Harcos Bálint panaszai

Törs Eszterért

 

1

Szólít hangsora egy bonyolult, kusza arcu bozótnak;

indulok, úgy, ahogy int, várok egy új neszezést;

addig idült gyerek, elhanyagolt nyiladékban időzöm,

s mert megakaszt ama táj zegzuga: vesztegelek;

ácsorgok; vagy szánnivalón közelítek a kulccsal,

s nem hiszem: ajtaja így nyitva-e, zárva vajon.

Nem tudom azt, hogy nincsen anyám. Keresem, s kerül egyre;

hangtalan alpoki ház rejti el – ámde miért

tenne ilyet? Hogy nincsen: csak hihetem – de miért is

hinném? És ha ekként lenne talán, hamarost

két kiürült szemem óvná hajnali láng-bibe-porzó.

Karcsu növény, ne csitulj, és ne eressz sohasem!

Végleg már születésemen innen sírok utánad,

mert én felzokogok mégis benned, igaz?

 

2

És ha teszem, hogyan is lehet az nem igaz? Hazugan hív

az, ki ma sírva fakad, hogy szava mondvacsinált?

Könnyeket emlitek, ám szaporán kizsaroltat utánzok,

éhe hiába csigáz, hisz vele töltekezem.

Lüktet bennem egy elvehetetlen kis valamicske:

őrület ez, nem öröm, mert ilyen őneki nincs!

s elhelyezem leszakadt közepébe e vérvörös, izzó

meggymagot; én adom azt, s köldöke nem nyeli el;

visszaokádja vacogva öléből. Mert aki hőt ad,

fázik is egyben – hát hadd melegítselek így! –

Jaj, de nem engedi meg – hiszen ő anya, és az enyém épp,

és ha megengedné, már nem volna enyém!

Így le nem is köti más, egyedül leleménye: ne kelljen

élnie, és nem kell lenni velem viselős.

 

 3

Hulla anyám: átverni akarsz, mi?! Hanyatt szerepelsz, hogy

közben a véremen élj, egy dögevő, te! – s amint

nyúlt hasadat mutatom: zsugorin hunyorogsz, hogy a méhed

neked kell, s betömöd, mert az másra való;

s én panaszomba ha faggatlak: fitymálva leejted

roskatag ajkadat – úgy unsz –, vállat vonogatsz,

majd gyökeret rágcsálsz, a humuszt meg köpködöd: ember

mód makogod, hogy most fölfal a föld s elemészt –

De nem mozdulok; így holtnak hiszel, ásitasz, én be-

ugrom a torkodon át, és bent megkeresem,

s szertezabálom a májad – s míg őrjöngesz a kíntól,

ámde sehol se találsz, nyelved lógva kimúlsz,

s ennyi elég. Nézlek; szeretetnél csak gonoszabban.

Bosszuba turkálsz. Kész vagy. Te vagy – én lehetek.

 

4

S már utazok lepihenni a hűs Alpokba, egy apró

házba: por áll bent; egy kép, nippek; matatok

Ekkor lép be a nő nem lát – s zajt várva meredten

felém néz – Mit akar Mit keres itt?! – S egyedül-

léte halott tudatában járkál és kotorászik

S én rádöbbenek élt itt egy nő – valami

történt ővele s ez jeleit most tünteti el – De

hogy elgondolom: a látottakkal ki-

lépek a házból – látható leszek egy szakadásig

és mint mozdulatom egy zörejére a nő

hirtelen így idenéz a szemembe – S úgy tesz akár nem

venne ha észre de még hangtalan azt feleli

„Nem látlak, de ha látsz: nem láttál itt, ugye értesz?!

Mert – észreveszlek. S elszabadítom a nőt."

 

5

fölkel a Dög foga-sincs szétharapintja csomóm

elszopogatja? – na végre! – kilobban a semmi tekintet,

nyalt fal, fölsebez ínyt agg ganaj; ős-szorulat

gyürkőz 200 centinyi vér-belehelte nyelőcső,

hogy: vér, szar, geci, húgy! – nem: zavaros vizelet,

mit lepedékelt lében zacskó szutyka szivattyúz,

rá tejizomzata bél ráng; teleszart Anya-Zsák

szőnyegen ötször szőr-köröm-és-haj hullatojása

minden erált pinafasz elpucol: elröhögi

mert – haha! – kuss!! – aki önbeporoz: maga haRCOS

BALINT 2001 marciuson huszonot

nap negyed egykor anyammal vegzek bant a dolog

 

6

állig feketében vánszorgok, rohadék tűz

üt, puha aszfalt, – s most! hogy megaláz! noha ez

akkor esett, pár napja… vagy elkaparásod után?… nem,

nem lehet, úgynevezett emberek állnak, a hely

biztos: egy összefosott út, és süketen tapogatnak,

hogy tudnak rólam – „Jaj, nagyon undorodom!" –

tudnak rólam, s nem vagyok, állok, s nem vagyok ebben

a szemetes fényben, rámzörög, így az a zaj:

nem tudsz rólam, s megcsalsz, sértő fény. Aki nem szól,

kellene már, aki víz, áttűnő folyadék,

s bukdácsol, lecsorog, mint meztelen ér a halálod,

elcseveg – ez már túl tiszta tehozzád, nem,

csörgedezik, nem, nem, csak apad, csak nézni: apad, húnyt

szárogatásban apad-horpad a víz. (Feliszod stb.)

 

7

Naphőmélyi kemencében kutya horpasza szánkáz,

híg pocsolyát lefetyel, s csontig elélvez, ezért

véknyán rúgja a torlódó levegő, gazokon fut,

egy sunyi gyom tátog rá, a sovány kutya gyors,

most odapillant, s villám pulzál át a gyökéren,

az vele megfeszül, a földre kiforrja magát,

ömlik a tűz, a kutyám bokor aljában viperát lát,

fölnevet, úgy kocog el, vízzel telt hasival,

lánglehelet söpör át, spontán gyulladnak a sziklák,

összeesik kóró, sáska, csak áll a sakál

sáska, sakál, vagy sáska, sakál eleven levesében

De hol az én kutyusom? Merre szaladt? bokor az, vagy hamu, vagy vipera,

vagy cica, matrica, vagy sáska, csak áll a sakál, sáska, akármekkora sáska

 

8

„Hogy lehűlt az idő! Úgy fúj a szél." – Fázol? – „Ki vagy te?" –

Éltünk pár évet együtt. – „Mikor?" – Nem ismersz

meg? – „De." – Mindig csak rád gondolok. – „Te nem unhatsz meg

engem. Se senki." – Csak egy nyomorult iszákos

vagy a sok közül. – „Tényleg?" – Én növeltelek ekkorára. –

„Egyél valamit." – Mi ez? – „Edd-meg-leves." – Nem kell. –

„Olyan fáradt vagy, kisfiam." – Aggódom. – „Dehát, ez

nem rólam szól." – Nem tudtam. – „Lebbentsd föl a

fátylam." – Ki vagy te? – „Bárki." – Bárki. Ott volt nyolcvannyolc

nyarán az a három hét a Kenguru-házban.

Egyszer levél jött anyutól, de úgy volt címezve,

hogy: Pegazus-ház. És odatalált a házba, pe-

dig Pegazus nincs. – „Kentaur, az nincs." – Kenguru, az van. –

„A Pegazus nekifut, s elröpül, egy kicsi ló."

 

9

Szél fúj. Hullámzó fűtenger fekszik alatta.

Egy orkánerejű fal nekidől, a füvek

összekuszálódnak, de a szél szétfésüli őket.

Visszahajolnak előbb, aztán hátravetik

szárukat, és élükkel támaszkodnak a szélre –

ostroma míg levonul. Billeg a fű, meginog,

hangja elül, mozgása lelassul, s végre leáll. A

fűtakaró most nem mozdul. A por lepereg

egy szálról. Nyújtózik a fűszál főere; míg a

szárat a lándzsagerinc átszeli, árka haránt

V-alakú, hogy a fű lábára lefusson a víz. A

fű hegye bólogat, úgy éri az egyre nagyobb

zápor. A vízfüggöny beborítja a prérit. Egy eső-

tömb lassan lemerül, majd fölemelkedik, és

újra alászáll: ekkor ürül ki. Csöpög le a rét. S a

fű-közökön meggyűlt víz utakat tör, a völgy

állja a sodrást, s az megitatja. Alul patakokban

ömlik a víz, folyosók nyílnak a sűrüben; az

áradat átfut, a fű-falak összeborulnak utána.

Látszik a szár mentén vékonyodó levelek

szürke fonákja. Egész lassan fordulnak el ebből.

Szinte vonulnak a fű hosszu füzéreiben.