“Puskinnak köszönhetően tudunk tömérdek olyan dologról, ami csak a legtávolabbi kapcsolatban van magával Puskinnal: (…) a kibitkák, az öltözetek, a rangok, az áfonyafürdő receptje (négy pud áfonyához három vödör víz). (…) De még korszakánál is többet tudunk magáról Puskinról.”

Pjotr Vajl–Alekszandr Genisz: A szabadság chartája. Puskin

“Vége az életnek” – suttogta halálos ágyán Puskin. Majd egy kicsit később jól érthetően megismételte: “Az életnek vége.” A költő utolsó szavai, amelyeket a hozzá közel hajoló Vlagyimir Dalnak mondott 1837. január 29-én éjjel, néhány nappal d’Anthèsszel vívott pisztolypárbaja után, széles körben elterjedtek – köszönhetően Vaszilij Zsukovszkij nyilvánosságra hozott levelének, amit Puskin apjának írt.

Tatyjana Tolsztaja Kssz! című regényének végén Benedikt a robbanástól megfeketedett Puskin-szoborról lekászálódó, kissé megégett, még füstölgő Nyikita Ivanicsot ezekkel a szavakkal fogadja: “Vége az életnek, Nyikita Ivanics.” (306.) A háromszázéves, vén Fűtő azonban, aki anyaszült meztelenül, ősz hajától és szakállától megfosztva immár másodszor élt túl egy világméretű Robbanást, ráadásul a katasztrófa mind a kétszer közvetlenül a halála előtt történt meg, kiköpi szájából a még benne maradt parazsat, és csak annyit mond: “Ha vége, hát újat kezdünk.”

Az immár másodízben is újjászületett egykori múzeumi dolgozó, az Emlékműveket Őrző Társaság tagja, a Puskin-szobor szellemi atyja ezek után fogja magát, a levegőbe emelkedik, és nevetve elszáll. A szobor kifaragója, Benedikt értetlenül néz utána. Nyikita Ivanics, a Fűtő nem hogy nem halt meg az “ércnél is maradóbb” (Horatius: Exegi monumentum...) Puskin hátára kötözve, hanem ellenkezőleg: hatalmas tüzet okádva kiirtott mindenkit. Kivégzőoszlopa pedig – amely a hol bálványnak, hol pinokkiónak nevezett Puskinból megmaradt – továbbra is ott meredezik füstölögve a tájban, mint egy nagy, fekete furunkulus: “útját gyom nem növi, / égnek tör s dacosabb, / mint amely a hatalmat, / a hős Sándor cárt hirdeti.” (Puskin: Az emlékmű)

A halhatatlanságról, a költészet, a szó és a hírnév erejéről szóló (többször jelöletlenül idézett) horatiusi és puskini sorok parodisztikus módon szó szerinti értelemben valósulnak meg a regényben. A Benedikt által mitikus módon “életre keltett” pofaszakállas, göndör hajú puskin-pinokkió alaktalan, felismerhetetlen formában a tűzvészt is túléli: “Egészen soha én meg nem halok”, írja Puskin. E verrsor Tolsztaja-féle kiegészítése pedig: csupán csak a puskinság minősége és formája változik.

A Puskin alakjával, életrajzával és műveivel mélyen átitatódott orosz kultúra és gondolkodásmód, a költő súlyos és nyomasztó hagyományával való szembenézés és kultuszának parodisztikus megjelenése Tolsztaja több száz évvel az atomrobbanás után játszódó regényének egyik központi kérdése. Ez egyfelől Puskin szoborszerű megkövesedésének, bálvánnyá, ikonná, márkajelzéssé, köznévvé válásának bemutatásával történik meg, másfelől a hol a metaforicitást, a fikció létezését (el) nem ismerő referenciális, a valóság tükrözésén alapuló olvasásmód, hol a mitikus-mesei gondolkodás- és látásmód humoros, karneváli megjelenítése révén. Az orosz kritika által (Natalja Ivanova, Lev Danyilkin, Jelena Rabinovics stb.) műfaji szempontból hibridként, utópiaként, antiutópiaként nevezett Tolsztaja-szövegben a költő alakja ráadásul a Puskintól eredeztetett 19. századi orosz regény és annak kereső hősének travesztikus felidézése révén jelenik meg.

A kissé érzékeny, neurotikus, gyakran a messzi északon élő láthatatlan, félelmetes küsztől rettegő Benedikt a 19. századi regényhősökhöz hasonlóan több szempontból is két világ határán áll. Egyfelől Régenti, egyetemet végzett anyától és újkori apától származik. Testileg látszólag teljesen egészséges, normális ember, egy idő után viszont kiderül, hogy neki is van egy újkori emberekre jellemző Következménye, egy farkinca. Ezt házassága előtt – mintegy a felnőtt létbe való belépés beavatási szertartásaként – Nyikita Ivanics levágja, azaz a regény kezdetén a kamaszlét és a felnőttlét határán áll (mint Miskin herceg, Raszkolnyikov vagy Rugyin). Hiába akar fűtő lenni, hogy Nyikita Ivanicshoz hasonlóan a titokzatos tűzzel foglalkozhasson, anyja kérésére megtanulja a betűket, így a foglalkozása írnok lesz. A régi Moszkva területén alapított Fjodor-Kuzmicsszk város legfőbb Mirzájának, Fjodor Kuzmicsszknak tulajdonított írásokat másolja. Ebben a világban tudniillik a tűz fellobbantásán kívül minden találmány és írás a hatalom birtokosa, a Legfőbb Mirza fejéből pattant ki. Benedikt, aki a többi pógárocska nyomorúságos mindennapjait éli – amely élet alapját az egerek képezik: egeret esznek, egérfaggyúval világítanak, az egér a cserekereskedelem alapegysége –, mit sem tud arról, hogy a szövegek, amelyeket másol, tulajdonképpen az orosz- és a világirodalom alapművei. Ez csak az “eszmélése”, “ráismerése” pillanatától – újabb parodisztikus utalás a 19. századi regényhősökre – válik nyilvánvalóvá számára. Addig például Puskin az “Élet, egérmotozásod / Miért izgat úgy, mondd, miért?” sorait – sok más költő szövegéhez hasonlóan (Goethe, Cvetajeva, Blok, Paszternak stb.) – Fjodor-Kuzmicsszk szellemi termékének, megkérdőjelezhetetlen alapigazságának, kinyilatkoztatásának hiszi.

Tatjana Tolsztaja egy Oroszországról írott szövegében azt írja, hogy ebben a világban “az egyetlen abszolútum – a relativizmus, az egyetlen konstans – a káosz”. E káosz “bizarr képletei és együtthatói” pedig – folytatva Tolsztajával – “széles körben ismertek és réges-régen közzétették őket, úgyhogy akit érdekelnek, meg tud velük ismerkedni – az egész orosz irodalom, a teljes folklór és történelem a rendelkezésére áll”. (“Orosz világ”, ford. Goretity József, Jelenkor, 2004. július–augusztus, 782.). Az írónő e 2001-es írásában megfogalmazott állítása az egy évvel korábban befejezett regényének végkövetkeztetéseként, illetve a regény forrásait feltáró nyilatkozatként is olvasható. Az orosz irodalom, folklór, mitológia és történelem ismert történeteiből, alakjaiból, elemeiből gyúrta össze Oroszország paródiájaként is olvasható regényét.

Főhőse, aki egyben narrátora, én-elbeszélője a regénynek, a maga módján kifejezetten érzékeny a mindennapi munkája során olvasott és másolt szövegek iránt. A szomorúan végződő guruló és éneklő cipócska története (a Kolobok című népmeséről van szó) ugyanúgy befolyásolja lelkiállapotát, ahogy az évszakok vagy a napsza-kok. Gyakori gondolatfutamai közül már az egyik legelsőben – amelyet a tél, a hideg és az este hív elő – megjelenik a “ki vagyok én?” kérdése. “Belső monológjában” a törzsközösségi szinten élő, többistenhitű népek vagy éppen a kisgyerekek gondolkodásmódjára ismerhetünk, amennyiben hol a világ félelmetes és érthetetlen természeti jelenségei, hol a megmagyarázhatatlan érzelmi állapotok válnak érthetővé azáltal, hogy az ember magyarázatképpen allegorikus formát ad nekik. Az “önmagam idegenségének érzete”, a “ki vagyok én kérdése” Benediktnél így kivetül és megszemélyesül: a fákon élő láthatatlan küsz művévé válik, a küszben ölt testet.

Benediktben a felfalt cipócska meséje öntudatlanul és kimondatlanul lényegében a halál, a vég kérdését veti fel egy olyan világban, ahol a halál esetleges, és bizonyos esetekben túlélhető: egyfelől nem lehet tudni, hogy mikor mi okozza, hogy Fjodor-Kuzmicsszk lakói közül kiket érint egyáltalán, másfelől nem szabad elfelejteni, hogy ez a világ már egy “világ(halál)vége” utáni világ, a mitikus világrend egy következő ciklusa. Azaz a “ki vagyok én?” kérdése nem a halál mint kitüntetett vég, nem a múló idő aspektusából vetődik fel, hanem egy olyan végnélküli élet viszonylatában, amelyben ha valakit ezek a kérdések elkezdenek izgatni, azaz metaforikusan a küsz elérte az illető nyaki erét, és rontást hozott rá, akkor ezentúl a sorsa az lesz, hogy megbolondulva, megnyomorodva vonszolhatja magát tovább és tovább és tovább… Ennél a “betegségnél” pedig még a halál is jobb a regény szereplői szerint.

Benedikt vonzódása a különböző szépirodalmi szövegekben felépülő világok iránt egy fejlődésregénybeli főhőst anticipálna, aki sajátos adottságai miatt kiválhat a környezetéből – azon felülemelkedve, azt meghaladva. Tolsztaja főhősében azonban együttesen vannak jelen és bomlanak ki a szüzsé során azok a tulajdonságok, amelyek a fejlődő hős, de egyben a változatlan, mitikus hős sajátjai is. A regény műfaja is éppen ezért a lotmani terminológiával élve a mesei alapú nyugat-európai fejlődésregény és a mítoszalapú orosz regény kevercse. A főhős változásának iránya, értékelése minimum kettős lesz, de ennek bemutatása is az, hiszen az önmagáról szöveget alkotó Benedikt naiv nézőpontja (referenciális olvasás) Tolsztaja néha ironikus, néha humorosan elnéző nézőpontjával (rejtett és nyílt intertextuális utalások; az [anti]fejlődésregény, a mítosz és a mese parodisztikus felelevenítése) párhuzamosan van jelen.

A főhős változásába, nevelésébe a Fűtő szeretne beleszólni. Nyikita Ivanics úgy érzi, hogy Benediktet lehetne tanítani, van benne kreativitás. Az Emlékőrző Társaság tagjában egy Régenti nő, Anna Petrovna temetésén fogalmazódik meg, hogy Benedikttel közösen faragjanak szobrot Puskinnak. Az “egér a mindenünk” világával szembe Nyikita Ivanics a “Puskin a mindenünk” elvét szegezi. A neolitikum Prométheuszát – a pógárocskákkal ellentétben, akik a másolt versekben található, számukra ismeretlen dolgokat, élőlényeket mind-mind az egerekre vezetik vissza – az atomrobbanás utáni világ helyszínei, eseményei Puskinra emlékeztetik. Beszédében jelöletlenül szerepelnek Puskin-idézetek: így az elhunyt Régenti nő neve Anna Petrovna Kernt, Puskin egykori közeli barátnőjét és az általa ihletett ***hoz (1825) című vers sortöredékét idézi fel benne.

A fiú Nyikita Ivanics szóbeli leírása alapján elkészíti a bálványt. Nem érti, miért kell alacsonynak faragnia, ha a Fűtő korábban azt mondta, hogy “óriás és géniusz”. Nem tudja, mekkora emlékművet faragjon, ha nem ismerik pontosan annak a bizonyos “Sándor-oszlopnak” a magasságát. Végül nem érti, hogy arra a kérdésére, miszerint akkor “sztalinfából” fogják-e készíteni a szobrot, miért kezd el Nyikita Ivanovics magából kikelve ordítani vele: “Ez Puskin! Puskin! A leendő Puskin!” (139.) Míg a magyar olvasó számára az M. Nagy Miklós kitűnő fordításában szereplő “sztalinfa” roppant találó és hatásos, addig az orosz szövegben ismét csak a puskini (ellen)világ idéződik fel e szó által: a dubelt egyszerre rejti magában a tölgy szót, másrészt a Puskint folyton zaklató 19. századi cári titkosrendőrség egyik hírhedt-híres tagjának, Benkendorf segítőjének, Leontyij Dubeltnak is a neve.

Hogy Benedikt végül hat ujjat farag a szobornak, végképp kétségbe ejti Nyikolaj Ivanicsot. Míg a testi hiba számos kultúrkörben a szent őrült egyik jegye, a regény atomszenyezett neolitikumi világában a Következményé, azaz Benediktnek Puskint sajáttá, a bálványt magához hasonlatossá tevő gesztusának, Puskin-olvasatának egyik szimptomatikus eleme. A Fűtő istenkáromlásnak érzi, hogy neki kell eldöntenie: a “szabadság dalnokának” melyik ujját vágják le – így megmarad mind a hat. És a “Downkóros. Hatujjú szeráf. Pofon a közízlésnek” (172.) felállítódik a keresztúton, pont ott, ahol a Régenti Moszkvában állt. Puskin “ikonná” válása hasonlóan karneváli jelenet. Benedikt jelenlétében meghal egy Régenti nő. A fiú hirtelenjében, mivel úgy emlékszik, hogy a Régentiek valamilyen kis képet dugdosnak ilyen esetben halottaik kezébe, fogja magát, és egy nyírfakéregre rárajzolja a göndörhajú, hatujjú bálványt, majd a halott Varvara Lukisnyina kezei közé teszi.

Jurij Lotman szerint a 19. századi gogoli, dosztojevszkiji regénnyel szemben a nyugat-európai (fejlődés)regény műfajának egyik jellemzője a főhős társadalmi felemelkedése: Benedikt esetében ez a házasságkötéshez kötődik. Felesége révén bekerül e robbanás utáni társadalom elit kasztjába, a félelmetes Vörös Szán tulajdonosa, a karmokkal rendelkező főszanitéc családjába és palotájába, ahol rengeteg Régenti könyv van, és furcsa mód: nincsenek egerek. A nevében a ’jó szó’ jelentést hordozó Benedikt – Lermontov Pecsorinjához, Puskin Anyeginjéhez vagy éppen Turgenyev Rugyinjához hasonlóan, akiknek története szimbolikusan a saját szó, az egyedi megszólalásmód és nyelv kereséseként is leírható – elindul a korábban hitt és vallott “egér a mindenünk”-től a “Puskin a mindenünk” felé vezető úton. Másképpen, korábbi életének fő mozgatórugóját, az egérből készült ételek és az egerekre cserélhető más élelmiszerek megszerzését az olvasás és a könyvszerzés váltja fel.

Új otthonában, amelynek lakói folyamatosan csak esznek, Benedikt szó szerint falni kezdi a könyveket, majd miután elolvasta, vagyis “megette” őket, kétségbeesetten keresi az utánpótlást. Az evés az olvasás, az olvasás pedig az evés metaforájává válik: a szövegek lényegében megemésztetlenül vándorolnak Benedikt gyomrába. A család csak hízik és hízik, Benedikt pedig csak tölti magába a könyveket. Annyira a hatásuk alá kerül, hogy mikor elfogynak, gondolkodás nélkül kapja fel Apósa hivatalának, a szanitéceknek a csuklyáját és kampóját: hogy könyvéhségét csillapítsa, “mentse a művészetet”, azaz rekvirálja a lakosságtól régi nyomatú könyveiket.

Az új szanitéc előtt vízió formájában folytonosan az ocsmányságokat művelő nép képe lebeg: a pógárocskák alakja, akik a könyveket a láboson fedőnek használják, vagy tépkedik azokat, esetleg az illemhelyen hasznosítják. Mintha csak Puskin a Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszéléseihez írt előszavának egy részlete elevenedne fel: Belkin kéziratának “egy részét a kulcsárnő használta fel különböző házi célokra. Így a múlt télen is lakásának ablakait egy befejezetlen regény első részével ragasztotta be.”

Benedikt ezek után lényegében monomániásan a lét könyvét kezdi el kutatni, amelyről szerinte Nyikolaj Ivanics is beszélt, amit “puskin is keresett” (232.), amelyből megtudható, hogyan kell élni, amely az ő látomásaiban erdei tisztáson, a föld alatt van elásva, vagy éppen gyertyafényes szobában fénylik. Végül a bálványhoz mint Istenséghez fordul tanácsért: “Válaszolj nekem, puskin! Hogyan éljek? (…) Nélkülem szemetlen csonk voltál, egy hitvány tuskó, névtelen fa az erdőben; (…) senki sem tudna rólad! Ha én nem lennék, te sem lennél! »Bősz hatalmával a semmiből ki hívott életre engem?« [Részlet Puskin 1828. május 26. című verséből. A dátum Puskin 29. születésnapja – K. Zs.] Én hívtalak életre! Én! Igaz, kicsit görbére sikeredtél (…) De már csak viseld el magadat így, gyermekem – amilyenek mink vagyunk, olyan vagy te is, másmilyen nem lehetsz! Te vagy nekünk a minden, mi pedig – a tieid vagyunk, és nincs senki másunk! Senki! Hát segíts nekem!” (253–254.)

Benedikt számára a könyvek olvasása a történetekkel való azonosulást jelenti: a szövegek világában érzi jól magát, a könyvtárban, ahol sajátos szövegrendező logika alapján rendezi össze “másodlagos világát”. A posztmodern olvasás dekonstrukciójának allegóriája lehetne ez, ahogy a polcokon A háztartási hulladék szortírozása után az Orosz-japán műszaki szótár, majd A partizán kézikönyve és Sartre következik. Mindeközben Benedikt csak a történetet, a cselekményt keresi, a “nagy elbeszélést”, amely a “hogyan kell élni” kérdésére válaszol. Miközben ez neki nem sikerül, mert nem is sikerülhet, a könyv olvasója számos, az orosz kultúrtörténetben felbukkanó, azt metatextuálisan leíró (leképező és átszövő) “nagy” történetet talál: ilyen a Bulgakov Mester és Margaritájában is központi szerepet játszó, a Tolsztaja-regényben transzformált módon folyton visszatérő tűz- és művészetmotívumok kapcsolata (“A kéziratok nem égnek el”, “mit visz ki az ember egy égő házból”), vagy a Goretity József által is megemlített macska-egér harc. (Goretity József: “Moszkva–Fjodor–Kuzmicsszk–Moszkva”, ÉS, 2005. január 21., 29.)

Benedikt előtt, aki nem tud belenyugodni kudarcába – nem eszik, nem fürdik, csak fekszik –, lassanként Gogol Akakij Akakijevicséhez hasonlóan a betűk világa és a tárgyi világ kicserélődik, összemosódik. A betűk formája egy-egy tárgyra emlékezteti, illetve a szanitéc kampójáról, sapkájáról és villájáról egy-egy betű jut eszébe. Végül ráébred arra, hogy a könyv Fjodor Kuzmicsszk palotájában lehet. Apósával az élen, aki csak erre várt, betörnek a palotába, megölik a könyvek halmán csücsülő legfőbb Mirzát, miközben Benedikt a következőket kiabálja: “Elloptad puskin verseit! Puskin a mi mindenünk. A kereket a puskin találta fel. A járomot is a puskin találta fel.” (282.) Ezek a Puskin mindehatóságáról, Puskin mirzaságáról tanúskodó sorok parodisztikusan ellenpontozzák A Mester és Margaritában Nyikanor Ivanovicsnak, a moszkvai Szadovaja utca 302/b számú ház lakóbizottsági elnökének szavajárását: “Nyikanor Ivanovics mindaddig, amíg azt az álmot nem látta (Az álomban Puskin Fukar lovag című művének hatására az emberek beszolgáltatják titkolt valutájukat – K. Zs.), mit sem tudott Puskin költői munkásságáról, ám őt magát jól ismerte, és naponta többször ejtett olyan mondatokat, mint: »Hát a lakbért Puskin fogja kifizetni?«, vagy: »A lépcsőházban az új villanykörtét Puskin csavarta be?«, meg: »Petróleumot ki vesz? Talán Puskin?«.”

Puskin az Isten, a Valaki, a Náncsi néni, egy hangsor, nyelvi táj, egyszóval tényleg a mindenünk, akinek az istenítése miatt a “könyvfüggővé” vált főhős nem veszi észre, de nem is érdekli, hogy apósa újabb diktatúrát hoz létre, amelynek egyik logikus lépése Nyikita Ivanics likvidálása. Az új diktátor szerint Nyikita Ivanicsra, a Tűz atyjára többé nincs szükség: a föld alatt benzineshordókra akadtak. Benedikt választhat: vagy a könyveitől fosztják meg, vagy kivégzik Nyikita Ivanicsot a puskinhoz kötve.

Benedikt a “művészet megmentését”, azaz a könyveket választja. Döntését a szellemi táplálék megmentéséről egy gyomorrontás görcsei közepette hozza meg. “Nagymonológjában” a regényben elő-előbukkanó láthatatlan, félelmetes küsz a gondolkodás, a szavakra való rátalálás szenvedéssel teli folyamatának metaforájává lesz: “Én csak könyvet akartam – semmi mást –, csak könyvet, csak szót, mindig csak szót – adjatok szót, mert nincsen szavam! (…) Hát hisz ott van, ott a szó – nem ismered fel? –, ott vonaglik benned, próbál kiszabadulni! Ő az! A tiéd! Így erőlködik, így furakszik kifele a tompa, korgó nyörgés-nyöszörgés a fából, a kőből, a tuskóból (…) Így, ilyen hitványul nyögnek-morognak az elvarázsoltak, a megvertek (…), kitépett érrel, átharapott gerinccel; így vonaglott biztosan a te puskinod vagy faramuskinod is – mit mond a nevem neked?” (Az utolsó mondat részlet Puskin Nevem vajon mit mond neked? című verséből – K. Zs.)

Az orosz irodalmi nyelvet megalkotó Puskin szereplőjévé válik tehát egy olyan regénynek, amelynek a szerkezete autoreferenciális módon teremt (nyelvi) távolságot a benne felépülő elkorcsosult, rontott nyelvet (más szempontból pedig éppen hogy új nyelvet) használó, kulturális emlékezet nélküli világgal: fejezetcímei, a régi orosz ábécé betűi csak a Régentiek számára “az emlékezet tartóoszlopai”. Benedikt csak az új orosz ábécét ismeri. Számára Nyikolaj Ivanics visszatérő mondata: “Az ábécét tanuld!” – értelmezhetetlen.

A leginkább a swifti antiutópiára emlékeztető történetben Puskin, tágabban az orosz nyelv és kultúra – amelynek egyébként számos más, itt nem érintett szelete is része a szövegvilágnak (lásd erről a Goretity József tanulmányában említett számos 20. századi kultúrtörténeti és irodalmi vonatkozást) – puskinban, a faragott bálvány formájában öröklődik tovább.

Végül azt, hogy hányféle fából faragható ki Puskin, puskin, hogy továbbélésének lehetőségei mennyire foglalkoztatják Tatyjana Tolsztaját, tanúsítja az írónő Szüzsé című írása: “Tegyük fel, hogy abban a pillanatban, amikor d’Anthès fehér mutatóujja már a ravaszon pihen, Isten egy kis költőietlen madara, amelyet a fenyőágak közül vertek fel a kékes hóban való lármázással és topogással, lekakálja a gonosztevő kezét. Plutty! A kéz természetesen önkéntelenül megremeg: lövés.” Puskin megsebesül, de túléli, d’Anthès meghal. A költő ezután még hosszú-hosszú évtizedekig él és furcsa kalandba keveredik egy kisfiúval, akit egészen véletlenül így hívnak: Vlagyimir Iljics Lenin – –

(Fordította: M. Nagy Miklós, Ulpius-ház, Bp., 2004)