A fiúk országa

elbeszélés

Krusovszky Dénes  elbeszélés, 2014, 57. évfolyam, 4. szám, 392. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A négy barna papírszatyor a szoba közepén állt egymás mellett, dugig tömve, észre sem vettem őket. Már régóta nem élek itt, és az elmúlt évek során szépen lassan szinte minden holmimat elhordtam magammal a másik lakásba. Ahogy a könyveim, kacatjaim, képeim elvándoroltak innen, egyre kevésbé éreztem már otthonomnak ezt a pár négyzetméteres helyiséget, amit valamikor, fiatalabb koromban olyan magától értetődően belaktam. Szobám mostanra egy lett csak szüleim házának öt szobája közül, s már nem is úgy emlegettük magunk között, hogy a „szobád”, hanem csak úgy, a „kisszoba”. A kisszobában állt tehát a négy nagy IKEA-s szatyor, de mivel be sem néztem, hiszen nem volt már miért, egészen addig nem szereztem róluk tudomást, míg anyám fel nem hívta rájuk a figyelmemet.

Ahogy hazaértem, ledobtam az utazótáskámat az előszobában, és anélkül, hogy könnyű, nyári velúrcipőmet lerúgtam volna, átsétáltam a lakáson a teraszajtó felé. A teraszajtó és a kisszoba ajtaja egymás mellett állt, mégsem fordult meg a fejemben, hogy legalább egy pillanatra bekukkantsak. Apám a teraszon ült, újságot olvasott és vörösbort ivott, amit ebben a melegben elég különös dolognak tartottam, igaz, akkoriban már gyanítottam, hogy nyugdíjas éveinek kezdete egybeesett jól nevelt alkoholizmusának kezdetével is. Soha nem láttam igazán részegnek, de ha éppen nem kellett vezetnie, teljesen józannak is ritkán. Mindig volt a közelében egy üveg bor vagy egy-két doboz sör, szerencsére a töményeket nem szerette. Most épp valami erős vöröshöz támadt kedve a nyári délután közepén. Mikor meglátott, olvasószemüvegét hanyagul az asztal közepére dobta, majd felállt, és megölelt. Hát megjöttél, mondta, mintha nagyon messziről érkeztem volna. Nagy nehezen, feleltem fanyarul, majd hozzátettem, azért autóval egyszerűbb. Arról volt szó, hogy egy ideje már, ha itthon jártam, a menyasszonyom is mindig velem jött, pontosabban, mivel nekem nem volt jogosítványom, ő hozott haza kocsival. Most viszont egyedül érkeztem, mint diákkoromban, vonattal, hogy még az esküvőnk előtt néhány napot hármasban tölthessek a szüleimmel. Nem mintha erre később ne adódott volna még számtalanszor lehetőségem, mindenesetre az esküvői előkészületek közben, bármennyire is igyekszik az ember megőrizni realitásérzékét, bizonyos dolgok jelentőségteljesebbnek és végletesebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában.

Apám nemrég locsolhatta meg a pázsitot, s az erős napsütésben a friss párafelhő úgy lebegett fölötte, mint egy kellemes, zöld sóhaj. A szüleim büszkesége volt a kert, nem is véletlenül, aprólékos gondossággal kiválasztott növénycsoportok helyezkedtek el benne itt is, ott is, a terület épp legmegfelelőbb sarkában. És a fák is, valami számomra titokzatos, de láthatóan működő rendszer tartóoszlopaiként ágaskodtak a kelet-nyugati árnyékjárás logikája által megszabott sorrendben. Előrébb a napfénykedvelők, hátrébb, a többiek takarásában, a hűsítő árnyat igénylők kaptak helyet. Az én két kedvencem az öreg, sok-sok vihart megélt, kissé megcsavarodott törzsű eperfa volt, illetve a fiatal páfrányfenyő, amiről sokáig azt hittük, nem marad majd meg, de aztán, ha erőlködve is, mégiscsak gyökeret vert és kihajtott.

Éppen csak pár szót váltottam apámmal, mire megjelent a teraszajtóban anyám is, kezében egy ezüsttálcán kávéval és süteményekkel. Hosszú volt az út, kérdezte, mire apámmal egymásra vigyorogtunk. Nem, nem annyira, válaszoltam félvállról, majd leültem az egyik gyékényfotelbe, és végre lerúgtam magamról hanyagul a cipőt, lerántottam a rövid zoknit is, és feltűrtem kissé a nadrágom szárát. Elkezdtem kigombolni az ingemet is, nem végig, de a mellkasom közepéig legalább, ha már ilyen hőség van. Anyám ekkor odanyúlt, és balkeze hüvelyk- és mutatóujja között morzsolgatva a vásznat elismerően bólintott, szép ez az inged, még nem láttam, régóta megvan? Nem, feleltem, de nem is annyira új, tavasz elején vettem, amikor Bécsben voltam. Jól áll, mondta, és tovább morzsolgatta elmélázva, majd felém hajolt, elengedte az ingem ujját, és úgy suttogta, mint valami titkot, erről jut eszembe, összeraktam a régi holmijaidat pár szatyorba, nézd majd át őket, ott vannak a kisszobában, ami nem kell, azt elviszem a vöröskeresztnek. Azért mondta ezt ilyen óvatosan, mert nem akarta, hogy apám meghallja, ő ugyanis utált kidobni és elajándékozni, de még eladni is bármit. Amíg van hely a padláson, addig felesleges kidobni, hátha jó lesz még később, mondogatta már kamasz koromban is, őrületbe kergetve ezzel szegény anyámat meg engem is. Azóta ráadásul még rosszabb lett a helyzet, volt, hogy a kukából szedett ki valamit, ha véletlenül észrevette, hogy anyám kihajította. Lyukas porszívócsövek, ócska, megsárgult újságok, behorpadt pingponglabdák kerültek elő a legváratlanabb helyekről, ha az ember elkezdett a padláson keresgélni. Pedig mindenük megvolt, de úgy látszik, a gyűjtögető ösztön soha nem veszett ki apámból.

Rendben, átnézem majd őket, mondtam, és kiszürcsöltem a kávémat. Sok ócska rongy, gondoltam, és inkább amiatt forgattam a fejemet, hogy kinézzem, hová, melyik fa alá tudnám úgy behúzni a nyugágyat, hogy szűrt napfénybe heverhessek le. Olyan fehér a bőröm, hogy fél óra alatt leég, ha tűző napra fekszem, viszont vagyok olyan hiú, hogy nyaranta mégis barnulni szeretnék, így folyton a félárnyékban meg a lemenő vagy felkelő napnál kísérletezem, minimális sikerrel. Az eperfa most éppen olyan szöget zárt be az udvarba beeső napsugarakkal, hogy jobb oldali, ritkásabb lombozatú ágai alatt pont megfelelőnek látszott a fény-árnyék arány. Gondosan elhelyeztem harántirányban a műanyag nyugágyat, úgy, hogy a felsőtestemet érje a napsütés, de az arcom már takarásban legyen, majd visszamentem az előszobában hagyott utazótáskámhoz, hogy kivegyem belőle a könyvem. Súlyos, vastag kötet volt, az új amerikai nagyregény, ahogy az ajánlók állították róla. Kétségtelenül sok oldal volt benne teleírva, de azért néhol gyanúsnak éreztem, hogy ez a nagyszabás nem inkább csak póz-e, akarás, mint valódi tartalom. Mindenesetre ezt a regényt olvastam, és már-már meg is szerettem fél távnál, kíváncsi voltam tehát, hogyan alakul tovább, csak azt felejtettem el, hogy a szüleim kertjében nem olyan könnyű olvasni, mint a saját lakásomban. Persze mindig tiszteletben tartották az olvasó családtagok csendhez való jogát, de, különösen, ha egy ideje már nem láttak, egy-egy kérdéssel, megjegyzéssel, némi szabadkozó faggatózással mégis képesek voltak meg-megakasztani. Ezúttal sem volt ez másként, pláne, hogy az esküvői előkészületek iránti érdeklődés alibit is szolgáltatott nekik. Néhány mondaton még végigfuttattam a szemem, hogy ne tűnjek úgy, mint aki rögtön feladja, aztán lassan leeresztettem a könyvet, becsúsztattam a lapok közé a könyvjelzőként használt vonatjegyet, fölültem a nyugágyon, felvettem a pár perccel előbb ledobott inget, és átadtam magam vallatóimnak. Azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen részletesen ki kell majd térnem mindenre, a lakás állapotára, a ruhabeszerzésre, az asztali díszek és a virágcsokrok elkészültének határidejére, sőt, az összeállításban szereplő virágfajtákra is, amire nem nagyon tudtam mit mondani, hiszen a rózsán kívül nemigen ismertem fel más virágot a koszorúkötő szalonban látott képeken. Kezdtem fáradni, és valahogy ezzel együtt egyre jobban izzadtam is, a verejték pedig előbb csak apróbb pöttyökben, majd egyre nagyobb, összefüggő foltokban kezdett átütni az ingemen. Amikor pedig anyám ismét szóba hozta a szobámban álló papírszatyrokat, jó alkalomnak látszott, hogy a válogatás feladatára, na meg a szoba hűvösebb levegőjére hivatkozva kivonjam magam a tovább sorjázó kérdések hatóköréből.

Egyáltalán nem akartam ruhákat válogatni, azt gondoltam, bemegyek a kisszobába, magamra zárom az ajtót, aztán ledőlök a kanapéra, és kifújom magam, talán alszom is egy keveset, aztán egyszerűen azt mondom, hogy minden szatyrot rendben találtam, mehetnek a vöröskereszthez. Így is tettem, ledobtam átizzadt ingemet a földre, kigomboltam a nadrágomat, majd végighevertem a kanapén. Élveztem a helyiség hűvösét és a nyugalmat, hogy ha csak egy rövid időre is, de régi szobámba zárkózva nem kell senki kérdéseire felelnem. Viszont a könyvet kint felejtettem a nyugágy mellett a fűben, ami elég bosszantó volt, hiszen éppen megfelelők lettek volna a körülmények egy-két órányi zavartalan olvasáshoz. Hát akkor csak pihenek egyet, gondoltam, de nem éreztem már fáradtnak magam, és hiába vártam, elkerült az álom. Félórányi heverészés után végül nem is bírtam tovább tétlenkedni, felültem, s hogy valamit csináljak, de ne kelljen kimozdulnom, mégis magam elé húztam az egyik papírszatyrot.

Frissen mosott ruhák illata szállt fel belőle, és valóban, régi holmijaim sorakoztak benne gondosan összehajtogatva, szorosan egymás mellé rendezve. Kézfejemmel végigsimítottam rajtuk, majd egyet-egyet találomra kihúztam közülük. Ott volt egykori kedvencem, egy kék színű Nike teniszpóló, amit testnevelésórákon és kosárlabdaedzéseken viseltem gyakran. Meglepő módon egészen újszerű állapotban volt, habár itt-ott kifoszlott rajta enyhén a varrás, de még simán el lehetett hordani. El is képzeltem rögtön, hogy vajon mit fog hozzá szólni új gazdája, akit valamiért egy vékony, hallgatag, szegénységét méltósággal és csendes gyűlölettel viselő kamaszfiúként láttam magam előtt. Aztán egy kötött kardigán akadt a kezem ügyébe, vastag, szürke pamutfelső, aminek a közepén, valahol a mellkas és a köldök vonala között, egy fekete és egy fehér sáv futott körbe merőlegesen a cipzár irányára. Az éppen aktuális divathoz képest túlságosan bő volt, slampos, de ezt leszámítva szinte észre sem lehetett rajta venni, hogy nem mai darab. Így turkáltam tovább a ruhák között egyik szatyrot a másik után magam elé húzva, egyre idegenebbül szemlélve a holmikat, mintha nem is az enyémek lettek volna egykor, pontosabban, mintha egykori viselőjüket csak annyira ismertem volna, mint egy távoli unokatestvért vagy családi jóbarátot. Pedig emlékszem, némelyikre milyen büszke voltam új korában, az öltözködésnek mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam, mintha legalábbis a népszerűségem függne a rajtam lévő ruhadaraboktól. Az ízlésemben eléggé megbíztam, annak ellenére is, hogy a színekkel sokszor nem boldogultam, de hát színtévesztőként az ember időnként csúnyán mellé tud nyúlni.

Az utolsó szatyrot a nadrágok töltötték meg: egy-két farmer, kopottas, de hordható állapotban, egy sötétzöld szövetnadrág, egy kockás trapéz, amiről teljesen elfeledkeztem, és őszintén szólva remélem is, hogy nem hordtam sokat, aztán egy Airwalk deszkás kord, ami jó drága volt a maga idejében, meg néhány rövidnadrág. Mehet mind a francba, gondoltam, de azért leellenőriztem még egyszer, hogy nem hagytam-e ki valamit. Beszúrtam a tenyerem a két farmer közé, és lenéztem a szatyor aljára, semmi, aztán a kockás trapéz és a szövetnadrág közé, ott volt lecsúszva egykori Cassone úszónadrágom, de mehet az is, aztán az Airwalk meg a rövidgatyák közé is benéztem, és észrevettem alattuk egy bársonynadrágot. Elsőre nem tűnt ismerősnek, de ahogy kihúztam és az ablak felé fordítottam, a napfényben mégis ráismertem, és aztán már le sem bírtam venni róla a szemem.

 

Készen vagy, kérdezem halkan a telefonban, aztán várom a választ, de akadozó lélegzetvételén és halk szipogásán kívül nem hallok semmit. Juli, készen vagy, kérdezem megint, aztán várok türelmesen és elszántan, hogy ha órákig kell is itt állnom válasz nélkül, akkor sem fogom felidegesíteni magam. Órák azért nem telnek el, de néhány hosszú perc kell neki, mire kinyögi, igen, mehetünk. A nyolc tizenötös buszban egyeztünk meg, az se túl korán, se túl későn nincs, szóval épp időben érünk vele oda, ha minden jól megy. Leteszem a telefont, odalépek az étkezőasztalhoz, és kiiszom a maradék teámat. Anyám hálóköntösben ül a széken, és onnan néz fel rám, ébredés utáni zilált hajával fiatalabbnak tűnik, mint amikor megfésülködik. Nem értem, mondja, miközben visszafordul a tányérja felé, és egy vajaskenyeret kezd el lekvárral megkenni, hogy miért kell pont ma mennetek. De hát már egy csomószor elmondtam, csattanok fel, azért, mert ma nincs suli, viszont hétköznap van, szóval tovább tart nyitva minden. A kenyeret már a szájához emelte, de mégis, nekem kezd el válaszolni inkább, mint hogy beleharapna. Jó, de holnap apád be tudna vinni titeket, és ott tenne le, ahol akarnátok, aztán haza is hozna. Nem értem, miért kell erről ennyit beszélni, mondom neki, miközben a cipőmet húzom már az előszobában, mi ma akarunk menni és külön, nehéz ezt felfogni? Azt csináltok, amit akartok, mondja, de olyan lesajnáló hangsúllyal, hogy egy pillanatra abbahagyom a cipőfűzőm bekötését, és ránézek. Szigorúan akarok nézni, bántani akarom a nézésemmel, éreztetni vele, hogy semmit sem ért, és hogy jobban tenné, ha elhallgatna végre, de nem fordul hátra, gondolom, sejti, mi játszódhat le bennem, ezért egy pillanatra sem néz felém, csak apró állkapocsmozdulatait és meg-megfeszülő nyakizmait látom, ahogy a pirítóst rágja.

A szüleim nem szeretik Julit, illetve apámnak, azt hiszem, még csak véleménye sincs róla, éppen hogy tudomásul veszi a létezését, de ha szóba kerül, akkor anyám pártját fogja. Anyám szerint jobb lányt is találhattam volna, mert lehet, hogy helyes, de elég szerencsétlen, állandóan a baj van vele, meg a családjáról is mindig zűrös dolgokat hallani csak. Hát én pont leszarom a családját, mondom mindig, ha ez a téma kerül elő, és utána nem is vagyok hajlandó erről több szót váltani. Felveszem a kabátomat, majd óvatosan a belső zsebébe nyúlok, hogy leellenőrizzem, ott van-e a dugi cigim. Kitapogatom, rendben van, ott figyel mellette az öngyújtó is, indulhatok. Akkor majd jövök, szólok oda, aztán felkapom a hátizsákom, és megállok még egy pillanatra a nyitott ajtóban. Anyám továbbra sem fordul hátra, belekortyol a teájába, lenyeli vele a falatot, és annyit mond maga elé, jössz, amikor akarsz.

Hideg van odakint, metsző, jeges szél csap az arcomba, amitől azonnal könnybe lábad a szemem. Gyűlölöm a februárt, az ember már kezdi elhinni, hogy nemsoká véget ér a tél, aztán ekkor jönnek a legalattomosabb hidegek. A szél is élesebben vág, mint januárban, ha meg véletlenül egy-két napra enyhülne az idő, rögtön elkezd esni az ónos eső. A buszmegálló nincsen túl messze tőlünk, ebben a városban semmi sincsen messze semmitől, de ilyen pocsék időben a legrövidebb séta is kínszenvedés. Röhejesen festhetek, ahogy lobogó sálammal, bő télikabátomban összehúzódva megyek előre, beledőlve a szélbe. Se sapkát, se kesztyűt nem szeretek hordani, most mégis örülnék, ha legalább az egyik lenne nálam, de ezért nem fogok visszafordulni. Kicibálom inkább a belső zsebemből a cigit, és rágyújtok, habár az öngyújtóval sokáig kell bajlódnom a szélben. A cigit a számban hagyom, mert annyira fáznak a kezeim, hogy inkább ökölbe szorítom őket, és behúzom a kabátujjba. Nem gondolok arra, hogy mi vár ma ránk, nem gondolok arra, hogy mi lesz, ha valami rosszul sül el, elhessegetem az összes gondolatot, az összes fájdalmat, önsajnáltatást és idegességet. Olyan üres akarok lenni, mint ez a féldecis üveg, gondolom magamban, miközben egy nagyot rúgok a járdán előttem heverő sósborszeszes palackba. Mindenki megbaszhatja, ezt már hangosan mondom ki, igaz, a felsorolást megint csak némán végzem el: megbaszhatja a sértődős anyám, a flegma apám, Juli depressziós anyja meg alkoholista faterja, megbaszhatja az összes tanár, de basszák meg a buszsofőrök is mind meg a villamosvezetők, és végül mi magunk is basszuk meg, ha már erről van szó.

Megyek előre a szélben, és érzem, hogy lábujjaim egészen átfagytak, alig bírom behajlítani őket. Befordulok két panelház között, és az átjárón túl már látom, hogy ott áll Juli görnyedten, a megálló összekarcolt plexijének támaszkodva. Megint a vékonyabbik kabátját vette fel, pedig mondtam neki, hogy kurva hideg lesz, öltözzön fel jól, de hiába szólok rá minden egyes alkalommal, nem hajlandó a télikabátját magára húzni, mert az szerinte égő. Megsimogatom a kabát csuklyáján keresztül a fejét, megrezzen az érintésemtől. Felém fordul, és kihúzza a fülhallgatót a füléből, úristen, de megijedtem, mondja, nem vettem észre, hogy van mögöttem valaki. Csak én vagyok, válaszolom feleslegesen, hiszen látja, meg amúgy sincs rajtunk kívül senki a megállóban. Nyolc van, még maradt egy negyedóránk, úgyhogy előhúzom megint a cigisdobozt, és kiveszek egy szálat. Adj egyet nekem is, mondja, mire habozok egy kicsit, amit rögtön megérez. De hülye vagy te, vigyorodik el keserűen, és egy határozott mozdulattal kikapja a dobozt a kezemből. Beszívjuk a füstöt, kifújjuk, és nem mondunk egymásnak semmit. Végül mégis megszólalok zavartan, mit hallgatsz, kérdezem, a White Pony-t, feleli, majd megint hallgatunk, egészen addig, amíg meg nem jön a busz.

Nem sokan ülnek rajta, és szerencsére azok között sincsen ismerős. Leghátul helyezkedünk el, az ablak mellé húzódva, de itt sincs sokkal melegebb, mint odakint, úgyhogy rögtön át is karolom, és elkezdem a hátát simogatni. Nem tudom, miért, talán csak hogy megtörjem a hallgatásunkat, talán mert zavarban vagyok, vagy mert szeretnék a dologról beszélni, mindenesetre odahajolok hozzá váratlanul, és a fülébe suttogom, hogy minden rendben lesz, és még egyszer, hidd el, minden rendben lesz. Rám néz, nem mond semmit, és olyan furán üveges a tekintete, hogy nem tudom belőle kiolvasni, megvet-e, amiért ilyen apáskodóan próbálom biztatni, vagy hálás azért, amit mondtam.

Egy éve vagyunk együtt, egy éve és két hónapja. Az egyik közös barátunk szilveszteri buliján jöttünk össze, nem teljesen józanon, de nem is teljesen váratlanul. Amióta ismerem, mindig is tetszett nekem, de volt egy előző barátja elég sokáig, és az a srác egészen más stílusú volt, mint én, szóval azt hittem, ő inkább a rocker-típust kedveli. Tulajdonképpen azt gondoltam, hogy egy alapvetően egyszerű lány, aki valamitől mégis érdekes. Néha egészen magának valónak tűnt, sőt, nagyképűnek, néha szimplán labilisnak, néha meg ijesztően elesettnek, de mindig maradt benne valami kiismerhetetlenül izgalmas, még ha ez nem is volt mindenki számára egyértelmű. Egy ideje elég sokat beszélgettem vele a szünetekben, mert ő is mindig ugyanarra az eldugott helyre járt le cigizni, ahová én meg a haverjaim. Később már nemcsak a szünetekben és nemcsak a dohányzó rejtekhelyen, de a délutáni biliárdozásokkor is, ha éppen ott volt, meg a pénteki bulikon is egyre többet dumáltunk. Éreztem rajta, hogy kedvel, de abban nem lehettem egészen biztos, hogy ez csak azt jelenti, elvan velem, vagy valami több is alakulhat közöttünk. Aztán ez a közös barátunk, aki az ő osztálytársa volt, meghívott a bulijába, de úgy, hogy hozzátette, Juli is ott lesz. Akkor már sejtettem, hogy jó úton vagyok. A buli egyébként önmagában nem lett volna különösebben emlékezetes, túl sokan voltunk, és túl kevesen hoztak piát, szóval már éjfél előtt a vésztartalékhoz kellett nyúlni, ráadásul valaki elcsaklizta egy doboz cigimet is, amitől elég ideges lettem. Tudtam is, hogy ki volt az, és félrészegen oda akartam menni hozzá, hogy számon kérjem, sőt azt is elhatároztam, hogy ha flegmán tagadni fog, pofán verem. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, odalépett hozzám Juli, és ugyan kicsit bugyután csak annyit kérdezett, hogy hát te, de közben olyan kedvesen nézett, hogy az előbbi dühöm gyorsan elszállt. Sűrű, szőkésbarna haja kissé oldalra volt befonva, úgy, ahogyan még nem láttam addig, de nagyon tetszett. És miközben rám mosolygott, rúzstalan ajkai közül kivillantak szabályos, fehér fogai, az orrnyergén meg kissé összeráncolódott enyhén szeplős, fakó bőre. Én csak úgy vagyok, mondtam neki, és próbáltam közben sármosan vigyorogni. Cigizünk egyet kint, kérdezte, amire bólintással feleltem, majd, miközben elindultunk kifelé, azért még körülnéztem, hogy látom-e valahol a cigitolvajomat, de az már eltűnt addigra.

Odakint szakadt a hó, úgyhogy behúzódtunk az eresz alá. Kihúztam egy szál cigit, aztán odanyújtottam neki a dobozt, és ő is kivett belőle egyet. Amikor az öngyújtót odatartottam neki, megfogta a kezem, és finoman közelebb húzta magához. Ez már számtalanszor előfordult közöttünk, amikor a szünetekben cigiztünk, tulajdonképpen másképp nem is értünk még egymáshoz, csak ha tüzet adtam neki, de ezúttal úgy nézett rám közben, hogy a jelentéktelen kis mozdulatnak hirtelen nyomatéka lett. Aztán mégsem történt semmi, elengedte a kezem, én meg zavaromban a cigilopásról kezdtem mesélni neki. Úgy tűnt, érdekli a dolog, elmondta, hogy ő is utálja azt a srácot, és kár, hogy nem vágtam végül pofán. Egyik téma és egyik cigi jött a másik után, nem tudom, meddig lehettünk ott kint, de egészen átfáztam közben, és csak akkor kaptunk észbe, amikor odabentről meghallottuk a hangos visszaszámlálást. Erre beszaladtunk mindketten, és a hangosan kiabáló meg gúnyosan, röhögve himnuszt éneklő tömegben szem elől tévesztettük egymást. Engem a barátaim rángattak magukkal, és egy ki tudja honnan előkerült unicumos üvegből vagy egy decit töltöttek a poharamba, amit muszáj volt velük húzóra meginnom. Az ordibáló, összevissza ugráló társaság, na meg a pia hatására hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy az előbb még meg akartam keresni, de annál inkább megörültem neki, amikor megéreztem, hogy valaki hátulról megütögeti a vállam, és mikor megfordulok, látom, hogy ő áll ott. Boldog új évet, mondta, és koccintásra nyújtotta a poharát, csakhogy az enyém üres volt már. Amikor ezt észrevette, letette a sajátját, majd hirtelen, a tarkómnál fogva maga felé húzott, és hosszan megcsókolt.

A busz, gondolom, a jeges út miatt lassabban halad a kelleténél, de ezt nem teszem szóvá, nem akarom ezzel idegesíteni, és az órámat is csak lopva nézem meg, ne vegye észre, hogy aggódom. Különben nem nagyon szólunk egymáshoz, annyit mondott az előbb, hogy nem bírt aludni, és hogy nagyon fáradt, én meg erre mutattam neki, hogy hajtsa a vállamra a fejét és pihenjen. Most így ülünk, én mozdulatlanul, nehogy felébresszem, ő meg rámdőlve, a busz döccenéseivel együtt rázkódó fejjel. Van ebben az utazásban valami elcseszett harmónia, ez jut eszembe, meg hogy tulajdonképpen nem is kell beszélnünk, értjük egymást pontosan. Itt vagyunk mi ketten, és ami rajtunk kívül van, az teljesen érdektelen, igaz, valamiképpen fenyegető is. Hirtelen megérzem, hogy reszket, előbb azt hiszem, hogy csak a hidegtől, úgyhogy kicsit erősebben simogatom a hátát, de amikor felém fordítja az arcát, látom, hogy sír. Hangtalanul, időnként összerándulva zokog. Na, minden rendben lesz, mondom megint, mint egy idióta, aki nem tud jobbat kitalálni, de hát tényleg egy ilyen idióta vagyok. Anyám már megint leordította a fejem, suttogja, azt üvöltözte, hogy én folyton cserbenhagyom, és már megint rá marad minden. Juli nagyanyja pár éve agyvérzést kapott, amitől teljesen lebénult, de annyira azért szívós az öregasszony, hogy nem halt bele, amivel viszont a család életét nehezítette meg rettenetesen. Ezt ő maga is tudja, szinte egész nap mást sem csinál, csak bőg, meg szidja a családtagjait, vagy könyörög nekik valamiért. A pelenka meg az ágyneműcsere pedig Juli feladata, mert a nővére már a vőlegényénél lakik, az apja használhatatlan, az anyja meg egymaga nem győz mindent megoldani. Ne foglalkozz vele, suttogom neki, miközben a könnyeit törölgetem az arcáról, ne foglalkozz semmivel, minden rendben lesz, mondom még egyszer, és közben gyűlölöm magam.

A busz lelassít, mert egy piros lámpához értünk, ez azt jelenti, hogy nem vagyunk már messze, nyugodtan ránézhetek végre az órámra, kilenc van, fél óra alatt bőven ott leszünk. A végállomáson, ami még kétlámpányira van innen, leszállunk, aztán elsétálunk az első villamosmegállóig, és onnan már csak pár megálló. Kinézek a busz ablakán, mindenféle autó áll körülöttünk a kereszteződésben, eszembe jut, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem a kocsikat figyelni, már messziről felismertem őket, és azt számolgattam, hogy egy óra alatt hány nyugati és hány keleti autó megy el előttem. Mi van, kérdezi ekkor Juli, semmi, csak elgondolkoztam, válaszolom, nem kéne, mondja halkan, és ő is kinéz az ablakon. Az egyik sarkon egy elcsúszott vénasszonyt támogatnak fel éppen, akár el is törhetett a combnyakcsontja, fut át az agyamon, de azt már nem látom, hogy mennyire készült ki, mert továbbhaladunk és ráfordulunk a végállomás behajtójára.

Ahogy sétálunk a villamosmegálló felé, Juli hirtelen belémkarol, egy pillanatra talán meg is tántorodom ettől, igazából nem tudom, hányadán állunk. Együtt vagyunk, az nem kérdés, de kialakult egyfajta távolságtartás, illetve zavar is közöttünk. Nem mondok semmit, csak a könyökömmel óvatosan magamhoz szorítom a kezét, azt hiszem, jólesik neki.

Emlékszem azokra a napokra, amikor kezdett gyanússá válni a helyzet. Nem sok csajjal volt előtte dolgom, konkrétan eggyel, és az sem tartott tovább egyetlen éjszakánál, viszont Julival már a legelejétől elég komolyan vettük a szexet. Mindkettőnknek új volt ezt így csinálni, rendszeresen, egyre felszabadultabban, és egyre kíváncsibban is. Egy idő után nem használtunk óvszert, azt mondta, hogy elég pontosan szokott megjönni neki, ki tudja számolni, mikor lehet és mikor nem. Én ehhez nem értek, válaszoltam, de ahogy akarod. Nem nagyon foglalkoztattak a különféle módszerek, le akartam feküdni vele, minél többször, ez érdekelt csak, szóval, ha ő azt mondja, hogy biztonságos, nem én leszek az, aki húzódozni fog. Aztán egyszer felhívott, hogy valami nincs rendben. Micsoda, kérdeztem, nem jött meg, válaszolta, lehet, hogy csak késik, mondtam, nem szokott, vágta rá, aztán hosszan hallgattunk, végül abban egyeztünk meg, hogy egy hetet ad még magának, hátha. Nem jött be, én meg összezavarodtam, úgy éreztem, hogy az egész életem elcsesződne, ha ő most tényleg terhes lenne, pláne, ha meg akarná tartani. Önző voltam, habár elhatároztam, hogy mindig ott leszek mellette, és akárhogy hisztizik, nem kapom fel a vizet. Beláttam, hogy neki sokkal rosszabb, mint nekem, habár nekem se könnyű, mégis önző voltam, sajnálni kezdtem magam. Ha megláttam a szüleimet a reggelinél, szégyelltem és szántam magam, ha a haverjaimmal találkoztam, szerencsésnek éreztem őket és nemtörődömnek, miközben azt persze nem mondhattam el nekik, hogy én mitől vagyok rosszkedvű és ingerlékeny. De a legrosszabb az volt, amikor Julit hibáztattam mindenért. Kimondani soha nem mondtam ki előtte, de aljasabb pillanataimban azért megfordult a fejemben, hogy az egész őmiatta van, hogy ő rángatott bele ebbe az őrületbe, és ki tudja, lehet, hogy szándékosan csinálta. Aztán az egyik nap megbeszéltük, hogy suli után elmegyünk a patikába terhességi tesztet venni. Féltem, hogy meglát valaki, de aztán Juli mondta, hogy nem kell bemennem vele, az neki is kínosabb lenne. Megvártam odakint, az utca túloldalán cigiztem, és onnan figyeltem, ahogy a patikusnő fel-alá mászkál a pult mögött, valamit keres, majd odaadja Julinak, és átsétálnak vele a kasszához. Tudtam, ha valaki most látna, teljes joggal tarthatna gyáva féregnek, de fogalmam sem volt, hogyan kéne ezt jól csinálni. Amikor odaért hozzám, azt mondta, hogy két különbözőt vett, a biztonság kedvéért. Úgy gondoltuk, az a legjobb, ha most azonnal megcsinálja, úgyhogy elindultunk a törzshelyünk felé, ahol délutánonként mindig összegyűltünk az osztálytársainkkal meg egy-két idősebb haverunkkal, és biliárdoztunk, dartsoztunk meg persze söröztünk. Anyám utálta ezt, eleinte valahogy el is akart tiltani ezektől a délutáni sörözésektől, de nem hagytam magam. Arra vigyáztam mindig, hogy ne igyak túl sokat, általában két pohár volt a maximum, de abba nem mentem bele, hogy egyáltalán ne járjak el suli után. Beléptünk a kocsmába, szerencsére még elég korán volt ahhoz, hogy a haverjaink ne legyenek ott, a pultos srác meg valami sorozatot nézett, teljesen hidegen hagyta, hogy megjelentünk. Hátramentünk a félhomályos kisterembe, és letelepedtünk egy agyonhasznált kanapéra. Akkor én most kimegyek, mondta Juli, és fejével a vécé irányába biccentett. Oké, mondtam, magabiztosnak akartam tűnni, igyekeztem lazán venni a dolgot, mégis volt valami rettenetes erőlködés a hangomban. Nem tudom, meddig vártam rá, úgy képzeltem, hogy biztosan hosszúnak fog tűnni az a néhány perc is egyedül, ehhez képest iszonyatosan gyorsan visszaért. Mintha becsapott volna az idő, azt vártam, hogy minden lelassul, de nem, követhetetlen sebességgel zajlottak a dolgok. Falfehér volt, és láttam, hogy mindjárt elsírja magát, mit kérdezzek most, hiszen tudom a választ, de valamit mégis muszáj. Mi van, nyögtem ki szárazon, de közben hányingerem támadt. Leült mellém, és bólintott egyet némán, majd hátradőlt, és belesüllyedt a kanapéba, mintha el akarna tűnni a szemem elől. A bejárat felől hallottam, ahogy ordibálva és röhögve megérkeznek a többiek, a kurva életbe, mondtam, miközben odanyúltam és megszorítottam a kézfejét, hideg volt és göcsörtös, mint a mirelitborsó.

Leszállunk a villamosról, és megint rögtön belémkarol, de most nem szorítom magamhoz, csak hagyom, hogy ott tartsa a kezét, átfűzve az enyémen. Átvágunk a parkon, és a túloldalon meglátjuk a kórház bejáratát, felsétálunk a kőlépcsőn, és a lengőajtó mögött megpillantjuk a várakozócsarnokot. Nincsenek sokan, belépünk, és egyszerre úgy érzem, mintha minden szem ránk szegeződne, mégis észrevétlenek, pontosabban jelentéktelenek lennénk ebben az öreg, kopott teremben. A betegfelvételi ablaknál megkérdezzük, hogy merre kell mennünk, alaposan végigmér a bent ülő férfi mindkettőnket, majd a folyosó vége felé mutat, ott jobbra, aztán már látni fogják, mondja. És valóban látjuk, ahogy befordulunk, tíz-tizenkét különböző korú nő várakozik ott, ki a fal alján guggolva, ki a kórházi padon ülve, ki fel-alá járkálva. Juli bekopog egy ajtón, majd hátrafordul, és azt mondja, várj meg itt. Hátrébb lépek, és a falnak támaszkodom én is, körül se merek nézni, szédülök, két tenyeremmel megtámaszkodom, majd behunyom a szemem. Mintha felpuhultak volna mögöttem a téglák, és kezeimet lassan belemélyeszthetném a nyers agyagba, el is kezdem gyúrogatni a nyirkos masszát, aztán hirtelen mégis megérzem a fal keménységét, körmömmel viszolyogva kaparom az olajfestéket róla. Lassan enyhülni kezd a szorongásom, kinyitom újra a szemem, és végigpásztázom a várakozókat, egy férfi sincs köztük, kivéve az orvosokat, akik időnként keresztülsétálnak ezen a folyosószakaszon. Hallgatózom, de nem tudom kivenni, hogy miről beszélnek körülöttem. Aztán a folyosókanyarulatban, amerről mi is érkeztünk, feltűnik egy új pár, olcsó, műbőr télikabátban egy idősebb nő és mellette egy egészen fiatal lány. Vajon melyikükről van szó, kérdezem magamban, de hamar kiderül, amint mindketten előveszik igazolványaikat, és a fiatalabb az idősebb felé nyújtja a sajátját. Tessék, anyu, mondja, majd azt kérdezi, szerinted máris be kell mennem? Maradj csak itt, válaszolja az idősebb, most még csak a papírokat intézik. Éppen kopogni akar, amikor nyílik az ajtó, és Juli lép ki rajta, olyan az arca, mintha porcelánból lenne, teljesen sima, hófehér és rezzenéstelen. Mi volt, kérdezem, semmi, mondja, majd hozzáteszi, az asszisztens szerint szerencsés vagyok, hogy elmúltam már tizennyolc, különben sokkal macerásabb volna. Ahogy ezt kimondja, észreveszi a mellettünk álldogáló lányt, látom rajta, hogy az jár a fejében, vajon hány éves lehet, én tizenötre tippelek. Kicsit távolabb húzódunk tőle, aztán megint a falnak dőlök, Juli pedig szembeáll velem, és úgy simogatja meg a vállam, mintha engem kellene megnyugtatni. Porig aláz ezzel a mozdulattal. Úgy lesz minden, mondja, ahogy a védőnő mesélte, nemsoká behívnak, aztán neked majd csak délután kell visszajönnöd. Nem bírok megszólalni, ránézni sem, a padlóra szegezett tekintettel bólintok egyet. Próbálom összeszedni magam, tudom, hogy röhejesen festek, mint egy kétségbeesett kisfiú, és hogy most nagyon közel állok hozzá, hogy mindent elrontsak, de nem érzek erőt a karjaimban, zsibbad mindenem, és a leghülyébb gondolatok kavarognak a fejemben. Vajon magasabbak lesznek-e az idén a felvételi ponthatárok, mint egy éve, tavaly bekerültem volna az egyetemre, de tavalyelőtt nem. Egyszer kilestem anyámat a kulcslyukon keresztül, négyéves lehettem vagy öt, nem tudom mi vitt rá, hatalmas fekete szőr borította az altestét. Viszont milyen érdekes, hogy a lecsót mennyire megszerettem, ahhoz képest, hogy pár éve még megkóstolni sem voltam hajlandó, legfeljebb a szaftjába mártott kenyeret ettem meg, most meg már azt hiszem, ez az egyik kedvenc ételem. Majdnem elájulok, az ment meg, hogy a háttérben hirtelen elkezdenek pakolászni az emberek meg búcsúzkodni. Úgy tűnik, itt az idő, mondja Juli, és csak ekkor veszem észre, hogy még mindig a vállamon tartja a kezét. Tenyeremmel végigsimítom a kézfejét, de olyan verejtékes a bőröm, hogy fényes sávot hagy rajta. Elneveti magát, én meg csak nézem az izzadságomat a bőrén, olyan lettem, mint egy csúszómászó.

Először nem jutok messzire, leülök a kórházbejárat előtti jeges padra, és rágyújtok. Bámulom a járókelőket, gyűlölöm őket és irigylem, miközben magamat megvetem és sajnálom, Julira meg ezekben a pillanatokban inkább nem is merek gondolni. Csakhogy nagyon nehéz kiállni a képek rohamát, ahogy levetkőztetik, vajon elsírja magát közben, vagy már sírni sem bír, kedvesek vele vagy lenézik, kikkel kerül egy szobába, vajon a kislány, akit láttunk, hogy viseli? Nem szoktam köpködni, de most összegyűjtöm a nyálat a számban, forgatom kicsit a nyelvemmel, majd egy nagy levegővel együtt kifújom. Éppen mielőtt áthaladna előttem egy nő, talán orvos vagy ápoló, nem tudom, télikabátja alól kilóg fehér köpenye, és nem cipő van rajta, csak klumpa, tehát a közelből jöhetett. Szép volt, mondja, én meg úgy nézek rá, hogy abból tudnia kell, mindkettőnk érdeke az, hogy gyorsan továbbmenjen. Tovább is megy, szívesen utána szólnék, de inkább beleszívok egy utolsót a cigimbe, és elpöckölöm a csikket, körülbelül ugyanoda, ahová az előbb a nyálamat köptem.

Anyám azt hiszi, hogy vásárolni jöttünk, valamit ki kellett találni, és az utóbbi időben más ügyben nem nagyon jártunk itt, szóval megint azt adtam be neki, hogy kell valami. Még egy nadrág, nézett rám értetlenül, amikor először említettem neki, de hát a múltkor vettétek azt az oldalzsebes kordot, az is egy csomó pénzbe került. Különben a védőnő ötlete volt, hogy most jöjjünk, tudta, hogy ma nem lesz tanítás, úgyhogy fel is hívta egy ismerősét, hogy lefixálja a kórházzal nekünk a napot. Elég megértő volt, pedig már arra készültem, hogy az élet szentségéről, az ártatlanul elpusztított magzatokról és hasonló baromságokról fog prédikálni. Rossz előérzetem oka az volt, hogy az iskolai felvilágosítás során levetítette nekünk a Néma sikolyt, és közben rettenetesen komoly arcot vágott, de úgy látszik, ez munkaköri kötelessége lehetett, mert amikor bementünk hozzá, és mondtuk, hogy mi a helyzet, egészen másként viselkedett. Igaz, az utolsó találkozásunk végén nem teljesen értettem, minek kellett azzal búcsúznia, hogy aztán ha együtt maradunk, és családot alapítunk, hívjuk meg a keresztelőre. Így akart volna biztatni, vagy egyszerűen ő is megzavarodott a helyzettől hirtelen?

Nem szállok villamosra, jólesik sétálni, és időm is van, igaz, így a fél városon át kell vágnom, de legalább kiszellőztetem a fejem. Azt hiszem, helyesen döntöttem, amikor úgy határoztam, hogy nem adom be az itteni egyetemre a jelentkezésemet, ki kell mozdulnom erről a környékről, messze lenni, elkerülni, vissza se jönni, ha nem muszáj. Nem gyűlölöm ezt a helyet, egyszerűen csak nem érdekel. Taposom a havat, megyek előre, nemsoká a főtéren vagyok, ami minden tágassága ellenére elképesztően lehangoló tud lenni a maga kongó, szürke önteltségében. Végigsétálok az árkádok alatt, aztán kiérek a sétatér végén az útkereszteződéshez, és a túloldalon már látom is a boltot, ahová igyekszem. Kéken világító neonfelirat függ a bejárat fölött: David’s. Gondolom, Dávidnak hívják a tulajt, és szeretett volna valami amerikai hangzású nevet az üzletének, mindenesetre elég szerencsétlen választás volt. Nincs még senki odabent, az eladók is a pultokat rendezgetik, tíz perce nyitottak körülbelül. Helló, segíthetünk, kérdezi az egyik, de olyan bizonytalanul, mintha nem hinné el egészen, hogy máris megjelent egy vásárló. Aha, nadrágot néznék, kezdek bele, és nagyjából körülírom neki, hogy mire gondoltam, de ez a kevés beszéd is úgy elfáraszt, hogy a végén már szinte kapkodnom kell a levegőt, arra meg végképp nincs erőm figyelni, hogy összefüggően beszélek-e. Anyámnak persze igaza van, felesleges ez a nadrág, de hát mit mondtam volna, egy cipőhöz túl sok pénzt kellett volna kérnem tőle, egy pólóért vagy felsőért meg nem utaznánk be mindketten a legnagyobb hidegben. Maradt a nadrág, mint köztes hazugság, és most itt vagyok, hallgatom az eladót, aki azt igyekszik összefoglalni, hogy mijük van. Szívesen megmondanám neki, hogy ne törje magát, az egész csak színjáték, és magasról leszarom, hogy mit veszek, egész egyszerűen vennem kell valamit, fel kell mutatnom a zsákmányt, hogy megelőzzek minden további kérdést vagy esetleg felmerülő gyanút a mai kiruccanásunkkal kapcsolatban. Elég készséges a srác, megmondom neki a méretemet, mire eltűnik, de pár másodperc múlva ismét előttem áll egy halom összehajtogatott nadrággal az ölében, és a próbafülkék felé biccent. Miután magamra húzom a függönyt, végre megnyugszom, egyedül vagyok, meleg van és félhomály, az egész napot el tudnám itt tölteni, gondolom, miközben persze tudom, hogy ha öt percig nem megyek ki, rögtön megjelenik majd az eladó az ilyenkor szokásos, „na milyen” vagy „jó a méret” kérdéssel. Egyszóval muszáj végigpróbálnom az előttem heverő nadrághalmot, de mivel nincs türelmem hozzá, a legegyszerűbb taktikát választom, az elsőnél, ami kényelmes és megfelelő hosszú, megállok. Szerencsétlenségemre ehhez hármat is magamra kell húznom, de végül is azt hiszem, tíz percnél így sem megy el sokkal több idő. Egy pillanatra felnézek magamra a tükörben, jól áll, ez villan be, és rögtön elszégyellem magam emiatt. Kit érdekel, hogy jól áll-e vagy sem, ki nem szarja le a zsebek ívét, a térdhajlat gyűrődéseit, a nadrágszár aljának esését a cipőre, a kék bársony érdekes árnyalatát, micsoda ember vagyok én, hogy ilyenekkel foglalkozom, és mégis, igen, egyszerűen jól áll. Megtántorodva lépek ki a fülkéből, jó lesz valamelyik, kérdezi nyálas hangon az eladó, ez, mondom artikulálatlanul, mintha csak csuklottam volna egyet, és már a pénzemet számolgatom a kasszánál.

A nap további része szédült bolyongással telik. Betérek egy antikváriumba, céltalanul nézelődöm, majd megveszem egy amerikai költő kötetét, de csak azért, mert tetszik a címe, meg mert a fülszöveg alapján a fickó is szimpatikusnak tűnik, szétitta magát, aztán beugrott a tengerbe harminckét évesen. Akkor nekem még pontosan tizenöt évem van, jut eszembe, milyen beláthatatlanul sok idő az is. Az antikvárium után megebédelek egy gyorsétteremben, aztán megint sétálok, majd bemegyek egy könyváruházba, ott minden túl drága nekem, de nem számít, csak teljen az idő, és ne kelljen közben semmire sem gondolni. Megállok egy makettbolt kirakata előtt, már nem érdekel, vagy legalábbis nem úgy, mint egykor, viszont a régi ösztön még bennem van. Egész gyerekkoromban csodálattal vegyes izgalommal jártam ide, meg valamiféle melankóliával, hiszen nem lehetett minden az enyém, amit láttam, de ugyanakkor egyfajta megnyugvással is, hogy túl sok lenne az nekem, nem kellhet az összes. Most már inkább csak a nosztalgia működik bennem, talán az is hamisan, mindenesetre kényelmesen, hiszen mégiscsak egyszerűbb világ volt az, amelyikben egyetlen boltban elfért minden vágyam. Nézem a kifejezéstelen arcú figurákat, a napszítta tankokat és repülőgépeket, a miniatűr embereket, némelyik 1:35-ös, némelyik 1:72-es kicsinyítésű, és arra gondolok, hogy mekkora lehet egy tíz hetes embrió, kisebb vagy nagyobb, mint ez a Wehrmacht katona, aki épp kézigránátot dob egy ruszki tankra.

Délután négyre pontosan visszaérek a kórházhoz, az jár a fejemben, amit a védőnő mondott, hogy ha minden rendben, rögtön haza is jöhetünk, ha viszont valami komplikáció lesz vagy csak valami kis gyanú, benntarthatják másnapra is. Ezt már nehezen magyaráznánk ki, gondolom, és mielőtt bemennék a portára érdeklődni, rágyújtok, mintha attól remélnék erőt, ehelyett viszont csak a gyomrom fordul fel, majdnem elhányom magam, de aztán minden bent marad, a hamburger, a sült krumpli, a kóla és a keserűség is. A váróteremben jóval kevesebben vannak, mint reggel, a portás viszont ugyanaz, de nem ismer meg. Mit kell ilyenkor kérdezni vajon, térjek a lényegre, vagy próbáljak virágnyelven beszélni? Jó napot, a nőgyógyászati részen lehet már látogatni, szólalok meg kissé esetlenül, milyen ügyben, kérdez vissza, hát ma reggel jöttünk be, mondom, abortusz, kérdez vissza megint, száraz, színtelen hangon, bizonyára a foghúzást és a mandulaműtétet is ugyanezzel a tónussal szokta kimondani, igen, felelem, lehet, vágja rá kurtán, majd mintegy kötelességből még rákérdez, hogy ismerem-e a járást. Az is egyfajta fordulópont, jut eszembe, amikor erre a kérdésre igennel tudok válaszolni. A folyosón, ahol reggel elbúcsúztunk, most nem áll senki, hová tűnt ez a sok névtelen nő, teszem fel a teljesen röhejes kérdést magamban, hiszen egyik sem névtelen, attól még, hogy én nem ismerem őket. És hirtelen az fut át az agyamon, hogy én kívülálló vagyok, hogy én ezt az egészet végső soron fel sem foghatom, s legfeljebb az együttérző parazita pozíciója lehet az enyém. Férfi vagyok, most váltam azzá, és nem korábban, a szeretkezéseink alkalmával, hanem ezekben a pillanatokban, ahogy magányosan és bután ácsorgok itt a nőgyógyászati osztály huzatos folyosóján.

Éppen kopogtatni készülök, amikor kilép egy nővér az ajtón, elnézést, állítom meg, miben segíthetek, néz rám értetlenül, s ettől csak még inkább betolakodónak érzem magam. Elnézést, mondom még egyszer, érdeklődni szeretnék egy betegről. Persze szó sincs betegségről, tudjuk ezt, de hát mit lehet mondani helyette? Lediktálom neki a nevet, memorizálja kicsit, majd visszamegy az ajtó mögé, ahonnan jött. Várok, arra számítok, hogy visszatér, és azt mondja, minden rendben ment, csak még egy kicsit türelmesnek kell lennie, közben azzal is eljátszom, hogy mi lesz, ha azt mondja, baj van, és leültet, hogy elmagyarázza, milyen komplikáció lépett fel. Várok tovább, egy helyben topogva, és amikor nyílik az ajtó, Juli jelenik meg csapzott hajjal, beesett szemmel, kórházi köntösben. Odalépek hozzá, és megölelem, érzem, mennyire erőtlen, szinte kifolyik a karjaim közül, és ahogy elengedem, olyan formátlanul áll, mintha legalábbis a csontjait törték volna össze. Hogy vagy, kérdezem, szédülök, mondja, de amúgy jól. Nézünk egymásra, de nem sírunk és nem is mosolygunk, egyszerűen megtörtént valami, aminek örülni sem tudunk, de bánkódni sem vagyunk képesek miatta. Amúgy szörnyű volt, mondja, futószalagon csinálják, épp csak a függönyöket húzták el, de így is láttam a szemben lévőt. Hallgatunk, aztán a kezébe adtak egy gézdarabot, teszi hozzá lassan, hogy törölgesse magának a vért. Látom a térdét remegni, látom, hogy fázik, hogy össze van zavarodva, fél, fáradt, majd összeesik, odalépek hozzá, hogy megöleljem újra, és akkor megérzem azt az egészen különös, édeskés bűzt, ami árad belőle. Soha nem éreztem még ezt a szagot, nem is tudom mihez hasonlítani, de nem engedem el, ölelem egyre szorosabban, és közben mélyre szívom a szagát, hogy ne felejtsem el soha. Jól van, mondja, mindjárt összeszedem magam, és kibontakozik az ölelésemből. Ahogy megfordul, észreveszem, hogy hátul, a feneke alatt tiszta vér a köntöse, de nem szólok neki, száraznak tűnik, órákkal ezelőtt vérezhette össze. Figyelem, ahogy csoszog visszafelé elesetten és mocskosan, az orromban érzem émelyítő szagát, és bár iszonyatosan nehéz ezt most ilyen egyszerűen kimondani, de azt hiszem, nagyon szeretem. Kinyitja az ajtót, és már el is tűnik mögötte szinte, az utolsó pillanatban mégis váratlanul visszafordul. És a nadrágot megvetted, kérdezi, én meg azt sem tudom hirtelen, hogy miről beszél. A nadrágot, kérdezek vissza dadogva, igen, mondja, az van benne, és a lábamnál heverő reklámszatyorra mutat. Ja igen, nyögöm ki végül, és rögtön hozzátenném, hogy de ki a szart érdekel ez most, meg hogy magával törődjön, semmi más nem számít, de nem tudok megszólalni. Szuper, mondja, nagyon kíváncsi vagyok rá.

 

Feküdtem a kanapén, ki tudja, meddig, a plafont bámultam, és közben az ölembe ejtett nadrágot gyűrögettem. Nagyon rég nem gondoltam már arra a napra, sőt Juli is ritkán jutott eszembe, fogalmam sem volt, mi lehet vele. Nyár végéig még együtt maradtunk, de nem volt már olyan felhőtlen a viszonyunk, mint korábban, valamiféle kiszámíthatatlan ragaszkodás vette át az addigi egyszerűbb szerelem helyét. Engem végül felvettek a fővárosi egyetemre, éppen elég lett a pontom, kicentiztem, de sikerült. Julinak viszont nem jött össze, talán nem is gondolta komolyan, ezt nem tudhatom, de nem tűnt elkeseredettnek amiatt, hogy otthon kell maradnia, és legalább még egy évig pelenkázhatja a nagyanyját, meg veszekedhet értelmetlenül az anyjával, aki ezután sem a megfelelő emberekre fogja ráborítani elkeseredettségét. De ami az én szempontomból még ennél is fontosabbnak tűnt, az a természetesség volt, ahogy mindketten tudomásul vettük, hogy hamarosan különböző városokban fogunk élni, távol egymástól. Talán többet kellett volna erről beszélnünk, de nem vagyok benne biztos, hogy bármit is tudtunk volna mondani egymásnak. Azt el tudtam képzelni, hogy eltávolodunk majd kicsit, az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha hosszabb-rövidebb időre összejövünk valaki mással, az mégis meglepett, hogy milyen magától értetődően zajlott ez az egész. Úgy látszik, tévedtem, amikor azt hittem, hogy érzéketlenek lettünk a világra, csak egymásra nem. Az volt az igazság, hogy csak egymás számára váltunk azzá, és mindketten elkezdtünk valami másra vágyni, valami újra, hogy ne csak régi önmagunkat, de mindent, ami arra emlékeztet, hátrahagyjunk.

Anyám kopogtatására tértem magamhoz, résnyire nyitotta az ajtót, és anélkül, hogy benézett volna, azt kérdezte óvatosan, hogy ébren vagyok-e. Most ébredtem, hazudtam, mert nem volt kedvem bevallani, hogy egész idő alatt nyitott szemmel, magamba szállva hevertem itt a kisszobában. Kérsz valamit, kérdezte, nem, köszönöm, mondtam neki, majd hozzátettem, hogy mindjárt kimegyek én is. Valóban kimentem, de csak az előszobáig jutottam, a még mindig ott heverő utazótáskámból előszedtem a laptopomat meg a fülhallgatómat, és visszasurrantam a kisszobába. Nem tudom, hogyan jutott eszembe, mert erre a számra valóban nem gondoltam már évek óta, mindenesetre felnyitottam a gépet, csatlakoztam a szüleim wifijéhez, és miközben észrevettem, hogy jött egy levelem a fotós barátomtól az esküvővel kapcsolatban, meg egy másik a menyasszonyomtól, megnyitottam a YouTube-ot. A leveleket nem tudtam akkor elolvasni, be is zártam a postafiókomat, és elkezdtem keresni azt a dalt, de már csak nagyon homályosan emlékeztem a címére. Végül a Wikipédia segített ki. Amikor a buszon hazafelé jöttünk aznap este, a fáradtságtól és a hirtelen ránk törő közös magánytól képtelenek voltunk beszélgetni. Juli elővette a discmanjét, és a vállamra döntött fejjel elkezdte lejátszani a lemezt, amit már reggel is hallgatott a buszmegállóban. Én az ablakon néztem kifelé közben, belebámultam a téli éjszaka sötétjébe, ami, mint valami fekete lyuk, úgy éreztem akkoriban sokszor, beszippantani készül mindannyiunkat. Juli hamar elaludt, szinte kómába esett, egy döccenőnél lebukott a feje a vállamról, és egész felsőtestével beledőlt az ölembe, de úgy, hogy közben fel sem ébredt. Az egyik fülhallgatója kicsusszant a füléből, a másikat meg szépen lassan én húztam ki, majd beillesztettem őket a saját fülembe. A lejátszás épp a bónusz számnál járt, amivel a White Pony zárul, kicsit hangosabbra vettem a discmant, és hátradőlve elmerültem a zenében. A YouTube-on is hamar megtaláltam a dalt, The Boy’s Republic, ez volt a címe, és bár kevésbé tetszett már, mint egykor, azért jó néhányszor végighallgattam becsukott szemmel, a kanapén fekve. Amikor aztán nem bírtam tovább, felültem, kihúztam a fülhallgatót, lecsuktam a számítógépet, és mozdulatlanul élveztem az újra visszanyert mély csöndet percekig. Végül letettem magam mellé a gépet, kézbe vettem a nadrágot ismét, majd egy hirtelen mozdulattal visszatömtem a többi kiselejtezett ruha közé. Ültem még ott egy kicsit, de már nem gondoltam semmire, az eperfát figyeltem az ablakon keresztül, aztán kiszóltam anyámnak, hogy átnéztem a szatyrokat, rendben vannak, viheti őket a vöröskeresztnek.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs