Ami­kor a Düstenbrooker Weg sar­kán ál­ló ház ven­dég­szo­bá­já­ban el­töl­tött éj­sza­ká­ja után ki­pil­lant az ab­la­kon, ép­pen hor­gonyt vet egy jacht a kieli ki­kö­tő­ben.

A reg­ge­li fény­ben ci­káz­nak a mat­ró­zok a fe­dél­ze­ten.

A túl­par­ton a fa­sor lomb­ja­in zöld iz­zás­ban ra­gyog a reg­gel.

A gép­ko­csik par­ko­ló­kat ke­res­nek. A va­sár­na­pi ki­rán­du­lók gyü­le­kez­nek a ha­jó­pénz­tá­rak­nál. Egy­más út­ját ke­resz­tez­ve vi­tor­lá­sok sze­lik a vi­zet.

Az egyik jacht ol­da­lán fény­lik az Al­va fel­irat, mint­ha a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan idő­ből buk­kan­na fel a név, nem az em­lé­ke­i­ből, még­is hoz­zá­tar­to­zó­an, ami­ként a há­rom ko­po­gás is az aj­tón, a női hang, Herr Kellermann, kész a reg­ge­li.

Fo­gat mos, rö­vid uj­jú fe­hér in­get vesz fel.

Két sze­mély­re volt te­rít­ve.

Friss zsem­le, te­jes­ká­vé, vaj, méz, son­ka.

A fér­jem a szer­kesz­tő­ség­ben aludt, ügye­le­tes, lap­zár­ta van, dél­re itt lesz.

Beifeld as­­szony negy­ven év kö­rü­li. Ke­ni a va­jat a zsöm­lé­re. Ap­ró­kat ha­rap. Mo­so­lyog. Me­sél­jen ma­gá­ról, Herr Kellermann. Fi­gyel­me­sen hall­gat­ja, hogy gim­ná­zi­u­mi rajz­ta­nár, a nyá­ri szü­net­ben, így mond­ja, egy ro­ko­na ké­ré­sé­nek tesz ele­get, aki az if­jú­sá­gá­hoz tar­to­zók sor­sá­nak fel­ku­ta­tá­sá­ra kér­te, kü­lön­ben az én csa­lád­tag­ja­im vol­tak, te­szi hoz­zá.

Beifeld as­­szony ar­cá­ról el­tű­nik a mo­soly, az ilyen utak né­ha vá­rat­lan ese­mé­nye­ket hoz­nak nap­vi­lág­ra, mond­ja, egy könyv­ki­adó­nál szer­kesz­tő, több­nyi­re me­mo­á­rok­kal, do­ku­men­tum­kö­te­tek­kel fog­lal­ko­zik, rej­té­lyes, né­ha el­kép­zel­he­tet­len ese­mé­nyek­kel ta­lál­ko­zik, dél­re itt lesz Heinrich, biz­to­san jól el­be­szél­get­nek majd, nagy cik­ke lesz a mai szám­ban, ha nem ve­szi rossz né­ven, meg­hall­gat­nám a reg­ge­li hí­re­ket.

Be­kap­csol­ja a rá­di­ót.

A hos­­szab­bik fa­lon men­­nye­ze­tig érő köny­ves­polc. Shakes­peare­-, Goe­the­-, Schil­ler-, Hei­ne­-, Thomas Mann-kötetek. Ré­gi ki­adá­sok. Alat­tuk Heinrich Böll-, Pri­mo Levi-, Tadeusz Borowski-könyvek. A fa­la­kon imp­res­­szi­o­nis­ták rep­ro­duk­ci­ói. A pi­a­ní­nó fe­lett fo­tó, ke­ret­ben. Ten­ge­rész­tisz­tek egy jacht fe­dél­ze­tén, 1921.

Csak a pi­a­ní­nó ré­gi, mond­ja Beifeld as­­szony.

Igen, gondolom…

Elő­ző es­te ér­ke­zett. A bő­rönd­jét a vas­út­ál­lo­más cso­mag­meg­őr­ző­jé­ben hagy­ta. A há­ti­zsák­ban a pi­pe­re szett, vál­tás fe­hér­ne­mű, fény­ké­pe­ző­gép, rajz­map­pa.

Vá­ros­tér­ké­pet vá­sá­rolt.

Az esőt, ami ed­dig az út­ját kí­sér­te, fel­vál­tot­ta a csa­tor­na fe­lől ér­ke­ző lan­gyos szel­lő, be­ha­tolt a szű­kebb ut­cák­ba is, mint­ha a vá­ros alatt is fúj­do­gált vol­na.

Az ur­ná­ban, ami­nek a vá­szon­zacs­kót el­ne­vez­te, ta­lált egy le­ve­let a nagy­báty­já­tól 1933. jú­li­us 19-i dá­tum­mal. Ar­ra ké­ri Zsókát, hogy ezen­túl a Düstenbrooker Weg 24-be, Dok­tor Schütz név­re küld­je a vá­lasz­le­ve­le­it. Ma­gá­hoz vet­te azt a fény­ké­pet is, ame­lyi­ken a má­sik nagy­báty­ja és Évi­ke nén­je a fény­kép há­tán lát­ha­tó fel­irat sze­rint a scheveningeni ten­ger­par­ton áll Dok­tor Schützcel és a fe­le­sé­gé­vel. A Dok­tor a fo­tón öt­ven év kö­rü­li­nek tűnt, bi­zo­nyá­ra ré­gen meg­halt, a fia is, ta­lán volt uno­ká­ja, ta­lán él, a csen­ge­tés­re nyílt az aj­tó, fe­ke­te pó­lós ma­gas fér­fi­vel ta­lál­ta ma­gát szem­ben.

Heinrich Beifeld elég gyor­san fel­fog­ta, mi­fé­le szél fúj­ta ezt a ma­gyart a há­zá­ba. El­né­zést kért, vis­­sza kell si­et­nie a szer­kesz­tő­sé­gé­be, ad­dig rá­bíz­za a fe­le­sé­gé­re, más­nap dél­ben, ami­kor ha­za­tért, a gyor­san el­fo­gyasz­tott ebéd után a ka­ros­szék­be in­vi­tál­ta Kellermann Gyu­rit, nem va­gyok le­szár­ma­zott­ja Dok­tor Schütznek, de nem is­me­ret­len szá­mom­ra a ne­ve. Kí­ván­csi­vá tett, szí­ve­sen hall­ga­tom a tör­té­ne­tét. Kellermann Gyu­ri meg­em­lí­tet­te, hogy Franz, a nagy­báty­ja, het­ven éve járt eb­ben a la­kás­ban Dok­tor Schütznél, ezt bi­zo­nyá­ra nem kön­­nyű ön­nek kö­vet­ni, ne gon­dol­ja, ve­tet­te köz­be Heinrich Beifeld, a szer­kesz­tő­ség­ben enyém a tény­fel­tá­ró ro­vat, ri­port is, szo­ci­og­rá­fia is, múlt­ku­ta­tás is, Kellermann Gyu­ri úgy érez­te, már­is for­dí­tott a sze­rep­osz­tás, a há­zi­gaz­da kér­de­zi őt, nem aka­rom, hogy túl hos­­szú le­gyen a ma­gya­ráz­ko­dá­som, mond­ta, ez ne tart­sa vis­­sza, ve­tet­te köz­be Heinrich Beifeld, tu­dom, ah­hoz, hogy rá­ta­lál­junk va­la­mi­re, hogy meg­ért­sük az ese­mé­nye­ket, lát­szó­lag oda sem tar­to­zó is­me­re­tek­re is szük­sé­günk van. Va­ló­já­ban Dok­tor Schütz le­szár­ma­zott­ja­it ke­re­sem, mond­ta Kellermann Gyu­ri. Úgy lát­ta, hogy Heinrich Beifeld el­ko­mo­ro­dik, ami­kor a Dok­tor ne­vét em­lí­ti. Fel­kelt a ka­ros­szék­ből. Le­emel­te a fal­ról az ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­egy­ben ké­szült fo­tót. Ol­vas­ta a há­tá­ra írt szö­ve­get. A jütlandi üt­kö­zet ötö­dik év­for­du­ló­ján ren­de­zett em­lék­ün­nep­ség al­kal­má­ból. A tisz­tek so­rá­ban a jobb szé­len ál­ló­ra mu­ta­tott, ő volt Dok­tor Schütz, egy­kor ha­jó­or­vos­ként az el­ső nagy há­bo­rú­ban.

Kellermann Gyu­ri elő­vet­te a fény­ké­pet, ame­lyen Kellermann Lász­ló, Évi­ke és a Schütz há­zas­pár volt lát­ha­tó ezer­ki­lenc­száz­har­minc­há­rom­ban a scheveningeni ten­ger­par­ton. Ami­kor az Alváról kez­dett be­szél­ni, Heinrich Beifeld azt mond­ta, né­hány éve meg­je­lent a lap­já­ban egy ri­port Cornelius Vanderbilt New York-i em­lék­há­zá­ról.

Frau Beifeld fris­sen va­salt fe­hér blúz­ban, far­mer­szok­nyá­ban, pa­pucs­ban lé­pett be, le­ült a har­ma­dik ka­ros­szék­be. Kellermann Gyu­ri úgy lát­ta, ag­go­da­lom­mal kö­ve­ti a fér­je sza­va­it.

Az én mun­ká­mat a lap­nál, ked­ves ba­rá­tom, ha így szó­lít­ha­tom, mint már em­lí­tet­tem, tény­fel­tá­ró új­ság­írás­nak ne­ve­zi a szak­ma. Heinrich él­ve­zi ezt a mun­kát, szólt köz­be Frau Beifeld, las­san két év­ti­ze­de, foly­tat­ta Heinrich Beifeld, a nyolc­va­nas évek­ben nagy vi­ták foly­tak a tör­té­nel­mi múlt­ról, a há­bo­rú­ról, ró­lunk, né­me­tek­ről. A la­punk­ban én fog­lal­koz­tam a té­má­val. Ki kell tér­nem er­re, ha el aka­runk jut­ni Schützék tör­té­ne­té­hez, Heinrich an­­nyi­ra be­le­ve­tet­te ma­gát a té­má­ba, szólt új­ra köz­be Frau Beifeld, hogy volt min vi­tat­koz­nunk itt­hon, szél­ső­sé­ges vé­le­mé­nyek csap­tak ös­­sze a saj­tó­ban is, a tör­té­né­szek kö­zött is, foly­tat­ta Heinrich Beifeld, a fő­szer­kesz­tőnk ke­mé­nyen tar­tot­ta az el­sza­ba­dult lo­vak gyep­lő­jét, ne­ki kü­lö­nö­sen fon­tos volt a té­ma, ugyan­is fi­a­tal új­ság­író­ként ott volt ezer­ki­lenc­száz­het­ven­ben Willy Brandt kí­sé­re­té­ben, ami­kor a kan­cel­lár a var­sói get­tó em­lék­mű­vé­nél térd­re eresz­ked­ve kért bo­csá­na­tot a né­met nép ne­vé­ben, nos én azt a fel­ada­tot kap­tam, hogy ku­tas­sak fel egy olyan csa­lá­dot, amely­ben a haj­da­ni nagy­apá­tól és apá­tól kér ma­gya­rá­za­tot a múlt­ról egy, az én kor­osz­tá­lyom­hoz tar­to­zó fi­a­tal­em­ber, meg­si­mí­tot­ta a fe­le­sé­ge ke­zét, volt, aki óvott at­tól, hogy ki le­gyen ez a fi­a­tal­em­ber, de be­le­vág­tam.

Hans Beifeld ezer­ki­lenc­száz­ti­zen­há­rom de­cem­ber nyol­ca­di­kán es­te nyolc óra tájt ér­ke­zett ha­za Mielkendorfba. A vo­na­tút Kielből két óra negy­ven per­cig tar­tott. Csak az is­ko­la­tás­ká­já­ba cso­ma­golt né­mi élel­met. Más­kor is így uta­zott ha­za a gim­ná­zi­u­mi ta­ní­tá­si szün­nap­okon a szü­le­i­hez. Szőr­me­sap­ká­ját, tás­ká­ját az ülé­sen hagy­ta, sé­tá­ra in­dult, is­me­rőst ke­re­sett a szom­szé­dos fül­ké­ben. A fér­fi­ak, az as­­szo­nyok, az öre­gek, a fi­a­ta­lok, akik ugyan­csak Mielkendorfba igye­kez­tek, gya­nak­vó te­kin­tet­tel kí­sér­ték. Mielkendorfnak hét­száz­ti­zen­nyolc la­ko­sa volt az elő­ző évi nép­szám­lá­lás sze­rint. Hans Beifeld fel­fe­de­zett az uta­sok kö­zött is­me­rős ar­co­kat, de a gya­nak­vó te­kin­te­tek, ame­lyek­kel nem­csak őt kí­sér­ték, de egy­mást is mé­re­get­ték, még ar­ra sem ad­tak le­he­tő­sé­get, hogy kö­szönt­se őket. A sür­göny­ben, ame­lyet a gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja adott át, az állt, hogy fe­ke­te ru­há­já­ban jöj­jön ha­za te­me­tés mi­att, ar­ról, hogy ki­nek a te­me­té­sé­re kell ha­za­u­taz­nia, sem­mi nem volt ki­ol­vas­ha­tó a sür­göny­ből. Az igaz­ga­tó csak an­­nyit mon­dott, hogy ő sem tud­ja, s ezt több­ször el­is­mé­tel­te. Ap­ja, a fa­lu ta­ní­tó­ja né­hány nap­pal előbb meg­lá­to­gat­ta. Két éj­sza­ká­ra Kiel egyik mér­sé­kelt ta­ri­fá­jú pan­zi­ó­já­ban szállt meg. Nagy sé­tá­kat tet­tek. A té­li ki­kö­tő­ben be­ha­va­zott fe­dél­ze­tű ki­sebb ha­jók, vé­dők­kel le­ta­kart vi­tor­lá­sok hor­go­nyoz­tak. A temp­lom­ban imát mond­tak. Ap­ja sem­mi je­lét nem ad­ta an­nak, hogy te­me­tés­re kell fel­ké­szül­ni. Majd szá­mol­jon be min­den­ről, ha vis­­sza­ér­ke­zik, mond­ta az igaz­ga­tó. Szi­go­rú, cvik­ke­res, fel­nyírt fri­zu­rá­jú fér­fiú volt, nád­pál­cá­ját su­hog­tat­va jár­kált a fo­lyo­só­kon, ami­kor azt mond­ta, hogy ha vis­­sza­jön, ad­jon szá­mot az uta­zá­sá­ról, Hans Beifeld úgy érez­te, hogy a sza­va­i­ban fa­han­gú rész­vét buj­kál, fa­han­gú, ez az igaz­ga­tó sza­va­já­rá­sa volt, tör­té­nel­met ta­ní­tott, fa­han­gú, mon­do­gat­ta, ami­kor a fe­le­lő di­ák mel­lé­be­szélt, hagy­ja ezt a fa­han­gú elő­adást, hol­nap­ra má­sol­ja ki a tan­könyv­ből a má­ra fel­adott lec­két, ez­zel már­is bu­kott­nak te­kin­tet­te a di­á­kot. Hans Beifeld fa­han­gú rész­vé­tet ér­zett az igaz­ga­tó sza­va­i­ban, mint­ha bi­zo­nyos vol­na, gon­dol­ta, hogy azért áll a sür­göny­ben a fe­ke­te öl­töny, mert a csa­lá­dom­ból te­met­nek va­la­kit.

Mi­köz­ben vé­gig­jár­ta a vo­nat­fül­ké­ket, a hoz­zá ha­son­ló­an fe­ke­té­be öl­tö­zött fér­fi­ak és nők egy-egy el­ej­tett sza­va el­árul­ta, hogy ők is ér­te­sí­tés­re utaz­nak ha­za Mielkendorfba. Óva­to­san mé­re­get­ték egy­mást, mint­ha so­ha­sem lát­ták vol­na még azt is, aki ugyan­ab­ban az ut­cá­ban la­kott. Hans Beifeld úgy érez­te, hogy a gya­nak­vás ak­kor is ott le­be­gett a ha­za­ren­delt mielkendorfiak kö­rül, ami­kor a vo­nat­ról le­száll­tak. Va­ló­szí­nű­leg ők sem kap­tak ma­gya­rá­za­tot a vá­rat­lan uta­zás­ra.

Ha­vas eső hul­lott. Hom­lo­ká­ba húz­ta a szőr­me­sap­ká­ját. Fel­haj­tot­ta a rö­vid bun­da gal­lér­ját.

A kér­dé­sé­re, hogy mi tör­tént, így kér­dez­te, pon­to­san mi tör­tént, apám? a pon­to­san ap­ja sza­va­já­rá­sa volt, azt a vá­laszt kap­ta, hogy szá­nal­mas ese­mény tör­tént, a szá­nal­mast két­szer meg­is­mé­tel­te, de mi, apám? ha­lál­ese­tet fe­dez­tek fel, fi­am, a fa­lu szé­lén az árok­ban ta­lál­tak egy holt­tes­tet fej nél­kül, lá­bak nél­kül, le­vág­va a vég­tag­ok, a ha­lott­kém meg tud­ta ál­la­pí­ta­ni a gyil­kos­ság fel­te­he­tő idő­pont­ját, tu­dod, mi az ali­bi? fe­jez­te be ap­ja a cvik­ke­re tisz­tí­tá­sát, Hans Beifeld tud­ta, nos a nyo­mo­zó ha­tó­sá­gok min­den la­kos ali­bi­jét meg akar­ják is­mer­ni, s te fo­god iga­zol­ni, hogy a gyil­kos­ság fel­té­te­le­zett idő­pont­já­ban ve­lem sé­tál­tál Kielben, ér­ted már? ér­tem, bó­lin­tott Hans Beifeld, mi­kor kell ezt iga­zol­nom? ha kér­dez­nek, mi­kor kér­dez­nek, kér­dez­te Hans Beifeld, azt nem tu­dom, fi­am, ez a ha­tó­sá­gok dol­ga, ér­ted? ér­tem, apám, Hans Beifeld ar­ra gon­dolt, ho­gyan szá­mol majd be mind­er­ről a gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­já­nak.

Na­gyon so­kan ha­lad­tak más­nap a tar­gon­ca mö­gött, ami­re a fe­ke­te le­pel­lel ta­kart ko­por­sót he­lyez­ték. A mielkendorfiak a je­len­lét­ük­kel kí­ván­ták bi­zo­nyí­ta­ni, nem­csak a rész­vé­tü­ket, azt is, hogy nem áll­nak a nyo­mo­zás út­já­ba. Hans Beifeld ap­ja ke­zét fog­va a hos­­szan kí­gyó­zó sor ele­jén ha­ladt. A szer­tar­tás irá­nyí­tói kér­ték fel az ap­ját, hogy az is­ko­la min­den­ki ál­tal jól is­mert és meg­be­csült igaz­ga­tó­ja­ként az élen ha­la­dók kö­zé áll­jon. Erő­sen szo­rí­tot­ták egy­más ke­zét. Hans Beifeld el­kép­zel­te, hogy a ko­por­só­ban ott a fej és vég­tag­ok nél­kü­li test, nem bor­zadt el, ér­de­kes­nek ta­lál­ta azt is, hogy egy ilyen fel­is­mer­he­tet­len ma­rad­vány mi­att kel­lett ne­ki meg a sok fa­lu­be­li­nek ha­za­u­taz­nia. Vis­­sza­em­lé­ke­zett ap­ja elő­ző es­ti sza­va­i­ra, szá­nal­mas, szá­nal­mas, gon­dol­ta, szá­nal­mas, hogy bú­csú­be­széd nél­kül eresz­tet­ték a ko­por­sót a gö­dör­be, szá­nal­mas, hogy a fa­lu la­ko­sai kö­zül sen­ki sem je­len­tett hi­ány­zó sze­mélyt, a me­net­ben azt sut­tog­ták, hogy a nyo­mo­zók a szom­széd fal­vak­ból sem kap­tak hírt el­tűnt sze­mé­lyek­ről, de ak­kor mi­ért vi­sel­ke­dik min­den­ki úgy, mint­ha kö­ze­li hoz­zá­tar­to­zó­ját kí­sér­né.

Ami­kor el­hagy­ták a te­me­tőt, egy ma­gas, szil­va­fe­jű fér­fi lé­pett hoz­zá­juk. Ap­ját is­me­rős­ként üd­vö­zöl­te. Meg­kér­dez­te Hans Beifeldtől, hol tar­tóz­ko­dott az el­múlt há­rom nap­ban. Ki tud­ja ezt iga­zol­ni, tet­te fel a kér­dést, mi­u­tán a vá­laszt meg­hall­gat­ta. Az osz­tály­tár­sa­im, az is­ko­la­igaz­ga­tóm és apám, aki meg­lá­to­ga­tott Kielben. Te­hát az édes­ap­ja a vá­ros­ban tar­tóz­ko­dott? Hans Beifeld ek­kor fog­ta fel, hogy az ap­ja ali­bi­jé­nek iga­zo­lá­sá­ra kel­lett sür­gő­sen ha­za­u­taz­nia.

A nyo­mo­zás min­den­re ki­ter­jed, mond­ta ott­hon az ap­ja, így van rend­jén, a ha­tó­sá­gok pa­ran­csok­ra mű­köd­nek, fő­kép­pen az igaz­ság­szol­gál­ta­tás, min­dig ügyelj rá, hogy biz­to­sítsd ma­gad, le­gyen ali­bid, ha el­ér­nek a szo­kat­lan ese­mé­nyek. Hans Beifeld bó­lo­ga­tott, ap­ja szo­ká­so­san szi­go­rú arc­cal tö­röl­get­te a cvik­ke­rét, úgy lát­ta, hogy ha­son­ló a te­kin­te­te a gim­ná­zi­u­mi igaz­ga­tó für­ké­sző te­kin­te­té­hez, de még­is más volt, mert a szi­go­rú­ság mel­lett fel­fe­de­zett az ap­ja te­kin­te­té­ben va­la­mit, de nem tud­ta meg­ne­vez­ni, hogy tu­laj­don­kép­pen mit, meg­ér­tet­tél, kér­dez­te, igen apám, ho­lott, mond­ta Hans Beifeld het­ven év­vel ké­sőbb Heinrichnek, az uno­ká­já­nak, csak jó­val ké­sőbb ér­tet­tem meg, hogy mit írt elő szá­mom­ra.

A te­me­tés után vis­­sza­tér­ve Kielbe csak an­­nyit mon­dott, je­len­tést té­ve igaz­ga­tó­já­nak, hogy egy te­me­tés­re kel­lett ha­za­u­taz­nia, amin Mielkendorf la­kói, le­szá­mít­va a já­ró­kép­te­len öre­ge­ket, a be­te­ge­ket és a kis­gye­re­ke­ket, egy­sé­ge­sen részt vet­tek, ami­kor het­ven év­vel ké­sőbb ezt is el­mond­ta az uno­ká­já­nak, azt nem tet­te hoz­zá, hogy a köl­csö­nös bi­zal­mat­lan­ság to­vább élt a fa­lu­ban, be­sur­rant a la­ká­sok­ba, még a temp­lom­ba is, min­den­ki ta­lá­nyo­kat lá­tott a szom­széd­já­ban is, aki­ben ott buj­kál­hat, ami­től sen­ki nem men­tes, a lé­lek sö­tét­sé­ge. A má­sok iránt ér­zett gya­nú Hans Beifeldet is oly­an­­nyi­ra el­kí­sér­te, hogy ami­kor négy év­vel ké­sőbb, ezer­ki­lenc­száz­ti­zen­hét­ben a gim­ná­zi­um utol­só osz­tá­lyá­ban vá­lasz­ta­nia kel­lett, hogy az írás­be­li dol­go­za­tá­ban egy élet­re szó­ló em­lék­ről vagy, így szólt a té­tel, a né­met had­se­reg di­cső­sé­ges üt­kö­ze­té­ről ír, az utób­bi té­telt vá­lasz­tot­ta, mert még min­dig élt ben­ne a fa­lu­já­ban be­lé­plán­tá­ló­dott gya­nú, an­nak el­le­né­re, hogy a va­sár­na­pi temp­lo­mi pré­di­ká­ci­ók­ban több­ször hall­hat­ta, és meg is fo­gad­ta, hogy az ima se­gít­het a ben­nünk lé­vő go­nosz­tól meg­sza­ba­dul­ni, de ő az ima el­le­né­re sem tud­ta fe­led­ni a fa­lu­be­li­ek egy­mást mé­re­ge­tő te­kin­te­tét, így hát a má­sik té­telt, a di­cső­sé­ges üt­kö­zet­ről szó­lót vá­lasz­tot­ta.

A gim­ná­zi­um könyv­tá­rá­ban vé­gig­bön­gész­te az elő­ző évi új­sá­go­kat, a jütlandi ten­ge­ri csa­tá­ban ara­tott győ­ze­lem­ről, az el­pusz­tí­tott an­gol ha­di­ha­jók, az el­pusz­tí­tott an­gol ten­ge­ré­szek szá­má­ról. A né­met vesz­te­sé­gek­ről nem szá­mol­tak be a hír­adás­ok. Ki­vá­ló je­gyet ka­pott a dol­go­zat­ra, eb­ben az is sze­re­pet ját­szott, gon­dol­ta, hogy le­ír­ta egy em­lé­két, mert ő is ott to­lon­gott az is­ko­la­tár­sai kö­zött, ami­kor az elő­ző esz­ten­dő­ben a győz­tes csa­tá­ból vis­­sza­tér­te­ket a ki­kö­tő­ben ös­­sze­gyűlt kieliek üdv­ri­val­gás­sal fo­gad­ták, a fe­dél­ze­ten fel­so­ra­ko­zott hő­sö­ket, di­cső ha­zánk fi­a­it, ír­ta a dol­go­zat­ban, együtt ün­ne­pel­tük.

Az érett­sé­gi utá­ni őszön, ami­kor a di­á­kok so­roz­ha­tók let­tek, az igaz­ga­tó, ez­út­tal cvik­ker nél­kül, szé­les kar­moz­du­la­tok­kal kí­sért bú­csú­be­szé­dé­ben azt kí­ván­ta út­ra­va­ló­ul, hogy le­gye­nek mél­tók a harc­té­ren azok­hoz a hő­sök­höz, akik­nek a ha­za­té­ré­sét nem­ré­gi­ben a ki­kö­tő­ben ün­ne­pel­ték. Ti­zen­nyol­can vo­nul­tunk be az osz­tály­ból, he­ten ma­rad­tunk élet­ben, mond­ta Hans Beifeld het­ven év­vel ké­sőbb az uno­ká­ja, Heinrich kér­dé­sé­re.

Ezer­ki­lenc­száz­nyolc­van­öt­ben, ami­kor a fő­szer­kesz­tő meg­bí­zá­sá­ra el­kezd­tem a ku­ta­tó­mun­kát, foly­tat­ta Heinrich Beifeld, a té­ma te­hát a múlt­tal va­ló szem­be­né­zés volt.

Csen­get­tek, Frau Beifeld ki­ment, hogy meg­néz­ze, ki az, Heinrich Beifeld ki­hasz­nál­va hogy ket­tes­ben ma­rad­tak Kellermann Gyu­ri­val, azt mond­ta, elő­ször a fe­le­sé­ge­met sem avat­tam be a ter­vem­be, hogy a nagy­apám és az apám fag­ga­tá­sá­val pró­bá­lom in­dí­ta­ni a cikk­so­ro­za­tot.

He­ten tér­tünk vis­­sza a há­bo­rú­ból, is­mé­tel­te meg Hans Beifeld nyolc­van­öt éve­sen az uno­ká­já­nak. El­ha­tá­roz­tuk, hogy nem fe­lej­tünk, nem hu­nyász­ko­dunk meg, ké­szü­lünk a jö­vő­re, vis­­sza­vá­gunk egy­szer.

A nagy­apám éle­te, mond­ta Heinrich Beifeld Kellermann Gyu­ri­nak, ak­kor vett for­du­la­tot, ami­kor a volt ka­to­na baj­tár­sai el­vit­ték a Hitlerjugend gyű­lé­sé­re. Lel­kes ak­ti­vis­ta­ként ő is ta­ní­tó lett, mint az ap­ja, egy­re fel­jebb ju­tott a gim­ná­zi­u­mi rang­lét­rán, a har­min­cas évek kö­ze­pén már osz­tály­fő­nök, az­tán igaz­ga­tó volt. Apám tíz­éves ko­rá­ban lett a Hitlerjugend tag­ja, gon­dol­hat­ja Herr Kellermann, hogy a cikk­so­ro­zat, ami­be be­le­vág­tam, szá­mom­ra nem egy­sze­rű­en szer­kesz­tő­sé­gi fel­adat volt. Ak­kor jött el az idő, hogy a csa­lá­dom múlt­ját meg­is­mer­jem.

Frau Beifeld vis­­sza­jött, a pos­tás volt, mond­ta, va­la­mi meg­hí­vót ho­zott ne­ked, jól van, mond­ta Heinrich Beifeld, hol is tar­tot­tam, for­dult Kellermann Gyu­ri­hoz, azt, ami azu­tán tör­tént, hogy a nagy­apám is­ko­la­igaz­ga­tó lett, már az apám mond­ta el, a nagy­apám köz­ben itt ült eb­ben a ka­ros­szék­ben, ahol most ma­ga ül, Herr Kellermann, az apám ab­ban ült, ahol most a fe­le­sé­gem, én meg ugyan­eb­ben a ka­ros­szék­ben, ahol ülök, rö­vi­de­sen el­ju­tunk Dok­tor Schützékhez, hi­szen ma­gát ez ér­dek­li, ha nem té­ve­dek, va­ló­ban, mond­ta óva­to­san Kellermann Gyu­ri, de min­den ér­de­kes, amit hal­lok, s ha­bár érez­te ma­gán Frau Beifeld te­kin­te­tét, szi­go­rú és át­ha­tó volt az as­­szony te­kin­te­te, mint­ha Kellermann Gyu­ri gon­do­la­ta­it ku­tat­ta vol­na, mint­ha na­gyon fon­tos lett vol­na szá­má­ra, hogy ez a ma­gyar mit érez most, mi­köz­ben a fér­jét hall­gat­ja, Kellermann Gyu­ri azon­ban nem őt, ha­nem Heinrich Beifeldet fi­gyel­te, kat­tog­ni kez­dett va­la­hol fe­let­tük a víz­ve­ze­ték, csa­pot nyit­hat­tak vagy a WC-le­hú­zót ránt­hat­ták túl va­la­me­lyik la­kás­ban, a kat­to­gás zú­gás­sá ol­dó­dott, mint­ha Heinrich Beifeld sza­va­i­nak kí­sé­rő­mu­zsi­ká­ja lett vol­na, jár­tam a csa­lá­dok múlt­já­ban ily mó­don, foly­tat­ta, nem esett ne­he­zem­re, mert nagy gya­kor­la­tot sze­rez­tem már a tény­fel­tá­ró új­ság­írás­ban, nem hoz­tam a fő­szer­kesz­tő tu­do­má­sá­ra, hogy azért is vál­lal­tam szí­ve­sen a fel­ada­tot, mert vég­re rá­bír­tam ma­gam, hogy a ma­gam múlt­ját, il­le­tő­leg a csa­lá­dom tör­té­ne­tét, hogy is mond­jam ön­nek, Herr Kellermann, mint­egy, igen, ez lesz a leg­jobb ki­fe­je­zés, mint­egy tényfeltárjam, pél­dá­ul azt is meg­tud­tam, nem a nagy­apám­tól, aki nyolc­van­öt éves ko­rá­ban egy agy­vér­zés után már nem em­lé­kez­he­tett min­den­re, ha­nem az apám­tól, aki még jó erő­ben volt hat­van éve­sen, ke­mény, igen ke­mény fér­fi volt, haj­da­ni ka­to­na­tiszt­ként, er­re még ki­té­rek, te­hát az apám em­lé­ke­zett vis­­sza rá, mert a Hitlerjugend tag­ja­ként fi­gye­lem­mel kí­sér­te a nagy­apám min­den tény­ke­dé­sét, vis­­sza­em­lé­ke­zett rá, hogy ezer­ki­lenc­száz­har­minc­ki­lenc­ben, ami­kor apám ti­zen­négy éves volt, a nagy­apám a gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja­ként érett­sé­gi írás­be­li fel­adat­nak a Hit­ler a né­met if­jú­ság pél­da­ké­pe, a nem­ze­ti­szo­ci­a­liz­mus esz­mé­i­nek fel­sőbb­ren­dű­sé­ge, vagy a had­se­re­günk le­győz­he­tet­len­sé­ge cí­mű té­te­le­ket ad­ta ki, apám az el­ső té­telt vá­lasz­tot­ta, ami­ért a nagy­apám igaz­ga­tó­ként di­csé­ret­ben ré­sze­sí­tet­te.

Tud­nia kell, hogy a nagy­apám a fog­ínye gyul­la­dá­sá­tól fo­lya­ma­to­san szen­ve­dett, fél­éven­ként ide járt Dok­tor Schütz ren­de­lő­jé­be ecse­te­lés­re. Apám úgy mond­ta, a nagy­apám úgy mond­ta el ne­ki, hogy ami­kor ezer­ki­lenc­száz­ti­zen­há­rom­ban kis­di­ák­ként ha­za­u­ta­zott Mielkendorfba a te­me­tés­re, meg­fer­tő­ző­dött a száj­üre­ge, a meg­cson­kí­tott holt­test, a min­den­kit el­érő gya­nú, min­den ta­lá­nyos volt, a fer­tő­zés is. Ál­lí­tó­lag töb­bek­nek meg­fer­tő­ző­dött va­la­mi is­me­ret­len kór ter­je­dé­sé­vel, ki­nek a lá­ba, ki­nek a gyom­ra. A fer­tő­zést apám örö­köl­te a nagy­apám­tól. Együtt jár­tak ke­ze­lés­re Dok­tor Schützhöz. Kü­lön­le­ges tink­tú­rá­val ecse­tel­te őket.

Heinrich Beifeld va­cso­ra után foly­tat­ta. Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven nya­rán, ami­kor ke­ze­lés­re ér­kez­tek, az egyik szo­bá­ból gye­rek­sí­rást hal­lot­tak. Apám a Hitlerjugend egyen­ru­há­ját vi­sel­te, nagy­apám a ci­vil ru­há­ján ho­rog­ke­resz­tes kar­sza­la­got. Ki­de­rült, hogy a Dok­tor az egyik le­zárt szo­bá­ban há­rom­ta­gú zsi­dó csa­lá­dot búj­tat. Nagy­apám azt mond­ta, Herr Dok­tor, is­mer­nie kell a ren­del­ke­zé­se­ket, ne­kem pe­dig kö­te­les­sé­gem a ren­del­ke­zé­se­ket be­tar­ta­ni. Ér­te­sí­tet­te a vá­ros­pa­rancs­nok­sá­got. Őri­zet­be vet­ték a zsi­dó csa­lá­dot. A Dok­tort és a fe­le­sé­gét is. Apám a ba­rá­ta­i­val rö­vi­de­sen vis­­sza­ér­ke­zett, ös­­sze­gyűj­töt­ték az ér­té­kes hol­mi­kat, bi­zony nagy dú­lást vé­gez­tünk, mond­ta el fag­ga­tá­som­ra sok év után az apám.

Heinrich Beifeld fel­állt, ki­szá­radt a szá­ja, vi­zet ivott, a fe­le­sé­ge le­akasz­tot­ta a fal­ról a ten­ge­rész­tisz­tek fo­tó­ját. Mu­tasd meg Herr Kellermannak, mond­ta, amit ne­kem me­sél­tél. Igen, igen, bó­lo­ga­tott Heinrich Beifeld, néz­ze csak, a ro­ham­osz­ta­go­sok bi­zo­nyá­ra a fo­tó­ra is rá­ta­pos­tak, be­tör­he­tett az üveg, vé­gig­kar­col­ta a ké­pet.

Őr­zök egy ré­gi le­ve­let, mond­ta Kellermann Gyu­ri, a nagy­bá­tyám be­szá­mol az utol­só lá­to­ga­tá­sá­ról Dok­tor Schütznél. A há­bo­rú ki­rob­ba­ná­sa­kor a nagy­bá­tyám ar­ról írt, hogy Dok­tor Schütz igen szkep­ti­kus volt a jö­vőt il­le­tő­en, azt mond­ta, ír­ta a nagy­bá­tyám, hogy ha­bár ő csak ha­jó­or­vos volt az elő­ző há­bo­rú­ban, de ta­nú­ja volt, hogy kö­vet­te a lel­ke­se­dést, a vak­buz­gó hi­tet a bu­kás, a ször­nyű kö­-vet­kez­mé­nyek­kel.

A Dok­tort és a fe­le­sé­gét el­vit­ték, foly­tat­ta Heinrich Beifeld. Nagy­apám ju­tal­mul meg­kap­ta ezt a la­kást. Nem so­roz­ták be, mert az el­ső há­bo­rú­ban re­pesz ér­te a lá­bát, bot­tal járt. Apá­mat negy­ven­négy­ben ren­del­ték be egy SS-osz­tag­hoz, ak­kor ti­zen­ki­lenc éves volt. Részt vett Ber­lin vé­del­mé­ben. Nyu­gat­ra me­ne­kült. Ame­ri­kai fog­ság­ban volt két évig. Egy idő után köny­ve­lő­ként he­lyez­ke­dett el. A nagy­apá­mat fel­füg­gesz­tet­ték a gim­ná­zi­um­ban, ké­sőbb ta­nár­ként vis­­sza­he­lyez­ték. Mind­er­ről én ad­dig, amíg ne­ki­vág­tam a cikk­so­ro­za­tom­nak, sem­mit sem tud­tam, de ha ön, Herr Kellermann Dok­tor Schützék nyo­ma­it ke­re­si, igen, mond­ta Kellermann Gyu­ri, Frau Beifeld új­ra te­át töl­tött, el kel­lett mon­da­nom az előz­mé­nye­ket, a kö­rül­mé­nye­ket ah­hoz, hogy va­la­mit meg­tud­jon a Doktorékról, mond­ta Heinrich Beifeld.

Kellermann Gyu­ri elő­ke­re­sett a há­ti­zsák­já­ból két fény­ké­pet. Frau Beifeld hosszan néz­te, is­te­nem, olyan idő­sek le­het­tek, mint most mi, a nagy­bá­tyám ké­szí­tet­te a Schütz há­zas­pár­ról, a má­sik er­ről a szo­bá­ról ké­szült, a be­ren­de­zés más, de a pi­a­ní­nó és a fo­tó a fa­lon fel­is­mer­he­tő, mond­ta Kellermann Gyu­ri, igen, mond­ta Frau Beifeld, a pi­a­ní­nót meg­tar­tot­ta az apó­som és Heinrich nagy­ap­ja. Ha ne­ked ne­héz er­ről be­szél­ni, for­dult a fér­jé­hez, majd én el­mon­dom, hogy Frau Schütz öt év­vel a há­bo­rú után itt járt. Ak­kor még mi nem él­tünk, de az apó­som, ami­kor a fér­jem fag­gat­ta, el­mond­ta.

Heinrich Beifeld ki­ment a szo­bá­ból.

Van­nak dol­gok, amik­ről ne­héz Heinrichnek be­szél­ni, mond­ta az as­­szony. Le­emelt egy köny­vet a polc­ról. Ezt a mun­kát szer­kesz­tet­tem, a múlt hó­nap­ban je­len­tet­te meg a ki­adóm. A szer­ző ne­ve ke­vés­sé is­mert. Ta­lá­lom­ra fel­ütött egy ol­dalt. Min­den fél­re­ér­té­sen alap­szik, ol­vas­ta, éve­kig dol­goz­tam en­nek a könyv­nek a ki­adá­sán, a fél­re­ér­té­sek­ről szól, ko­runk ál­ta­lá­nos fél­re­ér­té­se­i­ről, min­den kor, min­den gon­do­lat a vi­lág fél­re­ér­té­sé­ről szól, ol­vas­ta, nem­ze­dé­kek szen­ve­dé­se­i­nek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ba kezd­tem, a sok mil­lió sír­ból, a szel­lem sír­ja­i­ból sem ta­lál­tam magyarázatot…

Vis­­sza­tet­te a köny­vet a polc­ra.

Én is kö­vet­tem a fér­jem ér­zé­se­it, ami­kor a csa­lád­ja tör­té­ne­tét meg­is­mer­te, mond­ta, nos ma­gát job­ban ér­dek­li az, hogy Heinrich meg­tud­ta az ap­já­tól, hogy az apó­som a há­bo­rú után öt év­vel aj­tót nyi­tott Frau Schütznek, le­ül­tet­te itt, eb­ben a szo­bá­ban, az egy­ko­ri pi­a­ní­nó­ja mel­lé, a gon­do­zó­nő, aki Frau Schützöt ide­kí­sér­te, el­mond­ta, hogy a fel­je­len­tés után Dachauba de­por­tál­ták őket. A Dok­tor nem él­te túl, az as­­szonyt a há­bo­rú után hó­na­po­kig ke­zel­ték kór­ház­ban, on­nan ke­rült a men­hely­re. Volt egy-egy vi­lá­gos per­ce, meg tud­ta ad­ni az egy­ko­ri la­ká­suk cí­mét. Ül­dö­gélt itt, rá­is­mert a pi­a­ní­nó­ra, le­ütöt­te a bil­len­tyű­ket, így mond­ta az apó­som, Heinrichnek, ami­kor Frau Schütz ját­sza­ni kez­dett a pi­a­ní­nón, fel­pil­lan­tott és azt mond­ta, Carl ked­ven­ce volt az Al­leg­ro, a gon­do­zó­nő kön­­nye­zett, mond­ta el az apó­som. Heinrichet na­gyon meg­vi­sel­te a cikk­so­ro­zat, ha a fő­szer­kesz­tő­je tud­ta vol­na, hogy a sa­ját csa­lád­já­ról ír­ja, sze­rin­tem le­ál­lí­tot­ta vol­na, ne hig­­gye, hogy meg­nyu­go­dott, ami­kor a vé­gé­re járt a dol­gok­nak, ar­ra gon­dolt, hogy el kel­le­ne köl­töz­nünk eb­ből a la­kás­ból, rá­be­szél­tem, hogy ne a csa­lád­ja ne­vé­vel ad­ja ki a cikk­so­ro­za­tot. A fő­szer­kesz­tő ab­ban a lap­szám­ban in­dí­tot­ta el a té­mát A múlt, amely nem akar el­múl­ni cím­mel. Ak­ko­ri­ban Né­met­or­szág­ban húszmillióan néz­ték meg a Holokausztról szó­ló ame­ri­kai te­le­ví­zi­ós fil­met. Heinrich sok ol­va­sói le­ve­let ka­pott, a fő­szer­kesz­tő di­csé­ret­ben ré­sze­sí­tet­te, jót tett ve­lünk ez­zel a két fo­tó­val, Herr Kellermann, ma­guk tesz­nek ve­lem jót az­zal, amit el­mon­da­nak.

Heinrich Beifeld vis­­sza­jött. A fe­le­sé­ge oda­lé­pett hoz­zá, vál­lá­ra he­lyez­te a jobb ke­zét. Las­san a nya­ká­ig csúsz­tat­ta. A fér­fi át­fog­ta a de­re­kát. Áll­tak így, nem vé­ve tu­do­mást ar­ról, hogy más is van a szo­bá­ban. Kellermann Gyu­ri meg­kér­dez­te, ké­szít­het-e fo­tót a szo­bá­ról, a pi­a­ní­nó­ról, a fal­ra akasz­tott fény­kép­ről. Az, aki őt er­re az út­ra in­dí­tot­ta, va­la­mi­kor ma­ga is ját­szott a pi­a­ní­nó­ján Schu­ber­tet, mond­ta vol­na, de még­sem mond­ta.

Es­te a szo­bá­ja ab­la­ká­nál ar­ra gon­dolt, hogy a nagy­báty­ja is in­nen néz­te a ki­kö­tőt. Csend volt oda­kint. A hold fény­sá­vot hú­zott a ví­zen. Volt te­le­fon a szo­bá­ban. Elő­ke­res­te a név­je­gyet. A vo­nal túl­só vé­gén erő­tel­jes volt Marianne hang­ja.

Ki az?

Nem alud­tál már…?

Oh, egy fo­ga­dás­ról érkeztem… kon­fe­ren­cia után…

Mi­lyen kon­fe­ren­cia?

Hát a témám… a szokásos…

Örü­lök, hogy hal­lom a hangodat…

Én is örülök… mer­re jársz?...

Kielben va­gyok. Úgy ter­ve­zem, hogy reg­gel to­vább in­du­lok New Yorkba…

Ott mit keresel?...

Ugyan­azt, mint itt… Van ott egy Vanderbilt Múzeum…

Hal­lot­tam róla…

Utá­na ta­lán Cardiff…

Két hét múl­va Ber­lin­ben vagyok… konferencia… a Ho­tel Savoyban szál­lok meg… Átjöhetnél…

Ha úgy jön ki a lépés…

A re­cep­ci­ón ha­gyok üzenetet…

Jó lesz…

Örü­lök, hogy hívtál… aludj jól…

Te is…

Reg­gel el­sé­tál­tak a ki­kö­tő­ig.

A ko­rai vá­sár­lók kö­zül, akik a pék­sé­gek­be, cse­me­ge­üz­le­tek­be si­et­tek, töb­ben kö­szön­töt­ték Heinrich Beifeldet. Egy fi­a­tal­as­­szony meg­ál­lí­tot­ta, meg­kér­dez­te, mi­kor ol­vas­hat­ja az újabb cik­két. Kis­fiú ka­pasz­ko­dott a ke­zé­be, bá­mul­ta Kellermann Gyu­rit. A pi­ros há­ti­zsák fel­kel­tet­te az ér­dek­lő­dé­sét. A bá­csi ki­cso­da? kér­dez­te. A bá­csi a ba­rá­tom, mond­ta Heinrich Beifeld. Még nem lát­tam a bá­csit, hon­nan jött? Mes­­szi­ről, mond­ta a szer­kesz­tő. De hon­nan? Bu­da­pest, Ungarn. A kis­fiú töp­ren­gett, so­ká­ig bá­mul­ta a pi­ros há­ti­zsá­kot.

Be­me­gyünk a szer­kesz­tő­ség­be, le­má­sol­nék né­há­nyat a fo­tó­i­ból, ha nincs el­le­ne ki­fo­gá­sa, mond­ta Heinrich Beifeld. Eze­ken a koc­ka­kö­ve­ken jár­va több­ször fog­lal­koz­ta­tott, hogy a so­ká­ig is­me­ret­len múl­ta­mon já­rok. Azt hi­szem, et­től az ér­zés­től nem fo­gok már meg­sza­ba­dul­ni.

Vi­tor­lá­sok fu­tot­tak ki a ki­kö­tő­ből.

A fe­le­sé­ge bi­zo­nyá­ra so­kat se­gí­tett, mond­ta Kellermann Gyu­ri.

So­kat, de meg­is­mer­tem olyan ese­mé­nye­ket is, ame­lye­ket még ve­le sem osz­tot­tam meg. A cikk­so­ro­za­tom­ban sem ír­tam meg.

Kellermann Gyu­ri fény­ké­pe­ket ké­szí­tett. Meg­kér­te Heinrich Beifeldet, áll­jon az egyik mó­ló­hoz, hogy a hát­tér­ben lát­ha­tók le­gye­nek a jach­tok.

Da­ruk ra­kod­tak te­her­kom­pok­ra. Vil­log­tak a sár­ga mun­kás­mel­lé­nyek a nap­fény­ben.

Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb ki­kö­tő­je, mond­ta büsz­kén Heinrich Beifeld. Hit­ler is járt itt, ami­kor a ha­tal­mas re­pü­lő­gép anya­ha­jót, a Graf Zep­pe­lint víz­re bo­csá­tot­ták.

A Schlossgartennél meg­áll­tak.

Itt ját­szot­tam gye­rek­ként. Sok ko­rom­be­lit is­mer­tem, a szü­le­i­ket is.

Kellermann Gyu­ri­ban fel­vil­lant, hogy a nagy­báty­ja az egyik le­ve­lé­ben írt a park­ban ját­szó gye­re­kek­ről. Ha él­nek még, ta­lán itt sé­tál­nak.

Sok idős em­ber kö­szön­töt­te a park­nál is Heinrich Beifeldet.

El­sé­tál­tak a Szent Mi­klós-temp­lom­hoz.

Heinrich Beifeld meg­mu­tat­ta az 1515-ből va­ló ol­tár­ké­pet. El­ma­gya­ráz­ta, mi lát­ha­tó a trip­ti­cho­non.

So­kan búj­tak meg itt, ami­kor a há­bo­rú vé­gén vé­del­met ke­res­tek. Tud­ja, Herr Kellermann, aki egy­szer meg­éget­te az uj­ját, az vi­gyáz, mond­ta min­den át­me­net nél­kül, hát még aki kétszer… Apá­mat ak­kor so­roz­ták be ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­négy nya­rán, ami­kor a Hit­ler-el­le­nes me­rény­let ku­dar­cot val­lott. A Stauffenberg-akcióról hal­lot­tam, je­gyez­te meg Kellermann Gyu­ri. Két­száz tisz­tet vé­gez­tek ki, öt­ezer csa­lád­ta­got és is­me­rőst de­por­tál­tak, foly­tat­ta Heinrich Beifeld, apám azok kö­zé a fi­a­tal tar­ta­lé­ko­sok kö­zé ke­rült, akik­nek Hit­ler előtt kel­lett es­küt ten­ni, élet­re-ha­lál­ra har­co­lok Né­met­or­szág­ért és a Führerét, így szólt az es­kü­szö­veg. Weimarba ke­rült fo­goly­tá­bor­ba. Az ame­ri­ka­i­ak el­vit­tek több száz tisz­tet és egy­ko­ri ma­gas be­osz­tá­sú ci­vilt Buchenwaldba, hogy lás­sák, mi tör­tént a tá­bo­rok­ban. Még ez­ré­vel he­ver­tek a te­me­tet­len holt­tes­tek. Kot­ró­gé­pek­kel tol­ták a hul­lá­kat az ár­kok­ba. Ami­kor apám ezt ne­kem húsz év­vel ké­sőbb el­mond­ta, a nagy­apám ép­pen be­lé­pett a szo­bá­ba. Azt mond­ta a fi­á­nak, ez nem le­het igaz. Apám hall­ga­tott, az­tán azt fe­lel­te, ro­had­jon meg az egész vi­lág, igaz­ga­tó úr, de azt ne hig­­gye, Herr Kellermann, hogy én nem sze­ret­tem az apá­mat és a nagy­apá­mat. Le­má­sol­juk a szer­kesz­tő­ség­ben a fo­tó­it. Utá­na­né­zek az Al­va út­já­nak. Ta­lán tu­dok Cornelius Vanderbiltről is egy szto­rit ka­nya­rin­ta­ni.

A ki­kö­tői nap­lók­ból hi­á­nyoz­tak az ezer­ki­lenc­száz­har­minc­hár­mas, az ezer­ki­lenc­száz­har­minc­ki­len­ces és az ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­ötös ada­tok ol­da­lai.

 

------

Részlet a Kalligram Kiadónál megjelenő regényből.