Bagi Zsolt nem vi­tá­zik. Ha vi­táz­na, a ta­nul­má­nya­in át­íve­lő nagy­sza­bá­sú po­li­ti­ka­fi­lo­zó­fi­ai be­lá­tá­sai sem len­né­nek töb­bek, mint bi­zo­nyos elő­re adott uni­ver­zá­lis em­be­ri jo­gok kor­sze­rűt­len re­ci­tá­ci­ói. Ha a vi­tá­zó ugyan­is nem akar úgy jár­ni, mint Ak­hil­le­usz Lewis Carroll ki­vé­te­le­sen szel­le­mes írá­sá­ban, jól te­szi, ha leg­alább egy uni­ver­zá­lis tör­vény igaz­sá­gá­ban meg­egye­zik vitapartnerével.¹ A po­li­ti­ka te­ré­ben vi­tá­zók ez­zel együtt jól te­szik, ha meg­egyez­nek bi­zo­nyos em­be­ri jo­gok ér­vé­nyes­sé­gé­ben. Bagi sze­rint nem hi­szünk már elő­re adott uni­ver­zá­lis em­be­ri jo­gok­ban, ezért azok­ra hi­vat­koz­ni hi­á­ba­va­ló, üres dog­ma­tiz­mus. Rá­adá­sul van­nak po­li­ti­kai cso­por­to­su­lá­sok, ame­lye­ket úgy tű­nik, sen­ki nem fog meg­győz­ni egy ilyen vi­ta ke­re­te­in be­lül. Ve­lük szem­ben nem iga­zán le­het sem­mi elő­re adott­ra hi­vat­koz­ni. Vi­szont ha nem si­ke­rül meg­egyez­ni sem­mi ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű­ben, ak­kor min­den ál­lás­pont csak mint egyé­ni vé­le­mény ve­he­tő szám­ba. A vi­ták így pusz­ta szó­pár­bajok lesz­nek, ahol nem az ál­lás­pont­ok ko­he­ren­ci­á­ja vagy igaz­sá­gos­sá­ga dönt, ha­nem a meg­fo­gal­ma­zás szel­le­mes­sé­ge és a né­ző­kö­zön­ség szó­ra­ko­zá­sa. (In­nen néz­ve egy­ér­tel­mű a populizmus el­söp­rő si­ke­re.)

      Fi­lo­zó­fus ilyen pár­baj­ban csak ve­szít­het: míg a szel­le­mes­ség szin­te min­dig a gyors, sza­bad és eset­le­ges as­­szo­ci­á­ci­ó­kon mú­lik, ad­dig „a fi­lo­zó­fi­ai szö­veg cse­le” en­nek pont az el­len­ke­ző­je: a fi­lo­zó­fus – és úgy tű­nik, eb­ben az in­kább szak­tu­dós hoz­zá­ál­lá­sú fi­lo­zó­fu­sok is egyet­ért­het­nek – in­kább mi­nél több fo­gal­mi ap­ró­sá­got el­kü­lö­nít­ve ku­tat, mu­tat fel vagy konst­ru­ál szük­ség­sze­rű ös­­sze­füg­gé­se­ket.

      Bagi cél­ki­tű­zé­se – il­let­ve ko­runk ta­lán egyik fon­tos fi­lo­zó­fi­ai ki­hí­vá­sa – ta­lán in­nen te­kint­ve lát­ha­tó a leg­tisz­táb­ban. A kér­dés te­hát: ho­gyan mu­tas­sunk fel ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű, nagy (je­len eset­ben po­li­ti­kai) ös­­sze­füg­gé­se­ket anél­kül, hogy azt csak mint vé­le­ményt bí­rál­nák el? A meg­ol­dás per­sze egy nagy ös­­sze­füg­gés, amely ra­di­ká­lis szem­lé­let­vál­tás ered­mé­nye. Ez az ös­­sze­füg­gés – mint Bagi sze­rint min­den fi­lo­zó­fi­ai be­lá­tás – „par­cel­lák­tól, sőt front­vo­na­lak­tól ter­hes”. Néz­zük hát, hol so­ra­koz­nak ezek a front­vo­na­lak, és hogy mely szom­szé­dos fron­to­kon van eset­leg ál­ló­há­bo­rú.

De mi­ért is nem hi­szünk uni­ver­zá­lis em­be­ri jo­gok­ban? A vá­lasz a ta­nul­má­nyok hát­te­ré­ben kör­vo­na­la­zó­dó erős kor­di­ag­nó­zis­ban ke­re­sen­dő. Elő­ször is adott a modernitás nagy pro­jekt­je, és an­nak kö­zép­pont­já­ban az esz­té­ti­kai-kul­tu­rá­lis ne­ve­lés ál­tal ön­ma­gát meg­ha­tá­roz­ni ké­pes szub­jek­tum, amely épp ezen ön­meg­ha­tá­ro­zá­sa ré­vén éb­red rá az úgy­ne­ve­zett „uni­ver­zá­lis em­be­ri­re” (vagy más­képp: ar­ra, ami min­den­ki­ben közös).² A pro­jekt Bagi kor­di­ag­nó­zi­sa sze­rint min­den as­pek­tu­sá­ban bu­kott­nak te­kint­he­tő. Az esz­té­ti­kai ne­ve­lés ha­gyo­má­nyos (a klas­­szi­kus né­met fi­lo­zó­fi­á­ban ki­dol­go­zott) mo­dell­je sze­rint az ön­meg­ha­tá­ro­zás köz­ben a szub­jek­tum nem tá­masz­ko­dik sem­mi elő­re adott­ra. Esze­rint a szub­jek­tum sa­ját egye­di­sé­gé­nek meg­ha­tá­ro­zá­sa köz­ben egy­részt nem te­kint­he­ti sem a prob­lé­ma­me­zőt, sem a fo­gal­mi ke­re­tet, sem a vég­célt adott­nak. Az el­vá­rás te­hát az, hogy az ön­meg­ha­tá­ro­zás konst­ruk­tív le­gyen. Vi­szont a klas­­szi­kus né­met fi­lo­zó­fia meg­ol­dá­sai mind be­le­es­tek ab­ba a hi­bá­ba, hogy adott­nak vet­ték a füg­get­len­ség egy sa­já­tos fel­fo­gá­sát, és an­nak prob­lé­ma­me­ze­jé­ben mo­zog­tak (24.).

      Rá­adá­sul az esz­té­ti­kai-kul­tu­rá­lis ne­ve­lés öt­le­té­re a kor­társ po­li­ti­kai kö­zeg­ben a leg­gya­ko­ribb re­ak­ció a mély szkep­szis: in­nen te­kint­ve az úgy­ne­ve­zett Bildung leg­fel­jebb „le­he­tet­len­nek, el­gon­dol­ha­tat­lan­nak, el­kép­zel­he­tet­len­nek, vé­gül pe­dig ne­vet­sé­ges­nek” (33.) ne­vez­he­tő csu­pán. A szkep­szis egyik fő oka, hogy úgy tű­nik, az au­to­nóm­nak vélt mű­vé­sze­tek­ről csak „kí­vül­ről okt­ro­jált zsar­no­ki né­ző­pont” (46.) fe­lől le­het el­vár­ni az egye­te­mes­ség­re va­ló ne­ve­lést. E zsar­no­ki né­ző­pont­ok – ál­lít­ják az au­to­nóm mű­vé­sze­tek har­cos vé­del­me­zői – ad hoc ide­o­ló­gi­ai bi­zott­sá­gok vé­le­mé­nyét igye­kez­nek rá­eről­tet­ni a már eman­ci­pált, füg­get­len és egy­sé­ges iro­da­lom­ra. (Bagi meg­jegy­zi, hogy ez a szem­lé­let sú­lyos té­ve­dé­sen ala­pul: az egy­sé­ges iro­dal­mat épp a mo­dern­ség szó­ban for­gó pro­jekt­je ter­mel­te ki és tar­tot­ta fenn, nél­kü­le ar­ról nem is be­szél­he­tünk.) Vi­szont egye­te­mes­ség­igény nél­kül – épp­úgy, mint a fent vá­zolt po­li­ti­kai vi­ták­ban – az esz­té­ti­ka és a kul­tú­ra is csak kü­lön­bö­ző vé­le­mé­nyek szó­pár­ba­ja ma­rad. Te­hát el­ső kör­ben úgy tű­nik, hogy egye­te­mes­ség nél­kül nincs ne­ve­lés (nincs mi­re és nincs kit ne­vel­ni), anél­kül pe­dig le­he­tet­len a mo­dern ér­tel­mé­ben vett ön­meg­ha­tá­ro­zás.

      Bagi sze­rint töb­bek kö­zött a modernitás bu­ká­sá­nak kö­szön­he­tő az a le­han­go­ló kép, ame­lyet ko­runk po­li­ti­kai te­ré­ről fest. A jel­lem­ző po­li­ti­kai ágen­sek a rend­szer­vál­tás utá­ni im­po­tens ér­tel­mi­ség, a „so­pán­ko­dó” tö­meg, il­let­ve a ci­ni­ku­san po­pu­lis­ta vagy posztfasiszta beállítódású in­téz­mé­nyes po­li­ti­ka. Bagi az ér­tel­mi­ség út­ja­it Petri Mi­zant­róp-for­dí­tá­sá­nak re­mek elem­zé­sé­vel mu­tat­ja be. Adott egy­részt Alceste, a „po­li­ti­kai mi­zant­róp” út­ja, aki (a rend­szer­vál­tás után lét­re­jött de­mok­rá­cia ál­tal) elő­re adott­nak vélt, uni­ver­zá­lis em­be­ri jo­gok és eré­nyek fe­lől íté­li el a po­li­ti­ka bak­lö­vé­se­it, ez­ál­tal von­va ki ma­gát a po­li­ti­kai élet egé­szé­ből. A mi­zant­róp az esz­té­ti­kai-kul­tu­rá­lis ne­ve­lés in­téz­mé­nye hí­ján vi­szont csu­pán sznob „íz­lés­dik­tá­tor”. Más­részt adott Philinte út­ja, aki­nek kö­ve­tői el­ve­tik az uni­ver­za­li­tás igé­nyét, és a po­li­ti­ká­hoz egy­faj­ta iro­ni­kus tár­sal­gó­ként vi­szo­nyul­nak. Az ő po­li­ti­kai ál­lás­pont­juk vi­szont pusz­tán egy vé­le­mény ma­rad a sok kö­zül, az­az el­vi ala­pon nem ké­pe­sek sem­mi­lyen kri­ti­kai re­ak­ci­ó­ra. Mel­lé­jük so­ra­koz­tat­ja fel Bagi Ná­das-kri­ti­ká­já­ban a so­pán­ko­dó de­mok­ra­tá­kat, akik sze­rint a „dol­gok ros­­szul, na­gyon ros­­szul men­nek, egy­re ros­­szab­bul, nap­ról nap­ra ros­­szab­bul” (82.). Az ő éle­tük – és po­li­ti­kai nyel­vük – az ál­lan­dó fe­nye­ge­té­sek el­ke­rü­lé­sé­re ren­dez­ke­dett be, ez­ál­tal el­há­rít­va a leg­na­gyobb fe­nye­ge­tést, a fe­le­lős­sé­get. Ők so­sem cse­lek­sze­nek, csak a raj­tuk kí­vül ál­ló egy­re le­han­go­lóbb kö­rül­mé­nye­ket pró­bál­ják a le­he­tő leg­na­gyobb mér­ték­ben el­ke­rül­ni.

      Mind­ezek mel­lett az in­téz­mé­nyes po­li­ti­ka je­len­tős ré­sze „prog­ram és vá­lasz­tá­si ígé­ret nél­kül” (155.) pá­lyá­zik a „po­li­ti­kai kép­ze­le­tünk­re”. Bagi Rancičre-t idéz­ve ál­lít­ja, hogy im­már a ma­gyar po­li­ti­ka is az ígé­re­tek utá­ni kor­ba lé­pett. A di­ag­nó­zis sze­rint a ha­ta­lom el­osz­tá­sá­hoz sem­mi kö­ze a kö­zös­sé­gek­nek és a so­ka­ság­nak; az­az sem­mi kö­ze a ha­ta­lom­hoz a po­ten­ci­á­lis tö­me­gek­nek. Eb­ben a kö­zeg­ben bát­ran mű­vel­he­tünk „szek­tás­po­li­ti­kát”: a po­li­ti­zá­lást ki­me­rí­ti, hogy a kép­ze­le­tünk­höz leg­in­kább il­lő párt­ra ad­juk a voksunkat.³ A so­pán­ko­dás mel­lett a po­li­ti­kai kép­ze­le­tek pi­a­cán szé­les kí­ná­lat­tal szem­be­sü­lünk (ahogy egye­sek or­szá­ga job­ban tel­je­sít, má­so­ké tönk­re­ment, a har­ma­di­két et­ni­kai bű­nö­zés sújt­ja, másokéban⁴ vis­­sza­tért a ká­dár­iz­mus).

      Angela Merkel be­szé­de kap­csán jegy­zi meg Bagi, hogy a hu­sza­dik szá­za­di nagy dik­ta­tú­rák utá­ni res­ta­u­rá­ció ko­rá­nak „hi­pok­ri­ta multikulturalizmusát” im­már a mainstream po­li­ti­ká­ban is fel­vál­tot­ta a nyílt ci­niz­mus. A hi­pok­ri­ta kor a „má­sik­hoz va­ló vi­szonyt a leg­jobb eset­ben is csu­pán to­le­ran­ci­a­ként, nem pe­dig fe­le­lős­ség­ként gon­dol­ta el” (134.). A hi­pok­ri­ta kor a multikulturalizmust a tár­sal­gá­si kul­tú­rá­hoz ha­son­ló mó­don mű­ve­li. Ahogy Montaigne-t idé­zi: „sem­mi­lyen hi­e­de­lem nem sért, bár­men­­nyi­re el­len­té­tes is le­gyen az enyém­mel” (48.). Eköz­ben a ci­ni­kus köz­be­széd már „meg sem pró­bál­ja fenn­tar­ta­ni üres hu­ma­niz­mu­sá­nak lát­sza­tát” (134.).

      Eb­ben a de­ka­dens po­li­ti­kai kö­zeg­ben vi­szont a szél­ső­jobb kor­társ meg­tes­te­sí­tő­je, az úgy­ne­ve­zett poszt­fa­siz­mus cso­dá­la­tos erő­re ka­pott. Bagi a poszt­fa­siz­mus fo­gal­mát Ta­más Gás­pár Mik­lós öt­le­te alap­ján fej­lesz­ti to­vább (19.). El­ső­sor­ban a fa­siz­mus ezen új for­má­ja „anti-totalitárius”, az­az „egy­ál­ta­lán nem ér­dek­lő­dik az egy­ség iránt”. A mai szél­ső­jobb­ol­da­li po­li­ti­kai erők nem kí­ván­nak egy­párt­rend­szert ki­ala­kí­ta­ni, sőt a li­be­rá­lis de­mok­rá­cia esz­kö­ze­it hasz­nál­ják cél­ja­ik el­éré­sé­hez. A „poszt­fa­siz­mus to­le­ráns, és a ma­ga szá­má­ra is to­le­ran­ci­át kö­ve­tel” (19.). Más­részt a poszt­fa­siz­mus nem-hi­e­rar­chi­kus, az­az csak a „mi és az ők” kü­lönb­sé­ge ér­dek­li, és alap­já­ban vé­ve az em­be­rek köz­ti ter­mé­sze­tes kü­lönb­sé­gek el­fo­ga­dá­sá­val – az egyet­len, amit a fa­siz­mus­tól örö­költ – is csak ezt kí­ván­ja alá­tá­masz­ta­ni. A fent tár­gyalt okok (a ne­ve­lés le­he­tet­len­sé­ge, az elő­re adott­ság dog­ma­tiz­mu­sa, a nyílt ci­niz­mus) mi­att a poszt­fa­siz­mus­nak nem el­len­fe­le sen­ki, aki a mo­dern fel­fo­gás em­be­ri uni­ver­za­li­tá­sá­ra hi­vat­ko­zik. Más­képp mond­va: a poszt­fa­siz­mus meg­ta­nul­ta ki­hasz­nál­ni mind a modernitás bu­ká­sát, mind az ar­ra adott kor­rek­ci­ós ja­vas­la­to­kat. Más­részt a poszt­fa­siz­mus nem ide­o­lo­gi­kus, az­az nem ren­del­ke­zik ko­he­rens vagy leg­alább­is kon­zisz­tens esz­me­rend­szer­rel. Úgy is mond­hat­nánk: a poszt­fa­siz­mus be van olt­va a po­li­ti­kai vi­ta el­len.

      Vi­szont a poszt­fa­siz­mus Bagi sze­rint ren­del­ke­zik egy fon­tos előn­­nyel a töb­bi fel­so­rolt szem­lé­let­mód­hoz ké­pest: az egyet­len „pro­duk­tív” vá­lasz­lé­pés a mo­dern bu­ká­sá­ra. Ahogy lát­tuk, a töb­bi­ek vagy fel­té­tel nél­kül ra­gasz­kod­nak az elő­re adott­nak vélt uni­ver­za­li­tás­hoz vagy em­be­ri kü­lönb­sé­gek­hez, vagy a tár­sal­gá­si kul­tú­ra kö­zöm­bös­sé­gé­vel te­kin­te­nek a po­li­ti­kai „vé­le­mé­nyek­re”. A poszt­fa­siz­mus pro­duk­ti­vi­tá­sa ab­ban áll, hogy „nem rep­ro­du­kál­ja a tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­ge­ket, ha­nem lét­re­hoz­za a tár­sa­da­lom új­faj­ta de­zin­teg­rá­ci­ó­ját” (20.).

Úgy tű­nik, a tö­me­gek­nek azért még­is van egy ke­vés in­do­ka a so­pán­ko­dás­ra: nem elég, hogy a ha­tal­mi erők tő­lük tel­je­sen füg­get­le­nül vé­gez­nek „ön­moz­gást”, de még az in­téz­mé­nyes po­li­ti­kai be­széd is kü­lön­bö­ző ér­de­kek men­tén szét­sza­ka­do­zott pusz­ta so­ka­ság­ként vagy kö­zöm­bös „mas­­sza­ként” ha­tá­roz­za meg őket. A tö­me­gek­ről ál­ta­lá­ban a tár­sal­gók el­ső as­­szo­ci­á­ci­ó­ja az „arc­ta­lan tö­meg”. (Sőt, a tö­meg már-már egyet je­lent az ön­ma­gát fel­szá­mo­ló csür­hé­vel.) A di­ag­nó­zis sze­rint ko­runk tö­me­gei „dezintegráltak”.

      Pe­dig úgy tű­nik, hogy több mint egy év­szá­za­da a tö­me­gek ko­rát él­jük. Bagi egyet­ért Alain Badiou kor­di­ag­nó­zi­sá­val, és a hu­sza­dik szá­za­dot nem mint az utó­pi­ák ko­rát „ol­vas­sa”; az­az a hu­sza­dik szá­za­dot nem utó­pi­kus jö­vő­ké­pek konstituálják, va­gyis nem le­het azt úgy fel­fog­ni, mint az utó­pi­ák meg­va­ló­sí­tá­sai ál­tal az egye­te­mes em­be­ri kér­dé­sek­re adott rossz vá­la­szok so­ro­za­tát. A hu­sza­dik szá­zad jel­lem­ző kér­dé­se Badiou sze­rint in­kább: „Ho­gyan hoz­zuk lét­re a va­ló­sá­got itt és most?” (163.) Az utó­pia eb­ből a szem­pont­ból pusz­ta „re­to­ri­kus esz­köz”, amely csak el­ad­ha­tó­vá te­szi a tet­tek­re va­ló fel­szó­lí­tá­so­kat. A hu­sza­dik szá­zad vé­gi rö­vid res­ta­u­rá­ci­ós kor (Bagi sza­va­i­val „a for­ra­da­lom­tól va­ló iszo­nyo­dás kor­sza­ka”) után vi­szont ko­ránt­sem olyan nyil­ván­va­ló, hogy a hu­sza­dik szá­zad hi­bá­i­nak új­ra­élé­sét olyan kön­­nyű vol­na el­ke­rül­ni. Ma „min­den ed­di­gi­nél na­gyobb ká­osz­ban ta­lál­ko­zunk új­ra a tö­me­gek­kel” (166.); egyes tö­me­gek egy­re szél­ső­sé­ge­sebb etnicista, na­ci­o­na­lis­ta (lásd még: posztfasiszta) cso­por­to­su­lá­sok­ban mun­kál­kod­nak „min­den alap el­bon­tá­sán”. A ki­hí­vás egy­ér­tel­mű: el kell szá­mol­nunk a tö­me­gek­kel úgy, hogy fi­gye­lem­be ves­­szük a mo­dern bu­ká­sát: va­ló­ban konst­ruk­tív­vá kell vál­nunk, de nem vál­ha­tunk a ter­mé­sze­tes kü­lönb­sé­gek ta­ná­nak meg­ala­po­zó­já­vá. A cél egy olyan tár­sa­da­lom­fi­lo­zó­fi­ai mo­dell, amely „tö­ké­le­te­sen al­kal­mat­lan a fa­siz­mus cél­ja­i­ra” (20.).

      A meg­ol­dás­hoz Bagi szá­mos le­he­tő­ség kö­rül­já­rá­sa után Althusser és ta­nít­vá­nyi kö­ré­nek (Rancičre, Badiou) pro­duk­tív fi­lo­zó­fi­ai be­lá­tá­sa­it érint­ve Spi­no­za ha­ta­lom­el­mé­le­té­vel jut el. A mo­dern­ség há­rom köz­pon­ti ele­mé­ből (uni­ver­za­li­tás, ön­meg­ha­tá­ro­zás, ne­ve­lés) Althusser és kö­ve­tői pusz­tán az ön­meg­ha­tá­ro­zást tart­ják meg, an­nak lo­ká­lis jel­le­gét hang­sú­lyoz­va. Ahogy fent lát­tuk, a klas­­szi­kus né­met fi­lo­zó­fi­á­nak so­sem si­ke­rült az ön­meg­ha­tá­ro­zás he­lyes karakterizációja (ugyan­is azok mind a füg­get­len­ség egy sa­já­tos, adott­nak vélt prob­lé­ma­me­ze­jé­ben mo­zog­tak). Az althusseriánus el­mé­let sze­rint vi­szont a szub­jek­tum ma­ga konst­ru­ál­ja meg az ön­meg­ha­tá­ro­zás fo­gal­mi ke­re­te­it, és csak ezen fo­gal­mi ke­re­ten be­lül azo­no­sít­ja a ma­ga prob­lé­ma­me­ze­jét, amely ál­tal a tár­sa­da­lom hely­ze­te (adott eset­ben vál­sá­ga) ér­tel­mez­he­tő­vé vá­lik, itt és most, az­az lo­ká­li­san. Az iga­zán konst­ruk­tív ön­meg­ha­tá­ro­zás egy „olyan kér­dés­re adott vá­lasz, ame­lyet még nem tet­tek fel”. Ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a lokalitás ezen fel­fo­gá­sa – amely Bagi szá­má­ra köz­pon­ti és az egész kö­tet ko­he­ren­ci­á­ját meg­te­rem­tő fo­ga­lom – (Bagi szel­le­mes ana­ló­gi­á­já­val él­ve) nem az ab­szo­lút tér mo­dell­jét kö­ve­ti, ha­nem sok­kal in­kább relacionális: az, ami lo­ká­lis, so­sem egy elő­re adott tér ele­me, ha­nem egy hely lokalitása an­nak a töb­bi hely­hez va­ló re­lá­ci­ó­ja ál­tal konst­ru­á­ló­dik:

      „Lo­ká­lis a meg­ha­tá­ro­zás […] ha in­di­vi­du­á­lis vi­szo­nyok ál­tal ha­tá­roz meg, nem pe­dig glo­bá­lis vagy uni­ver­zá­lis tör­vény­sze­rű­sé­gek alap­ján, amely­nek a meg­ha­tá­ro­zott va­la­mely ese­te len­ne.” (25.)

      Az így fel­fo­gott lo­ká­lis ön­meg­ha­tá­ro­zás vi­szont ön­ma­gá­ban még bi­zo­nyos re­le­váns kér­dé­sek­kel nem szá­mol el, ha Bagival együtt a tár­sa­da­lom ön­meg­ha­tá­ro­zá­sa­ként ért­jük. Pél­dá­ul: a klas­­szi­kus né­met fi­lo­zó­fia mo­dell­jei azért nem vol­tak konst­ruk­tí­vak, mert elő­re adott­nak vet­ték a füg­get­len­ség egy sa­já­tos ér­tel­me­zé­sét. Ez ed­dig rend­ben is van, vi­szont ak­kor mi a stá­tu­sza a po­li­ti­ka- vagy tár­sa­da­lom­fi­lo­zó­fia fun­da­men­tá­lis kér­dé­se­i­nek? A kö­vet­ke­zők­re gon­do­lok (a lis­ta per­sze nem ki­me­rí­tő): „Ho­gyan él­jünk együtt?” „Kik al­kot­ják a tár­sa­dal­mat?” (Va­la­mi­lyen elő­re adott sze­mély­fo­ga­lom nél­kül ne­héz el­dön­te­ni, hogy pél­dá­ul ál­la­tok, szá­mí­tó­gé­pek vagy víz­for­ra­lók mi­ért nem szá­mí­ta­nak a vég­ső konst­ruk­ci­ó­ba.) Az el­ső eset­ben a kér­dés fun­da­men­tá­lis, te­hát min­den he­lyen és idő­ben fel­te­szik (már ahol po­li­ti­kai tár­sa­da­lom­ról be­szél­he­tünk). A má­so­dik kér­dés szin­tén fun­da­men­tá­lis, an­­nyi­ban, hogy rá­vi­lá­gít ar­ra, hogy leg­alább a po­li­ti­kai ágen­sek fo­gal­mát elő­re el kell döntenünk.⁵

      Bagi az Althusser-tanítványok kö­zül mind Rancičre, mind Badiou kor­di­ag­nó­zi­sá­ról és pro­duk­tív fi­lo­zó­fi­ai szem­lé­le­té­ről el­is­me­rő han­gon be­szél, és ki­áll azok tar­tal­ma mel­lett. Vi­szont Badiou vál­ság­ke­ze­lő ja­vas­la­tát már-már po­le­mi­zá­ló hang­nem­ben ve­ti el, amely egy­ben fel­ve­ze­té­sül is szol­gál a zá­ró Spi­no­za-ta­nul­mány­hoz. Badiou nem ve­szi fi­gye­lem­be azt, amit Bagi Spi­no­za egyik leg­fon­to­sabb be­lá­tá­sá­nak tart: hogy a tö­meg so­sem ra­ci­o­ná­lis, min­dig a kép­ze­let ha­tá­roz­za meg an­nak mű­kö­dé­sét, ezért min­den eset­ben szük­ség van ar­ra, hogy olyan ha­tal­mi ke­re­te­ket hoz­zunk lét­re, ame­lyek­ben a tö­meg „po­li­ti­kai imaginációja nem for­dul­hat ön­ma­ga el­len, az­az nem vál­hat dest­ruk­tív­vá és an­ta­go­nisz­ti­kus­sá” (167.).

      Ko­ránt­sem meg­le­pő ös­­sze­füg­gés, hogy Bagi tö­me­gek­ről adott kor­di­ag­nó­zi­sa mint­ha egy az egy­ben vissz­han­goz­ná Spi­no­za be­lá­tá­sa­it: ahogy lát­tuk, ko­runk tö­me­ge­it a po­li­ti­kai kép­ze­let irá­nyít­ja, és je­len­leg nem lé­te­zik olyan ha­tal­mi ke­ret, amely meg­aka­dá­lyoz­za, hogy a tö­meg ön­ma­ga el­len for­dul­jon. A tö­meg ak­kor for­dul ön­ma­ga el­len, ha dezintegrált: kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai ér­de­kek vagy vélt ter­mé­sze­tes kü­lönb­sé­gek men­tén sza­ka­do­zik szét. Ez utób­bi vi­szont na­gyon is je­len van, ha az egyet­len pro­duk­tív tö­meg­moz­ga­lom a poszt­fa­siz­mus. El kell szá­mol­nunk „a tö­me­gek cse­lek­vé­sé­nek eset­le­ges­sé­gé­vel és irá­nyít­ha­tat­lan­sá­gá­val” (171.).

      Még­is ho­gyan le­het az alap­ve­tő­en diverz ele­mek­ből ál­ló tár­sa­dal­mat úgy ös­­sze­fog­ni, hogy az ne for­dul­jon ön­ma­ga el­len? A tár­sa­dal­mak­ban min­dig lesz­nek kü­lön­bö­ző ér­de­kek, kul­tu­rá­lis, val­lá­si vagy et­ni­kai hát­tér­rel ren­del­ke­ző ele­mek. Vi­szont Bagi Spi­no­za-elem­zé­sé­ben ar­ra mu­tat rá, hogy a tár­sa­da­lom diverzitása épp an­nak leg­na­gyobb elő­nye. A ho­mo­gén tár­sa­dal­mak ha­tal­ma ele­nyé­sző az in­teg­rált tár­sa­dal­mak­hoz ké­pest: a kü­lön­bö­ző ele­mek együtt­mű­kö­dé­se egy­sze­rű­en be­hoz­ha­tat­lan gya­kor­la­ti előnnyel jár. Egy ba­ná­lis pél­dá­val él­ve: kép­zel­jünk el egy szer­szá­mos lá­dát, amely­ben pusz­tán egy tí­pu­sú és egy mé­re­tű csa­var­hú­zó­ból van sok, il­let­ve egy má­si­kat, amely­ben szá­mos mé­ret­ben és több tí­pus­ban van­nak kü­lön­bö­ző szer­szá­mok. Va­la­hogy így kell el­kép­zel­ni Bagi sze­rint a vi­szonyt ho­mo­gén és diverz tár­sa­dal­mak kö­zött: utób­bi­val meg­szám­lál­ha­tat­la­nul több do­log­ra va­gyunk ké­pe­sek, mint az el­ső­vel.

      A diverzitás vi­szont ön­ma­gá­ban még nem erény: a kér­dés az, hogy az ele­mek szét­húz­nak-e, kö­zöm­bö­sen él­nek egy­más mel­lett, vagy pe­dig in­teg­rál­tak. Spi­no­zá­nál az em­be­ri cso­por­to­su­lá­sok is ös­­sze­tett in­di­vi­duu­mok­ként mű­köd­nek, az­az úgy, mint egy bi­o­ló­gi­ai or­ga­niz­mus vagy me­cha­ni­kai szer­ke­zet. Pél­dá­ul, ha egy épü­le­tet túl sok faj­ta elem­ből épí­tünk fel, ak­kor ko­moly ve­szé­lye van an­nak, hogy az épü­let ös­­sze­dől (az anya­gok nem ké­pe­sek tá­mo­gat­ni egy­mást), vagy ha nem is dől ös­­sze, ak­kor a kü­lön­bö­ző ele­mek cél­ta­la­nul kap­cso­lód­nak ös­­sze (mond­juk így: kö­zös funk­ció nél­kül). Az in­teg­rált tár­sa­da­lom nem ilyen, ugyan­is az egyedi viszonyt alkot an­nak min­den ele­mé­vel, az­az az in­teg­rált tár­sa­da­lom­nak ál­ta­lá­ban vé­ve min­den kü­lö­nös élet­mód­hoz „vi­szonyt kell ki­dol­goz­nia”, úgy hogy az irá­nyí­tó ha­ta­lom­nak nem cél­ja sem „azok el­nyo­má­sa, sem az azok­kal szem­be­ni kö­zöm­bös vi­szony (sem az as­­szi­mi­lá­ció, sem a to­le­ran­cia)” (189.). Az in­teg­rált tár­sa­da­lom nem pusz­tán az egyé­nek szin­té­zi­se, az­az nem az egyé­nek ös­­szes tu­laj­don­sá­gá­nak met­sze­te (mond­juk, ahogy min­den em­ber tol­lat­lan két­lá­bú ál­lat), nem is azok ös­­sze­ge, ha­nem in­kább az egyé­nek ös­­szes as­pek­tu­sá­nak együtt­mű­kö­dé­se.

      A tö­meg ha­tal­ma Bagi Spi­no­za-ér­tel­me­zé­se sze­rint azo­nos az egyé­nek ha­tal­má­val, az­az nem va­la­mi, ami azo­kon felül áll vagy ha­tal­mat gya­ko­rol rá. Bár­mi­fé­le ál­lam­ha­ta­lom pe­dig per definitionem csak kor­lá­toz­ni tud­ja a tö­me­ge­ket. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben a tö­me­ge­ket „mu­száj […] kor­má­nyoz­ni, csak hogy ne egyék meg egy­mást, hogy a tö­meg pro­duk­tív ere­je ne for­dul­jon ön­ma­ga el­len, sa­ját in­teg­ri­tá­sa el­len” (175.). De ez nem iga­zol­hat sem­mi­fé­le po­zi­tív, autoriter ha­tal­mat a tö­me­gek fe­lett: a tár­sa­dal­mak ere­je csak­is az élet­for­mák in­teg­rált­sá­gá­ban áll, csak­is on­nan szár­ma­zik. Esze­rint a ha­ta­lom nem kü­lö­nül­het el az egyé­nek­től, „nem ve­he­tő el, nem rög­zít­he­tő egyet­len for­má­ban, és nem fel­ügyel­he­tő” (173.). Ez az egyik fő ­pont, ahol Bagi je­len­tő­sen el­tér Matheron ér­tel­me­zé­sé­től és ezek alap­ján Rancičre és Badiou for­ra­dal­mi ví­zi­ó­já­tól, hi­szen ve­lük el­len­tét­ben úgy gon­dol­ja, nincs ér­tel­me ar­ról be­szél­ni, hogy a tö­me­gek va­la­mi­lyen ér­te­lem­ben (pél­dá­ul egy an­ti­ka­pi­ta­lis­ta vi­lág­for­ra­da­lom ál­tal) „vis­­sza­sze­rez­nék” a ha­tal­mat. A kor­di­ag­nó­zis­ban su­gallt dezintegrált tár­sa­da­lom egyet­len gyógy­ír­ja csu­pán an­nak reintegrációja le­het. A prog­ram vi­lá­gos: olyan po­li­ti­kai kép­ze­le­tet kell lét­re­hoz­nunk a tö­me­gek szá­má­ra, amely (i) meg­aka­dá­lyoz­za a tö­meg ma­ga el­len for­du­lá­sát, il­let­ve (ii) mi­nél in­kább in­teg­rál­ja a diverz ele­mek as­pek­tu­sa­it.

      Ös­­sze­fog­la­lás­ként: a ho­mo­gén vagy dezintegrált tár­sa­da­lom hát­rá­nya úgy tű­nik, egy­részt prak­ti­kus jel­le­gű, ugyan­is az in­teg­rált tár­sa­da­lom több­re ké­pes, jobb túl­élé­si fel­té­te­lek­kel ren­del­ke­zik, és kön­­nyeb­ben „re­a­gál a kör­nye­zet vál­to­zá­sa­i­ra”. A poszt­fa­siz­mus azért el­ve­ten­dő, mert di­rekt mó­don dezintegrálja a tár­sa­dal­mat. Épp­így a multikulturalizmus el­le­ni po­li­ti­kai ki­ro­ha­ná­sok. A tár­sal­gá­si po­li­ti­ka – és a hi­pok­ri­ta kor – az együtt­élést leg­fel­jebb egy­más mel­lett élés­ként, az­az to­le­ráns vi­szony­rend­szer­ként ke­ze­li, amely szin­tén dezintegrált tár­sa­dal­mat ered­mé­nyez. Más­részt az in­teg­rált tár­sa­da­lom ké­pes a va­ló­di pro­duk­tív ön­meg­ha­tá­ro­zás­ra, amely bi­zo­nyos ér­te­lem­ben nem vesz adott­nak vélt ál­ta­lá­nos­sá­go­kat, ha­nem az egye­di ele­mek in­teg­rá­lá­sá­val te­rem­ti meg az uni­ver­za­li­tást, az­az pusz­tán in­di­vi­du­á­lis vi­szo­nyok ha­tá­roz­zák meg. A szi­mu­lá­ci­ós (so­pán­ko­dó) kul­tú­ra a kör­nye­zet vál­to­zá­sa­i­hoz csak mint va­la­mi elkerülendőhöz vi­szo­nyul, di­rekt a túl­élés­re ren­dez­ke­dett be, vi­szont pusz­tán a raj­ta kí­vül ál­ló, eset­le­ges és el­ke­rü­len­dő kö­rül­mé­nyek ha­tá­roz­zák meg, az­az pro­duk­tív ön­meg­ha­tá­ro­zás­ra nincs erő­for­rá­sa.

      A ko­ráb­bi po­le­mi­kus meg­fi­gye­lé­sek tu­da­tá­ban ér­de­mes ki­emel­ni az írá­sok egyik leg­na­gyobb eré­nyét: Bagi ké­pes számot vetni az­zal a tén­­nyel, hogy nem le­het alap­ve­tő em­be­ri jo­gok­ra hi­vat­koz­ni az em­ber­el­le­nes tö­meg­moz­gal­mak, és a ra­ci­o­ná­lis vi­tát ha­son­ló­an el­le­he­tet­le­ní­tő in­téz­mé­nyes po­li­ti­ka el­le­né­ben. Bagi ké­pes füg­get­len te­re­pen ma­gya­ráz­ni ezen po­li­ti­kai cso­por­to­su­lá­sok és egyes – a modernitás bu­ká­sá­ra vagy pont ezen cso­por­to­su­lá­sok mű­kö­dé­sé­re adott – rossz vá­lasz­lé­pé­sek bom­lasz­tó as­pek­tu­sa­it. („Touché” – ki­ált­hat­nánk di­a­dal­it­ta­san Bagival együtt a le­fegy­ver­zett poszt­fa­sisz­ták­nak és ci­ni­ku­sok­nak, ha fél­úton nem ve­tet­tük vol­na el a vi­ta­kul­tú­rát mint olyat.)

      Ér­de­mes ki­emel­ni azt a sze­ren­csés eset­le­ges­sé­get, hogy a Hall­ga­tói Há­ló­zat, az Ok­ta­tói Há­ló­zat és a té­li di­ák­tün­te­té­sek mint­ha épp ilyen anti-totalitárius, nem ide­o­lo­gi­kus, konst­ruk­tív esz­kö­zök­kel te­rem­tet­ték vol­na új­ra a tá­ma­dá­si fe­lü­le­tet ott, ahol a ra­ci­o­ná­lis vi­ta már nem so­kat se­gít. Bagi egy­részt – ahogy azt Bá­rány is megjegyzi⁶ – na­gyon is kö­vet­ke­ze­te­sen pusz­tán a HaHa pé­csi ak­ti­vis­tá­ja­ként több íz­ben is ref­lek­tált er­re a tün­te­té­sek ap­ro­pó­ján in­dí­tott sze­mé­lyes blogján.⁷ Min­den­eset­re a ké­pet to­vább ár­nyal­ja, hogy a HaHa és a töb­bi cso­por­to­su­lás né­ha nem rest ki­áll­ni az egye­te­mes em­be­ri jo­gok mellett.⁸

Az ol­va­só a sze­mem­re vet­he­ti, hogy ed­dig a könyv­ről úgy ír­tam, mint­ha az szin­te ki­me­rí­tő­en egy kü­lö­nös po­li­ti­ka- vagy tár­sa­da­lom­fi­lo­zó­fi­ai ví­zi­ó­val fog­lal­koz­na, pe­dig ha va­la­ki fel­csap­ja a He­lyi ar­cok, egye­te­mes te­kin­te­tek tar­ta­lom­jegy­zék­ét, ak­kor több­sé­gé­ben iro­dal­mi könyv­kri­ti­kák­kal, egy ki­ál­lí­tás be­szá­mo­ló­já­val, fes­té­szet­el­mé­let­tel, for­dí­tás­elem­zés­sel vagy re­cen­zi­ók­kal ta­lál­koz­hat. Vi­szont – ahogy em­lí­tet­tem –, a szö­ve­gek ko­he­ren­ci­á­ját ép­pen a lokalitás sa­já­tos fel­fo­gá­sa te­rem­ti meg. Úgy is mond­hat­nánk, hogy míg a szel­le­mes tár­sal­gó bár­mi­ről bár­mi la­zán és eset­le­ge­sen kap­cso­ló­dó­ra ké­pes as­­szo­ci­ál­ni, ad­dig a szó­ban for­gó könyv­ben Baginak mint­ha szük­ség­sze­rű­en min­dig ugyan­az az ös­­sze­füg­gés jut­na eszé­be min­den­ről.

      Ahogy ar­ra Bá­rány Ti­bor és Gács An­na is utal, Bagi jel­lem­ző­en nem ír – a ma meg­szo­kott ér­te­lem­ben vett – iro­da­lom­kri­ti­kai (vagy mű­vé­szet­kri­ti­kai) szövegeket.⁹ Mi sem áll­na tá­vo­labb a szer­ző­től, mint­hogy az au­to­nóm mű­vé­sze­tek egyes mű­ve­i­ről a „jól meg­csi­nált­ság” szem­pont­já­ból ír­jon el­is­me­rő vagy el­ma­rasz­ta­ló kri­ti­ká­kat. In­kább a fent elem­zett nagy­sza­bá­sú pro­jekt szem­pont­já­ból néz­ve vá­laszt­ja ki, il­let­ve e szem­lé­let­mód fe­lől elem­zi a mű­ve­ket. Épp ezért – és a tár­sal­gá­si kul­tú­rá­tól va­ló tar­tóz­ko­dás mi­att, amely a fi­lo­zó­fi­ai szer­zők­kel fog­lal­ko­zó mű­ve­ket is jel­lem­zi – min­dig csak a hang­nem vál­to­zá­sa­i­ból vagy csu­pán egy-egy meg­jegy­zés­ből tud­hat­juk meg, hogy Bagi ép­pen (amúgy min­dig rend­kí­vül ele­gán­san) tar­tóz­ko­dik a mű­től, vagy el­is­me­rő­en bó­lo­gat. Így lesz Es­ter­házy „a vég­te­len eset­le­ges­ség” szer­ző­je­ként el­ma­rasz­tal­va; vagy ugyan­így Ke­mény és Bartis, akik be­szél­ge­té­se­ik­ben a modernitás el­vi­leg bu­kott esz­mé­nyé­hez ra­gasz­kod­nak (ezért il­le­ti őket a kon­zer­va­ti­viz­mus cím­ké­je). Nem így Hor­váth Vik­tor, aki­nek tör­té­nel­mi re­gé­nyé­ben Bagi egy ra­di­ká­li­san konst­ruk­tív né­ző­pon­tot vél fel­fe­dez­ni (a tör­té­nel­mi Pécs és an­nak lo­ká­lis kul­tú­rá­ja tö­rök szem­mel). Ha­son­ló­képp el­is­me­rő han­gon ír a pé­csi Mo­dern Ma­gyar Kép­tár Nyol­cak ki­ál­lí­tá­sá­nak „le­nyű­gö­ző ha­tá­sá­ról”, ugyan­is az „nem a ka­no­ni­zált, már jól is­mert tör­té­ne­ti ka­te­gó­ri­ák il­luszt­rá­ci­ó­ja volt”, ha­nem „na­gyon ke­vés dol­got vett adott­nak”, és sa­ját tör­té­ne­tet al­ko­tott ar­ról, hogy „mi­fé­le modernitást te­rem­tett ma­gá­nak” a Nyol­cak cso­port­ja (116.). A fel­so­ro­lást foly­tat­va lát­hat­nánk, hogy min­den egyes kri­ti­ka vagy ta­nul­mány a lokalitás va­la­mely ér­de­kes as­pek­tu­sá­ra vagy a fi­lo­zó­fia- és mű­vé­szet­tör­té­net re­le­váns epi­zód­ja­i­ra, lo­ká­li­san konst­ruk­tív öt­le­te­i­re vi­lá­gít rá.

      Ami a kö­tet­tel kap­cso­lat­ban ko­moly meg­üt­kö­zést kelt­het, az Bagi ide­gen­ke­dé­se a kul­tú­ra­ipar­tól, amely­ről a ta­pasz­ta­lat azt su­gall­ja, hogy még­is­csak nagy esél­­lyel ha­tá­roz­za meg egyes egyé­nek identitását.¹⁰ Per­sze na­gyon is kö­vet­ke­ze­tes lé­pés a szer­ző­től egy olyan kul­tu­rá­lis je­len­ség el­ma­rasz­ta­lá­sa, amely­nek mű­vei gyak­ran elő­re adott sé­mák új­ra- és új­ra­fel­hasz­ná­lás­ból szü­let­nek. Min­den­eset­re a sé­mák új­ra­fel­hasz­ná­lá­sá­nak lé­tez­het na­gyon is pro­duk­tív mód­ja: szá­mos mű épp az­ál­tal lett je­len­tős, hogy ké­pes volt szá­mos szét­tar­tó sé­mát sa­já­tos mó­don integrálni.¹¹ (És ta­lán épp így ma­gya­ráz­ha­tó vol­na az „ön­cé­lú” ke­ve­ré­kek gya­ko­ri si­ker­te­len­sé­ge, üres­sé­ge.)

      Mind­ezen ki­fo­gá­sa­im el­le­né­re a He­lyi ar­cok, egye­te­mes te­kin­te­tek ki­vá­ló, rend­kí­vül ka­rak­te­res és egye­dül­ál­ló­an gaz­dag fi­lo­zó­fi­ai szem­lé­let­mó­dot köz­ve­tít, mind­ezt pe­dig re­me­kül te­szi. Bagi kér­dés­fel­te­vé­sei ko­mo­lyak, és – ha­bár hoz­zá­ál­lá­sa be­val­lá­sa sze­rint kor­sze­rűt­len – rit­ka­ság az en­­nyi­re ak­tu­á­lis mű az itt­ho­ni fi­lo­zó­fi­ai könyv­ki­adás­ban. (Ar­ról a mes­te­ri hú­zás­ról nem is be­szél­ve, hogy Bagi bár­mi­fé­le érez­he­tő eről­kö­dés nél­kül ad­ja el a do­hos­nak és avít­tas­nak tű­nő Spi­no­zát az egyik leg­ak­tu­á­li­sabb mon­da­ni­va­ló­val ren­del­ke­ző gon­dol­ko­dó­nak.) Bagi be­val­lot­tan nem ír kön­­nyed fi­lo­zó­fi­át, de aki szán rá időt, az ki­vé­te­les fi­lo­zó­fi­ai, kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi ér­zé­keny­ség­gel meg­írt, ko­moly és je­len­tős szö­ve­gek­kel fog ta­lál­koz­ni.

-----

      Kö­szö­net­tel tar­to­zom Bá­rány Ti­bor­nak és Bagi Zsolt­nak a hasz­nos be­szél­ge­té­se­kért, il­let­ve a kri­ti­ka ko­ráb­bi ver­zi­ó­i­hoz adott meg­jegy­zé­se­i­kért.

¹     Carroll, Lewis, „What the Tortoise Said to Ac­hil­les”, Mind, 1895, n.s., 4.

²     A modernitás itt nem mint kor­szak, ha­nem in­kább mint egy­faj­ta fi­lo­zó­fi­ai, esz­té­ti­kai, po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis szem­lé­let­mód sze­re­pel, ahogy a szer­ző fo­gal­maz: „a modernitás mint kor­szak ke­vés­sé ér­de­kel” (21.).

³     http://velemenyvezer.blog.hu/2013/03/25/az_uj_kozep_akik_nem_kernek_a_politikai_szektakbol

⁴     http://cink.hu/a-nap-amikor-magyarorszagon-hivatalosan-is-visszatert-462655870

⁵     A lo­ká­lis ön­meg­ha­tá­ro­zás gon­do­lat­me­net­ét Bá­rány Ti­bor is kri­ti­zál­ta, ha­son­ló ala­pon: sze­rin­te ha a bom­basz­ti­kus fo­gal­ma­zás erő­sen kontraintuitív vagy ön­el­lent­mon­dó su­gal­la­ta­i­tól el­te­kin­tünk, ak­kor egy­részt a tel­jes konst­ruk­ti­vi­tás el­vá­rá­sa meg­szű­nik ra­di­ká­lis­nak len­ni, és bi­zo­nyos uni­ver­zá­lis tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket (pél­dá­ul alap­ve­tő pszi­cho­ló­gi­ai vagy lo­gi­kai tör­vé­nye­ket) kény­te­len elő­re adott­nak ven­ni. Lásd: Bá­rány Ti­bor „A hely szel­le­me”, Hol­mi, meg­je­le­nés előtt. Bagi sze­mé­lye­sen meg­je­gyez­te, hogy a fen­ti el­len­ér­vek­re kön­­nyen ad­hat vá­laszt, ha Már­kus György nyo­mán tisz­táz­zuk, hogy a modernitás univerzalitás-felfogását in­kább az ér­dek­li, ami­nek min­den­ki­nek len­nie ké­ne. Ter­mé­sze­te­sen így jó­val ke­ve­sebb elő­re adott kér­dés lesz ér­de­kes szá­munk­ra. En­nek el­le­né­re az a kér­dés, hogy „mi­lyen­nek kell min­den­ki­nek len­nie?” épp­úgy ér­de­kes és uni­ver­zá­lis ma­rad. Pél­dá­ul sze­rin­tem e kér­dés el­ve­té­sé­vel épp az el­mé­let nor­ma­tív re­le­van­ci­á­ja kérdőjeleződik meg.

⁶     „A hely szel­le­me”, Hol­mi, meg­je­le­nés alatt

⁷     http://atomegerejevel.blogspot.hu/

⁸     Bagi és a HaHa kap­cso­la­tá­nak rész­le­tes elem­zé­sé­ért lásd: Bá­rány Ti­bor „A hely szel­le­me”, Hol­mi, meg­je­le­nés alatt. Bá­rány, aki bár más­ho­vá he­lyez­né a hang­sú­lyo­kat, még­is ja­va­részt egyet­ért a di­ák­moz­ga­lom­mal, és azok po­li­ti­kai je­len­tő­sé­gé­ről is ha­son­ló­an vé­le­ke­dik, mint Bagi. Bá­rány sze­rint a HaHa je­len­tő­sé­ge fő­leg ab­ban áll, hogy „új­faj­ta nyil­vá­nos­sá­got te­remt”, és nem az­ál­tal, hogy el­ve­ti az uni­ver­zá­lis jo­go­kat (ahogy lát­tuk, Bagi szem­pont­já­ból a ket­tő vi­szont együtt jár).

⁹     Bá­rány Ti­bor, Uo.; Gács An­na „Tal­pa­lat­nyi hely”, Élet és Iro­da­lom, 2012/43. (ok­tó­ber 26.), 18.

¹⁰    Ezt szin­tén ki­fo­gá­sol­ja Bá­rány: sze­rin­te nem le­het rá­is­mer­ni a min­ket kö­rül­ve­vő kul­tu­rá­lis vi­lág­ra. Lásd: Bá­rány Ti­bor, Uo.

¹¹    Ak­tu­á­lis pél­dá­val él­ve: le­het­ne az ún. al­ter­na­tív pop ak­tu­á­lis nagy­ágyú­it, Ariel Pinket vagy James Ferrarót vagy akár Quentin Tarantino film­je­it pusz­tán retromániaként ér­tel­mez­ni, de ak­kor na­gyon fe­lü­le­tes in­dok­kal vet­nénk el a le­gi­ti­mi­tá­su­kat. Ta­lán sok­kal vi­lá­go­sab­ban ra­gad­hat­nánk meg azo­kat az „iro­ni­kus” és „ko­moly” – sok eset­ben erő­tel­je­sen kü­lön­vá­ló – ha­tá­sok egye­di in­teg­rá­ci­ó­ja­ként.