Hogyan lett Leenane-ből Bányavidék?

Azonosságok Martin McDonagh és Székely Csaba drámatrilógiájában

Görcsi Péter  színház, 2014, 57. évfolyam, 6. szám, 699. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Székely Csabát és munkásságát napjainkban egyre kevésbé kell bemutatni mind az irodalmi, mind a színházi berkekben. A Bányavidék drámatrilógia szerzője egyre több szakmai fórumon képviseli műveit, s hazai recepciója is elindulni látszik. A szerzővel való beszélgetésekben két téma szinte minden alkalommal szóba kerül. Az egyik az, hogy a szerző e kötetével „berobbant” a magyar színházi életbe, a másik pedig két drámaíró, Anton Pavlovics Csehov és Martin McDonagh nevének említése. Írásom szempontjából mindkét dolog fontos, hiszen utóbbi két szerző nélkül Székely Csaba szóban forgó kötete nem „robbant volna ekkorát”. A szerzők közül McDonagh sokkal nagyobb hatást gyakorolt Székely drámáira, mint Csehov, noha Székely mindkettőjüknek első helyen mond köszönetet trilógiakötetének végén.[1] E tanulmány fő célja, hogy rámutasson arra, hogy Székely Csaba miért olyan hálás Csehov mellett McDonagh-nak, s hogy hozzá képest miért van Székely a magyar színházi és irodalmi élet szakmai közegében, ahogy Radnóti Zsuzsa fogalmazott pécsi előadásában, „túlajnározva” (lásd számunkban közölt írását, 696. oldal) által túlértékelve.

Martin McDonagh angol-ír származású drámaíró, aki az 1990-es évek második felében szerzett nemzetközi hírnevet magának drámáival, a The Beauty Queen of Leenane-nel, az A Skull in Connemarával és a The Lonesome Westtel[2]. A három dráma trilógiát alkot, amely Leenane trilógia néven vált ismertté. A Methuen Drama kiadó 1999-ben publikálta először egy kötetben a három darabot.[3] McDonagh és Székely trilógiája között számos hasonlóság figyelhető meg, mint ahogy arra a 2014 márciusában Pécsett lezajlott szimpózium[4] és több könyvkritika is rámutat.[5] Ezek a fórumok és írások csak érintőlegesen említik a Bányavidék és a Leenane trilógia közötti összefüggéseket, azonban ha szoros összehasonlító olvasattal vizsgáljuk Székely Csaba és Martin McDonagh trilógiáit, akkor viszonylag hamar fény derül arra, hogy bizonyos pontokon nem hasonlóságról, hanem egyezésről kell beszélnünk. Ezt bizonyítandó először a nagyobb szerkezeti elemek egyezésére mutatok rá a művek kapcsán, a tanulmány második felében pedig olyan szöveghelyeket idézek, amelyek további (meglepő) „hasonlóságokat” mutatnak Székely Csaba és Martin McDonagh drámái között.

 

 

Azonos struktúra, hasonló nyelvhasználat

 

P. Müller Péter Keserédes Erdély című, Székely Csaba trilógiájáról írt recenziója több helyen említi McDonagh nevét, s rámutat arra, hogy a magyar szerző „drámapoétikája és -esztétikája sokban rokon” az ír kortárséval. Ezen kívül hangsúlyozza, hogy a drámaírók művei „azonos dramaturgiai sémát képviselnek, azonos az egyes darabok helyszíne (Székelynél egy erdélyi bányatelep [McDonaghnál Nyugat-Írország területén, egymáshoz közel elhelyezkedő falvak][6]), a szereplők száma (McDonaghnál mindig négy, Székelynél öt), társadalmi összetétele, és az egyfelvonásos szerkezet”.[7] Ezek a megállapítások mindkét szerzőnek azokra a szövegalkotási technikáira vonatkoznak, amelyek a három dráma közötti szálakat erősítik, és amelyek által trilógiává válnak. A legfontosabb eszköz erre – a P. Müller Péter által említett szerkezeti azonosságokon túlmindkét esetben a transzfikcionalitás, amelyet a Routledge Encyclopedia of Narrative Theory az intertextualitás egyik ágaként határoz meg:

 

„Két (vagy több) szöveg transzfikcionális összefüggést mutat, ha vannak közös elemeik, mint például szereplők, elképzelt helyszínek, vagy fiktív világok. A transzfikcionalitás az intertextualitás egyik fajtájának tekinthető, azonban ezt az intertextuális kapcsolódást a szöveg általában elrejti, mivel nem idézi, nem fedi fel forrásait. Ehelyett úgy használja a forrásszöveg elemeit és/vagy szereplőit, mintha azok [a forrásszövegtől] függetlenek lennének”.[8]

 

A fenti jelenség a két drámatrilógia kapcsán (tehát a helyszínen, a szereplők számán, és az egyfelvonásos szerkezeten kívül) úgy jut szerephez, hogy az aktuálisan olvasott dráma szereplői egy (vagy több) olyan szereplőről beszélnek, aki(k) a trilógia egy másik darabjában fog(nak) majd megjelenni.

Az ötletes dramaturgiai szerkezeten túl a komikum lehetőségeit bővíti McDonagh és Székely drámáiban a nyelvhasználat és a dialógustechnika. Utóbbinak legfőbb tulajdonsága, hogy az egyik szereplő mondatzárására a másik szereplő megismételt, nyomatékosított mondatnyitánnyal válaszol, amelyek így „óhatatlanul humorosak” lesznek, „s kivétel nélkül mindig nyelvi és szituatív poént hoznak létre”.[9] E mondatok többsége üresjáratú, csehovi beszélgetés, amelyek természetesen Székely Csaba drámáiban is nagy szerepet kapnak, s ahogy McDonagh-nál, itt is általában a művek nyitójelenetében olvashatjuk őket:

 

„Iván: (tölt a poharakba) Igyál, kedves doktorom!

Mihály: Most már kedves doktorod vagyok, mi?

Iván: Az voltál te mindig is.

Mihály: Az voltam-e?

Iván: Az.

Mihály: Tegnap is az voltam?

Iván: Az voltál tegnap is.

Mihály: Igazán?

Iván: Igazán.” (Sz. Cs. 7.)

 

„Mary: Mick.

Mick: Maryjohnny.

Mary: Cold.

Mick: I suppose it’s cold.

Mary: Cold aye, it’s turning.

Mick: Is it turning?

Mary: It’s turning now, Mick. The summer is going.

Mick: What month are we now?

Mary: Are we September?

Mick: (thinks) We are, d’you know?

Mary: The summer is going.

Mick: What summer we had.

Mary: What summer we had. We had no summer.” (M. M. 63.)

 

Több alkalommal előfordul, hogy a mondatkezdés és a mondatzárás ugyanannál a szereplőnél ugyanabból a mondatrészből áll:

 

„Irén: Ha maga mondja, atyám, akkor pislákol, ha maga mondja.” (Sz. Cs. 138.)

 

„Ray: This house does smell of pee, this house does.” (M. M. 40.)

 

Az ismétlésre és visszakérdezésre épülő dialógusokon túl a kifejezések három csoportját különíthetjük el mindkét szerzőnél. (1) McDonagh az Írországban beszélt angolból, Székely Csaba pedig az Erdélyben beszélt magyar nyelvből emel át egyes szavakat, és ezeket alkalmazza a szereplők megnyilatkozásaiban. Előbbi esetében ilyenek az afeard (afraid), az oul (old) vagy a shite (shit), utóbbinál pedig a sánkéros (fekélyes) vagy a mutuj (bamba). (2) McDonagh drámáiban megjelennek olyan szavak, amelyet az Írországban – mára már kevesek által – beszélt gael nyelvből vesz át, Székelynél pedig román kifejezések figyelhetők meg. Előbbinél például gasúr (fiú), utóbbinál lefteri (pénztelen). Ugyanakkor (3) mindkét szerzőnél megvan az a nyelvi konstruáltság (amelyet Kovács Dezső is említ recenziójában Székely trilógiája kapcsán), amely az angol nyelv írországi, illetve a magyar nyelv erdélyi dialektusát figurázza ki azzal, hogy a dialektus logikája alapján alkot nem létező szavakat, ragozásokat és mondatszerkezeteket. McDonaghnál ilyen szó a „russaway” (amelyet a reservoir szó helyett használnak egy alkalommal), Székelynél ilyenek a „pulóverileg”, vagy a „panaszolkodás”. A magyar szerző sok kifejezést vesz át Varró Dániel McDonagh-fordításaiból, aki a 2000-es évek elején a The Cripple of Inishmaan (A kripli) és a The Lonesome West (Vaknyugat) című művet is lefordította, és bravúros nyelvi megoldásokkal járult hozzá ahhoz, hogy McDonagh-nak ez a két drámája ismertebb legyen a magyarországi publikum számára.

 

 

További jelentős egyezések

 

Ha e tanulmány az előző rész utolsó mondatával véget érne, akkor Székely Csaba magyar olvasói valóban joggal mondhatnák, hogy nagy hasonlóság van a két szerző között, hogy az angol-ír kortárs nagyban inspirálta Székelyt, aki „annyit merített” a művészetéből, „hogy majd’ megfulladt” (Sz. Cs. 206.). A továbbiakban azonban igyekszem olyan példákat hozni, amely a befogadó számára világossá teszi azt, hogy néhány kisebb módosítástól eltekintve a Bányavidék annyit merít a Leenane trilógiából – és kisebb mértékben McDonagh más drámáiból –, hogy az előző mondatban idézett „majd’” szócska már-már elhagyhatóvá válik.

Kovács Dezső ezt írja Székely trilógiájának szereplőiről: „a falu lakói nyomorult, kisemmizett munkanélküliek, idült alkoholisták, öngyilkosjelöltek. Intenzíven gyötrik egymást és önmagukat, s a legkülönfélébb frusztrációkban evickélve próbálnak túlélni és megmaradni”.[10] Az idézet igaz McDonagh szereplőire is. A The Beauty Queen of Leenane a negyvenéves Maureen és hetvenéves beteg édesanyja, Mag évtizedek alatt kialakult konfliktusát helyezi előtérbe. Maureen szeretne végre önálló, független életet, el akar költözni anyjától, Mag azonban mindenáron megpróbálja maga mellett tartani lányát. A drámában a legkisebb színre vitt tárgytól az igazán súlyos cselekvésekig szinte minden a két nő közötti ellentétet hangsúlyozza. Ilyen a complan, amelyet Maureen mindig csomósra hagy édesanyja számára, mert tudja, hogy úgy nem szereti, a töméntelen mennyiségű zabkása, amelyet már mindketten unnak, vagy a Kimberley keksz, amelyet mindketten gyűlölnek, ezért Maureen igyekszik az összeset édesanyjának meghagyni.

 

             „Pato: I do hate Kimberleys. In fact I think Kimberleys are the most horrible biscuits in the world.

      Maureen: The same as that, I hate Kimberleys. I only get them to torment me mother.” (M. M. 19.)

 

      „Iván: Mondok én neked valamit. Az lesz a legjobb, ha nem hozol többet a szaros kompótodból.

      Irma: Hogy? (feláll a székről) Én…

      Iván: Utálom a kompótot. Apám is utálja. Ezért szoktam belétömni.” (Sz. Cs. 42.)

 

Az utóbbi idézetből jól látszik, hogy a Bányavirágban Iván és apja között ugyanolyan mértékű ellentét van, mint Maureen és Mag között, és lényegében ugyanolyan módon jut kifejezésre. A különbség mindössze az, hogy előbbiben apa-fiú, míg utóbbiban anya-lánya konfliktus ismerhető fel, valamint az, hogy míg Maureen a drámában meggyilkolja anyját (forró olajjal leforrázza, majd egy piszkavassal agyonveri), addig Iván és apja közöttcsakgyilkossági kísérletről van szó (Iván a dráma egy pontján, késsel a kezében beront apja szobájába, és összeszurkálja a beteg apa ágyát). E két-két szereplő a drámákban tehát bizonyos értelemben megfeleltethető egymásnak, Székely drámájának egyik jelenetében azonban Ilonka (Iván testvére) mintha A The Beauty Queen of Leenane Maureenjának vágyait tenné explicitté:

 

„Ilonka: (…) megérintett az idő engemet is, Iván. És kurva fagyos az érintése. (csend) Nem akarom ezt. Legfőképpen ezen a helyen nem akarom.

