A fájdalom metamorfózisa

Fal, vörös repkénnyel befutva, mely áttelel,

s mögötte még futó pillantás tapogatja az üres

utcát, egy ember, aki talán megöregszik, talán,

mondom, mert a vágást új bőr növi be,

mely néha, tudjuk, megsajdul, enyhébben, sokkal

enyhébben, mint a misztrál, mely tükörtelen szobákon

fúj át, a heverő ráncaiban egy könyv meg a

madárrajokra tört ég, és szétszórt jelek,

ötletszerűen, mint az Adria szigetei, költők felbontott

levelei, és fiúk, köztük én, várakozással és boldog

illúziókkal tele, hogy a végtelenségig rágjuk a kat

zöld levelét, és a nyál rajzolatát megcímezzük isten

sok nevére, és szétkenjük így, szertelen

mozdulattal, mely több függönyt félreránt, mint a patakcsobogás

vigasza holmi hegyekben, melyekbe egyszer

mindenki elkívánkozik, forráscsobogás, vízcsobogás

táplál bennünket, táplál engem, a réteket és a házakat,

a dugót a palackokban és a tavaszi havat, szomjat

támaszt a gyermekben, aki eltévedt az idegen udvar

szokásai között, és reménnyel tölt el minket, hogy aki

életben marad, az mind egyszerre szent és kissé eszelős.

Elsüllyedt szerelem

Megperzselsz, ez a gyöngém. Bevallom:

nem bírom ki, hogy minden, tényleg minden, mint

a szavak és a testek, végül kézről kézre járjon.

Mint egy séta, le a Hármashídig,

a könyvesboltok és a homlokzatok észrevétlen

díszei közt, a kemény és őrülten ragyogó

vonókon, el a sebtében felújított paloták,

a zenekar mellett, mely naponta játszik

a pavilonban, egy másik parkban,

mikor eltévedtem az utcákon, és tudatlanul

bolyongtam az ég tágas kupolája alatt egy másik

képzeletben, mely úgy fenyeget és csábít, mint te,

aki pisztrángalakot bűvöltél tulajdon

csípődre és megjósolod az atomok mozgását a génekben.

Megperzselsz, ez a gyöngém. Mint egy

jegy, melyet a sors metszett belém. Kézről

kézre. Hiába minden, hisz jól tudom, mégoly

őszinte is a sírás, az arcokon nem csorog igazi könny,

mert van olaj, amit nem mos le a zápor, és a dagály

hiába ostromolja a lélek gátjait. Semmi más

nem marad: szerelmesen és alázatosan

átengedlek az áramlatnak, hogy belevéssz

a fájdalomba, a furcsa, metsző kéjbe és a semmibe.

CSORDÁS GÁBOR és GÁLLOS ORSOLYA fordítása