Philip Roth új regényét olvasom pocsék fordításban. Így jár persze, aki szereti az anyanyelvét, vagy egyszerűen lusta. A regény a baszásról szól, és ezen belül mindarról, amit bevett szóval perverziónak nevezünk: szimbolikus tárgyak és helyzetek képzése a baszás intenzitásának fokozására, vagy jelen esetben, hogy az élet, a köznapi élet is átitatódjék a közösülésre utaló jelekkel, másként a kedves jelenlétével. A gyanútlan olvasót talán készületlenül éri, ahogy bizonytalan körvonalú fogalmakat kétes érvényű egyenletekbe helyettesítve oda lyukadok ki, hogy baszás és kedves egymás szinonimái. De mi másra gondolhatnék, amikor azt olvasom, hogy Sabbath, a nyugalmazott bábművész, kézügyességét és képzeletét összehangolva, “tragikus hirtelenséggel” elhunyt kedvese fagyott sírján, kesztyűben onanizál? Mi ez, ha nem a síron túli szerelem in concreto? Vagy mi más magyarázhatná azt a hallatlan tapintatot, ahogyan Sabbath a gyászoló férjjel találkozva egyetlen szóval sem árulja el, hogy az asszony csak őt, a szexvirtuóz bábművészt szerette, és a férjtől a szó szoros értelmében hányingere volt?

Távol Amerikától és a regényektől megannyi közönséges és köznapi dolog jut az eszembe. Például, hogy miért olvasom, ha nem tetszik? Nem tetszik, de érdekel? Érdekel, de szégyellem? (Ha már ennyire belegabalyodtam a kérdezésbe, illik válaszolnom. Az ok gyanúsan egyszerű: Roth lekötelezettje vagyok. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor a kitalált dolgokban már ritkán leltem örömöt, sőt többnyire bosszantottak, néhány napra “beleéltem” magam Roth egyik regényébe. Félig betegen, ágyban feküdtem, de asztráltestem ide-oda cikázott New York, London és Izrael között. A feloldódás hasonló élménye anyanyelven már szinte soha nem adatik meg, Rothnak tehát bőven van nálam negyvenoldalnyi hitele.) Aztán jön az elháríthatatlan és egyben menthetetlen ugrás a főhősről a szerzőre: Roth a klimaxra készül? Vagy más megközelítésben: amikor a hardcore pornó világát idéző perverziókról olvasok, el kellene gondolkodnom azon, hogy vajon nem bántóan sivár-e a szexuális életem? Ezek persze mondvacsinált kérdések; előbb tudtam a választ, mint hogy megfoglmaztam volna őket. Van ellenben egy olyan kérdés, ami csak önkényesen köthető ide, de engem konok rendszerességgel kísért. Igaz-e, hogy ha a gyermekünk nemzését előidéző szeretkezés közben sem gondoltam arra, hogy most az élet folyamatosságát tartom fenn, és esetleg, ahogy történt, egy családnév sorsát pecsételem meg, akkor semmibe vettem az élet szentségét, a köznapok történelmét? Vagy pontosabban: az önfeledt öröm, amiben szeretkezés közben föloldódtam, felelőtlenné tett? Valahányszor az abortusz kérdése kerül terítékre, mindig ugyanott lyukadok ki: lehet-e szeretkezni úgy, hogy nem tudjuk, hogy most azt az aktust hajtjuk végre, amelynek révén abból, akit szerencsés esetben a legjobban szeretünk, létrejöhet az, akit szintén a legjobban szeretünk? Úgy hiszem, másként nehéz is volna. Mindig csak nevettem azokat, akik ismétlődően, különböző praktikák bevetésével gyürkőztek neki a gyerekcsinálásnak, mert magától nem ment, és így kínosan tudatában kellett lenniük, hogy az egész tornamutatvány célja nem más, mint a gyermekáldás kicsikarása. Másrészről lenéztem azokat, akik a gyermekük fogantatásáról mintegy utólag értesültek, azaz meglepetésként érte őket, amibe, jobb híján, beletörődtek. De talán itt is a szabadság mozzanata a döntő. Hogy választhatunk, hogy a választás késztetés és megfontolás eredménye, bármennyire önfeledt is az aktus maga. Ezért azt mondom, Sabbath lelke rajta, ha szerelme a farkában lakik. A lányomat látva, úgy érzem, én sem hibázhattam nagyot. Ha az Úristennek ellenére volna a “fergeteges koitusz”, bizonyára más eredményt kapunk.

A figyelmes olvasó joggal vetheti a szememre, hogy ez az egész nyakatekert okoskodás az én szó szerinti, kezdetleges olvasatom logikus, egyszersmind gyászos következménye. Elhittem, hogy Sabbath hús-vér ember, akit ráadásul jól ismerek. Vagy, ami még rosszabb, elhittem, hogy Roth vallomását olvasom botrányos és viszolyogtató öregkori kalandjairól, jó adag nagyotmondással körítve. Elfogadom a bírálatot. Magam is úgy látom, hogy alapvető emberi tulajdonság, emberré nemesítő, állati hajlam, hogy a tényeken, az érzetek világán túlra tekintve feltárjuk az isteni intelligencia működésének rugóit, hogy a teremtett természetben felfedezzük az utalást a teremtő természetre. Amikor tehát a címben azt olvastam, hogy Sabbath színháza, már résen kellett volna lennem! Bábszínház, zsidó művész, jugoszláv emigráns vendéglős, kultúrák találkozása, közösülés és egymásra találás – megannyi jelkép! Maga a földi élet is allegória csupán, előjáték a valóbb való, a mennyei lét felől nézve. Cselekedeteink grádicsok egy az égbe vagy a pokolba vezető lajtorján. A szeretkezés pedig legfeljebb időugrás, bepillantás egy másik világba, de az ilyenkor érzett elragadtatás sem több, mint halovány visszfénye annak, amit majd a Teremtő közelében érzünk. És aki ebben hisz, azt nem érheti csalódás.

Az öntudatra ébredésnek megannyi formája van. Hagyományosan mégis a kamaszkor kezdetére teszik, amikor a nemi hormonok robbanásszerű felszaporodása tudatosítja bennünk földi küldetésünk mibenlétét. A saját életem sorsfordító eseményeinek sorában nekem elsőként mégis a testnedvek ár-apályától független fejlemény, az olvasás elsajátítása jut az eszembe. Lévén a betűvetés mindennapos szenvedélyem, a személyes emlékezet eme részrehajlása nagyon is érthető. Ám az emlékeimben továbblapozva egy olyan esetre bukkantam, amely pontosabban fedi az öntudatra ébredés hagyományos fogalmát, és gyökereiben mélyebbre nyúlik. Amióta az eszemet tudom, mindig is szenvedélyesen érdekeltek az élőlények. És minthogy a más fajok iránti érdeklődés idővel ugyan halványult, de el nem homályosult, ez énem folytonosságának egyik sarokköve. Ha megpillantok egy nappali pillangót, máig habozás nélkül utánavetem magam, és órákon át képes vagyok egy akváriumot bámulni. Ám mindez már csak kihűlt emléke annak a gyomromból induló és az egész testemet átjáró láznak, amelyet gyermekkoromban éreztem, amikor valamilyen rovar vagy hüllő (a madarakról csak álmodtam) karnyújtásnyi közelségbe került. Rajongásom legemlékezetesebb verbális megnyilvánulása az a kérdésnek álcázott szemrehányás volt, amit egy óvatlan pillanatban a szüleim arcába vágtam: “Miért születtem embernek?” Tanácstalanságukat nevetéssel próbálták leplezni. Látván szorult helyzetüket, megpróbáltam pontosítani az alapkérdést: “Miért nem születtem inkább szirti sasnak vagy jaguárnak?” (Az, hogy ezeket a kérdéseket – a közkeletű vélekedés szerint helyesen – a szüleimnek címeztem, merő véletlen volt, mert bár az ivaros szaporodás részleteit jól ismertem, fel sem merült bennem, hogy az én világrajöttömet is az ivarérés, a hímek közötti vetélkedés, a megtermékenyítés és a többi szükségszerű stáció előzte meg.) Úgy tűnt azonban, hogy az autentikus létre adott példáimmal még reménytelenebb helyzetbe sodortam őket, mert derültségük tovább fokozódott. Ma már persze belátom, hogy egy ilyen kérdésbe a fénykorát élő Heideggernek is beletört volna a bicskája. Akkor azonban még kevesebb volt bennem a belátás és szűkebb a kitekintés, így nagyon is a szívemre vettem, hogy a szüleim nem értenek, sőt láthatóan együtt sem éreznek velem.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, Safranski találó, ám korántsem sziklaszilárd észrevételét alapul véve, miszerint Szt. Ágoston nem az e világi élet elől menekült az istenhithez, hanem a világ szenvedélyes elfogadása hajtotta a még teljesebb boldogság gondolata felé, nekem most azt kellene eldöntenem, hogy ebben a hajdani kívánságban a saját életemmel szembeni elégedetlenség vagy a más fajokkal szembeni kisebbrendűségi komplexus fejeződött-e ki. Ha az utóbbi válasz a helyes, miként sejtem, akkor már gyermekként, ösztönösen, szomorú ellenpontja voltam Szt. Ágostonnak. Szintén vizsgálódásra méltó kérdés, hogy miért a ragadozókhoz vonzódtam. Talán mert nem akartam, hogy megegyenek. A vulgár-freudista magyarázat bizonyára azt mondaná, hogy a ragadozókkal azonosulva kielégületlen hatalomvágyam tört a felszínre – ám e logika elfogadása egyszersmind azt is előírná, hogy a nyuszikért vagy a barikákért lelkesedő kisdedek a szívük mélyén vérszomjas ragadozók. Kérdéses persze, hogy az önmagammal való meghasonlásnak ez a formája mennyire pontosan fedi az öntudatra ébredés fogalmát, hiszen a sassá vagy jaguárrá válás iránti vágy inkább a faji hovatartozással szembeni elégedetlenség kifejeződése, nem pedig az egyéniségemmel való meghasonlásé. Én, a Jónás Csabi szerettem volna sasba bújva keringeni a bércek fölött, és kőszáli kecskegidát elejteni, vagy jaguárként kajmánnal megvívni.

Az évek múlásával még jó néhányszor öntudatra ébredtem, és bár az énfenntartás ösztöne bennem hevesen lobog, mégis csalódásként érne, ha a további meglepetésekről le kellene mondanom. Most mindenesetre a legutóbbi ébredésem történetét szeretném elmesélni. (Meg kell vallanom, hogy amint az ágyból való feltápászkodást megelőző fázis leírásától eltérően használjuk ezt a szót, én mindig kihallani vélem belőle azt a gunyoros mellékzöngét, mely a seregben tapadt hozzá. A hazafias kötelesség teljesítése során ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – főként irodalmi, azaz nyelvi és etikai képzésben részesültünk, és az egyik legtöbbet sulykolt szófordulat a “majd döbbensz” volt. Ez a lakonikus kijelentés a kopaszok [más néven: sivár állatok] indokolatlanul reményteli és ésszerű feltételezéseinek visszaverésére szolgált, és példátlan hatékonysággal működött.) Nos, a legutóbbi ébredésem azzal kezdődött, hogy megszületett a fiam. Születését hosszas vívódás előzte meg.

Az én világképem szerint az ember világra jön, de családba születik, és ennek messzeható következményei és messzire nyúló előzményei vannak. Márpedig én a családalapítással hadilábon álltam. Szinte belepirulok, ha arra gondolok, hogy mennyire konvencionális a tudatalattim, de tény, hogy vágyálmaimban a mindent felkavaró szerelem rendszerint boldog családi életbe torkollott. Csakhogy az átkozott önreflexió és önszerelem, bár annak idején sok szép álnevet ragasztottam rájuk, kizárni látszott, hogy én egy ilyen hagyományos intézmény megalapítója és fő kurátora lehessek. Mivel a gondolataimnak akkoriban még szívesebben engedtem, mint a közönséges érzelmeknek, nem lehetett kétséges, hogy a családalapítás hajója nélkülem futott ki a kikötőből, és így a legtöbb, amit tehetek, hogy szemmel tartom a partvidéket. Megengedem, ez a hajó-hasonlat első olvasásra kissé papirosízűnek hat, ám ezúttal mégis találó. Amikor ugyanis az elméletalkotás megbízható eszközeivel sorra vettem és összeillesztettem a releváns tényeket, a kirajzolódó ábra könnyen felismerhető, ám annál lehangolóbb képet mutatott: a lehetséges feleségem már férjhez ment. Én pedig zsarnokian féltékeny természetű vagyok, és mivel el sem tudtam képzelni, hogy valaki az én kedvesemre szemet vessen, ennek az ellenkezőjét is igyekeztem legendás önuralmam révén kizárni. (Az elbeszélés természetes velejárója az ún. kerekítés, ezért azokat az eseteket, amikor a fenti szigorú elvek alól felmentést szereztem magamnak, mellőzöm.) A hajó tehát elment, de azért továbbra is szemmel tartottam a horizontot. A kémlelés és tévedés eme szakaszának is megvoltak a maga mulatságos, bár akkoriban inkább nyomorúságosnak ható epizódjai. A feleségem hűséges természetű, és én ezt nagyra becsülöm, még akkor is, ha ez számomra természetes, lévén magam is hűséges fajta. Csakhogy akkoriban még máshoz volt hű, és fonák módon nekem éppen a hűsége falán kellett volna repedéseket találnom. Szerencsémre vagy balszerencsémre, a hűségén nem találtam rést. Milyen volt a feleségem, amikor más felesége volt? Gyönyörű. Különleges, mégis vitathatatlan szépség. Ennek azokban az időszakokban is a tudatában voltam, amikor más lányok kegyét kerestem vagy szerelmét élveztem. Nem kockáztatom meg, hogy a magam alkalmatlan eszközeivel próbáljam lefesteni, inkább egy apróságot mondok el. Gyönyörű keze van, és én a magam tömpe ujjaival, amelyek azt is megakadályozzák, hogy egy kézilabdát félkézzel felemeljek, ezt egész anatómiája foglalataként fogtam föl, egyfajta biztosítékként, hogy ha génjeinket vegyítenénk, akkor kiszabadíthatnám a családunkat a bennünket nemzedékek óta sújtó hátrányos fizikai jellemzők börtönéből. Szinte nincs olyan sikerületlen testi jellemzőm, amiben a feleségem ne ütne el tőlem. Talán meglepő ez a megközelítés, de valójában nagy elődök nyomdokaiban járok. Schopenhauer például a rá jellemző luciditással a következőket írja: “Valami egészen sajátos fekszik abban a mély és öntudatlan komolyságban, mellyel két különböző nemű fiatal lény legelső alkalommal egymást szemléli; mily kutató és átható tekintetet vetnek egymásra, mily gondosan vizsgálják egymás egyéniségének minden vonását s minden részét. Ez a vizsgálás és kutatás ugyanis a faj géniuszának elmélkedése a kettő által lehetséges egyén és tulajdonságainak kombinációi fölött.” Most könnyen az a látszat keletkezhet, hogy én mint egy lókupecből vagy ménesgazdából gyúrt sajátos kentaur – kentaur, mert a saját továbbszaporításomról volt szó – hosszasan vizsgáltam a feleségem fogazatát. Bár szeretek az “északfok, titok, idegenség, lidérces messze fény” színében tetszelegni, érzéseim ennél elemibbek. Azaz a schopenhaueri idézettel csupán nagyobb súlyt akartam adni a szavaimnak, és erőt meríteni Mesterem gondolatainak közelségéből.

Történt, hogy egy fatális véletlen folytán másfél nap erejéig visszatértem Szegedre, és abban a néhány pillanatban, amit az utcán töltöttem, összefutottam eszményi társammal, akiről ekkor már tudtam, hogy számomra örökre elveszett, és így minden adott ahhoz, hogy az én Beatricém legyen. Az “örökre elveszés” ezúttal valóban több volt, mint holmi szóvirág, leendő feleségem ugyanis teherbe esett hites férjétől. Beszélgetésbe elegyedtünk, és ki tudja, miért, elmondta, hogy a férje megcsalta, és e nyáron a poklok poklát járta meg. És ez az a pont, ahol az irónia nyújtotta kényelemről le kell mondanom. Ott állt előttem életem nagy szerelme. De ez így kevés. Nagy szerelem annyi van, mint csillag az égen. Tudom, hogy a végletes kijelentések sorsa az, hogy elhamvadnak a nevetségesség tisztítótüzében, de tíz év múltán sem mondhatok mást, mint hogy ő volt az utolsó lehetőség, hogy a természet és a hagyomány által kijelölt ösvényen maradjak, és véges erőimet az előrehaladásra összpontosítsam. Ekkor már az öregedés volt a legfőbb irodalmi célom – megcsömörlöttem a tréfás ifjú szerepétől –, és úgy véltem, hogy az út a vágyott öregségbe a családon át vezet. És ez az út allegorikusan és tapinthatóan ott állt előttem, elzárva. Nem egyszerű úttorlasz, kőomlás, földcsuszamlás, hanem egy egész hegy zárta el. De hát az ifjúság szertelen, s akkor még az életerő is bővebben buzgott bennem. Meghallgattam a történetét, és megértően bólogattam. Minden pillanatban a számon volt, hogy előbb is szólhattál volna, de sikerült erőt vennem magamon. A hely, ahol részéről ez a vallomás elhangzott, s ahol részemről hallgattam, alig tízpercnyire van attól a szobától, ahol most e sorokkal bajlódom. Másnapra közös ebédet beszéltünk meg, a férjével hármasban. Ebéd közben aztán elejtettem egy megjegyzést arról, hogy az előző nap láttam a kedves férjet egy a lakhelyemhez közeli, tőlük azonban annál távolabb eső buszmegállóban várakozni. A férj megpróbált a feledékenységével takarózni, de nem mert nyíltan tagadni. Ez a “szórványos észlelés”, ahogyan az ornitológusok mondják, érezhetően nagy horderejű bizonyíték volt a férje előfordulási helyeit nálam értelemszerűen jobban ismerő feleség számára. Az ebéd után a férj munkába sietett, mi pedig…, nos, ezt elfelejtettem. Mindenesetre az ebéd után kiderült, hogy valóban döntő bizonyítékkal szolgáltam arra vonatkozóan, hogy a férj, minden fogadkozása ellenére, nem vetett véget a házasságszédelgésnek.

Magam sem tudtam, hogy mit akarok. Mostanáig ez az egész “életem eszményi társa”-história hangzatos szólam volt csupán egy éretlen irodalmi próbálkozásban, fényévnyire attól, hogy a valóság ítélőszéke elé kerüljön. És ha ezt az irdatlan távolságot valamely csoda folytán most le is győzhetném, akkor is fennállt annak a veszélye, hogy az elmarasztaló ítélet csak évekkel később születik meg, addigra pedig jóvátehetetlenül szétszakítottam egy családot, és megnyomorítottam legalább két embert. Az önépítésnek ebben a periódusában folyton azzal a szalonképessé stilizált intelemmel üldöztem ingatag és állhatatlan ismerőseimet, hogy a legtöbb, amit egymásért tehetünk, az, hogy nem szorulunk mások segítségére. És ha intelmem szellemében cselekszem, azaz saját gyengeségemen úrrá leszek, akkor bizonyára nem rántom e három ember életét egy magam keltette örvénybe. De nem így történt. Még a józan eszem sem látta nagyobbnak a katasztrófa esélyét, mint annak valószínűségét, hogy színrelépésemmel minden jóra fordul. És a testi világban a teória patikamérlegére valóságos meteoresőként zúdulnak azok a hatások, amelyeket a fizikatankönyvek nagyvonalú eleganciával “elhanyagolhatónak” szoktak nyilvánítani. Magyarán szólva, megannyi alamuszi ágens állt lesben, hogy ezt a felhőkakukkvárat romba döntse. Először is, csak sejtés volt a részemről, hogy amint karomat kitárom, ő nyomban a keblemre borul. Másodszor, mi lesz azzal az inci-finci magzattal. E kérdés mellett, mellesleg, valóban eltörpült minden egyéb kérdés. Alig két hét telt el a mi képtelen fogantatású szerelmünk előjátékából, és máris olyan szakítópróbához érkeztünk, amelyet viharedzett szerelmek is ritkán élnek túl. Tekintettel arra, hogy életem eszményi társában időzített bombaként ketyegett egy embrió, vagy talán már gyermek, sürgősen cselekednem kellett. Egy étterem kerthelyiségét választottam vallomásom és ultimátumom közlésének színhelyéül. Elmondtam, hogy odaadásom feltétlen és, amennyire ez előrelátható, egy életre szól, ennek megfelelően, ha érzelmeimet viszonozza, aligha szükséges megszülnie valaki más gyermekét. Tudtam, hogy két hét “udvarlás” módfelett rövid inkubációs periódus egy életre szóló szerelem számára, de nem láttam más megoldást. Tisztában voltam vele, hogy míg én csak a saját, viszonylag esőálló irhámat viszem vásárra, ő hasonlatokkal nem leírhatóan súlyos döntés előtt áll. Nagyon szerettem volna, hogy azt mondja, igen, döntött, engem választ és nem a gyerekét. Mivel a szavakkal való illuzionizmust hivatásomnak tekintem, mitikus tisztelettel tekintek az ennél mérhetetlenül hatékonyabb szülésre. Ezért előre elhatároztam, hogy bármiként dönt is, nem fogom érvekkel bombázni, s ha a gyereket választja, nem próbálom elhitetni vele, hogy az abortusz egyszerű orvosi beavatkozás, afféle “elsősegély”. Mégis, amikor azt mondta, hogy ezt a gyereket már nem lehet elvetetni, elsötétült előttem a világ. Gondolatban persze számos eshetőségre felkészültem, és egyszerű kívülállóként ezt a választ tekintettem volna az egyetlen lehetséges válasznak, mégis az adott pillanatban a remény, a szándék teljes lendületével az ellenkező irányba taszított. A vészfék behúzása helyett talán mégis győzködni kezdtem volna döntése elhamarkodott voltáról, de azt is elmondta, hogy közel egy éven át nem tudott teherbe esni, ezért hormonkezelést kapott, és ha most vállalná a magzatelhajtást, valószínűleg nem lehetne többé gyereke. Ezzel nem vitatkozhattam. Ez a szerkezetileg egyszerű, következményeiben mégis fortélyosan szerteágazó válasz mindent megoldott, még ha ezt akkor nem is láthattam be. Szótlanul rágcsáltam az időközben kihűlt, sótlan “szalmakrumplit”. A beszélgetést annak szellemében kezdtem, hogy vagy a gyerek, vagy én – ő a gyereket választotta, azaz elutasított engem. Csakhogy az indoklása által teremtett helyzetre nem készültem fel. Immár nem neki kellett választania, hanem nekem. A kérdés legelemibb formájában így hangzott: akarom-e, hogy ő legyen a gyerekeim anyja. És a legelemibb szinten éppen ez volt az, amit akartam, “életem eszményi társa” pontosan annyit jelentett, hogy a “gyerekeim anyja”. Hogy ehhez áldozatot kell hoznom, ez az akkori világképem szerint magától értetődő volt. Másrészről, abban a pillanatban, ahogy bennem nagy robajjal összedőlt a gondosan felépített kártyavár, azonnal egy új, a “helyi sajátosságokat” is figyelembe vevő, tájjellegű épület kifundálásába kezdtem. Ez a “nem” egy olyan igen volt, amely megmentette mindkettőnk, illetve ezerszer inkább, mindhármunk jövőjét. A munka dandárja, gondoltam, nekem jutott, de úgy véltem, ez így helyénvaló: “jó mulatság, férfimunka” lesz. Ez a kép persze utólag, a történet-kerekítő fakultás áldozatos munkájának köszönhetően lett ilyen daliásan megnyerő, de ha elég messziről nézzük, talán valóban csak ennyi látszik belőle.

Terjengős csókcsaták, romantikus őszi séták és meglepően viharos nemi élet után úgy tűnt, készen állok a házas életre és a pótapaságra. Azoknak a fiatal barátaimnak mondom, akik még a családalapítás előtt állnak, hogy a tartós együttélés első számú következménye a kialvatlanság. Két, korábban semmitmondónak vélt frázis fokozatosan emblematikus jelentőségre tett szert az életemben. Az egyik a “nem aludtad ki magad”, a másik a “te aztán pihent agyú vagy” kitétel. Rá kellett ébrednem, hogy az a szilárddá tapasztott “én”, akinek magamat hittem, az alvás talapzatára épült, és amint ez a talapzat megroppant, egész épületszárnyak rogytak össze. Éveken át úgy éreztem, hogy kevésbé közeli barátaim legfeljebb a helyrajzi szám alapján tudnának azonosítani. Amíg a szerelem felépült, és a feleségem pocakjában lakó titokzatos jövevény nem volt több egy nagy duzzanatnál, a fáradtság is kesztyűs kézzel bánt velem. Miközben “pihentagyúságom” utolsó morzsáin rágódtam, a legnagyobb tehertételt annak az embernek az elviselése jelentette, akinek, úgymond, “a helyébe léptem”. A saját albérletemből egy idő után a leendő feleségem, a “barátnőm” lakásába költöztem. Ezzel egyrészt levedlettem azt a szúrós burkot, amit a saját váram jelentett, másrészt elfoglaltam valaki más sietve elhagyott burkát. A honfoglalás tényére a lakás különböző pontjain felbukkanó könyvek, hamutartók, lemezek és díszként kiállított sörösdobozok figyelmeztettek. Mai fejjel visszagondolva, ennél gyökeresebb fordulatot nem is vehetett volna az életem: az önépítés és az alkotás helyére a szerelem került, kitéptem magamat az otthonomból és a gondosan kialakított életformából, s a közelebbi jövő legnagyobb eseményei – a barátnőm és férje közös gyermekének születése, továbbá a barátnőm és gyermeke apjának válása – mind tőlem függetlenül készülődtek és zajlottak. De nem éreztem magam áldozatnak, tudtam, hogy ezt a bárkát nekem kell révbe juttatnom. Próbáltam kézben tartani az eseményeket, és főleg: szerettem a leendő feleségemet, és ő viszontszeretett. Zsarnokian féltékeny természetem mindeközben a lehető legnagyobb próba elé állított: valahányszor a kedvesemre néztem, konstatálnom kellett, hogy alakja és élete egy másvalakivel folytatott szeretkezés kitörölhetetlen nyomait viseli magán. Csókolom és simogatom, és benne a gyerek, aki, mint egy kolosszális vasmacska, örökre máshoz köti. Ebben az időszakban, ha testedzés közben nyeszlett porhüvelyem lankadni látszott, és a fogcsikorgatás már nem segített, elég volt felidéznem a házasságszédelgő férj képét, és azonmód új erőre kaptam.

Az előzmények ismeretében talán nem magától értetődő, de a születendő gyermeket örömmel vártam. Szerettem volna jó apa lenni, és kimenteni a csöppséget abból a slamasztikából, amelybe önhibáján kívül került. Akkoriban még általában is szerettem a gyerekeket, és alkalmanként szárazdajkaságot vállaltam szülővé előlépett ismerőseimnél. (Amióta vannak saját gyerekeim, kiveszett belőlem minden érdeklődés mások neveletlen kölykei iránt.) A gyermekvárás ideje alatt hivatalból is boncolgathattam az embernevelés és az embernövekedés elvi problémáit. Ismereteim (értsd: olvasmányaim) és vágyaim összevetése nyomán arra az álláspontra helyezkedtem, hogy az ember többé-kevésbé mégiscsak tabula rasa, és ha az íróvesszőt megfontoltan vezetjük, számunkra is érthető történet kerekedik ki. Az apaság kérdését pedig jó pozitivistaként Konrad Lorenz kacsáinak mintájára értelmeztem, vagyis úgy véltem, hogy az újszülött azt fogadja el szülőjének, akit elsőként pillant meg. A fészekalj pedig a miénk, a feleségemé és az enyém. A freudizmussal szembeni ellenérzéseim különös módon összefonódtak a genetikai meghatározottsággal kapcsolatos, nagyon is humánus fenntartásokkal. Mint az életemben oly sokszor, ezúttal is a túlpartra kerültem, pusztán azért, mert nem akartam közösséget vállalni egy számomra ellenszenves táborral. Azaz bármennyire is hiszek a természet erejében, a vak imádat és a feltétlen odaadás helyett inkább a klasszikus erények és az emberfaragás távolról sem makulátlan pedigréjű törekvése mellett döntöttem. Magyarán úgy véltem, hogy bár leendő fiam hajlamai, vérmérséklete elüthet az enyémtől, a közös világ és élmények közös nevezőre hoznak bennünket. Abban legalábbis bizonyos voltam, hogy a mostohája nem leszek. Kezdetben egyenesen azt szerettem volna, ha a fiam az én nevemet viseli. Hogy ez végül nem így történt, annak elsődlegesen adminisztratív okai voltak. (Az utálatos bürokrácia olykor a demokrácia bölcsességével ruház fel: kénytelenek vagyunk elszámolni háromig, mielőtt fejest ugranánk a hülyeségbe.)

Kispolgári korlátaimat jól mutatja, hogy már kamaszkorom vége felé, amikor a nemek csatáját jobbára még csak hírből ismertem, kieszeltem, hogy győzelem esetén a hadizsákmányt Dánielnek fogom hívni. Ezért aztán kedvező előjelnek tekintettem, hogy a leendő feleségem ezt a nevet választotta elsőszülött fiának. (A csodás egybeesés illúzióját jelentősen megtépázta a közelmúltban a kezembe került statisztika: a fiam születésének évében a Dániel volt a második legnépszerűbb fiúnév.) A jövő nagy ívű tervezése közben szinte megfeledkeztem egy jelenbéli apróságról: a szüleimet tájékoztatni arról, hogy józan mérlegelés eredményeként, mely nem tévesztendő össze a szerelem mélységének tagadásával, úgy döntöttem, hogy összeköltözöm egy terhes, férjes (vagy “férjes, terhes”?) asszonnyal. Ezt a nem éppen eszményi tényállást kellett valahogy fogyasztásra alkalmas állapotba hoznom. A heves érzemények, esetemben, bénítólag hatnak a képzelőerőre. Így bármennyire kínzott is, meg nem lepett, hogy az előkészítés és a tálalás terén egy helyben topogtam. Jobb híján vártam. Csakhogy a kilátástalan viaskodás a megfelelő recept megtalálása és a kétségbeesett önfeltárás diktuma között szinte a szüleim szeme láttára zajlott, ezért biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb tetten érnek. Márpedig a tényszerű közlés nyomán háromféle reakciót tartottam elképzelhetőnek: kiakolbólítás a családból, ablak általi halál, illetve szó torkon forrása. A helyzetet súlyosbította, hogy a szüleim éppen saját életük átzsilipezésével voltak elfoglalva: ötvenéves fejjel vidékről a fővárosba költöztek, bogaras nagyanyám lakásába, a munkában visszacsúsztak a szamárlétra legalsó fokára, és mindeközben a pénzzé tett vagyonukból egy részeges külföldi brigáddal házat építtettek. A sorsdöntő beszélgetés életem azon eseményei közé tartozik, amelyek máig tájékozódási pontként szolgálnak, azaz mozdíthatatlanok és értelmezhetetlenek. Legyen annyi elég, hogy családtag maradtam és a halálugrás is elmaradt.

Utolsó éves egyetemistaként a próbatanítást Pesten, a legkedvesebb barátom gimnáziumában hajtottam végre. Az úgynevezett óralátogatáson már túl voltam, és a tényleges tanítás megkezdésére készültem. Ám az utolsó este csörgött a telefon, és egy ismeretlen női hang engem keresett. Miután nagyanyám, mozgásbéli korlátozottsága és a cukorbetegségből fakadó veszélyeztetettsége okán telefont installáltatott közvetlenül az ágya mellé, szabad volt az út a személyes üzenetek zárt körű lehallgatásához. Ez pedig jellegzetesen olyan eset volt, amelyről nem kívántam utólagos felvilágosítást nyújtani. Ám az üzenet, amit kaptam, elemi erővel katapultált az efféle apró háztartásbéli kellemetlenségek fölé. Az ismeretlen telefonáló Szegedről, a Klinikáról keresett, és a leendő feleségem nevében beszélt. Mint mondta, a Beát egy rutinvizsgálat nyomán benntartották, és most infúziót kap, és arra kér, ha lehet, azonnal utazzak vissza Szegedre. Utólagos jópofasággal azt mondhatnám, hogy a “valóság” megízlelésének kiskanállal ültem neki, és hamarosan kiderült, hogy kirágni sem bírom belőle magamat. Másnap hajnalban vonatra ültem, és rendületlenül számoltam a perceket, hogy találkozhassam végre a kedvesem hites urával. Ha el lehetne tekinteni az abban a pillanatban előttem még ismeretlen természetű biológiai merénylet tényétől, akkor azt mondhatnám, hogy ennél kevésbé semmire sem vágytam. Halálos aggodalomban, hidegvérrel gyakorlati teendőket megvitatni életem kisiklatójával, nem volt éppen kecsegtető kilátás a pattanásig feszített idegzetű, ifjú anyaszomorítónak. Végül azonban minden zökkenőmentesen alakult, hiszen attól kezdve, hogy a csalfa férj ajtót nyitott, és nem kezdte el a felesége szeretőjének a torkát szorongatni, miként én sem álltam bosszút leendő feleségem teherbeejtése miatt, a köznapian kedélyes és célirányos párbeszéden kívül nem sok lehetőség maradt nyitva. Beszöktünk a kórházba, vagy a “férj” kikezdhetetlen státusza mögé bújva diadalmasan bevonultunk, nem emlékszem pontosan, és visszafogottan üdvözöltük az ekkor már járóképes kismamát. Miután később még számtalan hasonlóan nyakatekert helyzetben volt részem, egyszerűen kitörlődött az emlékezetemből, hogy egy ilyen szertartás miként mehetett végbe: először én vagy a férj adott puszit, esetleg én szájon is csókoltam? (Az üdvözlésbéli rövidzárlataim legemlékezetesebb esete a “sorkatonai szolgálathoz” kötődik, amikor magas beosztású írnokként, ám hivatalosan hitvány ágyútöltelékként egy jóindulatú századost kísérhettem el a nagykanizsai lottózóba, és miközben fesztelenül beszélgettünk, a pénztárnál apámba botlottunk. Az érem egyik oldala az volt, hogy amennyiben a százados azt parancsolja, hogy egyetlen ütéssel terítsem le apámat, kiutat csak a hazaárulással egyenértékű parancsmegtagadás jelenthetett volna, az érem másik oldala, hogy a százados a lottózóban egy lenézett katona, a “proletárdiktatúra” kiszolgálója volt, szemben a “mérnök úrral”. Az egyenruha és az alakiság szorításában apámat ugyan nem tisztelgéssel üdvözöltem, de az ilyenkor szokásos puszilkodás helyett a kezemet nyújtottam, és ő szegény elfogadta, azaz kezet fogtam saját apámmal.) A feleségem végül három hónapot töltött a kórházban, és így sikerült megakadályozni, hogy az azóta is nyugtalan természetű Dani fiunk inkubátorban kezdje az életét.

Végül elérkezett a nap, amikor a kórteremből időközben elbocsátott (leendő) feleségemmel vissza kellett térnünk a kórházba, hogy egy másik részlegen előadja a gyermeket, aki belülről feszítette. Amíg van mit tenni, ide-oda tolni, sepregetni, az ember még a haláltól sem fél. Ám ahogy a kismama, ez az elképzelhető legtermészetellenesebb képződmény betotyog a szülőszobára, a kispapa nekifeszül a sötét gondolatoknak, vagy inkább a sötét gondolatok feszülnek neki, és elkeseredett tusakodás veszi kezdetét. No de, hol volt itt a kispapa? Az elhamarkodott válasz helyett gyorsan közlöm, hogy a vér szerinti kispapa is hamarosan megjelent. Én nem rajongtam az ötletért, de a kedvesem úgy vélte, hogy ez így van rendjén. Akadnak olyan mások, akiknek a helyzetébe én nem tudom beleképzelni magam. Így fel sem merült bennem, hogy nekem is rosszul esne, ha én lennék a vérapa, és kihagynának a fiam születéséből. De ez már valóban az utolsó béka-kolosszus lesz, amit lenyelek, gondoltam elhamarkodottan.

Egy fél napon át a meglepően kihalt kórházi folyosón ketten ültünk a priccsen: a kismostoha és a továbbszaporodó. Nem volt bennem szemernyi kétség, hogy az igazság, a jog stb. kinek az oldalán áll: én mint a kultúra letéteményese mindenféle eszközökkel biztosítom a leendő feleségem tejtermeléséhez a zavartalan feltételeket, majd a nyiladozó elméjű Danikát bevezetem a gondolatok, az erkölcs, a számtan és a foci világába, végül mint teljes embert szárnyára bocsátom, ezzel szemben a vérapa csak kiváltó ok, aki meghúzta a ravaszt, mit sem sejtve a sorsfordító következményekről. Egy kakukk. Ezt az egyébként találó metaforát teljesen soha nem tudtam elfogadni, minthogy ez esetben a fiam lett volna a kakukkfióka, ami köztudomásúlag nem tűri meg a fészekbéli riválisokat. Szóval enyém a fészek, gondoltam, tied a tojás, de ha azt hiszed, hogy kakukkot nemzettél, tévedsz. Más megfogalmazásban: rá sem fogsz ismerni a fiamra! Ma már könnyen élcelődöm. Akkor viszont ott ültem a padon, babszem a seggemben, néha szóba elegyedtem a feleségem férjével, és nem akartam elhinni, hogy ilyen sokáig tarthat egy szülés. Ahogy múlt az idő, úgy nőtt bennem az aggodalom; nem gondoltam semmi rosszra, ennyire nem vagyok amatőr, de azt tudtam, hogy mitől félek. A feleségem terhességének utolsó három hónapjában már mélyen bántam, hogy ateista vagyok. De mint az ateistáknál általában, alapvető tévedésem belátása a vészterhes pillanatokra korlátozódik, és ahogy kitisztul az ég, a megbánást nyomban feledem. Csak ezen legyünk túl, gondoltam, ám hiába. Az órák teltek, a semleges témák és a türelem elfogyott. Nem lettem éhes, de kiürült a gyomrom, így az aggodalom minden fronton átvehette a kezdeményezést. Aztán egyszer csak az óránként előbukkanó takarítónő közölte, hogy megszületett a gyermek. Újabb félóra elteltével nyílt az ajtó, és egy nővér jelent meg a karján egy újszülöttel, és “Tóth apukát” kereste. Ha utólag meg akarom keresni azt a pontot, ahol a felvilágosodás általam szőtt nagy ábrándja először feslett fel, akkor bizonyára ez a megszólítás volt az. Tudom, indokolatlan volt arra számítanom, hogy a feleségem két tolófájás között instruálja az ápolónőt, hogy van ott egy “Tóth apuka”, de még fontosabb, hogy van egy “Jónás apuka” is, mégis egy világ omlott össze bennem. Az ütéstől még kábán felálltam, és négy-öt lépés távolságból én is megnéztem az időközben az apja kezébe került gyereket. Meghökkentően pici és rágcsálószerű volt. Néhány pillanattal később a szintén meglepett apát nyugtattam, mondván, “majd kirúgja magát”. Belül azonban egyre csak azt ismételgettem, hogy “És ki vagyok én?”, de ez a nagy múltú kérdés ezúttal az igazságtalanság elszenvedése fölötti méltatlankodás jajszavává zsugorodott. Ezen a mérkőzésen kiütést szenvedtem, de hátra volt még a visszavágó. Tiéd a gyerek, fogjad, és tűnj el! De hol van a szerelmem, aki az enyém? Nagy sokára kitolták a feleségemet egy guruló asztalon. Alig ismertem rá. Mintha összeverték volna: a gyönyörű arcot ciklámenszínű hajszálerek szőtték át, amelyek helyenként véraláfutásokban találkoztak. Mindig úgy gondoltam, hogy ahhoz fogható pánikot, mint amit az űrbe fellőtt Lajka kutya élhetett át, emberre nem mérnek. Most azonban, a kifacsart test állapotából következtetve, úgy láttam, hogy a szülés is a túlvilágon zajlik, ahol a ceremóniamester “vérfagylaló keze emberfejekkel lapdázik”. Szerettem volna sírva ráborulni a szerelmemre, ehelyett egy puszit nyomtam az arcára, mintha az utcán futottunk volna össze, majd ugyanezt tette a férje is. Aztán hármasban elbeszélgettünk a szülés nehézségeiről.

A Gondviselés olyan gyermekkel áldott meg, aki minden rezdülésében más rugóra jár, mint én. Pökhendi ostobaságnak fog tűnni, amit mondok, de nincs aki megcáfolhatná: ha születéskor a haj nem is tapadt másként a fején, a sírása már kezdettől olyan mélységesen érthetetlen erővel szembesített, melynek kitöréseit máig félem. A kétségbeesés óráiban, kiválasztottságtudatom és teleologikus hajlamom átkaként, a fiamat büntetésnek vélem, melyet a sors alkotóerőm vagy legalábbis csapongó képzeletem megzabolázása végett küldött a nyakamra. E szerencsésen ritka alkalmakon túl azonban rendkívüli jellemfejlesztő erővel bíró kötésnek látom, melynek megoldása mindkettőnknek üdvözítő feladat, bár az ő szerepe kimerült a csomóképzésben. Azaz, ha a hagyományos műfaji megkülönböztetéseket nem vetem el mindenestől, a fiam adta meg a döntő lökést, hogy az esztétizálás langymeleg mezején való sütkérezés után áttérjek az etika fortyogó kráterekkel fenyegető vidékének meghódítására. Bármennyire kevéssé állt is hatalmamban a fiam világrajövetelét előidéznem, hátráltatnom vagy bármiképpen befolyásolnom, joggal mondhatom, hogy amennyiben a fenti leírás helyes, azt kaptam, amire vágytam. A sors efféle derekas igenlése nietzschei magasságokba emelne, amelytől egészséges életösztönöm mind ez idáig távol tartott (és remélem, ezután sem lesz másként). A köznapi tapasztalatok szintjén maradva tehát, a fiam és én, mint tűz és víz, akiknek a magasabb harmóniát jelentő párában való feloldódása e földi létben szomorú veszteséggel járna. Ez a kacifántos stílus felettébb alkalmas arra, hogy elfedje a lényeget. Ám ha újra nekifutok a magyarázatnak, ismét egy hasonlat tűnik a legalkalmasabbnak kettőnk végzetét megvilágítani. Úgy vagyok én a fiammal, mint a sebész, akit az éjszaka közepén vernek fel, hogy életmentő műtétet hajtson végre. Nagyzolásnak tűnhet ilyen hatalmat tulajdonítani magamnak, ám a hasonlat folytatásából kiderül, hogy erről szó sincs. Az életveszélyes állapotban a műtőasztalra fektetett beteg ugyanis űrlény, egy kis zöld emberke, akinek anatómiájáról sejtelmem sincs. Annyi bizonyos csupán, hogy földi szemmel nézve, és hogyan nézhetném másként, nagy bajban van. Én pedig hiába tapogatom, forgatom, reakcióiból nem áll össze semmilyen kép, miközben az idő sürget – vágnom kell. Hiába cselekszem a legjobb tudásom szerint – sőt “legjobb tudásom” végzetes tanácsot adhat –, az esély arra, hogy miközben menteni próbálom, az életét oltom ki, jóval nagyobb, mint a fordítottja.

Szerencsénkre a fenti dilemma mindössze a fiam kétéves koráig állt fenn. Végül is elakadtam a tapogatás és forgatás fázisánál, és a fiam sem exitált. Ebből azt a következtetést szűrtem le, hogy vannak tőlem eltérő szellemi és lelki anatómiával születő intelligens lények. Ez a triviális felismerés bagatellizálni látszik korábbi dilemmámat, csakhogy a teljes képhez hozzátartozik, hogy akinek a fiammal ez idáig dolga akadt, az kivétel nélkül hasonló élményről számolt be. És ez az én babonás világomban rossz ómen.

Amennyiben a gondolkodás – és így az irodalom – alapját képező szimmetriák nem csupán az emberi agy kigőzölgései, hanem valamiképpen a világ teremtésében is szóhoz jutottak, joggal feltételezhetem, hogy a fajfenntartásra fordított erőfeszítéseimmel a szellemi üdvösségemet tettem kockára. Ez az absztrakt sejtés még inkább aggaszt annak a természetrajzi ténynek a fényében, melyet legalább két évtizede ismerek, de mind ez idáig eszembe nem jutott volna magamra alkalmazni, nevezetesen, hogy számos állatfaj hímje egész életében a párzásra készül, és amint sikeresen célba juttatja a spermium-csomagot, így vagy úgy elpusztul. Ez a nagyvonalú “így vagy úgy” olykor egészen vérfagylaló borzalmakat takar. A leghírhedtebb eset talán a fekete özvegyé. E borsszem nagyságú pók nősténye, amely mellesleg a leghatásosabb méreggel rendelkezik a pókok családjában, a párzás után egy briliáns aspektusváltással felismeri a hímben a fehérjeforrást, és rögvest felfalja. Aki azt hiszi, hogy ilyesmi csak a civilizációtól elvágott, távoli vidékeken fordulhat elő, téved. A mi vadvirágos lankáinkon őshonos ájtatos manó nősténye ugyanígy jár el. A vég persze nem mindig ilyen példázatszerű. Más fajoknál a hímek küldetésüket teljesítve egyszerűen összeasznak, elszáradnak, végül lehullanak. Engem ezektől a példáktól is kiver a hideg veríték, de létezik egy harmadik változat, amely némi módosítás után kísértetiesen pontos képet ad a bűnbeesett gondolkodó sorsáról. Egyes fürkészdarazsak petéiket méreggel megbénított hernyókban helyezik el, és a lárvák ebben a hibernált tízóraiban cseperednek fel. Amikor kamaszkoruk, és a hernyó, a végéhez közelít, kirágják magukat a szabad levegőre, és hamarosan darázsként kezdenek új életet. A természet ökonómiájának és leleményességének szép bizonyítéka volna, ha sikerülne olyan darázsanyákra bukkannunk, amelyek a fent részletezett célra a már kéznél lévő hímet használják fel. Ilyen esetről azonban nincs tudomásom. Ha mindenáron erőltetni akarom a párhuzamot ízeltlábúak és méhlepényesek között, akkor az előbb leírt eset is inkább a terhesség és a szoptatás idején összekapcsolódó közös anyagcserét juttatja az eszembe, ennek azonban az anya az áldozata, és nem a here. Különös módon az egyedfejlődés hágcsóján feljebb hágva fordul a kocka. Az oroszlánok esetében a családot köztudottan a nőstények tartják el; a hímek aranyéletét legfeljebb a reprezentáció gondja zavarja meg. Mintha az alacsonyabb szinteken kiszolgáltatott hímek fegyverkezési versenybe kezdtek volna, hogy túlélhessék a párzást, illetve fölfedezték az újratölthetőség előnyeit, és e két újításnak köszönhetően ma már ők vannak nyeregben. Mielőtt azonban megkönnyebbülten fölsóhajtanék, emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ami a tágabb értelemben vett szaporodást illeti, én jónéhány ponton szembefordultam a fejlődés irányával. Noha az oroszlánokban könnyebben magamra ismerek, mint, mondjuk, a pókokban, a párzás után nem hagytam magára a páromat – igaz, ő sem próbált bekebelezni –, sőt a magam szerény eszközeivel az utódok neveléséből is kiveszem a részemet. És amennyiben a gondolkodás – és így az irodalom – alapját képező szimmetriák nem csupán az emberi agy kigőzölgései, jogosnak tekinthető az a félelmem, hogy a gyermekeim szellemi gyarapodásáért a saját szellemi leépülésemmel fizetek.