Iván: Akkor mit akarsz?

Ilonka: Azt akarom, hogy valaki igazán lásson engem. A nőt, aki vagyok. Mielőtt belevénülök és beledöglök ebbe a börtönbe.” (Sz. Cs. 30.)

 

McDonagh darabjában Pato Dooley „látja meg a nőt” Maureenban, és Bostonba szeretné vinni magával, amit egy levélben ír meg neki. Mag a levelet elégeti, és lányához csak jóval később jut el az információ, amikor Pato már elutazott egy másik nővel. A drámában megjelenített anyagyilkosságnak ez a közvetlen előzménye. A Bányavirágban a helyi orvos, Mihály az, aki az ügyvéd levelében szereplő információkat (Iván apjának végrendelkezését) rövid ideig visszatartja, ami hasonlóképpen megelőzi Iván gyilkossági kísérletét. Illés a folyton pletykálkodó, híreket hozó szomszéd karaktere a darabban, aki mindig kopogás nélkül nyit be Ivánhoz, s ily módon összevethető Johhnypateenmike-kal, aki McDonagh The Cripple of Inishmaan című drámájának szereplője, és ugyanezek a tulajdonságok jellemzők rá.[11]

A Bányavirágban a komikum és tragikum keveredésének egyik szép példája az a rész, amikor kiderül, hogy Iván anyja a macska halála miatt akasztotta fel magát, az állatot pedig az apa ölte meg azzal a morfiummal, amelyet Iván lopott el Mihály orvosi táskájából. Az apának a történet szerint csupán annyi oka volt megölni a macskát, hogy az túl sokat nyávogott (Sz. Cs. 45-46.). McDonagh trilógiájának harmadik részében van egy jelenet, amikor a főszereplő testvérpár, Coleman és Valene bevallják egymásnak az egymás ellen elkövetett bűneiket. Ezek többnyire gyerekes csínytevések, Coleman pedig többek között azt is bevallja fivérének, hogy ő vágta le Valene kutyájának a fülét (ami miatt az állat elvérzett), mert az túl sokat ugatott (M. M. 189–190.).[12]

A Bányavirágban az apa karaktere ugyan nem jelenik meg, de a szereplőknek az őt érintő kisebb jellemábrázolásaiból következtethetünk arra, hogy megformálását tekintve nagyon hasonlít a The Beauty Queen of Leenane Magjére. Az A Skull in Connemara és a Bányavakság esetében ugyanez történik meg, csak éppen fordítva: azt a szereplőt, akit McDonagh a trilógiája második részében nem hoz be a színre, de a szereplők dikcióiban információkat kapunk egykori kinézetéről és jellemének egyes vonásaiból, azt Székely Csaba mintegy megjeleníti nekünk a saját trilógiájának második részében.

McDonaghnak ez a darabja Mick Dowdról szól, akinek a felesége, Oona saját elmondása szerint autóbaleset során halt meg, amikor a férfi részegen vezette a járművet. Felmerül a kérdés, hogy Mick talán szándékosan ölte meg nejét, erre azonban a darab során nem kapunk választ, annak ellenére, hogy a szomszéd rendőr, Thomas Hanlon ezt már évek óta próbálja bebizonyítani. Micket az eset miatt közmunkára ítélik, és minden ősszel ugyanazt a feladatot kell elvégeznie: a helyi temetőből kell kiásnia a régebbi holttesteket, hogy az új halottakat legyen hová temetni. Ezt a feladatot a darab szerint a helyi paptól, Welsh atyától kapja, aki a szomszéd, tinédzser korú fiú, Mairtin Hanlont (Thomas öccsét) kéri meg arra, hogy legyen segítségére Micknek. A cselekmény egyik fordulópontja, amikor Mick megtudja, hogy idén saját feleségének holttestét kell eltüntetnie a temetőből, és amikor Oona koponyája megjelenik a színen, a következőt olvashatjuk róla egy instrukcióban: „Thomas takes a skull with a large forehead-crack out of his bag.” (M. M. 115.).

A Bányavakságban Ince próbálja megtartani polgármesteri pozícióját az új választások előtti kampányidőszakban szomszédjával, Izsákkal szemben, és ennek érdekében mindketten korrupt, illegális cselekedetekhez folyamodnak. E cselekedetek miatt jön a faluba Florin, a nyomozó, aki ugyan Ince hívására érkezik, ennek ellenére a dráma végén mégis Ince lesz az, akit a rendőr – elegendő bizonyítékot gyűjtve a falu lakóitól – le akar tartóztatni. Ince ötven év körüli férfi, aki minden bűne és hazugsága ellenére jó embernek mondható, igyekszik minden tőle telhetőt megtenni családja és a falu lakói számára. Ezek a tulajdonságok Mickre is igazak. Ince elvesztette családja két tagját, elszegényedett, ezért testvérével, Iringóval él együtt, akiről a következőt olvashatjuk a dráma első instrukciójában: „Iringó jön ásítva a konyhából. Egykor szép nő lehetett, de most arcát forradás torzítja.” (Sz. Cs. 67.). A dráma egy későbbi pontján Iringó bevallja Florinnak, hogy honnan származik a sebhely, és hogy a bátyja hogyan vesztette el a családját:

 

„Iringó: (…) meghalt a fia meg a felesége neki (…).

Florin: Értem. Hogy haltak meg?

Iringó: Hát… balesetben.

Florin: Autóbalesetben?

Iringó: (kelletlenül) Abban.

 

(Csend. Florin figyeli Iringó arcát.)

 

Florin: Maga vezette az autót, amiben meghaltak, igaz?

 

(Csend.)

 

Iringó: Én.

Florin: Sajnálatos.” (Sz. Cs. 93-94.)

 

A cselekmény során később kiderül, hogy az autóbalesetről szóló történet hazugság, amellyel Iringó nemcsak Florint, hanem a befogadót is megtéveszti a fenti jelenetben.

 

„Florin: Tudjátok, kurva bozgorok, a pálinkától járásnak indult az emberek nyelve. Találjátok ki, mit még tudtam meg. Megtudtam, hogy nem a baleset miatt lett ilyen Iringó asszony arca, hanem az alkoholiszt férje miatt. Akit aztán éjjel, amikor aludt, addig vert egy rángával, ameddig fogpaszta lett a feje. Utána szépen kivitte beledobálni a kútba.” (Sz. Cs. 126.)

 

A befogadó és vele együtt a rendőr megtévesztése Mick és felesége történetében is meghatározó szerepet játszik, ezért nem eldönthető, hogy Oona baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e.[13] McDonagh-nál történik arra utalás, hogy Oona több mint hét éve halt meg (M. M. 77.), ahogy Florin és Iringó párbeszédéből is megtudjuk, hogy utóbbi a temetést követően költözött össze Incével, aminek „megvan már vagy nyolc esztendeje” (Sz. Cs. 95.). Az itt leírtakból már kiderülhetett, hogy az A Skull in Connemara egyes szereplőinek szintén megvannak a megfelelői a Bányavakságban: Ince tehát bizonyos szempontból Mickkel, Iringó a meg nem jelenített Oonával, míg Thomas Florinnal lesz párhuzamba állítható. Incének ezen kívül említik a darabban egy, a szereplők és a befogadó által egyaránt furának tűnő szokását, mely szerint állandóan a libákat kergeti, ha meghallja őket, mert azok gyermekkorában megcsipkedték (Sz. Cs. 93.). E tulajdonsága miatt a The Cripple of Inishmaan főszereplőjével, Csámpás Billyvel lesz összehasonlítható, aki azért jár ki a rétre a teheneket bámulni, hogy két nagynénjétől távol legyen.

A harmadik McDonagh-darab Coleman és Valene Connor testvérháborúját helyezi a cselekmény középpontjába, akik a darab elején az apjuk temetéséről érkeznek haza. Valene kapzsi, zsugori természetű férfi, aki mindent megjelöl a házban „V”-vel, ami az övé, hogy Coleman-nek világosan a tudtára adja, melyik tárgy kihez tartozik. Coleman-nek szinte semmije sincs, ezért kénytelen Valene-től lopni azt, amire éppen szüksége van.[14] A veszekedő testvérpár között az érzelmeit mindig kimutató Welsh atya próbál rendet teremteni, a viszálykodást azonban még úgy sem sikerül lezárnia, hogy öngyilkossága előtti utolsó levelében arra kéri a Connor fivéreket, hogy béküljenek ki egymással. Kettejük konfliktusához hozzájárul Girleen Kelleher, a szomszéd, tizenhét éves, csinos lány, aki pálinkával kereskedik, és a jelek szerint szerelmes Welsh atyába. Valene házsártossága és a tulajdonába tartozó tárgyak folytonos hangsúlyozása erősen jelen van a Bányavakság Iringójában is, aki minden nap három alkalommal teszi szóvá Incének, hogy a ház, amelyben laknak, az övé (Sz. Cs. 74, 90.).

Welsh atya a darab egyik központi figurája, hiszen a legtöbb megtévesztő információ a trilógia során őt érinti. Az első két darab szereplőinek elmondásai alapján megtudjuk róla, hogy gyakran alkalmaz erőszakot a gyerekek körében, ha fegyelmezésről van szó, hogy valószínűleg Girleennel folytat titkos viszonyt, és hogy Micket arra kéri meg, tüntesse el a régi holttesteket a temetőből. Ezekből az előzetes információkból arra következtethetünk, hogy a The Lonesome Westben egy kegyetlen, hivatásával mit sem törődő pap fog megjelenni, McDonagh azonban nem az előfeltevéseink szerint írja meg a karaktert. Amikor a trilógia záró darabját olvassuk, egy részeges, jámbor lelkész jelenik meg, aki helyi diákokból összeállított női futballcsapatot vezet (akik általában elveszítik a mérkőzéseket, Welsh pedig ilyenkor képes elsírni magát), és folyton kétségbe vonja saját alkalmasságát a papi hivatással kapcsolatosan, csak azért, mert a környéken az utóbbi időben megnövekedett a gyilkosságok száma.

          Székely Csaba Bányavidék című trilógiájában Welsh atyának mindkét fent említett attitűdje megjelenik. Bányavíz című drámájának egyik kulcsszereplője szintén egy katolikus pap, Ignác, aki nevelt fiával, Mártonnal már a fiú elsőáldozó kora óta intim viszonyt folytat. A darabban a McDonagh-trilógia papjának az első két dráma szereplői által hangsúlyozott negatív tulajdonságai jelennek meg: Ignác felelőtlen, részeges, a hatalmával gyakran visszaélő ember, aki nemcsak Mártont, hanem tízéves kisfiúkat is zaklat (Sz. Cs. 177.). Ezzel szemben a Bányavirágban Mihály, az orvos, ugyanazokat a tulajdonságokat képviseli, mint Welsh atya a The Lonesome Westben. Nem biztos abban, hogy az orvosi hivatás neki való, folyton elvágyódik a községből, amelyben él (Sz. Cs. 11, 47-51.), olykor megpróbálja megoldani az Iván és apja közötti konfliktust (ahogyan Welsh teszi a Connor fivérek között), valamint öngyilkossági hajlama is allúziót teremt Welsh atya karakterével (Sz. Cs. 53, 60.). Ignácon kívül még két karakter van a Bányavízben, akik megfeleltethetők a Leenane trilógia egy-egy szereplőjének. Egyikük Imola, aki Girleennel mutat nagymértékű hasonlóságot. Előbbi Szövérfi Imrétől esik teherbe (Sz. Cs. 191.), utóbbi egy alkalommal csak megjátssza, hogy terhes (M. M. 140.). Előbbi tizenhat, utóbbi tizenhét éves, és mindketten nagy érdeklődést mutatnak náluk jóval idősebb férfiak iránt. Az alábbi jelenetben Imola éppen Szövérfiről beszél, Coleman pedig Girleenről:

 

„Imola: Hát múltkorjában ígért két csomag szaloncukrot, ha megnézem őt levetett ruhával, s megsimogatom, ahol ő mondja.” (Sz. Cs. 165.)

 

„Coleman: She said ’If you let me be touching you below, sure you can have a bottle for nothing.’ The deal was struck then and there.” (M. M. 145.)

 

Emellett Imolát a darabban sokszor szólítják meg „leányka-ként (például Sz. Cs. 157, 160, 175, 193.), Girleen neve pedig szó szerint ezt jelenti. A másik összehasonlítható szereplőpáros Irén, és az A Skull in Connemara Mary Rafferty-je, akik szenilisségükkel válnak komikus karakterré. Maryről a trilógia utolsó részében kiderül, hogy Alzheimer-kóros (M. M. 130.), ami Irénről is feltételezhető. A The Cripple of Inishmaannal való utolsó összefüggés a trilógia végén található: „Márton: A féleszű Sánta Feri sok helyre eljutott már a kevés számú lábával, meg a fél eszével. Még Írországban is járt, ha azt járásnak lehet nevezni.” (Sz. Cs. 200.). Székely itt Sánta Feri és Csámpás Billy között teremt allúziót, amely egyfajta rejtett utalás McDonagh drámájának főszereplőjére. Billy a cselekmény szerint Amerikába jut el (a csámpás lábával), hogy részt vegyen egy filmforgatáson.

 

A fenti példákból jól látszik, hogy Martin McDonagh Székely Csabát nem pusztán inspirálja, hiszen a magyar szerző nemcsak szerkezeti elemeket vesz át az angol-ír kortárstól, nemcsak az eddigi McDonagh-fordítók nyelvi megoldásait alkalmazza drámáiban, hanem – csekély módosításokkal, a fontos dramaturgiai komponenseket változatlanul hagyva – átemeli a Leenane trilógia bizonyos jeleneteit, cselekményszálait és karaktereit a hozzájuk tartozó tulajdonságokkal együtt. Ugyanakkor ezt a kapcsolatot a szerző nyíltan vállalja, és ez érdekes kérdésfelvetések egész sorához vezet. Elsősorban dilemmát okoz abban a tekintetben, hogy a befogadó miként olvassa a könyvét: értelmezhető-e Székely trilógiája az intertextualitás magasiskolájaként, vagy ennél (már) többről van szó? Átirat vagy adaptáció-e a Bányavidék, miként például Márton László, Sütő András, Hajnóczy Péter vagy Tasnádi István Kohlhaas-történetei? És ha átirat, akkor milyen mértékben az? Ha így viszonyulunk hozzá, akkor mennyiben hoz újat McDonagh-hoz képest, hogyan módosítja szereplői történeteit, és a módosítás elegendő-e ahhoz, hogy ne utánzatként, variációként vagy a Nyugat-Írországban játszódó történetek kisajátításaként tekintsünk rá, amelyek a magyar és ír történelem és kultúra alakulásának hasonlósága miatt hazánk befogadói többsége számára (is) jól működnek erdélyi történetekként. Tekinthető-e egyfajta kreatív fordításnak, amely műfaj elsősorban épp a kötet fülszövegét szerző Parti Nagy Lajos nevéhez fűződik?

E kérdések megválaszolását jelen tanulmány nem tartja feladatának, célom a két mű közötti egyezések felmutatása volt, amelynek során fontosnak tartottam kiemelni hasonlóság és egyezés különbségét. A Leenane trilógia és a Bányavidék sok szempontból interpretálható drámatrilógiák, ily módon a további lehetséges kutatási területek között említhető a művek közötti különbségek vizsgálata vagy az előbbiekben említett átiratként való értelmezés, bár e problémakört érintve nem a Bányavidék az egyetlen mű, amely válaszra vár.[15]

 

[1]     Székely Csaba: Bányavidék, Magvető, Bp. 2013. 206. A továbbiakban a kötetből származó részleteket az idézett szövegrész után Sz. Cs. rövidítéssel és a megadott oldalszámmal jelzem zárójelben, a főszövegben.

[2]     A három dráma címe fordításban: Leenane szépe (fordította Upor László, Parti Nagy Lajos a darabot Piszkavas címen fordította le), A connemarai koponya (nincs magyar fordítása), Vaknyugat (fordította Varró Dániel).

[3]     Martin McDonagh: Plays 1., Methuen Drama Contemporary Dramatists, London, 1999. A továbbiakban a kötetből származó részleteket az idézett szövegrész után M. M. rövidítéssel és a megadott oldalszámmal jelzem zárójelben, a főszövegben.

[4]     2014. március 10. és 12. között Székely Csaba trilógiájának mindhárom darabját bemutatták Pécsett. Március 13-án az előadásokat szimpózium követte, amelyen a szerző és az előadások alkotói is részt vettek, valamint egyetemi oktatók és dramaturgok tartottak beszédet az előadásokról és a drámákról.

[5]     Például Kovács Dezső és P. Müller Péter recenziói a Színház folyóiratban: 1 könyv 2 kritika – Kovács Dezső és P. Müller Péter Székely Csaba drámatrilógiájáról, a Bányavidékről, Színház 2013/11. 44–48.

[6]     A szögletes zárójelben feltüntetett rész tőlem, G. P.

[7]     P. Müller, i. m. 45.

[8]     Saját fordítás. Routledge Encyclopedia of Narrative Theory, David Herman, Manfred John, Marie-Laure Ryan eds., Routledge, New York, 2008. 612.

[9]     Kovács Dezső, i. m. 45.

[10]    Uo. 44.

[11]    Martin McDonagh: The Cripple of Inishmaan (A kripli, fordította Varró Dániel), in The Methuen Drama Anthology of Irish Plays, Methuen Drama, London, 2008. A darab ugyan nem a Leenane trilógia része, de a továbbiakban említett két példa megerősíti majd az összefüggést ezzel a drámával is.

[12]    A két szövegrész hasonlósága itt (is) rendkívül feltűnő: „Iván: Túl sokat nyávogott. Mihály: Mit kellett volna csináljon, csiripeljen? Tudod, Iván, ezt csinálják a macskák, nyávognak.” (Sz. Cs. 45.). „Coleman: That dog did nothing but bark anyways. Valene: Well, barking doesn’t deserve that ears chopped off, Coleman. That’s what dogs are supposed to do is bark, if you didn’t know.” (M. M. 132.)

      Egy macska halálának vitatott körülményei teremtik meg a drámai alapszituációt McDonagh Az inishmore-i hadnagy (in Pogánytánc – mai ír drámák, Európa, Bp. 2003. 493–558.) című drámájában is, ily módon Székely Bányavirágának itt említett jelenete ezzel a darabbal is összehasonlítható, amelyet P. Müller Péter is említ már idézett recenziójában.

[13]    A befogadó megtévesztése, elbizonytalanítása a Leenane-trilógia egyik alapvető dramaturgiai eszközeként funkcionál, amely több drámájában is fontos szerepet kap. Ezt Megtévesztő dramaturgiák című tanulmányomban fejtem ki bővebben: Megtévesztő dramaturgiák – Szándékos tévesztések Martin McDonagh Leenane trilógiájában, Literatura 2013/2. 180-187.

[14]    A pálinkát például kortyonként lopja el testvérétől úgy, hogy mindig annyi vizet ereszt vissza az üvegbe, amennyi pálinkát megivott belőle. Irma elmondása szerint Iván apja ugyancsak vizezett pálinkával kínálta Mihály doktort, hogy ne igyon annyit (Sz. Cs. 36.).

[15]    Az átiratok problémájához lásd Thomka Beáta Aluljárók, felüljárók, belső járatok: átjárhatóság című tanulmányát; Jelenkor 1999/3.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs