Old country

regényrészlet

Oravecz Imre  regényrészlet, 2014, 57. évfolyam, 2. szám, 129. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

2

 

Közeledett az új esztendő, január, a hosszú esős időszak, a nagy, az igazi tavasz. Az Árvai-ranchon már mindent elvetettek, elültettek, minden mag, gumó a földben várt az életre keltő esőre, a csírázásra, növekedésre. Már csak egy parcella volt üres, a Kirkpatrickék felőli oldalon, a birtok szélén, a dűlőút mellett. De az sem egészen, mert most került bele, amit bele szántak, István most tette bele Steve-vel a zabot, miután gondosan felszántotta, elboronálta.

Vethetett volna mással is. Volt alkalmi napszámosa, egy részeges öreg mexikói, Pedro Dominguez, de ez kényes műveletnek számított, nem végezhette akárkivel. Drága volt a mag, nem lehetett pazarolni. Nem jó, ha túl sokat ad ki a vetőgép, ha Pedro nem veszi észre, hogy állítani kell a kanalakon. Ha túl sok kerül a földbe, elöli egymást, ha kevés, akkor meg ritka lesz.

A zab kellett a lovaknak, de még nagyobb szükség volt a szalmájára, amelyet, ha elfogyott a széna, a húsmarhával etettek. Mert volt már húsmarha is, nem csak az a pár fejőstehén, amellyel indultak. Közben István félig-meddig átállt a marhatenyésztésre, arra az ágazatra, amellyel a válság ellenére, Kaliforniában legalábbis, még pénzt lehetett csinálni.

De egyébként is rákényszerült erre. Az első telepesekhez hasonlóan ő is azt hitte először, hogy a völgyek fenekén, így a Wheelerben is jó a föld, mert hordalékföld. Tévedett. Dél-Kaliforniában a völgyekkel kissé más volt a helyzet. Itt a termékenyebb talaj nem a fenéken, hanem az oldalban van, a lejtők alján. Ott viszont erősen veszélyezteti az erózió, a lemosódás, amely ellen counter-farminggal, vagyis a lejtőre merőleges műveléssel lehet védekezni. Ő erről nem tudott, mert ez a módszer a Wheelerben még nem honosodott meg. De ha tud is róla, akkor se igen alkalmazza, mert költséges. Előbb teraszokat kell hozzá létesíteni, és az nagy földmozgatással, kubikolással jár.

Ő csak azt tapasztalta, hogy mint földművelő nem sokra megy, hogy az otthonról, Magyarországról hozott tudása itt használhatatlan, hogy megbukik, ha nem talál ki valami mást. Sovány a talaj, soványabb, mint Szajlán, pedig ott is elég hitvány, és köves, kavicsos is. Ám a legnagyobb baj, hogy kevés nedvességet kap fentről, és nagyon kiszárad, mert túl hosszú a száraz évszak, túl mélyre húzódik közben a talajvíz, oda, ahova nem ér le a növények gyökere. Ha van itt egyáltalán talajvíz. De lennie kell, mert ha nem lenne, nem volna a kútjában víz, márpedig van, igaz, néha nagyon mélyen. Az meg, hogy öntözzön, hogy esővizet gyűjtsön és tároljon, vagy hogy kiemelje a patakból a vizet és felhozza, nem jöhetett szóba. Az túl nagy beruházás lett volna, amelyre nem volt pénze, arról nem is beszélve, hogy, így gondolta, az ő életében már nem térülne meg, a gyerekei pedig aligha tartják meg a ranchot, ha ő már nem lesz.

Nem mindjárt értette ezt meg. Egy darabig erőlködött, kínlódott a dry farminggal, ahogy itt nevezik az öntözés nélküli földművelést, kötötte az ebet a karóhoz, de amikor egyszer alig adta vissza a búzája a vetőmagot, felfogta. Már maga a talajelőkészítés, a szántás is komoly gondot okozott. Úgy megkeményedett akkor a föld, hogy nem akarta bevenni az ekét, utána meg nem tudta rendesen szétboronálni a hantokat. Némi morzsalék, porhanyó azért keletkezett, azt meg felkapta, elfújta a szél. Nem vitte fel a magasba, sem el egészen, mint Oklahomában, amiről az újságban olvasott, csak odébb sodorta, kupacokba gyűjtötte, feltöltötte vele a barázdákat. Akkor döntött úgy, hogy ebből elég, lecsökkenti magát, változtat.

Két tehenük éppen folyatott. Átvezették Cummingsékhoz, akiknek volt tenyészállatuk, és szinte egy időben ellettek, és mind a kettő bikát. Így lett először két bikaborjújuk. Nem igazi húsmarhának valók, mert csak az apjuk volt hereford, az anyja mindkettőnek még holsteini. Ahhoz aztán később négy kis bikaborjút, négy színtiszta herefordot vettek. Ez volt a kezdet, a kiindulópont, ez képezte az állomány alapját.

Mindamellett a növénytermesztést sem ejtették egészen. Saját szükségletük kielégítésére csak kellett ez-az, és annak mértékében folytatták. Továbbra is szükségük volt búzára, amelyből lisztet őröltettek, zöldségre, amellyel kiegészítették az étrendjüket, kukoricára, árpára a disznóhizlaláshoz, szemre a baromfinak. Ezek mennyisége természetesen eltörpült a korábbiak mellett, és előállításukhoz kisebb szántóterületet vettek igénybe, a zöme legelő lett vagy kaszáló.

Perzselt a nap, szállt a por, csípte a szemüket, izzadt bőrüket. A közeli mezsgyén fáradhatatlanul reszeltek a kabócák, valahol távolabb fürjek is kántáltak, de azok hangját szintén nem hallották. Elnyomta a zaj, a vetőgép zörgése, a lovak prüszkölése, a nógatás. De egyébként se figyeltek volna még szokatlan hangokra sem, nemhogy ezekre, amelyek úgy hozzátartoztak a Wheelerhez, mint a hőség vagy a szárazság. Lefoglalta őket a munka, Istvánt a lovak irányítása, az igyekezet, hogy egyenes vonalban haladjanak, és az új sorok szabályosan illeszkedjenek a régiekhez, Steve-et pedig a vetőgép működése, az adagolás szemmel tartása. Belemerültek, szinte belevesztek.

Néha azért, mikor letörölték a homlokukról a verejtéket, felpillantottak. De csak az ég irányába. Olyankor látták, hogy kelet felől vékony fátyolfelhők úsznak át a kanyon felett, és eltűnnek a nyugati oldalon túl. Nem enyhítették a hőséget, nem tompították a nap fényét, még árnyékot sem vetettek a földre, de ők tudták, hogy jeleznek valamit. Arról tájékoztatnak, hogy változás készül, véget ért valami, új kezdődik, hamarosan minden más lesz, fent is, lent is. Ezen kívül azt érzékelték még – és ehhez arra sem kellett fordítaniuk a fejüket –, hogy a tanyaház felől ínycsiklandó illatok érkeznek, hogy készül az ebéd. Dél még odébb volt, de már kezdtek megéhezni, mert korán reggeliztek.

– Állj! – kiáltotta Steve.

– Hó, hó – rántotta meg István a gyeplőt. Megállította a lovakat, és hátrafordult.

– Kiürült – mondta Steve az előtte lévő tartályra mutatva.

Az apja bólintott, de mielőtt újra indította volna a lovakat, hogy behúzassanak a tanyába feltölteni, leszállt az ülésről, és hátra jött, Steve pedig lelépett a vetőgép faráról, és előre ment az apja helyére.

Szünetet tartottak.

Steve úgy pihent, hogy ült, mert eddig állt, az apjának meg az esett jól, hogy két kezét a tartály peremére téve áll, mert előtte ült.

– No, pihenjünk egy kicsit – mondta az apja, és felnézett az égre. – Nemsokára megjön az eső, legalábbis remélem. Már olyan régen nem esett, hogy szinte elfelejtettem, milyen az eső.

Egy bricska haladt az országúton felfelé, Kirkpatrickéké. István üdvözlésképpen felemelte a kezét. Mr. Kirkpatrick visszaintett.

– Csak ne volnának ilyen nagyok ezek a rögök. Nem verte szét a borona, és tartok tőle, hogy majd a henger se fogja, csak lenyomja.

Elhallgatott, és fürkészően nézett a fiára, mint aki vár valami közlést.

Steve nem szólt semmit.

– No, mi a gond? Ki vele! Mert látom, hogy bánt valami, lerí a képedről. Meg nem is beszélsz, alig mondtál valamit, mióta megjöttetek. Hogy vagytok? Te, a gyerek. Mi van a munkahelyeden? Van valami hír Anitáról? Nem ilyen vagy te, nem ilyen kuka.

Istvánnak igaza volt, Steve rosszkedvű volt. Így érkezett reggel, és azóta sem vidult fel. Georgie-tól sem, akit kihozott utánuk az anyja, mert látni akarta őt. Reggelinél váltott pár szót a szüleivel, de többnyire hallgatott el-elrévedve. Szemlátomást mindig máson járt az esze. Még az étel sem hangolta jobb kedvre, pedig az anyja a kedvenc reggelijével, juharszirupos palacsintával kedveskedett neki, azt adta fel a szokásos sült szalonna és friss pogácsa helyett. Nyomott hangulatban volt. Lerítt róla, hogy történt valami.

– Na, halljuk, hol viszket? – kérdezte az apja, vagyis hol szorít a cipő, mert angolul beszélgettek, és nagyon szerette az idiómákat. – Halljuk, bökd ki!

– Baj van – felelte végre Steve.

– Baj?

– Az.

– Mi?

– Hát…hát az, hogy nincs munkám. Munkanélküli lettem.

– Hogyhogy? Elbocsájtottak?

– El.

– Miért? Nem jól dolgoztál, elégedetlenek voltak veled? Összebalhéztál a főnökkel?

– Nem.

– Hát akkor?

– Bezár a Shaugness, megszűnik, csődbe ment.

– Ne mondd.

– Mindenkinek útilaput kötöttek a talpára, mindenki az utcára került.

– Ajaj!

– Bizony.

Hallgattak.

– De segélyt kapsz, merthogy az is van már – szólalt meg kis idő múlva István.

– Igen, de csak egy darabig.

– Majd csak találsz valahol helyet, no.

– Kötve hiszem.

– Miért?

– Mert nincs.

– Érdeklődtél?

– Igen. A másik szerviznél, ami van még a városban, a Steinnél a Harvard Streeten, de nincs felvétel, inkább leépítés van.

– Fillmore-ban is voltál?

– Nem. Ott már egyáltalán nincs szerviz. Egy volt, de megszűnt tavaly.

– Hát, Venturában? Az is közel volna még.

– Ott is szétnéztem. Ott több is bezárt, amik meg még megvannak, azok nem vesznek fel új embert, inkább a régiektől is igyekeznek megszabadulni.

– Megszűnnek az autószervizek?! – csodálkozott el István. – Mikor annyi autó van! Ki javítja majd ezt a sok autót? Hova, kihez viszik, ha elromlanak, vagy ha valami gond van velük?

– Sehova. Már most se viszik mindegyiket, mikor kellene. Úgy értem, a szegényebbje. Inkább nem mennek vele, leállítják. Vagy maguk próbálják megjavítani, és többet ártanak vele, mint használnak, mert nem értenek hozzá. Vagy mennek vele hibásan is, egészen addig, amíg megy, amíg végleg le nem robban, és javíthatatlanná nem válik.

– És később, ha vársz egy kicsit? Hátha javul a helyzet. Az újságban is olvasom, hogy ez az új Roosevelt nem szereti a bankokat, amik az egész kalamajkát csinálták, és mindenféle programokkal segíti az ilyen vállalkozásokat, hogy foglalkoztassák a munkanélkülieket, merthogy állítólag a kisemberek pártján áll.

– Á, nem úgy néz ki, hogy jobb lesz. Vagy ha mégis, ki tudja, mikor.

– Hátha.

– De addig is mit csináljak?

– Odébb meg nem mennél, mi? Mondjuk, Los Angelesbe, ahol nagyobbak a lehetőségek.

– Olyan messzire? Ki van zárva. Egyedül Georgie-val? Meg hogy ott lakást béreljek, aztán azért is fizessek, mikor itthon házam van?

– Igazad van, ne is menj a nagyvárosba, a sok összevissza nép közé. Meg velünk is mi lenne itt kint, nélküled?

Az egyik ló hirtelen megrántotta az istrángot.

– Hé, te! – kapott a gyeplő után Steve. – Hova mennének ezek?

– Szomjasak – mondta István. – Majd meg is itatunk bent.

Autó tűnt fel az országúton, egy ütött-kopott, túlterhelt, fekete szedán, tele utassal, a tetején pedig sok poggyásszal, póznával, ládával, kosárral, vödörrel, lavórral, mindenféle háztartási eszközzel. Idegenek voltak, munkát kereső idénymunkások. A ranch bejárója előtt megálltak, tétováztak egy darabig, de hogy nem láttak gyümölcsöst, tovább mentek felfelé.

– Oki-ek – állapította meg Steve.

– Úgy látszik, nem tudják, hogy itt csak a Limoneira ad munkát, az meg nem erre van. Ha ugyan ott is van még munka – jegyezte meg István.

– Ott szállást is kapnak, azokban a barakkokban a kanyon szájánál, az úton belül.

– A Limoneira szinte kényezteti őket. Azt mondják, hogy még fürdő is van a munkásszállásukon meleg vízzel.

– Ide bizony hiába jönnek a szerencsétlenek.

– Te, idefigyelj – mondta István, miután eltűnt a jármű –, gyere ki ide hozzánk, költözz haza a gyerekkel együtt, lakj velünk. Hely van, munka van, enni kaptok. Fizetést nem tudok adni, de ami haszon van a marhán, azon megosztozunk. Na, mit szólsz hozzá?

Steve nem felelt mindjárt. Hosszan elnézett a tanyaház felé, majd körbe hordozta a tekintetét a birtokon, mintha most látná először, aztán a vetőgépre szegezte.

– Hát – mondta végre –, nem tudom. Majd gondolkodom rajta, apa. Az én fejemben is megfordult, de ezt meg kell gondolni.

– Helyes, gondold meg. Ezt tényleg meg kell gondolni. Ez nem kis döntés. Ennek következményei vannak, rád nézve is, ránk nézve is. Felnőtt ember vagy, de itt én vagyok a gazda. Mert nem lehet két dudás egy csárdában. Ezt nem ismered, ez egy mondás a magyarban, de érted. Több kérdés is felmerülhet, de a legfontosabb, hogy el tudod-e ezt fogadni. Könnyebb lenne itthon a sorod, de nehezebb is. Mert tudod, mi van itt, a ranchon, munka meg munka. Itt mindig műszak van. Akkor is, amikor nincs, mert vagy készülünk rá, vagy próbáljuk kipihenni. Kipihenni? Nem lehet, nincs igazi pihenés, még vasárnap se. Leállunk mindennel, de a fejőstehenekkel, lovakkal nem lehet. Azok ott vannak az istállóban, aztán enni akarnak, meg piszkolnak, ünnepnap is. De egyet ne feledj, ide haza jössz, nem egyszerűen munkahelyet változtatsz. Ami engem illet, nekem nincs min gondolkoznom. Én örülnék neki, és szívesen látnálak a gyerekkel együtt. Nemcsak nagy segítség lennél, de öregségünkre se lennénk egyedül. Anyád meg külön is boldog lenne. Elkelne itt egy meny, hátha még azt is hozol később, ha elválasztottak attól a rossz nőtől. De már ő így is jobban érezné magát, hogy itt lenne a gyerek, akit pátyolgathatna, babusgathatna, mert nagyon szereti ám azt a kis betyárt, a Georgie-t. Annak ellenére, hogy nem vér szerinti fiad, nem igazi unoka. Az igazi unokáit ritkán látja, még a Helen kislányát is, pedig ők itt laknak közel, de ritkán hozzák ki. No, de haladjunk, mert így sose végzünk. Indíts!

Steve a kezébe vette a gyeplőszárat, és a tanya felé fordította a lovakat, de hirtelen megállította őket:

– De apa, ott van a ház! Azzal mi legyen?

– Eladod. Egyedüli tulajdonos vagy.

– Nem lehet. Bankhitel van rajta. Azt vagy törleszteni kell, vagy egészben visszafizetni.

– Legyen a banké!

– Mikor annyit fizettem már bele.

– Akkor így kell eladni.

– Teherrel?

– Hátha átvállalja valaki.

– Belemegy abba a bank?

– Ha fizetőképes az illető, bár egy banknál sose lehet tudni. Majd meglátod, no. De menjünk, mert mindjárt dél lesz.

Steve megint indított.

Bent megitattak, feltöltöttek, visszahúzattak, és tovább dolgoztak, de nem beszéltek róla többet. Azután sem, hogy végeztek a záróaktussal, a hengereléssel, és ebéd közben sem. Az apja nem hozta szóba bent se. Úgy gondolta, nem lenne jó, ha mindjárt belevonná Annát is. Azt akarta, hogy egyelőre maradjon kettőjük közt, és Steve minden befolyástól mentesen döntsön.

Beszélgetni azért beszélgettek az asztalnál. Az ételről, az időszerű teendőkről, a marhákról, az idénymunkásokról, akik állítólag elárasztották az államot, és közben biztatták Georgie-t, hogy egyen, vagy rászóltak, hogy ne úgy, hanem amúgy, mint ők, ha rosszul tartotta a kanalat, vagy kézzel belenyúlt a tányérján lévő ételbe. És nem csak a két öreg társalgott, részt vett a csevegésben Steve is. Udvariasságból már hozzászólt ehhez-ahhoz, véleményt nyilvánított, egyszer még mosolygott is, lélekben azonban máshol járt, és továbbra is feszült volt, de most már azért is, mert elkezdte, azt tette, amire az apja biztatta: gondolkodott.

Gondolkodott evés közben, az azt követő ejtőzés idején, mialatt bepakolta az autóba, amit az anyja kikészített nekik, mikor összeszedte Georgie holmiját, játékait, gondolkodott végig, amíg ott voltak és azután is, hazafelé menet, vezetés közben, gondolkodott otthon, aznap este, az éjjel, mikor felébredt, és nem tudott mindjárt elaludni, másnap, harmadnap, egy álló hétig. Osztott, szorzott, összevetett, mérlegelt, fontolóra vett, mígnem egyszer csak rájött, hogy már nincs min gondolkodnia, nem kell döntenie. Már döntött, még kint a ranchon, a leendő zabföldön, abban a pillanatban, mikor az apja hívta haza. Helyesebben nem is döntött, nem kellett döntenie, mert nem volt rá szükség. Csak meg kellett hallania az apja szavát és megfogadnia, és ő ezt tette. Csak akkor ezt nem tudta, de most a napnál világosabb volt előtte, hogy ez történt, és jó, hogy így történt, mert így van rendjén, így helyes, hogy haza költözik.

Kissé elfacsarodott ugyan a szíve, hogy akkor mi lesz a hivatásával, tanult szakmájával, az autószereléssel és egyáltalán az autókkal. Nem űzi tovább a foglalkozását, abbahagyja, szögre akasztja. Nemigen felejti el, amit tud, de csak kijön a gyakorlatból, vagy legalábbis megreked egy ponton, nem követi a fejlődést, a fejlesztéseket. Nem fogja ismerni a változtatásokat, a jobb megoldásokat, az új modelleket, és lemarad.

Ezentúl csak a tulajdon kocsiját javíthatja, bütykölheti majd, mint egy amatőr, vagy legfeljebb a Hicksékét, akik nemrég vettek autót. Feltéve, ha megkérik. De miért ne kérnék meg? Az is valami, pláne, ha majd újat vesznek, mert ez a mostani használt. Be kell érnie ennyivel, amíg kint lakik a ranchon. Mert hát nem marad ő ott végleg, csak átmeneti, ideiglenes lesz ez az állapot, csak egy-két év, amíg tart a válság, csak addig, amíg helyre nem igazodnak a dolgok. Utána megy Santa Paulába, vissza a szakmájába, és ott folytatja, ahol abbahagyta. De addig is berendez kint magának valami műhelyfélét, ha mást nem, egy sarkot a kocsiszínben, ahol a szerszámait tarthatja. Az apjának van a csűrben egy műhelye, a hombár mellett, ahol megreparál, elkészít ezt-azt, ami éppen kell. De az kicsi, ő oda már nem férne be, meg különben se volna az neki jó. Mindig tele van gyaluforgáccsal meg fűrészporral. A vashoz is ért az öreg, beletanult, míg élező volt a Union Oilnál, de a gyengéje továbbra is a fa, a famegmunkálás.

Persze, ha őszinte akar magához lenni, nem lesz az olyan rossz ott kint, autószerelés, kocsik alatt kúszás, olaj, zsír, zaj, kipufogófüst, bűz nélkül, hanem inkább jó. Földet fog művelni, mint az apja, mint az elei az óhazában, marhát tenyészteni, és mindezt a szabadban, a természet lágy ölén, ahogy mondják. És az anyja főz, mos rá, törődik vele, szeretet veszi körül, béke, nyugalom, mint régen, mikor még otthon lakott. Napközben dolgozik, munkára fogja az izmait, jól kifárasztja magát, éjjel nagyokat alszik, pihen. Ezen kívül nem lesz más dolga, nem törődik mással, csak Georgie-val. Igaz, ő városi ember, városon született, ott nőtt fel, és nem erről álmodozott, nem erre készült, de nem idegen tőle a földművelés, a gazdálkodás. Ismeri, volt benne része legénykorában, mikor kint lakott a Wheelerben, azután pedig megint, mikor elkezdett a városból kijárni. Közel áll hozzá a farmerség, a tanyasi élet, ha nem is van oda érte kifejezetten. Mert volt azért pár dolog, ami nem tetszett neki. Hiányzott például a villany, a kövezett út, a járda, a mozi, a barátok, haverok társasága. És most sem lesz másként. Vagy ha mégis, csak annyiban, hogy már érett felnőtt, sőt, apa, szülői felelősséggel a vállán, és jobban elviseli, ami nincsen ínyére, mert megtanult már elfogadni, beletörődni is. Szert tett annyi bölcsességre, hogy valamit valamiért, és azt is tudja, hogy ha az ember veszít, nem veszít mindent, esetleg másfelől még nyer is. Ha nem is feltétlenül ő, de Georgie mindenképpen jól jár. Neki biztosan jót tesz majd a környezetváltozás, jobb étvágya lesz, megerősödik a nagyanyja kosztján, aki pótolja majd a hiányzó anyai szeretetet is, mert eddig nem tudta igazán, ahhoz nem voltak eleget együtt.

Legszívesebben azonnal költözött volna, itt hagyott volna csapot-papot, csakhogy minél előbb belevethesse magát az új életbe. De nem lehetett, a ház miatt.

És kint is elő kellett készíteni a helyüket.

A szülei a régi szobáját szánták neki az emeleten, Georgie-nak meg a mellette lévő kisebbet, amely Rose húgáé volt valaha. De előbb rendbe hozatták, kifestették mind a kettőt, mert megszürkültek a falak, noha nem lakott bennük senki közben, vagy éppen azért. Az egyiket lerakónak, tároló helyiségnek használták, a másik pedig üresen állt. Fürdőszobát nem rendeztek be nekik fent. Az, miként régen, csak egy volt a házban, a földszinten. Ettől eltekintve, mondhatni, külön lakosztály várta őket, hiszen az emeleten rendelkezésükre állt még egy ruhaszoba is.

A ház dolga több időt vett igénybe, mint gondolta.

Hetekig tartott, míg végre rendeződött, de szerencsésebben, mint remélte. Eladni nem tudta, mert nem talált rá vevőt, aki a rajta lévő terhet is átvállalja, és a banknak is megfelel. Akadt viszont valaki, egy művezető az olajfinomítóból, aki bérbe vette, méghozzá olyan havi összegért, amelyből nemcsak törleszteni, de talán félretenni is tud majd.

Mikor ez is megvolt, teherautót fogadott, az apjával kiürítették a házat, és mindent felpakoltak a platóra – először lovaskocsival akartak mindent kivinni, de aztán elálltak tőle –, és elindultak. Az apja előre ment a motorjával, ő és Georgie a Plymouth-szel követték a járművet, hogyha le talál valami esni, felszedhessék. A ranch bejárójánál az anyja fogadta őket. Állítólag már ott látni akarta, hogy rendesen összehajtották-e az ablakfüggönyöket, de valójában azért jött ki annyira, hogy minél előbb magához ölelhesse Georgie-t. Mindjárt ki is kapta a kocsiból, és vitte befelé a karján.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs