Vibráló neonfények

Fény – város – kultúra

N. Kovács Tímea  esszé, 2014, 57. évfolyam, 9. szám, 995. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

I. Látta-e már Budapestet éjjel?

 

„Látta-e már Budapestet éjjel, jöjjön velem, tekintsen most széjjel, ne töltse az éjszakákat alva, így lesz Önnek Pestről is fogalma” – hangzik a buzdítás Zerkovitz Bélának a 30-as években komponált híres slágerében. Ebben az időszakban Budapesten már pezsgő éjszakai élet zajlik, amiért valószínűleg érdemes lehetett a városlakóknak éberen tölteniük az éjszakákat. A korszak egyik meghatározó bulvárlapjának, Az Estnek egyik különkiadásában a modern szórakozás formáiról született cikk is arra biztatja az újságolvasókat, merüljenek csak bele az éjszakai életbe:

 

„Négy évvel ezelőtt ragyogott fel először a budapesti éjszakában a hét neonbetű: ARIZONA, s azóta a Nagymező utcában estéről estére megnyílnak az elegancia, a jókedv és a művészet kapui. Ebben a finom, csodálatos építészeti megoldásokkal berendezett bonbonničre-ben a nagyszerű zenekar minden este a legmodernebb, legszebb és legkifinomultabb slágereket játssza. A zongoránál a misztikus fényben úszó éjjeli lokál tulajdonosa, a népszerű zeneszerző Rozsnyai Sándor ül, aki felesége, Miss Arizona énekét kíséri. A páholyokban és az ördögi ügyességgel megépített mozgó táncparketten láthatjuk a mágnásvilág tagjait, a Budapestet az utóbbi időben csapatokban felkereső külföldieket, valamint a pesti élet legérdekesebb és ismertebb alakjait. Ezt a tündéri képet a csillagokkal teli augusztusi éjszaka ragyogja meg, s a halovány hold világa tovább fokozza a különleges hangulatot, amely mindenkit magával ragad ebben a világvárosi éjjeli lokálban. Felhangzik a jazz, villódznak a fények, s a csodás mozgó parketten egymáshoz simulva táncolnak a párok. Hölgyeim és uraim, jó szórakozást a tavasz, a fiatalság és a jókedv szigetén, az Arizonában!” [1]

 

Az éjszakai Budapest a 20-as évektől kezd fényben fürödni. Ennek fontos kiindulópontja a Magyar Elektromos Művek által életre hívott mozgalom, amely az elektromos áram egyéb hasznosíthatósága mellett szorgalmazza a kirakatok kivilágítását és a fényreklámok elterjedését. Először elektromos reklámtáblák készülnek, majd világító tetőreklámok,[2] őket követik a főképp buszmegállókban található világító hirdetőoszlopok, a villanyújságok és a neonreklámok. Számos kezdeményezés indul a mesterséges fénnyel való „bánásmód” közvetítésére, új folyóirat jelenik meg, amely tanácsokat ad, miképpen lehet művészi módon kirakatokat berendezni és kivilágítani. Ismeretterjesztő tanfolyamokat szerveznek, kirakatvilágítási versenyt rendeznek, és számos populáris útmutató készül az új technika hasznosíthatósága kapcsán.[3]

A budapesti reklámszakma korabeli lapjaiban, az Üzletben, a Magyar Grafikában, vagy a Rekláméletben rendszeresen foglalkoznak a kivilágítás, a fényreklámok jelenségével, és elsősorban gazdasági érveket emlegetnek ennek kapcsán:

 

„Az ipari és kereskedelmi verseny mindenütt, de jelenleg különösen nálunk olyan nagy, hogy aki nem igyekszik gyártmányain és áruin a legötletesebb és legtetszetősebb reklámok fölhasználásával túladni, az a nagy versenyben lemarad, azt a nagy száguldásban eltiporják. (…) Kellett tehát olyan módszerekről gondoskodni, melyek a közönség figyelmét jobban fölébresszék. (…) Elképzelhetjük, hogy ezek a reklámkészülékek a fogyasztott árammal együtt milyen súlyos milliókba kerülnek. De a reklámozók tudják, hogy ez olyan befektetés, amely árujuk népszerűsítése révén az idők folyamán kamatostul megtérül.”[4]

 

A gazdasági kényszerek, törvényszerűségek mellett azonban fontosabbnak tűnik az a tény, hogy már ekkoriban is hangsúlyozzák: nem csak az áruk értékesítésére hat(hat) ki a fény mint kommunikációs eszköz. A fények ennél többet tudnak és tesznek: megváltoztatják, alapvetően alakítják át a város arculatát. Budapest elveszíti provincialitását (sötétségét), és ragyogó világváros lesz.

„Az utcák pszichológiája változik meg” – véli egy kortárs 1925-ben. A fények szépek, gyakran visszatérő toposzként a várost az ezeregyéjszaka meséihez hasonlítják, az új csodákat, az éjszakai fényeket rendszeresen tömegek csodálják. A fényeknek köszönhetően „minden idők legművészibb utcái” jönnek létre.

 

„Ha én volnék a polgármester, külön prémiumot adnék minden kereskedőnek, aki fényreklámot szereltet fel a városban – olvashatjuk a Reklámélet egyik 1933-as számában. – A ködös, esős őszi-téli időben ezek a felvillanó színes neonbetűk adnak életet, sőt: világvárosi életet a szomorú városnak. De ezenfelül – és ez a fontosabb – életkedvet sugároznak az ucca (sic!) közönségére. (…) Ez az életkedv, ez az optimizmus az a lélektani hatás, amely a kereskedő számára a fényreklámot oly értékes segítőtárssá teszi.”[5]

Újra meg újra hangsúlyozzák, hogy az éjszakai város fényei csalogatják a sétálókat, megbabonázva őket szépségükkel: „A fény éltet, a fény kibontja a tárgyak plasztikáját, a kirakatot ragyogó szcenáriummá változtatja. Nincs a kirakatnak nagyobb bűvésze, mint a jó világító.”[6] A fények ráadásul biztonságosabbá teszik a várost, a megvilágított kirakatokkal teli nagyobb utcák „fényoázisok” a sötétebb, kihaltabb és ezért veszélyesként érzékelt mellékutcákkal szemben.

Az éjszakai Budapest világvárosi atmoszférája természetesen nemcsak abból fakad, hogy rohamosan növekszik a világítótestek száma, s fejlődik a közvilágítás. Budapestet nem csak azért nevezik a „fények városának”, mert az 1920-as évek közepétől kielégítő a közvilágítása és számtalan kisebb-nagyobb fényreklámmal büszkélkedhet, hanem azért is, mert lakói a fényeket a nagyvárosi élet elengedhetetlen elemének tekintik. A világító kirakatok a városlakókat éjszaka is emlékeztetik arra, hogy kibontakozott a fogyasztásnak az a világa, amely már nem a szükségletekről szól, hanem az áruk esztétikájáról és a velük együtt a megvásárolható életstílusokról is:

 

„(A Váci utca) a belváros csodás, csillogó gyöngyszeme, amelyet nap mint nap asszonyok százai csodálnak meg. Ragyogó kirakatait, divatos, elegáns árukkal megrakott üzleteit büszkén mutathatjuk meg a Budapestet meglátogatóknak. Olyan cikkeket árusítanak itt, mint a többi világvárosban – elegáns ruhákat, automobilokat, parfümöket, ékszereket, kalapokat, fotókészülékeket, repülőjegyeket, könyveket, a legfinomabb női fehérneműt – vagyis mindent, amire egy hölgynek szüksége van, éljen a világ bármely részén.”[7]

 

Az Est különkiadásában pedig így áradoznak: „A pesti nőben a kelet természetes bája a nyugat kifinomult költészetével vegyül össze. A parfümje és a kalapja párizsi, ruhája szabása londoni, ahogy viseli, az New York-i, s cipői talán már hollywoodiak.”[8]

A kortársak által megfogalmazott benyomások azt sugallják, hogy a létrejövő fényes kirakatokkal teli bevásárlóutcák, tehát kizárólag a város külső megjelenésének a megváltozása elégséges ahhoz, hogy a magyar fővárosból világváros legyen. Ennél azonban többről van szó: az átalakult városi tér és a városhoz kapcsolódó életstílus és életérzés közti komplex kölcsönhatások nyomán bontakozik ki egy másik városkép. Budapest azért lesz világváros, mert ekként érzékelik, ilyenként tapasztalják, élik és használják. Ebben a diszkurzív stratégiában a városi imázs fölépítése döntő szerepet játszik. Ennek az elég bonyolult jelenséghalmaznak csak az éjszakai élettel és a városi fényekkel kapcsolatos elemeit emelem ki.

Budapest 1928-ban igen intenzív reklámkampányt indít, amelynek célja a nemzeti és nemzetközi turizmus fellendítése. Beköszönt a turisztikai kiadványok, prospektusok korszaka, megjelennek az első idegen nyelvű útikalauzok.[9] A város különböző szlogenekkel reklámozza magát: „csodálatos kapu, amelyen keresztül a nyugat üzenete a keleti Balkánra kerül”, vagy „a Duna királynője”, ami egyesíti a 3000 éves tradíciókat és a modern világvárost. Budapest hangulata „szintézise a párizsi örömöknek, a londoni üzleti nyüzsgésnek, a klasszikus Rómának, a berlini módszerességnek és a napfényes Dél városainak”.[10] A turisztikai kiadványok természetesen igen erősen támaszkodnak az úgynevezett magyar sajátosságokra, azokra a feltételezett jellemvonásokra, amelyek megkülönböztetik a magyarokat Európa többi népétől, amelyek egyfajta plusz vonzerőként kell, hogy hassanak. A magyar egyediség kidolgozása mellett sajátos módon a városok közti hasonlóság narratívája is felbukkan: azaz Budapest semmiben sem különbözik a többi európai nagyvárostól, azoktól semmiben sem marad le: egy ismeretlen ismerős, egy egyedi sajátosságokkal megfűszerezett európai nagyváros, egzotikus; ez az egzotikussága a tudatosan formált „magyar” önképből fakad, de világváros is, akárcsak London vagy Párizs. Budapestnek a világvárosok sorában való elhelyezése persze éppoly szimbolikus stratégia, mint a „magyar főváros” imázsának a kibontása. Mindkét történetben jelentős szerepet kap a fény.

1927-ben Bécsben, Prágában és Berlinben úgynevezett „fényheteket” tartanak[11], olyan sikerrel, hogy Budapesten is elhatározzák, hogy hasonló módon ünnepi kivilágításokat szerelnek fel a város kitüntetett jelentőségű pontjaira. A Budai vár, tehát a Mátyás-templom, vagy a Halászbástya lesznek az első, megvilágított nemzeti ereklyék. Budapest a fény segítségével színre viszi magát, a szó átvitt, de tényleges értelmében is reflektorfénybe állítva a történelmi múltat, a nemzeti összetartozást jelképező helyeket, így észbe vésve a „magyar főváros” sajátos, egyedi jelentőségű helyeit.

Másrészt a fény, a modern világítástechnika tökéletes lehetőséget kínál arra, hogy a város ne csak a nemzeti múltat jelenítse meg, hanem azt a modernizációs sikertörténetet is, amelynek végpontján Budapest, a világváros áll. Az éjszakai kivilágított Budapest tulajdonképpen megkoronázza az akkor 4-5 évtizede gyors ütemben zajló városfejlődést, az európai városokhoz való felzárkózást.

Ennek a fényből szőtt narratívának lesz elengedhetetlen eleme a kivilágított Lánchíd, amely sajátságos módon egyszerre nemzeti és modernizációs jelképe a városnak, és amely azóta is rendíthetetlenül tartja magát a turisztikai kiadványokban, és nincs olyan médiafelülete a fővárosnak, ahol legalább egy felvétel ne szerepelne az éjszakai hídról.[12] Vele együtt kerül be persze a kitörölhetetlen városképek közé a Duna és a budapesti panoráma, a maga sok-sok fényével, különösen jól eladható fényképek, képeslapok sorát kitermelve. A világvárosiasság reprezentációi közé nemcsak a város kiterjedését, összetettségét és persze lenyűgöző voltát, szépségét sejtető panorámák tartoznak, hanem az éjszakai élet képei is, a bárokat, kabarékat, az éjszakai nyüzsgést bemutató kép- és szövegtoposzok. A kivilágított nemzeti emlékművek, a „szent helyek” a városi terek és egyúttal a nemzeti múlt monumentalitását hivatottak mindenki számára érthető módon közvetíteni. A 20-as, 30-as években létrejövő „Pesti Broadway” képei viszont már az éjszakai életet, a nagyvárosi lét jó értelemben vett zajosságát, a városlakók felvillanyozottságát dokumentálják. Ezek azok a képi megjelenítések, amelyek Budapestet szimbolikusan London vagy Berlin mellé állítják. A 30-es évek Berlinében a modern városiasság fontos fokmérőjévé válik, hogy milyen az éjszakai élet (amit az is kiválóan jelez, hogy ebben az időszakban készülnek el az első olyan városkalauzok, amelyek kimondottan az éjszakai várost mutatják be.)

 

 

II. „Neonfényes Budapest, oly csodás, ha jő az est”

 

„Neonfényes Budapest / Oly csodás, ha jő az est / Fellobban ezernyi fény / Szinte égi tünemény/ Minden csupa ragyogás. / Árkádokkal teli út / Csillogó a Nagykörút / Estefelé hívogat / Ez a mesés alkonyat. / Valóság, nem álmodás. A pesti utcán / Csókolózni nem lehet / Szerelmes félhomállyal / Vár minket a Sziget. / Neonfényes Budapest / Oly csodás, ha jő az est / Ha kigyúl ezernyi fény / Szinte égi tünemény / Ez a színes látomás / Amerre nézel, mennyi csillogó varázs / Budapesten soha nem volt még / Ilyen csoda ragyogás”

 

– énekelte az 1960-as években a magyar Frank Sinatrának nevezett Németh Lehel, s ezzel a slágerrel már a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat neonfényei között találjuk magunkat.

Budapest 1970-ben is indít egy fény-kampányt. 1970 egyébként is különleges év: az ország felszabadításának 25. évfordulója, Lenin születésének centenáriuma, és november 23. és 28. között rendezik meg az MSZMP X. pártkongresszusát, amelyen Leonyid Brezsnyev, a Szovjet Kommunista Párt első titkára is jelen van. A párt központi bizottsága a jubileumi pártkongresszus alkalmából elhatározza, hogy Budapestnek újra fényben kell fürödnie. A budapesti városvezetés által már 1968-ban életre hívott „neonosítási-program” Budapest szocialista továbbfejlesztésének fontos elemeként feszített tempóban zajlik. A Népszabadság 1970. február 8-i számában olvashatjuk:

 

„Emberfeletti erőfeszítések, áldozatos és eredményes munka nyomán bontakoztak ki évről évre élesebben egy új világváros körvonalai. Százezrek költöztek modern komfortos családi otthonokba, egész városrészek épültek fel, világszínvonalú termékeket gyártó ipar fejlődött Budapesten. Iparcikkel teli áruházak, esti fényárba öltözött útvonalak, csillogó kirakatok, szállodák, éttermek, rendelőintézetek, ápolt parkok nőttek ki szinte a földből.”

 

A Kossuth Kiadónál 1970-ben megjelent, A mi negyedszázadunk, 1945-1970 című reprezentatív albumban pedig: „Folytatódott a főváros építése, nemcsak a város szélein létesülő nagy lakótelepekkel, de a beljebb fekvő területeken is. (…) a Körutat, a Rákóczi utat több más főútvonallal együtt kiszélesítették, felújították, modern neonreklámok kerültek a régi épületekre.”[13]

Egy majdnem-gigantikus akció: 1968 szeptembere és 1970 februárja között 19000 neonberendezést szereltek fel mintegy 33 millió Ft értékben. A program olyannyira foglalkoztatta a politikát, hogy négy nappal a budapesti ünnepségek előtt, 1970. február 4-én még felállítottak egy három szakaszból álló akciótervet. Az első szakaszban 1970. április 4-ig 67 nagyobb és 22 közepes, illetve kisebb méretű fényreklám felszereléséről döntöttek, az április 4-i katonai parádéra pedig az összes központi utat és teret (Március 15. tér, Felszabadulás tér, Kossuth út, Rákóczi út, Marx tér) neonfényekkel kellett díszíteni. A második szakasz 1970 végéig teljesítendő célja a „budapesti utcák éjszakai arculatát élettel telibbé tenni a neonreklámokkal”. A harmadik szakaszban, 1971 végéig előirányzottak szerint, az összes belvárosi közlekedési útvonal mentén neonberendezéseket kellett beüzemelni. A nagy állami vállalatokat felszólították, hogy a költségvetésük egy részét neonreklámokra fordítsák, az üzleteknek pedig neonfeliratokat kellett elhelyezniük a bejárataik felett. A kívül-belül kivilágított üzletek, valamint a belváros útjai és a repülőtérhez vezető sugárút gazdag kivilágítása két célcsoportot volt hivatott megszólítani. Egyrészt a városi lakosságot, másrészt a turistákat kívánták meggyőzni. Miről? Arról, hogy Budapest világváros, hogy Budapest a szocialista modernitás, a szocialista jólét és fogyasztás fellegvára. Azazhogy – a látványt tekintve – semmiben sem maradunk el a többi európai nagyvárostól.

A politikai vezetés ezzel meglehetősen ingoványos terepre lépett. A fogyasztás ugyanis a szocialista országokban koncepcionális és politikai problémának is számított. Egyrészt, mert a társadalmi rendszerek közti verseny egyik szimbolikus harcmezejének számított, ahogyan azt Nixon és Hruscsov 1959-es „konyhavitaként” elhíresült szócsatája ékesen bizonyította (a két politikai vezető azon vitatkozott, hogy melyik ország hűtőszekrényei, mosógépei, tűzhelyei a jobbak, melyik gazdasági rendszer elégíti ki inkább az állampolgárok szükségleteit).[14] Másrész azért, mert e tekintetben a szocialista táboron belül is voltak „finom különbségek”, harmadrészt pedig azért, mert a „hiánygazdaság” fenntartásában, azaz a fogyasztás tiltásában vagy éppen tűrésében a hatalom az alávetés finom eszközét fedezte fel. A fogyasztással kapcsolatos sajátosan szocialista diskurzus kulcskérdéseinek számított, hogy hol húzódnak a fogyasztás elfogadható, illetve elítélendő mértéke között a határok, mi egyeztethető össze a szocialista morállal, illetve mi számít egoizmusnak, felhalmozásnak, elpolgárosodásnak.[15] Különösen az 50-es években történtek kísérletek arra, hogy a fogyasztást az ízlés és a világnézeti értelemben vett nevelés szocialista koncepcióival kössék össze, és így semlegesítsék a kapitalista áruesztétika és fogyasztói társadalom vonzerejét. Amikor 1950 októberében Budapesten megnyílik az első gyermekáruház, az Úttörő, homlokzatán két, labdával játszó neon-gyerekkel, az újságok így kommentálják:

 

„Mindent egybevetve, a szemlélőnek meg kell állapítania, hogy itt a népi demokrácia állami kereskedelme a fiatalok gyakorlati áruellátásának feladatához olyan környezetet alakított ki, amely sikerrel képes szolgálni a fiatalság ízlésbeli nevelését is.”[16]

 

A fogyasztás tehát csak a feltétlenül szükséges holmik beszerzésére korlátozódik. Ez mutatkozik meg abban a felfogásban is, amely az áruházra pedagógiai terepként, s nem egyfajta élményvilágként tekint. A cél tehát nem más, mint az áruház fogalmának újraértelmezése: a polgári jólétet, a kapitalizmust jelképező, az áru- és élményfogyasztás terepeként létrejött áruház, mint a kapitalizmus gazdasági és kulturális szimbóluma a szocializmus új világában elveszti eredeti jelentését. Az „új emberek” a szigorú szocialista morálnak megfelelően természetesen nem hajszol(hat)ják a vásárlással járó élvezeteket, a szükségleteken felüli fogyasztás hedonisztikus és elítélendő. A szocialista áruház éppen ezért inkább az ál-bőség, a visszafogott vizualitás, és vásárlás racionalizálásának elvein nyugszik. Természetesen ehhez a programhoz tartozik az az ideológia is, amely a társadalmi különbségek eltűnését és az árukhoz való egyforma hozzájutást hirdeti – amivel lényegében a termékek különbség- és identitásteremtő, szimbolikus szerepét próbálja meg semmissé tenni. Ezen a nyomvonalon haladva jutunk el a város terét ellepő fényreklámokhoz, amelyek tulajdonképpen anti-reklámok.

1970-ben, amikor a város „neonizálása” különösen nagy erőkkel zajlik, tartják a 2. Magyar Reklám-konferenciát. A reklám kamasz címmel egy meglehetősen ironikus cikkben olvashatunk erről a Népszabadságban:

„Ha az esti városkép fényreklámjait nézzük, csupa tőszavakat látunk: Étterem, Cipőbolt, Ibusz, Cukrászda, Hentesáru, Divatáru, Mintabolt. Vagy pedig értelmetlenségeket. A budapesti November 7-i téren fenn a magasban főhelyen világít két sárga betű: EF. Ez a két betű az Elzett-gyár ’reklámja’. (…) Az illetékesek azt mondják: a külföldiek miatt kell, az export miatt. Valóban… sétál az este a Körúton az amerikai nagytőkés, meglátja a sárga EF-et és azonnal több vagon zárat és lakatot rendel.”[17]

 

A neonreklámoknak tulajdonképpen azt kellett volna hihetővé tenniük, hogy a gazdaság jól működik, nekik volt szánva a szerep: jelképezzék a szocialista jólétet, legyenek a nyugati neonok vetélytársai. Persze azok is. Hordoznak üzenetet is, de ez az üzenet ellentmondásos – hiszen maga a szocialista fogyasztói világ is ellentmondásos. Ugyan reklámnak nevezhetők, ráadásul abból az „anyagból” építkeznek, amiből a 20-as, 30-as évek európai nagyvárosai vagy az amerikai városok akár a 30-as, akár az 50-es években – és ez az „anyag” a neonfény. A neonfények egykoron a kozmopolita Budapest ikonjai voltak, Európában, de leginkább az Amerikai Egyesült Államokban a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom, a tömegkultúra hol csillogó-csábító, hol ellenszenves-giccses-lenézett világának tartós jelképeivé válnak.

 

 

III. Neonparádé – neontemető – neonnosztalgia

 

A 70-es évek fényreklámjai csak anyagukat tekintve emlékeztetnek erre az egykori Budapestre, egy európai nagyváros flairjére, vagy csak haloványan idézik meg azt a „másik” városi kultúrát, ami velünk párhuzamosan létezik, de mégis olyan elérhetetlenül távoli. A „neonosítás” idétlen kokettálás ezzel a másik várossal, felületi kozmetikázása a városi térnek, amihez szerény társadalmi kompromisszumok és szürke kommunikációs üzenetek kapcsolódnak – de ténylegesen megélt városi kultúra nem. A neonfényekkel együtt szívesen használnánk a reklám nyelvét, de azt visszataszítónak találjuk. A neonfényekkel együtt szívesen megteremtenénk a fogyasztás világát, de azt elítéljük. A neonfényekkel együtt szívesen élnénk világvárosban, de azt romlottnak és velejéig kapitalistának gondoljuk. A 70-es évek neonreklámjain érezhető, hogy nem a „polgárt” vagy a „fogyasztót” szólítják meg, hanem a „népet”, a „lakosságot” (s ráadásul gyakran okítóan). A „ne szemetelj” vagy a „cipőt a cipőboltból” szlogenek erről az attitűdről, erről a meghasonlottságról árulkodnak.

Budapest tehát fényben fürdik ugyan, mégis szürke marad. Ezt a színes szürkeséget, ezt a „neontemetőt” dokumentálják Lugosi Lugo László és Frank Aliona 80-as években készített fotói, amelyeken a szocialista Budapest „fényeit” keresve lepusztult helyeket – töredékes neonfeliratokat és töredékes életvilágokat látunk magunk előtt.[18]

Mindez a 2000-es években neon-nosztalgiába fordul át. Budapesten neonmentők és neonvadászok szervezkednek, a Magyar Elektrotechnikai Múzeum udvarára a pusztulástól megmentett neonfeliratok kerülnek, internetes portálokon a neonszocializmus megmentésének ilyen-olyan esélyeiről olvashatunk.[19]

2002 márciusában a német származású képzőművésznő, Vera Lutter minden nap felmászott a New York-i Queensben található Pepsi-Cola gyár tetejére. A tetőn saját kezűleg készített egy hét méter hosszú, két méter széles és három méter magas fadobozt, amelynek az elülső oldalára két millimétere átmérőjű lyukat fúrt. Délelőttönként a hatalmas fadoboz belsejében a hátsó falra magas fényérzékenységű fotópapírokat feszített ki, amelyeket négy óra elteltével szedett le és vitt magával a stúdiójába. Lutter azért készítette ezt a méretes camera obscurát, hogy megörökítse az épület tetején 1938 óta minden éjszaka ott villódzó „Pepsi-Cola” felirat lebontását. Ebből a folyamatból született meg az egyedülálló, The Deconstruction of Pepsi-Cola címet viselő képsorozat. A művészi akciót a városlakók akciója követte, és az ikonikus neonfeliratot néhány évvel később újra felépítették.

A francia „Neon klán” tagjai 2008 óta küzdenek a „megvilágosodott, de neon-mentes városokért”: éjszakánként kikapcsolják az üzletek fényreklámjait, hogy tiltakozzanak a fényszennyezés ellen, és csökkentsék az energiafogyasztást. Számukra a neonok éppúgy a haladást jelképezik, ahogy azt a tanulmány elején felidézett 1930-as évek európai nagyvárosainak lakói számára jelentették – de míg a 20. század elején ebben a haladásban feltétlenül és teljes odaadással hittünk, mára már ez a hitünk ugyancsak megkopott. Napjainkban a neonok nosztalgikus érzéseket éppúgy képesek kiváltani belőlünk, mint ahogy a haladással, a technizáltsággal, a civilizációval kapcsolatos félelmeinket, ellenérzéseinket és kritikánkat is hatékonyan mozgásba tudják lendíteni. A neonfények a nagyvárosok, a tömegkultúra, a fogyasztás jelenségeit magában foglaló modernitás szimbólumai, legyen szó Európáról vagy Amerikáról, Nyugatról vagy Keletről. S éppen ezért viszonyunk hozzájuk – akárcsak magához a modernitáshoz – tele volt és lesz ellentmondásokkal. 

 

 

[1]     Szomory Dezső: A mai ember szórakozása. In: Az Est Hármaskönyve. A világ, amelyben élünk, 1936. 340.

[2]     „300.000 gyertyafénycsővel tündököl minden este Budapest egyik legszebb látványossága, mely a maga nemében páratlan, nemcsak Budapesten, hanem egész Európában is. 10 km hosszú villanyhuzal, 10.000 kg súlyú vasállvány van beépítve és 6000 villanykörte ég az Oktogon téren levő Meister szappanreklámban. A sötét égen egyszerre kigyúl egy ragyogó színekben tündöklő csillag. Utána a második, a harmadik, az ötödik, a tizedik és így tovább. Előttünk pompázik a Göncölszekér, a Fiastyúk, a Kismedve stb. Majd a Szaturnuszt látjuk forgó gyűrűjével. Csak egy pillanat és feltűnik a Hold mosolygó képe. Egyszerre hatalmas fénykéve száguld végig az égen. Üstökös! Nappali fény sziporkázik és mikor magja szétpattan, betűket vet a sötét égen pompázó csillagsereg közé. Meister szappan! Minden este sűrű tömeg rajzik az átellenes járdán és az Oktogon tér járdaszigetein, akik ámulva szemlélik a tündéri fényjátékot és szájról szájra adják a Meister szappangyár közismert jelmondatát: Kétszer kettő négy, Meister szappant végy!“ Tolnai Világlapja. 1929. 12. 25. idézi Csapó Katalin – Karner Katalin (szerk.): Reklámélet Pest-Budán és Budapesten 1845–1945. Budapest, 2003. 82.

[3]     Az Elektrotechnika című lap 1907-től jelenik meg. A 30-as években „Modern lakásba modern világítást!” mottóval reklámozzák, miképpen lehet használni az elektromos világítást, illetve általában az elektromosságot a háztartásokban. A villany – olvasható egy korabeli plakáton – „elhárítja a testi és vagyonbiztonság veszélyét, óvja az egészséget, növeli a munkakedvet és eredményessé teszi a munkát, és ami a fő – olcsó.” „A tündéri fény” és a „tökéletes műfény” hasznosíthatóságáról Pillitz Dezső szakíró készít ismeretterjesztő könyvecskéket.  A háztartások 1930-tól kezdődő villamosítása kapcsán adják ki a Villamos sütés-főzés címet viselő ismertetőt és szakácskönyvet, hogy megmutassák a háziasszonyoknak, hogyan lehet alkalmazni az új technikát a konyhában. (lásd Magyar Elektrotechnikai Múzeum Világítástechnika és A villamosított háztartás címet viselő állandó kiállításait.)

[4]     Magyar Grafika, 1925, 34–35. idézi Csapó – Karner (szerk.) 2003: 80. 

[5]     Reklámélet 1933, 11, 5. idézi Csapó – Karner (szerk.) 2003: 84.

[6]     Reklámélet 1933, 11, 4. idézi Csapó – Karner (szerk.) 2003: 90.

[7]     Cs. Ilonka: Váci utca. In: Az Újság Vasárnapja 40 (1929), 27.

[8]     Az Est Hármaskönyve. Asszony, szépség, szeretet. 1935.

[9]     A korszak turisztikai kiadványaihoz lásd Sipos András: A hivatalos várospropaganda Budapest-képe a két világháború között. In: N. Kovács Tímea, Böhm Gábor, Mester Tibor (szerk.): Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban, Budapest, 2005, 155–165.

[10]    Budapest, the Queen of Danube (1931) Budapest, Municipal Information Office, 1931, 13. idézi Sipos 2005: 159.

[11]    Lásd ehhez Janos Frecot, Klaus-Jürgen Sembach: Berlin im Licht. Photographien der nächtlichen Stadt. Berlin, 2002.

[12]    A fényekben pompázó Lánchíd képe olyannyira szent és sérthetetlen, hogy amikor a Coca-Cola cég az 1990-es évek elején karácsonyi díszbe és reklámfényekbe kívánta öltöztetni a hidat, általános ellenállásba ütközött ezzel a felvetéssel, és az akciót le kellett fújni. Igazi kultúrküzdelem bontakozott ki ennek kapcsán, egy fénnyel vívott „harc” a „nemzeti hagyomány” és a „globális ipar” között (a sajtóban mindenképp). Elemzéséhez lásd: Fejős Zoltán: Coca-Cola és Lánchíd. Multi-etnográfiai kísérlet. Café Bábel, 1998/2, 51–63.

[13]    A mi negyedszázadunk 1945–1970. Budapest, 1970, 404.

[14]    Ehhez lásd Vörös Miklós: Életmód, fogyasztás, háztartás. A fogyasztáskutatás politikuma az államszocializmus korszakában. Replika 26 (1997), 12–25.

[15]    „A legnagyobb fokú határozottsággal utasítjuk vissza, hogy az üzemek nagyobb fokú önállósága egoizmust és az anyagi javak felhalmozását vonná maga után. (…) Az egyéni érdekek és vágyak kielégítése nem vezet automatikusan elpolgárosodáshoz.” Részlet Fock Jenő, a Minisztertanács elnökének beszédéből. Népszabadság, 1970, 11.27.

[16]    Szabad Művészet 11 (1950).

[17]    Buzási János: A reklám kamasz. Népszabadság, 1970, 12.25.

[18]    Frank Aliona – Lugosi Lugo László: Eltűnő Budapest. Budapest, 1994.

[19]    http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=_k_JLAmbfFc


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs