Róma, szerénység

Variáció György Péter egy témájára

Takáts József  esszé, 2014, 57. évfolyam, 7-8. szám, 852. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A hatvanadikra

 

Napra pontosan öt évvel ezelőtt Rómába utaztam. A gép késő este szállt le a repülőtéren; egyedül ültem a gyorsvasút kivilágítatlan kocsijában; kinn, a Fiumicino és Róma közötti úton pálmák és píneák hajladoztak a nagy, meleg, tavaszi szélben. Éjfélre értem be a Termini pályaudvarra. Régen jártam itt, tizenöt éve, s most úgy ujjongott a szívem, mintha végre haza jutottam volna. Pedig idegen voltam, s az is maradtam. Húztam a bőröndömet a macskaköveken, a Via Baullarin, a Campo de’ Fiori kiülős, hangos teraszai mellett, ezernyi, milliónyi idegen utazó nyomában. Egy hónapra érkeztem ide, a Palazzina Falconieri egyik hideg szobájába. Amikor végül elutaztam, egyetlen képeslapot vittem magammal (mert akkoriban, fényképezőgép nélkül járva, az volt a szokásom, hogy minden városban egyetlen képeslapot vásárolok), amelyen az Ara Pacis Augustea látható, a császár békeoltára, Richard Meier új épületében. Hófehér oszlopok tartják a védőépület fehér mennyezetét, s két oldalról az üvegfalakon át dől be a fény az oltár csodálatos domborműveire.

György Péter Ara Pacisról írott esszéjét már a római hónap után olvastam, noha előbb jelent meg, A hely szelleme című kötetében, 2007-ben. A szerző múzeumkritikai sorozatának része, az amerikai építész művének bírálata, amely elsősorban nem az épület formájával, funkciójával, léptékével, anyagával foglalkozik, sokkal inkább közösségi, politikai jelentéseivel; ez esetben: emlékezetpolitikájával, pontosabban emlékezetpolitikája hiányával. Úgy ítélte meg, hogy az épület nagy mértékben hasonlít Meiernek a világ más pontjain épített fehér, racionalista vonalvezetésű múzeumaihoz, s ez a félreismerhetetlenség itt, Rómában, „szinte kínosan hat”. Továbbá közönyösnek találta az épületet fizikai és szellemi kontextusával, azaz a békeoltár feltárásának, első védőépületének, politikai kisajátításának történetével szemben. Írása, amelynek vége felé egyre több a kérdés, arról szóló töprengés, milyen mértékű emlékezetpolitikára van szüksége egy-egy városnak, egy-egy új épületnek.

Esszéjét azonban nem pusztán jellegzetes nézőpontja, éles felismerései, okos bírálata és bölcs latolgatása teszi kiváló írásművé, hanem a formája is. Fent összefoglalt tartalmát ugyanis közrefogja két római utazás története. Első mondata így hangzik: „Adolf Hitler 1938. május 3-án érkezett az örök városba; a Quirinale palota felé vezető útja során pillantást vethetett a római örökség jeles darabjaira.” (A dátumot javítva idéztem a mondatot: A hely szelleme című kötetben tévesen 1939 szerepel.) Hitler római útjának többfelé elágazó története válik György Péter esszéjében múzeumkritikai fejtegetéseinek keretévé. A Führer hivatalos programjának részeként ugyanis megtekintette – 1938. május 7-én, szombaton délután fél 5 után, mint az utazásról nemrég írott Maurizio Martucci-könyvben (Hitler turista: viaggio in Italia) olvasom – Mussolini társaságában a nemrég kiásott békeoltárt is, amely ekkor még nem a Tevere partján állt, hanem a Museo Nazionale Romano egyik csarnokában, azaz a Diocletianus termáiként ismert épületegyüttesben, mivel épp folytak összeállításának és rekonstruálásának a munkálatai.

Hitler látogatásának a története, s az Augustus császár kultuszát saját birodalomépítő céljai és saját vezéri kultusza alátámasztására felhasználó Mussolini emlékezetpolitikai törekvései jelentik tehát a hátterét a Richard Meier új épületéről írott bírálatnak. Az esszé első mondata, a látogatás részleteinek ismertetése, a további oldalakon újra és újra felmerülő hetven évvel korábbi történet mintha azt sugallná az olvasónak, hogy az igazi főszereplők még mindig ők, az egykori diktátorok, s nem a mai építészek és megrendelők. A háttér erősebb az előtérnél. Az új épület ugyan nem akar emlékezni, de aki erősen néz, aki eleget tud, az ott látja őket a fehér múzeum körül ma is. S valóban: mivel megnéztem az egykori híradófilmet az Ara Pacis régi, Vittorio Ballio Morpurgo tervezte védőépületének 1938-as felavatásáról, Mussolini lendületes lépteit fel a lépcsőn, a dobot pergető egyenruhás kisgyerekek sorfalát, a lelkes, tapsoló tömeget, most már ezt is látom, ha felfelé lépkedek az elbontott lépcső helyén épült új lépcsősoron.

S amint egy római utazással (a Hitlerével) kezdődik György Péter esszéje, egy másik római utazással zárul: az utolsó bekezdésben az esszé beszélője lép elénk, ő sétál a Tevere partján, s közeledve az Ara Pacishoz hol megpillantja az épületet, hol eltűnik előle, a folyó kanyarulataitól függően. Az írás váratlanul személyes bensőségességet nyer, és magyarrá válik, hiszen az itt hosszan, lezárásként idézett 1947-es Ottlik-írást csak magyarok ismerik, s csak magyarok hallják meg benne Ady Endre római költeményének visszhangját. Az esszé, amely az utolsó bekezdésig lehetett volna angol, amerikai vagy német szerző fejtegetése is, e sorokban egyszer csak magyar esszévé lesz. Személyessé válásával pedig még élesebben válik láthatóvá a keret: a szörnyű hatalommal rendelkező (a hatalmát szörnyűségre használó) ember utazása az elején, s a hatalomnélküli ember utazása a zárlatban. A keret teszi még egyszer felismerhetővé, hogy az igazi kérdés e témáról írva nem az épület, az építészet, az anyag, a funkció, hanem a hatalom. S az esszé e keretes befejezéssel olyan egyszerre lezárt és mégis nyitott formát vesz fel, amilyen a tárgyának, magának a békeoltárnak, s egyúttal a köré épített múzeumnak is a formája.

Talán éppen ez a kettős zárt-nyitott forma nyűgözött le engem 2009-ben, amikor az Ara Pacist és Meier épületét először láttam: a szimmetria fegyelmének és az üvegfalak átlátszóságának az együttese. Belülről kitekintve látom Rómát: a Teverét, a Lungotevere, a híd, a Via di Ripetta forgalmát, a Mausoleo elhanyagolt dombját, a Piazza Augusto Imperatore befejezetlen, elrontott terét – s mégis zárt térben vagyok, egyedül az oltárral, a domborműveken látható ünnepi menettel, amely egy másik világból lépked elém. S kívülről, a rakpartról, az utcáról is látom a békeoltárt: az épület nem tünteti el, hanem őrzi, az engem majd túlélők számára is. A bennem élő klasszicistát lebilincselte Meier épületének fehér egyszerűsége s az oltár reliefjeinek méltóságteljes vonulása. Amikor először jártam Rómában, több mint két évtizede, nemigen érdekeltek az antik romok, taszított mélyépítészeti monumentalitásuk és múzeumi elkülönítésük a városi térben. Csak e 2009-es utazás során vettek le a lábamról – ha nem is az antik mélyépítészet, de – a diadalívek és diadaloszlopok, a szarkofágok és főként: a domborműveik. Mert a reliefeken egy megdermedt világ kétségbevonhatatlan realitását véltem megpillantani.

Úgy gondolhattam akkor, hogy az amerikai építész műve azért is jó épület, mert tiszteletben tartja az oltár parancsoló valószerűségét; alkalmazkodik hozzá, megismétli a formáját, engedi beszélni, hogy a látogatók hallhassák kétezer éves ünnepi menetének elhaló hangjait. S kezdő (s karrierjét gyorsan befejező) kulturális várostervezőként is néztem Meier múzeumát: az épületétől a hídig húzódó, sokat bírált kőfalát például nagyon is indokoltnak láttam, mert félig lezárja a teret a Lungotevere zajos autóforgalma felé, és védelmet biztosít a mögötte kialakított szökőkutas, lépcsőzetes terecskének. E kis tér élővé vált: turisták pihentek meg a lépcsőkön ülve (február volt, de a hónap elején és végén 16 fok), római párok adtak itt egymásnak találkát. Ugyanilyen szerencsésnek találtam az épület többfunkciós voltát: hogy nemcsak a békeoltárt láthattam benne, hanem – az egy szinttel lejjebb lévő kiállítótérben – Bruno Munari, a neves formatervező játékos-ironikus tárgyait is. „Un vero designer non si preoccupa dello stile.”

Amikor tehát, már idehaza, kezembe került A hely szelleme, s elolvastam György Péter esszéjét, nemigen értettem egyet azzal, ahogyan Meier épületét értékelte. „Csakhogy Meier nem tud mást, mint ami méltán tette híressé: homogén közeget teremt, amelynek zártsága és félreismerhetetlensége Rómában szinte kínosan hat” – írta. Én viszont nem láttam homogén közegnek az épületet (fehér oszlopai mellett elnagyoltan megmunkált travertin kőfal fogad a bejáratnál, igazi római anyag), egyszerre találtam zártnak és nyitottnak, és semmi kínosságot nem érzékeltem, amikor először körbejártam; inkább örömöt, hogy valami új került e régi városba. És hát ez Róma: magába nyel minden kort, minden időlegest, minden egyénit. Magába fogadja, és meghagyja egyéninek. Mindegy, hogy Richard Meier tervezte-e az épületet: itt mindegy. Ám mégis igaza volt az esszének: a befejezetlen tér, a Piazza Augusto Imperatore és az Ara Pacis fasiszta múltját tényleg nem tekintette kontextusának az új múzeum. Erre a múltra nem emlékezett, legfeljebb csak az előző védőépületre, a Morpurgóéra. A „fasiszta kontextus részleges eltüntetése”, ahogyan György Péter fogalmazott, valóban igaz volt.

Persze, kérdés, hogy mi a jó megoldás egy ilyen téren, mint a Piazza Augusto Imperatore, amelynek két oldalán hosszan fasiszta épülettömbök állnak (Morpurgo tervezte ezeket is); mint latin feliratuk mutatja, a fasiszta időszámítás XVIII. évében emelték őket, azaz 1940-ben. Erőszakos, birodalmi formáik, eleganciát nélkülöző utánzatklasszicizmusuk látható Meier múzeumának üvegfalai mögül is: a fasiszta kontextus itt nem tüntethető el teljesen. Mussolini nagy római városépítészeti beavatkozásainak egyike ez a helyszín. Augustus császár egykori mauzóleumát körbenőtte a város: utcák, sikátorok, boltívek, kiszögellések, házak sokasága, egész kis városrész tűnt el a Duce csákánycsapásai alatt. Az 1934-es filmhíradó megmutatja előbb néhány másodpercig e régi várost, majd megjelenik embereitől körülvéve Mussolini, leveti a zakóját, és gyors mozdulatokkal adogatja a cserepet, emeli a csákányt és bontja egy háromemeletes ház tetejét. Így kezdődött a Mausoleo kibontása, körbeásása, a Piazza Augusto Imperatore kialakítása, a téré, amelyre 1938-ban az Ara Pacis is került.

„»Gyűlölöm a festői Itáliát!« – kiáltotta [Mussolini]…, s nekieresztette a csákányosokat a régi Rómának. A rómaiak tehetetlenül, dühödten, sírva nézték, hogy tűnnek el a Colosseum körüli utcák, a Capitoliumra vezető várfalszerű házsorok, hogy lesz sivatag a Borgo évszázados-kutas, palotás, bolthajtásos házrengetegeiből, és csak akkor mertek tiltakozni, amikor a diktátor egy újabb eszelős rohamában… a Piazza Navonát is le akarta bontani.” Lénárd Sándor írta e sorokat 1943-as Római történeteiben. A Colosseo és a Campidoglio körüli bontások idején még nem élt az olasz fővárosban; épp akkor menekült ide a nácik által megszállt Bécsből, továbbmenekülésben bízva, ám tíz évig maradva, amikor az Ara Pacist felavatta a Duce: 1938-ban. Talán rosszul emlékezett, talán szándékosan csúsztatta össze az időt nagyszerű memoárjában, 1939-re téve az avatást: azt írja, hogy a békeoltárt három nappal a háború kitörése előtt avatták fel. Valójában egy évvel és három nappal a háború kitörése előtt: 1938. augusztus 28-án. De a tévedése (vagy az idő játékos tömörítése) mégis igazabb, mint a valóság volt, mert a béke oltárát háborús agresszor avatta fel.

Emilio Gentile Fascismo in pietra című könyvében várostérkép, a térképen tizenhárom kis kör mutatja Mussolini nagyobb római urbanisztikai beavatkozásainak a helyét: a Piazza Augusto Imperatore egy közülük. E rombolások és építések egyrészt az ókori, császári Róma romjait akarták láthatóvá tenni, s ezért sok hívük akadt olyanok körében is, akik nem voltak fasiszták (lásd például Fenyő Miksa Ami kimaradt az Odysseából című Róma-könyvének helyeslő fejezetét); másrészt nagy utakat vágtak a város zegzugos testébe, reneszánsz és barokk pápák hasonló nagyszabású közlekedésügyi beavatkozásainak mintáját követve; harmadrészt pedig a jövő modernista városát építették bele a régi városba vagy a szélére. Mussolini szeme előtt a Terza Roma eszméje lebegett, az ókori császárok és a pápák Rómája után a harmadik, új, fasiszta Róma víziója. Egyszerre igyekezett az ókori Róma helyreállítójának mutatni magát, és a régit maga mögött hagyó, jövőközpontú modernizálónak.

„És vajon nem éppen szerénységre tanít-e ez a város, minden más városnál félreérthetetlenebbül?” – kérdezi György Péter az esszéjében. Róma nem mindenkit tanított szerénységre. Mire első ízben megnyílt az Ara Pacis, már harmadik kiadásánál járt a Mussolini e i Cesari című kötet, olvasom Emilio Gentile művében. Elsőként 1933-ban jelent meg, s úgy értékelték benne a Ducét, mint akinek a teljesítménye egyenlő volt a császárokéval, vagy túl is haladta Caesart, Augustust, Tiberiust, Claudiust, Nérót, Vespasianust, Titust, Traianust, Hadrianust, Antoninus Piust, Marcus Aureliust, Septimus Severust, Aurelianust, Diocletianust, Constantinust, Teodosiust és Justinianust. S nem csupán propagandaművek ünnepelték a Ducét; a legékesszólóbban, olvasom tovább, a római történelem művelői, szakértői és műkedvelői dicsérték. „Luigi Pareti, egyike az antik történelem legnagyobb történészeinek, azt állította, hogy Mussolini felülmúlta az említett császárokat, amint a fasiszta birodalom is felülmúlta a római birodalmat”. S ezzel vissza is értünk 1938-ba (Pareti I due imperi című műve ekkor jelent meg), a Hitler-látogatás és az Ara Pacis felavatásának az évébe.

A Führer utazását Olaszországban 1938 őszén faji törvények követték. 2009-ben, római hónapom alatt nemcsak Meier épületét néztem meg, hanem a „Leggi razziali” című kiállítást is a Vittoriano (a világ egyik legnagyobb nacionalista emlékműve) belsejében; itt láttam először a Hitler-látogatás híradófilmjének a rövid, tíz perces változatát: a két diktátor megtekinti a Pantheont, megkoszorúzza a Viktor Emánuel-emlékművet (épp azt az épületet tehát, amelyben a kiállítást néztem), megmutatják nekik a békeoltár összeállításának munkáját, a Villa Borghese termeit; hadgyakorlatot néznek és néptáncbemutatót. A „Faji törvények” kiállítás első részének anyaga német volt: antiszemita képeslapok, újságok, karikatúrák, gyufás címkék, meséskönyvek sora az 1933 előtti és utáni Németországból. Olasszá Etiópia lerohanásának (1936) faji dokumentumaival változott a kiállítás, Hitler római utazásának a filmje után pedig megismétlődött mindaz a tárlókban és képeken olaszul, amit németül már láthatott a látogató a kiállítás elején.

Arra, hogy az antikvitás kultusza és a faji szemlélet összefügghet, e kiállításon az Ara Pacist megtekintő Hitlernél sokkal jobban emlékeztetett egy 1938 utáni olasz propagandafilm. A Karthágó és Róma közti háborúkról szólt, történelmi tárgyú oktatófilm volt tehát, de 1938-as képekkel kezdődött és zárult: életképek az elején semmittevő zsidó férfiakkal; életképek a végén energikus, dolgozó olaszokkal. A pun–római háborúkból e propagandafilmben zsidó–római háború lett: animált térkép mutatta, hogy a pun–zsidó pókháló hogyan fonta be a Földközi-tenger medencéjét, s hogyan szorították ki onnan őket győzedelmesen a római légiók. A római történelem az olasz diktátor külpolitikai törekvései következtében egyszer csak megváltozott.

Úgy van tehát, ahogyan György Péter írta az esszéjében: az Ara Pacis nem választható el 20. századi politikai kisajátításának történetétől. Ő maga vélhetően azt tartotta jó megoldásnak, ha az új múzeumok – épületek és kiállítások – reflektálnak önnön, sokszor kínos előtörténetükre. Meier épületéről írva mégis csak habozva bírálta emlékezetpolitikájának hiányát. „Nem bölcsebb-e, nem felel-e meg jobban az antifasizmus szellemének kifelejteni az epizodista Mussolinit a Mausoleum és az Ara Pacis nyilvános, városi emlékezettörténetéből? Biztos-e, hogy egy urbanisztikai agresszió nyomait csak az egykori erőszak [következményeinek] érintetlenül hagyásával lehet megőrizni?” Így szólnak a kérdései esszéje végén. Talán bölcsebb, talán nem – válaszolnám én az első kérdésre. Nem biztos – felelném a másodikra. Az ő felelete pedig, aminél okosabbat én sem tudok, így hangzik: „A válasz a helytől függ. Rómára csak a saját mércéje érvényes.”

Pécs, 2014. február 1.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs