Szerencsére vagy sajnos, ki-ki döntsön intellektuális ízlése szerint, az irodalomtudomány igen kevés egyszerű, világos alkalmazási kritériumokkal ellátott magyarázó fogalommal rendelkezik. Nem ilyen az „irodalmi kánon" sem, pedig ha valahol, úgy itt igazán fontos lenne, hogy tisztán lássunk a használatot illetően: a „kánon" a leggyakorlatibb irodalomtörténeti kutatásoknak éppúgy alapkategóriája, mint az elméleti és módszertani vizsgálódásoknak. Kevés olyan (tágan értve:) irodalomtudományos probléma van, amelyhez ne lehetne nagyon rövid úton eljutni a kánonok kérdésétől – így aztán a kánonokkal kapcsolatos elméleti viták a legtöbbször a fogalom terjedelméről, illetve a „kánon" és más tudományos kategóriák viszonyáról szólnak. Ezekbe a vitákba kíván bepillantást nyújtani a Rohonyi Zoltán által szerkesztett, az Irodalmi kánon és kanonizáció címet viselő szöveggyűjtemény. A kötet tágan kezeli a kánonok problematikáját (és elsősorban az elméleti kérdésekre fókuszál, a létező kánonokkal kapcsolatos konkrét hatalmi-politikai nézeteltérések, így az amerikai kánonvita részletei, kívül esnek a szemhatárán). A szerkesztő előszavából kiderül: ha a „kánon" fogalmát megfelelően használjuk, jelentése magába sűrítheti többek között a foucault-i „diskurzus", „episztémé" s a benne működő „diszkurzív rend", a habermasi „előzetes tudás", a lyotard-i „grand récit" jelentését, de kapcsolatba hozható a jaussi(-gadameri) „horizontközvetítéssel" is – azaz egy olyan fogalomhoz juthatunk, amely kötődik ugyan más diskurzusok terminológiájához, ám mégis specifikusan irodalomtudományi. (A recenzens itt kételyeit kell, hogy kifejezze: valóban jól használható egy ennyire tág jelentésű kategória? Vajon nem járunk-e úgy, hogy nyerünk egy specifikusan irodalomtudományos fogalmat, amellyel szinte minden irodalmi jelenséget képesek vagyunk megnevezni, cserébe viszont elvesztünk sok, e jelenségeket jó esetben magyarázni képes, más diskurzusokhoz is tartozó kategóriát? Megérkeztünk az egyik alapvető elméleti problémához: milyen mértékig érdemes növelni a „kánon" fogalmának terjedelmét, amely problémát a kötet szerkesztője másképp old meg, mint a jelenlegi recenzense.) Az Irodalmi kánon és kanonizáció tanulmányai alapvetően két irányból közelítenek a kötet címében megjelölt témához: vagy a „klasszikus" és a „kanonikus" fogalmát vetik össze, elemzik (Hans Ulrich Gumbrecht) és a kanonizálódás folyamatának logikáját vizsgálják (Aleida és Jan Assmann, Charles Altieri, Günther Buck, Walter Haug); vagy a „kánon" fogalmát felhasználva a sokféleképp megnevezett (az „Elmélet", a „Neheztelés Iskolája", a „kritikai historizmus", „retorikus olvasás"), de rendszerint a dekonstrukcióval és a különféle posztstrukturalista irányzatokkal azonosított nézetek magyarázatát, változatos cáfolatát vagy legalábbis bírálatát nyújtják (Frank Kermode, Harold Bloom, Charles Altieri, David Martyn, John Guillory). A kötet tulajdonképpen kettős bevezetéssel indul, hisz a tíz tanulmány közül az első, Jan Gorak írása a „kánon" fogalmának történetét vizsgálja, ahogy az ilyen áttekintő történeti munkáknál szokás, a görögöktől napjainkig.

A kánont, ahogy ez Gorak, Buck és mások írásaiból kiderül, alapvető fogalmi kötelékek fűzik az iskolához – az Irodalmi kánon és kanonizáció is szoros (igaz, nem fogalmi) kapcsolatban áll az (egyetemi) oktatással: a kötet az Osiris Kiadó és a Láthatatlan Kollégium közös tankönyvsorozatában jelent meg. A sorozathoz tartozó kötetek felépítése az egyetemi félév rendjéhez alkalmazkodik, a bevezető tanulmányt (bevezető előadás) öt szöveg követi (szemináriumi munka), majd egy ellenőrző kérdéssor (számonkérés), majd újra öt szöveg, s egy újabb kérdéssor; a tizenharmadik órával már véget is ér a szemeszter. Az Irodalmi kánon és kanonizáció formailag ugyan megtartja ezt a szerkezetet, lényegében azonban eltér tőle. Az első és a második blokkot lezáró, pontos szöveghelyekre irányuló ellenőrző kérdéseket elgondolkodtató esszékérdések váltják fel (például: „Tiszta kánon? Politikától való mentesség? Magaskultúra és olvasásművészet?"), amelyek megválaszolásához rendszerint nem elég a vonatkozó öt szöveg ismerete, ezért a kérdések után zárójeles adatok utalnak a kötet végén lévő impozáns és gondos bibliográfia további releváns tanulmányaira. (Sőt: az első ellenőrző egység több kérdése a második blokk szövegeihez utasítja az olvasót.) A kérdések rendszerint valóban nagyon izgalmas gondolatmenetekhez vezethetik a profi, mert a téma szakirodalmát alaposan ismerő olvasókat, de kár volt lemondani arról, hogy az egyetemi hallgató irányított érvrekonstrukciós munkát végezhessen – különösen, hogy a kiválogatott szövegek nagyobbik hányada kifejezetten argumentatív jellegű. A dekonstrukció és a kánon „megnyitásában" érdekelt elméletek elleni támadás vagy a velük szembeni védekezés itt valóban és üdvös módon érvek mentén zajlik, s az elővezetett kánon- és olvasáselméletek is szigorúan felépített konstrukciók. A kötet tanulmányai, az első kérdéssor elé beillesztett szerkesztői megjegyzés tanúsága szerint, tematikusan oszlanak két csoportra: az első részbe a kánon fogalmával kapcsolatos, míg a másodikba a fogalom alkalmazásának kérdéseit feszegető és az elmélet kánonjának problematikáját tárgyaló írások kerülnek. Kérdéses, hogy lehet-e egy fogalomról anélkül beszélni, hogy ne ejtenénk szót az alkalmazásáról is, mindenesetre az Irodalmi kánon és kanonizáció olvasójának úgy tűnhet, hogy a tanulmányok csoportosítása kissé ad hoc jellegű: nem teljesen világos, miért került Kermode írása az első részbe, ha Bloomé a másodikba, ugyanez áll Gumbrecht és Buck szövegeire. Bloom tanulmánya ugyan a The Western Canon bevezetője (sajnos hiába jegyzi meg a szerkesztő, hogy e kötetből sok részlet jelent meg magyarul, ha a bibliográfiából ez nem derül ki), de nem kötődik szorosabban a kánonfogalom alkalmazásának kérdéseihez, mint Kermode hasonlóan érvelő írása; Buck tanulmánya filozófiatörténetileg támasztja alá Gumbrecht fogalomtörténeti elemzését, amely szerint az egységes irodalmi kánon a felvilágosodás táján bomlott fel végérvényesen. A kánonok problematikája rendkívül szerteágazó, így lehet, hogy e tíz tanulmány más csoportosításai is zavarba ejtenék az olvasót, ám a recenzens számára úgy tűnik, szerencsésebb lett volna, ha a kánon megnyitóival és a dekonstrukcióval vitatkozó írások, valamint a kánonfogalom és a kánonok történetét vizsgáló tanulmányok kerülnek egymás mellé.

Az Irodalmi kánon és kanonizáció, szemben a sorozat korábbi köteteivel, nem használható jól egyetemi tankönyv-szöveggyűjteményként, viszont izgalmas és fontos irodalomtudományos tanulmánykötet, amely nagyobbrészt remek, a szakirodalomban mára már megkerülhetetlenné vált írásokat tartalmaz (mindenképp ilyen Assmannék, Gumbrecht, Bloom munkája). Az amerikai dekonstrukció kötetbeli súlya elgondolkodtató, de nem kifogásolható: a de Man-i filológia és a kánon(ok) kapcsolatát elemző két tanulmány (Martyn, Guillory) pontosan és alaposan rekonstruálja a szerző gondolatmenetét és gyűjti össze a felmerülő problémákat. Az olvasónak a legtöbb fordítással szerencséje van, Beck András és Kulcsár-Szabó Zoltán munkájának köszönhetően Kermode, Bloom, Martyn szövege gördülékeny, egzakt értekező prózai nyelven szólal meg – akad viszont egy fájdalmas kivétel: Gorak nagy terjedelmű történeti bevezetője gyakorlatilag nyersfordításban jelent meg. Egy példa a 22. oldalról: „Amikor a klasszikus tekintélyek univerzálisan egyenlővé teszik a ’kánont’ a ’mércével’ vagy a ’szabállyal’, olyankor igen kevés megegyezést mutatnak e szabály működésével kapcsolatban." (Az eredeti mondat: „If classical authorities universally equate ’canon’ with ’standard’ or ’rule’, they exhibit little unamity about the workings of that rule.") A recenzens nem zárja ki, hogy a kiadóban vagy a nyomdában történhetett valami szerencsétlen véletlen, ugyanis nincs az az olvasószerkesztő, aki az ilyen mondatoknak megbocsátana, főként ha a szöveg a kötet teljes egynegyedét elfoglalja. Noha a recenzens rendszerint tartózkodik az efféle sommás kijelentésektől, ezúttal mégis azt mondja: ezt a tanulmányt így nagy kár volt megjelentetni. (Sajnos az Osiris Kiadó nem először adja a nevét egyszerre remek és használhatatlan fordításokat tartalmazó tanulmánykötetekhez, hisz ilyen volt a Ricoeur-kötet és a nemrég megjelent nagy irodalomelméleti szöveggyűjtemény második része is, hiába hívja fel újra és újra a figyelmet e jelenségre a kritika [lásd: Erdélyi Ágnes: Fordítás?, BUKSZ, 2000 tél, Bényei Tamás: Antológiák kora, Élet és Irodalom, 2003/21.] Ha már a kiadói furcsaságoknál tartunk: a könyv második oldalán megtalálható a Szemeszter két sorozatszerkesztőjének a neve, a recenzens beszélt is az egyikükkel, aki elárulta: már rég nem szerkeszti a sorozatot, ezt a kötetet sem látta a megjelenés előtt. Remélhetőleg a többi közreműködő esetében nem ez a helyzet.)

Aki tehát hisz a címlapnak, s egy teljes egyetemi félévre szóló tankönyvet szeretne vásárolni, menthetetlenül csalódni fog, mert ehelyett egy javarészt remek írásokat kitűnő, átlagos és használhatatlan fordításban közlő irodalomtudományos tanulmánygyűjteményt kap. Szomorúságra azonban semmi ok, a csere végül is nem rossz, de azért az a kánon-tankönyv is megjelenhetne végre.

(Szerkesztette Rohonyi Zoltán. Szemeszter sorozat, Osiris - Láthatatlan Kollégium, Bp., 2001, 288 oldal, 2480 Ft)