos hős vagy kulcsfigura. A szereplők között a legnyomravezetőbb neve mindenképpen Idrányi Kálmánnak van, nem függetlenül a szövegben vele kapcsolatban elő-előbukkanó gyúlpálcikától. Aki némi jártassággal bír a magyar feltalálók és találmányaik terén, annak számára Idrányi neve olvastán minden nehézség nélkül felsejlik a foszforos gyufát feltaláló Irinyi János neve és személye (aki a “valóságban” épp a regénycselekményt jelölő 1839. évben alapít Pesten gyufaüzemet). S ha az olvasó számára túlságosan “valósággyanúsnak” tűnik a regénybeli Miss Julie Pardoe The City of the Sultan című, 1836-os útikönyvének és első (verses)kötetének többszöri felemlítése, a Világirodalmi Lexikon megfelelő kötetében nyomban megbizonyosodhat afelől, hogy Pardoe kisasszony Csaplár regényében eredeti nevén szereplő pszeudo-valóságos hős, valóban az említett, valóságban is létező kötetek szerzője – s afelől is, hogy míg a hősnő a fikció szintjén szorgalmatosan gyűjti adatait a magyarok élet-, gondolkodás- és viselkedésmódjáról, mentalitásáról, a “valóság” szintjén az útirajzírónő bibliográfiájában valóban ott található a regényfikció részét képező kutatásainak és felderítésének “eredménye” is, a The City of the Magyars, 1839–1840-ből.

Eddig tart a nyomozás könnyebbik része. A regényben nem kis számban szereplő országgyűlési képviselők nevének beazonosíthatósága már komolyabb kutatást igényel. Bodor Béla a Pardoe kisasszony útirajzírói vállalkozását komolyan vevő Zselényi “félig-meddig fikcionált” alakja és “felismerhető álneve” mögött Zsedényi országgyűlési képviselő regénybeli mására ismer, egy logikai művelettel (a fehér és fekete angol megnevezésének felcserélésével és behelyettesítésével) pedig a mű főhősének valóságos megfelelőjét is felfedi (Bodor Béla: “Mr. Black & White érzékeny utazása”, Holmi, 2004. 12. sz., 1532. o.). Be kell vallanom, soha nem jöttem volna rá, hogy Adam Whitewell annak a J. A. Blackwellnek regénybeli mása, aki angol diplomata volt, 1843 és 1849 között valóban Magyarországon élt, s tudósította a bécsi angol követet a pozsonyi országgyűlés eseményeiről. Mivel író és fordító is volt, a Világirodalmi Lexikon az ő nevét is jegyzi, sőt “szakirodalma” is van, magyarországi küldetéseiről ugyanis a Budapesti Szemle is tudósított – többek között Péterfy Jenő tollából. A lexikon szócikke szerint a valóságbeli Blackwell halála után “egy rokona az MTA-nak ajándékozta hivatalos és személyes leveleinek, megjegyzéseinek másolatait tartalmazó, négy részből álló gyűjteményét”, ám a diplomata magyarországi küldetéséről írott kötetét már nem jegyzi, hiszen ez 1989-ben, jóval a lexikon kiadási évét követően látott napvilágot (l. J. A. Blackwell magyarországi küldetései 1843–1851, gondozta és az utószót írta Haraszti-Taylor Éva, Bp., 1989 – az adatot szintén Bodor Béla jelzi említett kritikájának lábjegyzetében).

Csaplár a valóságból vett, átrajzolt (és költött) alakokból azonban nem dokumentumregényt, hanem szépirodalmi művet, fiktív történetet írt. Az előbbiekben felsorolt megfelelések csupán az írói munka útjaira és módszereire vetnek fényt, miközben a referenciális háttérrel is rendelkező hősökkel összefüggésbe hozható előbbi tények és adatok halványan utalnak azokra a forrásokra, amelyekből Csaplár regényírói munkája során meríthetett.

A regénybeli Adam Whitewell a Bécs–Trieszt Vasútépítő Társaság mérnöke, akinek épp a történet indításakor ér véget a megbízatása, s aki Jack bácsikájának küldözgeti leveleit – vagy épp képzeletben “levelez” vele. A trieszti postakocsi-állomáson figyel fel egy hintó kék szemű és szőke hajú hölgyutasára, akinek szépsége elbűvöli. A nyomába ered, s így jut Pozsonyba, a Tarnai-palota közelébe. A hölgy ugyanis Anna Woleska, Tarnai gróf felesége. Útja során megismerkedik a vegyész Idrányi Kálmánnal, s mivel maga az angol mérnök is vegyész (vagy vegyész is), kísérleteik folytatása céljából közös laboratóriumot rendeznek be. A nagybácsinak küldözgetett levelekben, ezen egyoldalú levelezés során a történet e két száláról esik szó, míg a regény harmadik szálaként a Vörös Ökör vendégfogadóban gyülekező és vitázó országgyűlési képviselőket ismerhetjük meg. Egy ünnepséget, egy színházi előadást, majd egy félresikerült Duna-parti találkozást követően azután Falussy grófék kastélya válik a történet azon gyűjtőhelyszínévé, ahol a regény minden szereplője s mindegyik szála összefut. A vendégség ürügye a vadászat, amelynek eredményeképpen egy veszélyes vadkant kellene kilőni, ám maga a vadászat az egyes szereplők egyéb céljainak és érdekeltségeinek is paravánjául szolgál. A történet bonyolítása közben ugyanis szerelmek és vágyódások bonyolult szövedéke jön létre, miközben Whitewell és Idrányi titokban faládákat cipelnek a Falussy-kastély pincéjébe, mert az angol mérnök Falussy bányájában szeretné kipróbálni robbanóanyagát. A vadászat ennek az ügyletnek is ürügye. A valóban vadregényesen bonyolódó történetnek – s ezen belül magának a vadászatnak – azonban két megfigyelőtábora is van (sőt, ha hozzászámítjuk Whitewell szemlélődéseit, amelyekről leveleiben számol be, akár három is). Egyrészt Pardoe kisasszony forgolódik szüntelenül és serényen a vendégek között, anyagot gyűjtvén a magyarokról készülő útikönyvéhez, másrészt titkos megfigyelő bázisán ott látjuk a bécsi titkosrendőrt és századosát. A cselekmény tetőpontján azonban nem a vadkan kerül puskavégre, hanem Whitewell robbanóanyaga röpíti a levegőbe tornyostul Falussy gróf kastélyának egyik szárnyát. A tragikus helyett parodisztikus kimenetelű esemény “indokoltan” aktivizálja a titkosrendőrséget, amely titokban, a jellemtelen Ürményit felhasználva, maga idézte elő a robbanást. A vendégek kihallgatása a mindenkori hatalmi játszmák demonstrálása, miszerint mindenki gyanús, mindenkire rásüthető a bűnösség bélyege, miközben maga a hatalom űzi álnok játékait. A történet során Whitewell nagybácsijának küldött levelei is módot adnak a hatalom bizalmatlanságáról való töprengésekre: a mérnök tudja, hogy leveleit felbontják, elolvassák, cenzúrázzák, épp emiatt álnéven nevezi bennük szerelmét. A jelenség Kossuth sajtó- és szólásszabadságért folytatott harcával egészül ki. Julie Pardoe kisasszony megfigyelései, folytonos sürgés-forgása a csetlő-botló mamával, a nyomozás egy másféle – ártatlanabb és ártalmatlanabb, ám igencsak ironikus-parodisztikus – változatát képezi. A parodisztikus hatást kirobbantó patronok egy része ott sül el, hogy a kisasszony olykor lényegtelennek tűnő részleteket jegyzetel, semmitmondó személyes összeütközésekből kísérel meg messzemenő, mentalitásbeli következtetéseket levonni, miközben olykor épp lényeges eseményekről marad le. Nála csak Zselényi öntetszelgő hiúsága parodisztikusabb, aki halálos komolysággal szolgáltat adatokat a kisasszonynak, arra számítván, hogy ezzel a magyarokról alkotandó méltó összkép kialakításához járul hozzá, miközben arra sem kevésbé számít, hogy az íródó útirajzban őt magát is méltó hely illeti majd meg. (“A képviselő Julie-t hallgatva nagyot sóhajtott, és maga előtt látta a majdani angol olvasót, aki őt, a távoli, ismeretlen sóhajtót látja maga előtt. Olyan volt a hangulat, hogy szinte biztosra lehetett venni, ezek a percek az útikönyv becses és emlékezetes részeivé válnak.”)

Bár utóbb kiderül, a robbanás mégsem okozta Tarnai gróf halálát, mint ahogyan hitték, az érzelmek és intrikák bonyolította történet mégsem zárul happy enddel: sem a vadkant nem sikerül elejteni, sem Whitewell Anna iránti szerelme nem teljesül be – s mintha ezt már maga a mérnök sem tartaná oly lényegesnek. “Nincs rendeltetés, nincs megírt sors, csak tévelygek, törvényem a véletlen…” – írja bácsikájának. Majd a levél (és a regény) legvégén: “Én pedig várok, mintha valaha is beteljesülhetne az emberi lelkek állítólagos tükréből egykor kiolvasott ígéret…

Megtörténhet ez a mi csodálatos tizenkilencedik századunkban, az ész évszázadában?”

Hogy a célba vett 19. század csak felszínesen az ész s valamiféle racionális rend százada, a regény számos részlete bizonyítja. Az “értelmes” felszín alatt érzelmek, beteljesületlen szerelmek, vonzódások, a rációnak ellentmondó hallucinációk, képzelgések, köztük szexuális képzelgések és aberrációk kavarognak. Tarnai grófot gyermekkora óta madárlátomások kísérik (látomásának “madarai” pedig más szereplők felett is ott keringenek), Whitewell valós és képzeletbeli leveleket ír, képzeletben a Vörös Ökör címerállatával társalog, ájulása következtében víziókat lát, halott Corneliájának leszbikus-gyanús levelét hordozza magával, Falussy gróf mazochista képzelgések rabja stb. A felszínen pedig marad minden a régiben. Talán fárasztó is lenne mai olvasóként egy olyan regényt olvasni, amelynek sűrűre bonyolított szövedéke happy endbe torkollna, amely arról szólna, hogy a mindenen felülemelkedő (?) szerelem mindent megold. Csaplár “félreírja”, deformálja a vadregényes kalandokra alapozó regényhagyományt, romantizálás helyett valóságossá, hihetővé torzítja azt. Mint ahogyan az ilyen történetek interpretálására hivatott elbeszélés gondtalan, nyugodt áradását is felszaggatja. A regény szövegének többféle tipográfiája vizuálisan is leképezi a többféle elbeszélésmód sűrű váltogatását. Hol Whitewell levelét, hol csak képzeletben írt leveleket, hol a szerző-elbeszélő szövegét olvassuk. A történet szintjén elszórt apró részletek fénytöréséhez a felaprózott, részleteire hullott elbeszélés keltette fény(vagy hang?)törések járulnak. A világ apró történések bonyolult szövevénye, de nem feltétlenül célirányos – s a mű önreflexív vonatkozásainak értelmében a történetet megjelenítő regény sem lehet az. A történelem “fárasztó menetelés valahová, ahova nem is biztos, hogy mennünk kell. (…) Ember, különféle ruhákban. Ez a történelem” – mondja Miss Pardoe a képviselő Zselényinek.

Merre tart(ott) a történelem, a múlt, s merre tart a jelen? A kérdésre Csaplár Vilmos regényének szövegéből nem olvashatók ki válaszok, ám a regényben felvetett kérdések sem olvashatók parabolikus, példázatszerű vonatkozások nélkül. A mű történéseit hangsúlyos módon üli meg az “önkényuralom levegője”. A szálak többfelé vezetnek: egyszerre idézik fel a Jókai-regények anyanyelvű színjátszást támogató és propagáló szöveghelyeit, “idegen”- és “magyar”-relációit, de olyan későbbi történelmi pillanatokra is utalnak, amelyeket a ma olvasója történelmi tapasztalatként, múltként maga mögött tudhat. Konkrétan: a rendszerváltás előtti Magyarország tetszhalott voltára (s itt a cenzúra, a szólásszabadság megsértése, a nyomozások, titkosrendőrség és kihallgatások külön nyomatékot kapnak), általánosabban pedig olyan (akár jelenbeli, akár jövőbeli) sorsfordító időszakokra is vonatkoztathatóak, amikor a nemzeti értékek és megnyilvánulások kérdésessé lehetnek, veszélybe kerülhetnek. Minthogy a mindenkori történelmi regény történeti narratívája a múlt kérdései révén a jelen és jövő kérdéseit is felveti, Csaplár történelmi tényekkel, allúziókkal, pszeudo-valós hősökkel és kulcsfigurákkal operáló regénye hasonló módon, a jelenre-jövőre vonatkoztatva is fenntartja a múlt tapasztalatával való szembenézés szükségességét. Persze nem tragizáló módon. A Vadregénynek már a címe is előlegez némi iróniát, s ez az irónia a cím szemantikai vonatkozásainak meglelésekor még inkább nyilvánvalóvá válik. A ma olvasója csak jó adag iróniával tudja magát beleélni (vad)regényes történetek Jókai módjára bonyolított szövedékébe, tudván tudva, hogy a túlsrófolt tüsténkedés könnyen tragikomikusnak minősülhet (legfeljebb némely történelmi erőfeszítésnek jár ki a “tiszta tragikum” iránti tisztelet). Amit az emlékezet a múltból Zrínyi sorsának tragikumaként tart számon, a regénytörténés (és olvasat) jelen idejében kisszerűvé vagy komikussá degradálódik: míg a múltbéli vadkan Zrínyi halálát okozza, a jelen történetbeli csak Tarnai gróf lovát löki fel. A Vadregény ezen ironikus szálak metszéspontjai mentén lesz olvasható és élvezhető regénnyé, miközben hideg, célratörő mondataival, a szerzői hang távolságtartó impassibilitéjével a műfajon belül olyan lehetséges beszédmódot prezentál, amely például a hatvanas évek (Mészöly- vagy Déry-féle) parabolaregényeit egy mai, ironikus-parodisztikus parabolaregény műfaji képletébe írja át.

(Magyar Könyvklub, Bp., 2003, 316 oldal, 2290 Ft)


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs