Kalapáccsal, tollal

Móricz Zsigmond: Úri muri; Petőfi Sándor: A helység kalapácsa – Janus Egyetemi Színház

Ágoston Zoltán  színház, 2014, 57. évfolyam, 6. szám, 726. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Az egyetemi színház még a Pécsi Nyári Színház 2013-as programjai keretében mutatta be a Móricz Zsigmond Úri muri című regényéből Mikuli János rendező által színpadra írt darabot, amely aztán a JESZ saját játszóhelyén, a Zsolnay Negyedben is számos előadást megért; ez utóbbiak egyikét láttam.

Nem lehet véletlen Móricz műveinek – az irodalomtörténeti munkáktól a színpadi átiratokon, bemutatókon át megmutatkozó – kedveltsége manapság, amikor a magyar társadalmi valóság nem várt hasonlóságokat mutat a két háború közti világéval. A darabnál maradva most csak olyanokat említünk, mint a munkát nem végző (nagy)birtokosi réteg újjáalakulása vagy e réteg erkölcsi és kulturális állapota, s mindezektől nem függetlenül a magyar vidék földhöz nem jutó új zsellérei. Móricz számos regénye – Ady fölszabadító hatására – azt a magyar Ugart mutatta meg, amely ragadozóival, élősködőivel és prédáival már saját korában is inhumán jegyeket hordozott. Az átirat, az előadás ebbe a világba visz minket, anélkül, hogy a mai politikai viszonyokra közvetlen utalást tenne.

A Szatmári Színházból érkező vendégszínész, Kányádi Szilárd játssza érzékenyen Szakhmáry Zoltánt, Móricz vívódó hőseinek egyikét: azt a dzsentrit, akiben eszmék, nemesebb gondolatok pislákolnak. Birtokából mintagazdaságot akar létrehozni, mintha nem a millenniumi időkben játszódna a cselekmény, hanem a hős már éppen Németh László harmadik utas „kert-Magyarországának” híve lenne. Igaz, a világmegváltó tervekből leginkább a szeretője számára kialakított tanya körüli, hasznot nem hozó park valósul meg az alföldi magyar világban idegen testként. Környezete azonban végül fölmorzsolja jobbik énjét. Ebben a társaságban úgy tartják: „Becses ember, aki adomázni jól tud, s becstelen ember, aki még ahhoz se ért”.

Az „úri” társaság tagja a jól adomázó Borbíró (Inhof László) vagy a Hadnagy (Zakariás Máté), akinek irodalmi műveltsége a Rinaldo Rinaldinire korlátozódik (mert „negyvennyolc oldalon hétszer akasztották”). Kuti Gergely nagyszerűen hozza Lekenczey Muki kókler, élősködő figuráját, akit a zenetanár zsidó Wágner Adolf (Horváth Marin) előtt tréfából grófként léptetnek föl, miközben valójában egyszerű, pénztelen vigéc. A díszlet mellett a korhű jelmezt is jegyző Mikuli Dorka fehér, csíkos ruhával különbözteti meg a helyi férfiak viseletétől, hamis nagyvilági színt kölcsönözve neki.

A rendezés meghatározó szerepet szán Csörgheő Csuli figurájának. A lehetőséget Tóth András Ernő nagyszerűen kiaknázza, példaszerű dúvadként formálva meg a figurát. Jelenléte szinte mindig, mindenki számára fenyegető, tréfái a megalázásra épülnek. Kulturálatlansága semmivel sem különb a legalsó rétegekétől, csak vagyona emeli föléjük. Embertelen durvaságának komplementere a már-már mitikus jelenséggé növelt disznóhoz, a nagy kanhoz fűződő atavisztikus rajongása: „Nekem az az elvem, hogy a gyereket nem szabad kényeztetni, én nem csókolgatom üket, de a kanit, ha megvakargatom, egyszer csak hanyatt veti magát, s kitárja a négy lábát, s boldogan hörög. Azt nagyon szeretem.” Brutalitása érzelgős szívet takar, az emberi világban kíméletlen, egyedül a disznó elvesztése képes megrendíteni.

A nagy lakomák nem kerülnek színre Mikuli átiratában, a dőzsölést, a dologtalanságot és a durvaságot ivós jelenetek teszik érzékletessé a nyitó jelenettől a befejezésig. Ebben a feldolgozásban különösen erőteljes lesz a férfi világ kritikai ábrázolása, s az előadás egyik legaktuálisabb és legkínzóbb gondolati súlya – aktualizáló gender-szempontú beavatkozások nélkül is – a férfi-nő viszony (részben fölszámolhatatlan, részben a hazug társadalmi rend által megteremtett) aszimmetriája. A darab mégsem válik e szempontból emancipatorikus üzenetű tézisdrámává, s ennek egyik záloga az Ahmann Tímea által alakított summáslány, Rozika, Szakhmáry szeretője. Ahmann elhiteti a nézővel, hogy a lány ártatlannak tűnő mondatai-gesztusai valóban azok, s csak Szakhmáry számára válnak hamissá és gyűlöletessé akkor, amikor kiderül, nem először élvezi annak előnyeit, hogy vonzza a férfiakat. Bizonyos értelemben tehát „ártatlanul”, vagyis morális skrupulusok nélkül használja szexuális csáberejét. Mint mindenki, ő is emelkedni akar, ezért megszökik a könyvügynökkel a fővárosi színésznői karrier reményében. A Móricz-művekben szokásos női ellenpont szerepében László Virág megsemmisítő energiával viszi színre a megcsalt és szűkös társadalmi szerepében fuldokló feleség vergődését.

Az előadás meghatározó hatáseleme volt az egyes képek befejezésekor felhangzó zene és a háttérben látható lepel mögötti tánc. A zene – a kiváló népzenész és népzene-kutató Agócs Gergely jegyzi – és a táncos Nyisztor Miklós autentikus előadása hatásos ellenpontot képez az ábrázolt romlott, torz világgal.

A darab végi öngyilkosság – ne legyen kétségünk – nem csak Szakhmáry halálát jelenti, itt egy nemzet süllyed el. Az Úri muriban nemhogy sírva vigad a magyar, Móricz sokkal tovább megy ennél: tombolva, önkívületben, öngyilkos módon. Mintha Dionüszosz azonos lenne a mítoszban őt szétszaggató részeg menádokkal. Hans-Georg Gadamer állítása arról, hogy a klasszikus mű a nyelvi és történelmi-társadalmi változások ellenére is képes a közönséget az idő távolából megszólítani, ennél az előadásnál példásan igazolódott. Igaz, a megértésnek most segítségére sietett a mai magyar valóság, mely előzékenyen visszahajolt egy már letűntnek gondolt történeti állapota felé.

 

A JESZ Úri muri előadása egy regény dramatikus művé formált átirata a színpadon, de nem véletlenül olvasható egy másik produkciójuk színlapján az, hogy „A helység kalapácsa – zenés hősköltemény a vándorszínészetről, Petőfi Sándor azonos című hőskölteménye után – szabadon”. A kacifántos, korabeli reminiszcenciákat keltő cím ugyanis pontos. Merthogy a vígeposzt valóban jelentősen módosítva, húzásokkal és betoldásokkal adja elő a társulat. Mi több, nem is az eredeti hősköltemény volt a rendező, Tóth András Ernő kiindulópontja, hanem a korábban Benedek Miklós által kerettörténettel megfejelt átirat. Az átdolgozás átdolgozása azonban nem csak nyomokban tartalmaz Petőfi-szövegeket, az 1844-es mű szüzséje, figurái követhető módon kibomlanak az előadás során. Ugyanakkor a kerettörténet a színház a színházban effektus révén olyan önreflexív réteggel gazdagítja a darabot, amely az amúgy is komikus karakterű eredeti szövegen túl további teret nyit a humor számára.

A rendező és társulata már a dramatikus szöveg létrehozásában is megmutatja kreativitását, s legalább ennyire elmondható ez az előadásról. A Petőfi-életrajzot, a vándorszínészi éveket ötvözik a költő művével, amelynek révén a korabeli vidéki teátrumi világ keserves-ironikus képét rajzolják meg nyilvánvaló áthallásokkal a mai, a mindenkori színészi létre. A magabiztos színházmegváltó Petrovics Sándor (Zakariás Máté), a fiatal író és reménybeli színész megérkezése felforgatja a vidéki színtársulat megszokott életét, mely épp egy Vörösmarty Árpád ébredése-élőképet próbál előadni özönvíz előtti megformálásban. „…dicső örökség, ez tagadhatatlan, de elmúlt. Hamis romantika. Ma már máshogy kell játszani” – mondja ki az ítéletet a modern gondolkodású fiatalember, s a költői és realista játék együttesére akarja rávezetni kollégáit. Az előadás aztán végigkíséri a Petrovics által szerzett új mű, A helység kalapácsa próbafolyamatát, a színházi trupp figuráinak mulatságos személyes viszonylataival, intrikáival együtt.

Néha ráadás poénokat kap az a néző, aki az egyetemi színház életében is jártas. Szépet, a színi direktort például Mikuli János, a JESZ igazgatója játssza (a lágyszívű Kántorral egyetemben kiváló balekként), s egyszer csak azt a kínos kérdést kell megválaszolnia a nézőkkel kapcsolatban, hogy „és miért vannak ilyen kevesen?” Máskor a JESZ színészei saját korábbi szerepeikre tesznek utalásokat, mindez azonban nem válik belterjessé, a közönség ezek nélkül is élvezni tudja a játékot.

Az előadás bravúros tempóban zajlik, aminek feltétele a színészmesterségbeli biztonság. A társulat tagjainak mindegyike elismerésre méltó koncentráltsággal vesz részt a közös munkában, s játszik alá a másiknak. Az eredeti Petőfi-szöveg, illetve az önreflektív nyelvi vagy gesztusbeli réteg egymásra rendezése, az oszcillálás a kettő közt csak a legnagyobb fegyelmezettséggel valósítható meg, ám a játszók ennek ellenére érzékelhetően lubickolnak a – kettős, illetve László Virág esetében hármas – szerepekben. A vígeposz Fejenagy (Inhof László) és a Kántor (Mikuli János) közti komikus rivalizálásának érdekes inverzét képezi, és legalább annyi humor forrása a hozzátoldott szövegrészben kibomló féltékeny küzdelem a két színésznő, Szépné (Pásztó Renáta) és Prepaliczay Róza (László Virág) közt.

Az előadás megismerteti velünk a színészek tízparancsolatát, amit azonban – az eredetihez hasonlóan – nem könnyű betartani. Ennek nyolcadik pontját – „Hamis szöveget ne kövess el a te szerződ ellen, klasszikust át ne írj!” – látványosan és szerencsére ignorálja a társulat. Így aztán ironikus jelenetet kap más egyebek mellett a színikritika is, illetve a színészek kritikához fűződő viszonya. Ennek egyik legviccesebb és igencsak megfontolandó mondata így hangzik: „A kritika olyan, mit a román pacal leves, lehet jó, de valami bűze mindig van”.

A produkció sokszínűségéhez, elevenségéhez nagyban hozzájárulnak a dalbetétek, illetve Rozs Tamás élő zenéje, amely nemcsak akusztikus, hanem a színpadi jelenlétből következően dramatikus hatást is kelt. (Zenei vonatkozásban külön említendő László Virág frenetikus rap-jelenete.) A JESZ előadása mindenki számára evidens igazságként mutatja fel a színház a színházban játék egy pontján elhangzó mondatot: „Mert a legrosszabb darabban, a legrosszabb rendezővel a legrosszabb szerep is jobb, mint a világon bármi más!”.

 

Szakhmáry Zoltán: Kányádi Szilárd, Rhédey Eszter, a felesége: Hollósi Orsolya/László Virág, Csörgheő Csuli: Tóth András Ernő, Rozika: Ahmann Tímea, Lekenczey Muki: Kuti Gergely, Borbíró: Inhof László, Hadnagy: Zakariás Máté, Wágner Adolf: Horváth Marin, András: Inhof Kornél/Mangold Roland, Paraszt, Mihály: Nagy Péter, Petrinovics Kristóf, Ügyvéd: Szabó Márk József.

Díszlet, jelmez: Mikuli Dorka, zene: Agócs Gergely, tánc: Nyisztor Miklós, asszisztens: Árvay Dorottya, Tulik Tímea, hang: Tolnay Donát, fény: Regényi Gábor, vetítés: Illés Attila, színpadra alkalmazta és rendezte: Mikuli János.

 

Petrovics Sándor író-rendező és a kevés szavú bíró: Zakariás Máté, Fáncsy Lajos színész és a széles tenyerű Fejenagy, a helység kalapácsa: Inhof László, Szép Mihály vidéki színi direktor és a helybeli lágyszívű Kántor: Mikuli János, Szépné Jolán színésznő és a szemérmetes Erzsók: Pásztó Renáta, Sziklavölgyi, színész és Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi: Szabó Márk József, Prepaliczay Róza színésznő és az amazontermészetű Márta, valamint nadrágszerepben vitéz Csepű Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója: László Virág, Leveleki, színész és Bagarja, a béke barátja: Kuti Gergely, Tibor, a műszakos: Horváth Marin.

Jelmez: Herczig Zsófia, zene élőben: Rozs Tamás, műszak: Regényi Gábor és Tolnay Donát, asszisztens: Árvay Dorottya és Banó Brigitta, rendezte: Tóth András Ernő.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs