Weöres Sán­dor élet­mű­vé­ben a ko­moly­ta­lan­nak, tré­fás­nak a ked­ve­lé­se, sőt: ma­gá­nak a ko­moly té­ma lé­té­nek, a mél­tó­ság­tel­jes, el­hi­va­tott köl­tő­sze­rep­nek a pa­ro­di­zá­ló két­ség­be­vo­ná­sa a moz­gás, a vál­to­zé­kony­ság sajátos je­len­lé­té­re hív­ja fel a fi­gyel­met. Ar­ra, hogy en­nek a köl­té­szet­nek a „sze­mély­te­len­sé­ge” nem­csak a szub­jek­tum vers­be­li fel­épí­té­sé­ben, a je­len­tő, hang­zó kö­zeg el­sőbb­sé­gé­ben van je­len, ha­nem ab­ban is, hogy mind­un­ta­lan fe­lül­ír­ja ön­ma­gát, egyet­len hang­gal, „sze­mél­­lyel” sem tud azo­no­sul­ni. Ta­lán itt ér­de­mes köz­be­szúr­ni egy rö­vid át­te­kin­tést azok­ról a pró­bál­ko­zá­sok­ról, ame­lyek ar­ra irá­nyul­tak, hogy Weöres élet­mű­vé­ben nyug­vó­pon­tot je­len­tő ab­szo­lút ér­té­ket, „hi­te­les han­got” ta­lál­ja­nak köl­tői át­vál­to­zá­sai, sze­rep­já­té­kai, stí­lus­után­za­tai, próteuszi sok­fé­le­sé­ge, mind­un­ta­lan fel­buk­ka­nó iro­ni­kus, hu­mo­ros at­ti­tűd­je el­le­né­re – már csak azért is, mert a to­váb­bi­ak­ban épp e kí­sér­le­tek­kel kap­cso­lat­ban fo­gal­ma­zunk meg ké­te­lye­ket, és ve­tünk fel egy ezek­kel vi­tat­ko­zó kon­cep­ci­ót. Ezen pró­bál­ko­zá­sok egy ré­sze az élet­mű egy-egy da­rab­já­ban, sza­ka­szá­ban vél­te meg­ta­lál­ni Weöres „iga­zi” hang­ját, min­de­nek­előtt olyan val­lá­sos köl­te­mé­nye­i­ben, mint a Salve Re­gi­na, a De Profundis, a Su­ga­ras ének, az Át­vál­to­zá­sok egyik-má­sik da­rab­ja, vagy misz­ti­kus-fi­lo­zo­fi­kus írá­sa­i­ban, el­ső­sor­ban a Ham­vas Bé­la ha­tá­sát erő­sen ma­gu­kon vi­se­lő A tel­jes­ség fe­lé aforizmáiban¹, és a ve­lük kap­cso­lat­ba hoz­ha­tó köl­te­mé­nyek­ben – úgy­szin­tén leg­in­kább az Át­vál­to­zá­sok­ban. Ezek kö­zül is ki­eme­len­dő Ke­nye­res Zol­tán kon­cep­ci­ó­ja, amit a Salve Re­gi­na, il­let­ve a Proteus kap­csán fejt ki, egy tá­gabb kon­cep­ci­ó­ba ágyaz­va: egész mo­nog­rá­fi­á­ját Weöres ro­man­ti­kus-esz­té­ta szem­lé­let­mód­já­nak bi­zo­nyí­tá­sá­ra ala­poz­za. Az utób­bi kap­csán pél­dá­ul a Proteus-motívumban rej­lő Jé­zus-uta­lás („sár urá­vá, em­ber­ré vál­to­zik”) hi­po­té­zi­sé­re épí­ti meg­ál­la­pí­tá­sát: „Weöres ro­man­ti­kus-esz­té­ta szem­lé­le­te ép­pen ab­ban nyi­lat­ko­zik meg, hogy mé­lyen és meg­in­gat­ha­tat­la­nul hisz a szép­ség va­rázs­ere­jé­ben, de túl ezen a va­rázs­la­ton, bí­zik a köl­té­szet szé­le­sebb kö­rű, em­be­ri, tár­sa­dal­mi ha­tá­sá­ban is.”² Ez a fel­fo­gás két irány­ban is va­la­mi­lyen ab­szo­lút ér­ték, vo­nat­koz­ta­tá­si pont meg­lét­ét tu­laj­do­nít­ja Weöres köl­té­sze­té­nek: egy­részt a mo­dern­ség iro­da­lom­ké­pé­re jel­lem­ző, a hét­köz­na­pi­val, vul­gá­ris­sal szem­be­ál­lí­tott, ma­ga­sabb ren­dű, a mű­vé­szet­ben meg­va­ló­su­ló szép­ség­esz­mény val­lá­sát, más­részt szi­lárd mo­rá­lis ér­ték­rend ér­vé­nye­sü­lé­sét. En­nek je­gyé­ben ér­tel­me­zi a ké­sőb­bi­ek­ben Weöres tel­jes­ség-fo­gal­mát is: „A »posse« kö­ze­gé­ben min­den­ből min­den le­het: a cson­ka­ság­ból, tö­re­de­zett­ség­ből, rész­le­ges­ség­ből is le­het tel­jes­ség, de leg­alább­is meg­szó­lal­hat ben­ne a tel­jes­ség utá­ni vá­gya­ko­zás. Eb­ben a vá­gya­ko­zás­ban a mű­vé­szi szép ma­gas ér­té­ké­nek lesz alap­ve­tő je­len­tő­sé­ge. Ez a ro­man­ti­kus-esz­té­ta szem­lé­let esz­té­ta­ol­da­la. Az egye­dü­li meg­ol­dást a mű­vé­szi te­rem­tés kí­nál­ja, a mű­vé­szi al­ko­tó mun­ka az a mo­rá­lis tisz­ta cse­lek­vés, ami még nem ke­ve­re­dett a gya­kor­lat so­rán gyanúba”.³ Ér­de­kes ezt a kon­cep­ci­ót ös­­sze­vet­ni az­zal, amit Schein Gá­bor ír a Tűz­kút­ról (a fent em­lí­tett Salve Re­gi­na, de a Grá­di­csok éne­ke is itt je­lent meg), már csak azért is, mert Ke­nye­res vé­le­mé­nyé­vel tu­laj­don­képp egy­be­hang­zó­an, az „esztétista mo­dern­ség utol­só nagy al­ko­tá­sa­ként” je­lö­li meg a kötetet.⁴ Ugyan­ak­kor sa­ját ál­lí­tá­sát két­ség­be von­ja, ami­kor ezen iro­da­lom-fel­fo­gás iro­ni­kus, el­tá­vo­lí­tott meg­idé­zé­se­ként ér­tel­me­zi Weöres gesz­tu­sa­it: „Weöres­nél azon­ban (…) ezek az esz­mé­nyek sem le­het­nek má­sok, mint ön­ma­guk idé­ze­tei”, „kí­sér­le­te nem a mallarmé-i esz­mény meg­va­ló­sí­tá­sá­ra, ha­nem iro­ni­kus-hu­mo­ros új­ra­ját­szá­sá­ra irányul”.⁵ (De ha­son­ló­kép­pen pár­hu­zam­ba ál­lít­hat­juk Ke­nye­res­nek az Át­vál­to­zá­sok­ról írt – ugyan­csak a ro­man­ti­kus-esz­té­ta szem­lé­let­mód bi­zo­nyí­tá­sa je­gyé­ben fo­gant – elem­zé­sét az­zal, amit Schein az eb­ben a cik­lus­ban meg­je­lent Az el­ho­má­lyo­sult ab­lak és a Tör­té­ne­lem cí­mű szo­nett­ről mond: „tu­dás­ban a bo­lond­sá­got, a bo­lond­ság­ban a tu­dást is­me­ri fel az iró­nia vég­te­len játékaként”.⁶) Schein Gá­bor ez­zel tu­laj­don­képp sa­ját ál­lí­tá­sát kér­dő­je­le­zi meg, hi­szen az „iro­ni­kus já­ték”, az „iro­ni­kus-hu­mo­ros új­ra­ját­szás”, az idé­zet­sze­rű­ség épp az esztétista mo­dern­ség szem­lé­let­mód­já­nak kí­vül­ről szem­lé­lé­sé­re, sze­rep­sze­rű, nyelv­sze­rű fel­hasz­ná­lá­sá­ra mu­tat rá. Ahogy az előb­bi­ek­ben idé­zett ver­sek­ben a ro­man­ti­kus és klas­­szi­kus mo­dern­ség­re jel­lem­ző köl­tői sze­rep pa­ró­di­ái (egy­szer­smind ön­pa­ró­di­ák!) je­len­tek meg (il­let­ve a Psyché hang­ján meg­szó­la­ló vers ese­té­ben egy még ko­ráb­bi, de ma­gát épp­oly ko­mo­lyan ve­vő at­ti­tűd ki­gú­nyo­lá­sát és az eb­ből fa­ka­dó ön­iró­ni­át ta­pasz­tal­hat­tuk), úgy en­nek a szem­lé­let­mód­nak, a mű­vé­szet­nek mint egyet­len le­het­sé­ges „mo­rá­lis tisz­ta cse­lek­vés­nek” és a „mű­vé­szi szép ma­gas ér­té­ké­nek” ál­lan­dó, iro­ni­kus fe­lül­írá­sa­i­val ta­lál­ko­zunk – nem va­la­mi­lyen más ér­ték szem­pont­já­ból, ma­gas­la­tá­ról, ha­nem az ál­lan­dó­an vál­to­zó, sok­szí­nű, ka­o­ti­kus, hét­köz­na­pi va­ló­ság ol­da­lá­ról. Mu­tat­ja ezt az Át­vál­to­zá­sok cik­lust be­ve­ze­tő Ün­ne­pé­lyes szó­nok­lat cí­mű vers is, ami­ről Ke­nye­res ugyan el­is­me­ri, hogy „az „Ész” és az „Egy­ügyű­ség” fej­te­tő­re ál­lí­tott el­len­té­tén gúnyolódik”⁷, vé­gül még­is a ro­man­ti­kus-esz­té­ta kon­cep­ci­ó­hoz mél­tó ta­nul­sá­got hoz ki be­lő­le: „A vil­lám­ba ve­szen­dő el­me olyan igaz fel­is­me­rés­re tö­rek­vő er­köl­csi ma­ga­tar­tás jel­ké­pe, ami tes­tet ölt­het a köl­té­szet­ben, és ala­pul szol­gál­hat az esz­té­ti­kai ér­ték számára”.⁸ Ah­hoz azon­ban, hogy ez az ér­ték­szer­ke­zet lét­re­jöj­jön, a vers je­len­té­keny – ám­de az esz­té­ti­zá­ló, mo­der­nis­ta szép­ség-kon­cep­ci­ó­ba alig­ha il­leszt­he­tő – uta­lás­há­ló­za­tá­ról kell le­mon­da­nia az ér­tel­me­zés­nek, és „el­len­té­tek­ben szik­rá­zó ké­pek” meg­jegy­zés­sel el­in­téz­ni. A vers ugyan­is va­ló­ban a „nagy Ész” és a „bölcs Egy­ügyű­ség” szem­be­ál­lí­tá­sán ala­pul, ám eh­hez já­rul az egész metaforika en­nek meg­fe­le­lő két­ér­tel­mű­sé­ge, ami ugyan va­ló­ban ol­vas­ha­tó a fenn­költ Ész előtt mon­dott ün­ne­pé­lyes szó­nok­lat­ként is, de ezt mind­un­ta­lan ke­resz­tül­húz­za az igen­csak föld­höz­ra­gadt és vul­gá­ris, mond­hat­ni al­tes­ti ké­pi vi­lág. A leg­egyér­tel­műbb az „Ahány szék­fog­la­ló, rád nyom­ja szék­le­tét” sor, de ha in­nen in­du­lunk ki, több rész­le­tét a vers­nek ol­vas­hat­juk eb­ben a kon­tex­tus­ban is: a „szu­rok-lét”, a „döly­föd na­gyobb, sem­hogy légy­nek csap­kodj utá­na”, az Egy­ügyű­ség is az „alap­ban ra­gyog”, az „eszük­kel ha­suk­ban” , de még az Ap­pen­dix is két­ér­tel­mű­vé vá­lik, és el­vesz­ti „tisz­ta fo­gal­mi­sá­gát” (ahogy azt Ke­nye­res Zol­tán ír­ja). (Az ol­va­só haj­lik ar­ra, hogy eb­ben a szö­veg­kör­nye­zet­ben fi­gye­lem­be ve­gye a Purána – a hin­du val­lás szent ira­tai – szó ha­son­ló­sá­gát a pur­gá­lás­hoz, de ezt konk­rét uta­lás nem tá­maszt­ja alá. Bár el­gon­dol­kod­ta­tó az, hogy egy a han­ga­lak ins­pi­rál­ta szó­já­ték­ból – szék­fog­la­ló/szék­let – in­dul ki a két­ér­tel­mű­ség­gel va­ló já­ték.) Ezt az egy­ál­ta­lán nem „szép” és nem emel­ke­dett két­ér­tel­mű­sé­get fi­gye­lem­be vé­ve, úgy tű­nik, az ün­ne­pé­lyes han­got fe­lül­ír­ja, ki­for­gat­ja a vul­gá­ris, vagy ha az ere­de­ti el­len­tét­pár­hoz té­rünk vis­­sza: a „nagy Észt” ki­gú­nyol­ja, be­mocs­kol­ja a „bölcs Egy­ügyű­ség”. Ez a gúny azon­ban nem ke­se­rű és kri­ti­kus, a be­mocs­ko­lás nem sár­ba rán­tás, ha­nem in­kább an­nak „bölcs” be­lá­tá­sa, amit a ma­gát fenn­költ­nek hir­de­tő Ész pa­lás­tol­ni sze­ret­ne, hogy min­den eb­ből a sár­ból szü­le­tik, és eb­be is tér vis­­sza. Ha in­nen ol­vas­suk, már mes­­sze nem olyan biz­tos, hogy „a »vil­lám­ba ve­szen­dő« em­be­ri el­me (a töb­bes szám el­ső sze­mély ar­ra utal: a köl­té­szet) a jó fel­ol­dás es­he­tő­sé­gét kí­nál­ja, a »mo­lyok«  pe­dig a rossz fel­ol­dást kép­vi­se­lik” – ahogy Ke­nye­res írja.⁹ Mert mint­ha az „alap”, a „meg nem ren­dít­he­tő”, bölcs Egy­ügyű­ség (és ve­le együtt a has és min­den, ami még em­be­ri) ér­té­ke­sebb vagy in­kább ro­kon­szen­ve­sebb, de min­den­kép­pen ma­ra­dan­dóbb len­ne, mint a „döly­fös” Ész, ahogy ar­ra az „agyunk nem vil­lám­ba ve­szen­dő, / csak raj­tad el­fosz­ló meg­hitt nagy­pa­pa-ken­dő” konk­lú­zió utal.

      Az Átváltozások nyi­tó­ver­sé­nek ez az ér­tel­me­zé­se más szín­ben mu­tat­ja az egész cik­lust: két­ség­be von­ja a sta­bil ér­ték­rend fel­épí­té­sé­nek kon­cep­ci­ó­ját. Azt, hogy „Az Esz­me a tel­jes­ség­nek és a de­rűs élet­szem­lé­let­nek az esz­mé­nyé­re vo­nat­ko­zik” – ahogy Ke­nye­res Zol­tán ír­ja a zá­ró szo­nett kap­csán, majd ki­ter­jesz­ti az egész­re: „Azt az esz­ményt szó­lít­ja, me­lyet a cik­lus ki­küz­dött, és ön­kö­ré­ben megteremtett”.¹⁰ Az Ün­ne­pé­lyes szó­nok­lat­nak ez az esz­mét, te­kin­télyt két­ség­be­vo­nó hang­ja – ami a cik­lus több da­rab­já­ban egy­ér­tel­mű­en ér­zé­kel­he­tő, pél­dá­ul A ki­lyu­kadt vi­lág­ban, az Autophagiában, a Nature morte-ban – sok­kal in­kább be­il­leszt­he­tő ab­ba a kon­cep­ci­ó­ba, amit Balassa Pé­ter dol­go­zott ki, aki nem cél­el­vű fo­lya­mat­ként, egyet­len esz­me le­bom­lá­sa­ként és fel­épü­lé­se­ként ér­tel­me­zi a cik­lust, ha­nem a motivikus kör­for­gá­son és pa­ra­do­xo­nok lán­co­la­tán ala­pu­ló „szer­ves, koz­mi­kus ös­­sze­füg­gés­rend­szer”, a „proteusi vi­lág­kép” megvalósulásaként.¹¹ Ez utób­bi ta­nul­mány pe­dig épp azt eme­li ki konk­lú­zi­ó­ként, hogy „eb­ben a vi­lág­kép­ben ér­tel­mez­he­tet­len te­hát a vég­ső igaz­ság, egy­ál­ta­lán az igaz­ság sza­va (…) mert a mű: a vi­lág lé­te­zé­se vég­te­le­nül meg­ha­lad­ja a »kritikust«, az »ént«, az íté­let szavait.”¹² Ez az ér­tel­me­zés, csak­úgy, mint a ko­ráb­bi­ak­ban elem­zett, a köl­tői sze­re­pet gú­nyo­ló, önironikus ver­sek (Dis­­szo­nan­cia, Mai köl­tő­re, Cso­da és né­ző­je, Itt nyug­szik W. S.) vagy az iró­nia sze­re­pé­nek hang­sú­lyo­zá­sa (Schein Gá­bor ér­tel­me­zé­sé­ben) a Weöres­-köl­té­szet szubverzív lo­gi­ká­já­ra, kar­ne­vá­li szem­lé­le­té­re hív­ja fel a fi­gyel­met. Ez utób­bi fo­ga­lom kü­lö­nö­sen ter­mé­keny­nek bi­zo­nyul­hat ak­kor, ha amel­lett, hogy az élet­mű kar­ne­vá­li mo­tí­vu­ma­i­nak je­len­lét­ét kezd­jük vizs­gál­ni, Bahtyin kar­ne­vál­el­mé­le­té­nek nyelv-, idő- és szubjektumfelfogásbeli kon­zek­ven­ci­á­it is be­von­juk az ér­tel­me­zés­be.  

      Bahtyin, ami­kor a kar­ne­vál je­len­sé­gét le­ír­ja, nem úgy ha­tá­roz­za meg, mint mű­vé­sze­ti for­ma­kész­le­tet, ha­nem mint alap­ve­tő vi­lág­szem­lé­le­tet, amely az élet min­den te­rü­le­té­re ki­ter­jed. Alap­ja a min­den ér­ték, nyelv, ha­ta­lom meg­kér­dő­je­le­zé­se, relativizálása: az örök „hi­va­ta­los­sal” (így pontosíthatjuk az ed­dig elég­gé meg­ha­tá­ro­zat­lan „ko­moly” ka­te­gó­ri­án­kat) va­ló szem­ben­ál­lá­sa: „A hi­va­ta­los ün­nep­pel szem­ben a kar­ne­vál az ural­ko­dó igaz­ság és a fenn­ál­ló rend aló­li ide­ig­le­nes fel­sza­ba­du­lás­nak a hi­e­rar­chi­kus vi­szo­nyok, ki­vált­sá­gok, nor­mák és ti­lal­mak át­me­ne­ti föl­füg­gesz­té­sé­nek ün­nep­lé­se.” (Ér­de­mes ezt pár­hu­zam­ba ál­lí­ta­nunk Balassa Pé­ter előbb idé­zett meg­ál­la­pí­tá­sá­val: „eb­ben a vi­lág­kép­ben ér­tel­mez­he­tet­len te­hát a vég­ső igaz­ság, egy­ál­ta­lán az igaz­ság sza­va”.) Eb­ből ered a kar­ne­vál sa­já­tos idő­szem­lé­le­te is, amely a re­la­ti­vi­tás­ban rej­lő, bár­mely ab­szo­lút ér­té­ket, egyet­len, örök ér­ték­ren­det két­ség­be­vo­nó vál­to­zá­son ala­pul: „Ben­ne az idő, a ke­let­ke­zés, a vál­to­zás, a meg­úju­lás ün­ne­pel­te ön­ma­gát. A kar­ne­vál szem­ben állt min­den örök­ké­va­ló­val, be­fe­je­zet­tel és véglegessel.”¹³ – ír­ja Bahtyin a Fran­ço­is Rabelais mű­vé­sze­te, a kö­zép­kor és a re­ne­szánsz né­pi kul­tú­rá­ja cí­mű ta­nul­má­nyá­ban. En­nek a kar­ne­vá­li vi­lág­lá­tás­nak fe­lel meg a gro­teszk re­a­liz­mus áb­rá­zo­lás­mód­ja: „Ez a vi­lág­szem­lé­let, mi­vel el­len­sé­ge­sen szem­ben állt min­den kész és be­fe­je­zett, min­den meg­in­gat­ha­tat­lan­ság­ra és örök­ké­va­ló­ság­ra pá­lyá­zó do­log­gal, di­na­mi­kus és vál­to­zé­kony (»próteuszi«), já­té­kos és kép­lé­keny for­má­kat igé­nyelt ma­gá­nak. A kar­ne­vá­li nyelv va­la­men­­nyi for­má­ját és szim­bó­lu­mát a vál­to­zás és meg­úju­lás pá­to­sza, az ural­ko­dó igaz­sá­gok és ha­tal­mak vi­szony­la­gos vol­tá­nak vi­dám
tu­dá­sa hat­ja át.”¹⁴ A Bahtyin ál­tal em­le­ge­tett „próteuszi” jel­leg és az ez­zel kap­cso­ló­dó kar­ne­vá­li szem­lé­let­mód nemcsak ne­vé­ben, ha­nem rész­le­te­i­ben is pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó az­zal, ahogy Balassa Pé­ter ír­ja le Weöres „proteusi vi­lág­kép­ét” az előbb em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban. A vál­to­zá­son ala­pu­ló ar­cha­i­kus idő­szem­lé­let meg­va­ló­su­lá­sát az Át­vál­to­zá­sok­ban („Mind­egyik vers kvá­zi-tör­té­ne­tet, tör­té­nést, vál­to­zást, fo­lya­ma­tot (…) ír kö­rül de mind­ez egy ál­la­pot­tá lé­nye­gül, a me­ta­mor­fó­zis­sá, amely­nek mé­lyén egy és vég­te­le­nül sok »én«, az ala­kos­ko­dó Proteus »ön­élet­raj­za áll«, „A cik­lus szer­ke­ze­te a motivikus kör­for­gás, kör­kö­rös, variatív is­mét­lés je­gyé­ben áll” – ír­ja Balassa¹⁵) ös­­sze­vet­het­jük a gro­teszk re­a­liz­mus idő­szem­lé­let­ének Bahtyin-féle le­írá­sá­val: „A gro­teszk áb­rá­zo­lás a je­len­sé­ge­ket vál­to­zá­suk, még le­zá­rat­lan me­ta­mor­fó­zi­suk, ha­lá­luk és szü­le­té­sük, nö­ve­ke­dé­sük és ke­let­ke­zé­sük ál­la­po­tá­ban mu­tat­ja be. Az idő­vel, a vál­to­zé­kony­ság­gal va­ló kap­cso­lat min­den gro­teszk áb­rá­zo­lás kons­ti­tu­tív, meg­ha­tá­ro­zó moz­za­na­ta. Má­sik, ez­zel ös­­sze­füg­gő (…) vo­ná­sa az am­bi­va­len­cia: a gro­teszk áb­rá­zo­lás va­la­mi­lyen for­má­ban min­dig tar­tal­maz­za (…) a vál­to­zás mind­két pó­lu­sát: a ré­git és az újat, az el­ha­lót és az ép­pen szü­le­tőt, a me­ta­mor­fó­zis kez­de­tét és végpontját.”¹⁶ (Bahtyin ki­eme­lé­sei). Ez az am­bi­va­len­cia egy­ér­tel­mű­en ér­zé­kel­he­tő nemcsak Weöres Proteusának alak­já­ban, ha­nem a ró­la szó­ló szo­nett metaforikájában is. A vers kép­rend­sze­re nem egy­sze­rű­en egy­más­sal el­len­té­tes prin­cí­pi­u­mok szem­be­ál­lí­tá­sá­ra, ha­nem a köz­tük lé­vő ha­tár át­lé­pé­sé­re épül: „Víz és föld ha­tár-lán­cá­ra bu­kik, / de menny és mély­ség közt la­kik”, ami a mi­to­ló­gi­ai fi­gu­ra át­ala­ku­lá­sa­i­nak fe­lel meg. A szá­raz­föld és ten­ger, szi­lárd és fo­lyé­kony, is­ten és em­ber, il­let­ve em­be­ri és ál­la­ti, „menny és mély­ség” am­bi­va­len­ci­á­ja (vö. Bahtyin meg­ál­la­pí­tá­sá­val a gro­teszk áb­rá­zo­lás am­bi­va­lens jel­le­gé­ről), egy­más­ba ját­szá­sa lesz a vers köz­pon­ti mo­tí­vu­ma. Ha­son­ló­kép­pen az egy­mást ki­egé­szí­tő, egy­más­ba ala­ku­ló ket­tős­ség ér­vé­nye­sül olyan ver­sek­ben is, mint a Ket­té­bom­lott Hermaphroditus, A hol­nap szü­le­té­se, az Animus-Anima pá­ros. (A hol­nap szü­le­té­se kap­csán ki­emel­het­jük a kar­ne­vál örök vál­to­zá­son ala­pu­ló idő­szem­lé­le­té­ből fa­ka­dó nyi­tott­sá­gát a jö­vő fe­lé. To­váb­bi kar­ne­vá­li vo­ná­sa e mű­nek a jö­vő és a szü­le­tés, szü­lés – an­nak min­den tes­ti vo­nat­ko­zá­sá­val va­ló – meg­je­le­ní­té­se és a ha­lál­hoz kap­cso­lá­sa.)

      Az idő, a vál­to­zé­kony­ság áb­rá­zo­lá­sá­nak, a kar­ne­vá­li am­bi­va­len­ci­á­nak, az el­von­tat, a fo­gal­mit le­fo­ko­zó anya­gi-tes­ti elv je­len­lét­ének vizs­gá­la­tát ki­ter­jeszt­het­jük az egész élet­mű­re is¹⁷. El­ső­ként kezd­jük né­hány, Bahtyin ál­tal jel­lem­ző­nek vélt kar­ne­vá­li mo­tí­vum­mal: „a »visszájáról«, »fonákjáról« lá­tás lo­gi­ká­ja, a fönt és a lent (»kerék«), az arc és az ülep föl­cse­rél­he­tő vol­tá­nak lo­gi­ká­ja, a kü­lön­bö­ző pa­ró­di­ák és tra­vesz­ti­ák, le­fo­ko­zó és pro­fa­ni­zá­ló át­fo­gal­ma­zá­sok, a csú­fo­ló­dó föl­ma­gasz­ta­lás és rangfosztás.”¹⁸ Meg­ta­lál­juk Weöres mű­ve­i­ben a fent em­lí­tett „fo­nák” szem­lé­le­tet, ami meg­je­len­het a szo­kat­lan né­ző­pont­ban (vo­nat­koz­hat ez a pers­pek­tí­va fur­csa­sá­gá­ra: Talp-or­szág, Zse­be­im, je­lent­het vá­rat­lan, ki­for­dí­tott öt­le­tet: Saj­tó­hi­ba, vagy sa­já­tos gon­dol­ko­dás­mó­dot, mint a gyer­me­ké vagy az őrül­té: Kis­fi­úk té­má­i­ra, Más pa­ra­di­csom). Sa­já­tos ese­te en­nek a fönt és a lent fel­cse­ré­lé­se (pél­dá­ul a fej­jel le­fe­lé füg­gés mo­tí­vu­má­ban), ami jel­lem­ző mó­don ös­­sze­kap­cso­ló­dik a fo­nák, ki­for­dí­tott lo­gi­ká­val, az ér­ték­rend fel­cse­ré­lé­sé­vel: „Fej­jel le­fe­lé, mint Pé­ter a ke­resz­ten, / lóg az em­ber az ég kék­jé­be lo­bo­gó haj­jal / és tal­pa fö­lött ko­pog az ég.”, „Ha po­kol­ra jutsz, leg­mé­lyé­re térj: / az már a menny. Mert min­den kör­be ér.” (A Fo­gak Tor­ná­ca). Vagy a te­rem­tés­tör­té­ne­tet ki­gú­nyo­ló ré­szeg ör­dög mo­no­lóg­já­ban, egé­szen a leg­ap­róbb rész­le­tek ki­dol­go­zá­sá­ig: „A sem­mi­ség tar ágára / ka­nya­rít­va ki­lenc far­kam, / fej­jel le­fe­lé himbálva / tel­jes hé­tig tanakodtam. (…) Ne­gyed­nap e hemzsegésre / szel­len­tet­tem egy vas­ta­got: / élők közt a leg­mo­hóbb­ja / et­től mind­járt észt is ka­pott. (…) He­ted­nap jól ös­­sze­ráz­tam / igaz­sá­got, ha­zug­sá­got, / far­kon lóg­va el­alud­tam, / így rin­ga­tom a vi­lá­got.” (A ré­szeg ör­dög), de fel­buk­kan az előbb em­lí­tett Talp-or­szág­ban is az ér­ték­rend fo­nák­sá­ga. (Ke­vés­bé gú­nyos han­gon is meg­je­le­nik a mo­tí­vum, pon­to­san a meg­for­dí­tott né­ző­pont, a re­la­ti­vi­tás ké­pe­ként, pél­dá­ul a Fenn és lenn vagy A rej­tett or­szág cí­mű ver­sek­ben.) Fi­gye­lem­re ­mél­tó ezek­ben a ver­sek­ben, hogy ér­ték­rend és tér kap­cso­ló­dik ös­­sze, az egyik fel­cse­ré­lé­se egyen­ér­té­kű lesz a má­sik fel­for­ga­tá­sá­val, ami ugyan­csak a kar­ne­vá­li lá­tás­mód­hoz köt­he­tő: „egy és ugyan­az a to­po­grá­fi­ai lo­gi­ka mű­kö­dik: a »fent« és a »lent« föl­cse­ré­lé­se, min­den emel­ke­dett és ré­gi – kész és be­fe­je­zett – el­me­rí­té­se az anya­gi-tes­ti po­kol­ban, ahol el­pusz­tul és új­já­szü­le­tik (…) E to­po­grá­fi­a­i­lag konk­rét ké­pek ép­pen azt a pil­la­na­tot igye­kez­tek rög­zí­te­ni, ami­kor az egyik do­log át­megy a má­sik­ba, le­cse­ré­lő­dik, ami­kor két ha­ta­lom és két igaz­ság, a ré­gi és az új, az el­ha­ló és a meg­szü­le­tő ép­pen vált­ják egymást”¹⁹ (Bahtyin ki­eme­lé­sei). Ha­son­ló sze­re­pet tölt be Weöres­nél az álom-éb­ren­lét (sok­szor élet-ha­lál ér­tel­mé­vel fel­ru­há­zott) ket­tős­sé­gé­nek meg­for­dí­tá­sa is: „Át­bó­bis­kol­tam tel­jes éle­tem. / A lát­vá­nyok, mint ál­mom­ban fo­rog­tak / sem­mit se tet­tem, csak tör­tént ve­lem (…) Ta­lán / az ál­mon tú­li csönd­ben éb­re­dek” (Az élet vé­gén), „nincs lá­to­más és min­den lá­to­más. / Az éb­re­dés itt, mint az ál­mo­dás.” (Tör­té­ne­lem). Ez utób­bi – egyéb­ként az Át­vál­to­zá­sok­ból vett – pél­da azért is ér­de­kes, mert álom és éb­ren­lét ket­tős­sé­gé­nek ki­for­dí­tá­sa épp a két­fé­le idő­fel­fo­gás, a vál­to­zó (a tör­té­nel­mi) és az azt fe­lül­író vál­to­zat­lan (az örök, cik­li­kus vis­­sza­té­rés) kö­ré­ben értelmeződik.²⁰

      A fen­ti kar­ne­vá­li mo­tí­vu­mok, a fo­nák lá­tás­mód szin­tén az álom-éb­ren­lét, nap­pal-éj­sza­ka ket­tős­sé­gé­re épül­ve je­len­nek meg Az éj­sza­ka cso­dá­i­ban. Azért is ér­de­kes a vers eb­ből a szem­pont­ból, mert meg­fi­gyel­he­tő ben­ne, ho­gyan itat­ja át a be­széd­mó­dot, a vers for­ma­nyelv­ét, ho­gyan oszt­ja meg a vers szub­jek­tu­mát a kar­ne­vá­li szel­lem. Az el­ső négy stró­fa be­il­leszt­he­tő rész­ben a sze­rel­mes-, rész­ben a táj- (ez eset­ben az es­ti vá­rost) le­író ver­sek mo­der­nis­ta ká­no­ná­ba. En­nek meg­fe­le­lő­en két­fé­le for­ma­ala­kí­tó in­ten­ció fi­gyel­he­tő meg ben­ne: egy­részt a di­a­ló­gust meg­te­rem­tő, meg­szó­lí­tó jel­le­gű be­széd­mód („Ha be­cé­zé­sem, csó­kom se kell / ki­csi lány, mi­vel rin­gas­sa­lak el?”, „Te! ha hi­szed, ha nem hiszed…”), ami ma­gát a hang­zást ke­vés­bé elő­tér­be he­lye­ző, gör­dü­lé­keny, élő­be­széd­sze­rű vers­be­széd­ben is tet­ten ér­he­tő. Más­részt a le­írást ér­zék­le­tes­sé té­vő kép­sze­rű­ség, amely­ben a kez­dő­sor – a ké­sőb­bi­ek fé­nyé­ben hang­sú­lyos – szür­ke jel­ző­jét („A vá­ros­vég itt csu­pa szür­ke ház”) el­len­pon­to­zó fe­ke­te ugyan­ak­kor fé­nyes, ra­gyo­gó éj­sza­ka ké­pe bon­ta­ko­zik ki („a vil­lany­fény­ben, mint arany­ke­hely­ben, / s a so­rom­pón túl ében-szín de­lej­ben”, „arany­por mál­lik az éj vál­lá­ról”). Itt em­lí­tem meg, hogy az egész Az éj­sza­ka cso­dái ol­vas­ha­tó Kosz­to­lá­nyi Haj­na­li ré­szeg­sé­gé­nek pa­ra­frá­zi­sa­ként is (mint er­ről a to­váb­bi­ak­ban még szó lesz), mind a be­széd­hely­zet meg­te­rem­té­se, mind a vers té­má­ja és fel­épí­té­se te­kin­te­té­ben. Eb­ben a rész­ben lé­nye­gé­ben nin­cse­nek kar­ne­vá­li mo­tí­vu­mok, de az egész mű is­me­re­té­ben ta­lá­lunk olyan uta­lá­so­kat, ame­lyek már elő­re­ve­tí­tik a ké­sőb­bi hang­nem­vál­tást. Ilyen min­de­nek­előtt a ne­ve­tés, meg­ne­vet­te­tés há­rom­szo­ri em­le­ge­té­se (amit csak a ké­sőb­bi­ek in­do­kol­nak). De fi­gyel­mez­te­tő jel az is, hogy a má­so­dik sor a ré­sze­ge­ket em­lí­ti (nem át­vitt ér­te­lem­ben, mint Kosz­to­lá­nyi, ha­nem hét­köz­na­pi mó­don), vagy a nyel­vi já­té­kos­ság („s szem­közt a sar­kon a cég­táb­lá­ról / fur­csán szök­ken a pen­ta­me­ter-sor elő / »Tóth Gyu­la bá­do­gos és vízvezeték-szerelő«”). Ez a be­széd­mód az ötö­dik stró­fá­tól kezd­ve, ahol az est le­írá­sá­ról és a di­a­ló­gus-szi­tu­á­ció meg­te­rem­té­sé­ről ma­gá­ra az „el­be­szélt” álom­be­li vi­lág­ra he­lye­ző­dik át a hang­súly, alap­ve­tő­en át­ala­kul. Az el­be­szélt jel­zőt nem vé­let­le­nül tet­tem idé­ző­jel­be: et­től kezd­ve fi­gyel­he­tő meg ugyan­is a vers­szub­jek­tum sa­já­tos meg­osz­tott­sá­ga. Rész­ben meg­egye­zik ez az alany a mű el­ső ré­szé­nek hang­já­val, a má­so­dik sze­mé­lyű meg­szó­lí­tott­hoz be­szé­lő, ne­ki me­sé­lő én­nel: „Nézd, a ház…”, „Ni, a Gős pék…”, „Oda­nézz, szösz-bo­gár”. Emel­lett azon­ban egy­részt meg­je­len­nek ben­ne a meg­idé­zett fi­gu­rák mo­no­lóg­jai, sőt kép­zelt, ál­mo­dott di­a­ló­gu­sai, más­részt a ha­to­dik vers­szak el­ső fe­lé­ben egy fur­csa, rá­ol­va­sás­sze­rű be­té­tet ta­lá­lunk, amely­nek ala­nya tel­je­sen bi­zony­ta­lan. Ez­zel pár­hu­za­mo­san meg­fi­gyel­het­jük a vers­be­széd és a for­ma­nyelv alap­ve­tő át­ala­ku­lá­sát is: mint­ha a té­ma vál­to­zá­sá­val, az éj­sza­ka má­sik ol­da­lá­ra, az al­vók ol­da­lá­ra ke­rü­lés­sel a hang is meg­vál­toz­na. Itt a né­ző­pont meg­vál­to­zá­sa, az éb­ren­lét he­lyett az álom vi­lá­gá­nak meg­ele­ve­ne­dé­se – mint ezt a konk­rét mo­tí­vu­mok és be­széd­mód te­rén is lát­ni fog­juk – egy­ér­tel­mű­en a fo­nák lá­tás­mód meg­je­le­né­sé­vel egyen­lő, ahogy a vers vé­gén ma­ga a szö­veg is az „al­vók kar­ne­vál­já­nak” ne­ve­zi az „éj­sza­ka cso­dá­it”. Az ötö­dik sza­kasz és a ha­to­dik el­ső fe­le sa­já­tos cezúrát ké­pez a vers el­ső ré­sze és a to­váb­bi­ak kö­zött, mint­ha az álom és éb­ren­lét vi­lá­ga köz­ti ha­tár­át­lé­pés nyel­vi te­rét te­rem­te­né meg. Az ötö­dik stró­fá­ban min­de­nek­előtt az is­mét­lé­sek ki­emelt sze­re­pe vá­lik hang­sú­lyos­sá, még­hoz­zá két­fé­le mó­don. Egy­részt a rím­tech­ni­ká­ban: ugyan­is ki­vé­tel nél­kül szó­is­mét­lő rí­me­ket hasz­nál Weöres. Ha a rím­sza­va­kat egy­más után he­lyez­zük, a kö­vet­ke­zőt kap­juk: amott is – ál­mot – ál­mot – éj­sza­kát – éj­sza­kát – amott is – órák – órák – éj­sza­kát. Elő­ször is a rí­mek­ben hang­sú­lyo­zott sza­vak (fő­leg az éj­sza­ka és az álom) motivikus je­len­tő­sé­gű­ek az egész vers­ben. Rá­adá­sul a ko­ráb­bi, zök­ke­nő­men­tes és kön­­nyed pá­ros- és ke­reszt­rí­mek­től an­­nyi­ra el­tér ez a rí­me­lés, hogy szin­te ér­te­lem­za­va­ró­an hat: a sza­vak je­len­té­sé­ről, ma­gá­ról a kép­sze­rű­ség­ről a hang­zás­ra irá­nyít­ja a fi­gyel­met. Ezt to­vább fo­koz­za a já­té­kos szó­is­mét­lést va­ri­á­ló el­ső sor („Itt is, ott is, emitt is, amott is”) meg­is­mét­lé­se a ha­to­dik sor­ban. Az, hogy ezek­ben a ré­szek­ben a hang­zás já­té­ko­san önál­ló élet­re kel, a ha­to­dik stró­fa el­ső fe­lé­ben még meg­ha­tá­ro­zóbb lesz. A ta­nul­mány ele­jén (a je­len­tő el­sőbb­sé­ge és a szub­jek­tum ural­ma alól va­ló fel­sza­ba­dí­tás ös­­sze­füg­gé­se kap­csán) el­mon­dot­tak alap­ján ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a hang­zás önál­ló élet­re kel­té­se, az is­mét­lé­sek, a hang­után­zás, a hang­zás­be­li ha­son­ló­ság­gal va­ló já­ték („tág a lég”), a meg­vál­to­zott rím­tech­ni­ka épp ar­ra szol­gál, hogy pár­hu­za­mot te­remt­sen: a nyel­vet ura­ló je­len­tés, ér­te­lem, az éber szub­jek­tum ural­ma alól ki­bú­jó vers­nyelv és az „al­vó lel­kek” meg­idé­zé­se közt.

 

Al­vó lé­lek, kússz a tá­jon,

ál­mo­don, mint pók­fo­ná­lon,

huss! huss!

Föl a lég­be visz az út,

tág a lég,

tág az út,

tág a lég,

tág az út,

hozd az örö­möt, hozd a bút,

hozd az örö­möt, hozd a bút,

huss! huss!

 

A rész­let rá­ol­va­sás­sze­rű hang­ját to­vább erő­sí­ti egy­részt a „meg­idé­ző” fel­szó­lí­tó igék hasz­ná­la­ta, más­részt egy a vers to­váb­bi ré­szé­ben ki­bom­ló, alap­ve­tő­en kar­ne­vá­li jel­le­gű to­pog­rá­fi­át tük­rö­ző mo­tí­vum: az éb­ren­lét és az álom vi­lá­gá­nak mint sta­ti­kus, föld­höz­ra­gadt „lent”-nek és mint áram­ló, le­be­gő, nyüzs­gő „fent”-nek a szem­be­ál­lí­tá­sa, amit itt a fel­fe­lé má­szás („ál­mo­don, mint pók­fo­ná­lon”), a két vi­lág köz­ti ha­tár­át­lé­pés ké­pe je­le­nít meg. Ezt az utat for­dí­tott irány­ba is vé­gig­jár­ja a vers az utol­só két vers­szak­ban („ki­csú­szik aló­la a rét, meg a / ké­mény”, „És er­re-ar­ra az al­vó csa­pat / po­tyog a fal­ról, mint a va­ko­lat”). En­nek a ket­tős­ség­nek a meg­fe­le­lő­je a ha­to­dik stró­fa to­váb­bi ré­szé­ben a hát­tér­ben ma­ra­dó éber szem­lé­lő moz­du­lat­lan­sá­gát (amit csak az el­ső vers­szak­ok moz­gáshi­á­nya ér­zé­kel­tet) el­len­pon­to­zó ál­lan­dó moz­gás, leg­több­ször re­pü­lés ké­pe, amely min­de­nek­előtt az ál­mo­dók­hoz kö­tő­dik:

 

és be­lő­le al­vó lel­kek

pá­ro­log­nak, lég­be kel­nek

a ké­mény­ből, mint a füst,

az eresz­ről, mint ezüst –

száll a kö­vér Va­kos né­ni

desz­ka-vé­kony Vigláb né­ni,

és kö­röt­tük nagy se­reg

lib­ben, szök­ken, hem­pe­reg.

 

A moz­gás kép­ze­tét fel­erő­sí­ti a ház meg­ele­ve­ní­té­se, át­vál­toz­ta­tá­sa: egy­szer fel­hő­höz, egy­szer bé­ká­hoz ha­son­lít­ja a vers („moz­dul, mint a bar­na-bé­ka, / ve­le moz­dul az ár­nyé­ka”), il­let­ve az elő­ző ré­szek is­mét­lé­sen ala­pu­ló rí­mei után a gör­dü­lé­keny rí­mek vis­­sza­té­ré­se. Ezt kö­ve­ti az egyes al­vó ala­kok enu­me­rá­ci­ó­ja. Itt már igen­csak meg­fi­gyel­he­tő a ki­for­dí­tott lá­tás­mód, a le­he­tet­len­ség hang­sú­lyo­zá­sa: a föld­től el­ol­dó re­pü­lés vál­to­za­ta­i­ban, a le­he­tet­len he­lyek meg­je­le­ní­té­sé­ben („sé­tál­gat egy sür­göny­dró­ton”, „ku­po­rog egy lám­pa­er­nyőn”, „bolt­nak hisz egy fecs­ke­fész­ket / ben­ne vár­ja a ve­vő­ket”, „Te­jes-em­ber a ké­mé­nyen”), és né­hány ki­emel­ten kar­ne­vá­li jel­le­gű kép­ben: „Ni, a Gős pék ket­té-bom­lott / és ker­ge­ti ön­ma­gát”, „Ott meg a cuk­rász-kis­as­­szony / ti­peg fej­jel le­fe­lé”. Il­let­ve ma­guk­ban az ál­mo­dók meg­je­le­ní­té­sé­ben, ahol a ne­vet­sé­ges­ség, a tes­ti és szel­le­mi fo­gya­té­kos­sá­gok, fur­csa­sá­gok lesz­nek hang­sú­lyo­sak, ahogy a tő­lük idé­zett szö­veg is parodisztikusan je­le­ní­ti meg be­széd- és gon­dol­ko­dás­mód­ju­kat, vá­gya­i­kat.

      Az éj­sza­ka cso­dá­i­ból is ki­tű­nik, men­­nyi­re jel­lem­ző vo­ná­sa Weöres köl­té­sze­té­nek a kar­ne­vá­li ala­kok ked­ve­lé­se, il­let­ve a kar­ne­vá­li gú­nyo­ló­dás – akár té­ma­ként, akár mo­tí­vum­ként, akár sze­rep­ként. Ilyen kar­ne­vá­li fi­gu­ra a bo­lond, a ré­szeg, a bo­hóc, az ör­dög (de a trón­vesz­tett ki­rály is ide­so­rol­ha­tó a kar­ne­vá­li ha­gyo­má­nyok szel­le­mé­ben, mint az Apo­ka­lip­ti­kus ván­dor mo­tí­vu­ma­i­ban), ame­lyek je­len­tő­sé­gét épp az ad­ta, hogy sa­já­tos né­ző­pont­juk­kal le­he­tő­vé tet­ték a ka­no­ni­zált, a hi­va­ta­los ér­ték­rend új szem­szög­ből lá­tá­sát: „Pél­dá­ul az őrült­ség mo­tí­vu­ma min­den gro­teszk­hez hoz­zá­tar­to­zik, mi­vel le­he­tő­vé te­szi, hogy más szem­mel te­kint­sünk a vi­lág­ra, ame­lyet nem ho­má­lyo­sít el a »normális«, va­gyis az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott fo­gal­mak és nor­mák rend­sze­re. A né­pi gro­teszk­ben azon­ban az őrült­ség a hi­va­ta­lo­san szen­te­sí­tett ész­já­rás vi­dám pa­ró­di­á­ja, a hi­va­ta­los »igazságok« egy­ol­da­lú ko­mo­lyan vé­te­lé­nek kicsúfolása.”²¹ En­nek nyo­mai ér­zé­kel­he­tők A száj­har­mo­ni­kás bo­lond, a Ré­szeg­ség, A másnapos, a Kö­zép­ko­ri joculator, a Bo­lond Is­tók, az Eulenspiegel a sír­ban, a Ka­kukk Mar­ci nó­tá­ja, A ré­szeg ör­dög, Az ég-sap­ká­jú em­ber, A bo­lon­dok ka­rá­cso­nya cím­adó fi­gu­rá­i­nak meg­for­má­lá­sá­ban. Gya­kor­la­ti­lag ezek az ala­kok is a fent már em­lí­tett „fo­nák” lá­tás­mód kép­vi­se­lői, ezért mu­tat­nak ro­kon­sá­got a Kis­fi­úk té­má­i­ra és a Más pa­ra­di­csom (El­me­gyógy­in­té­ze­ti ápol­tak ver­sei) cik­lus da­rab­ja­i­val. En­nek is­me­ret­el­mé­le­ti je­len­tő­sé­gé­ről, idő­szem­lé­let­tel va­ló kap­cso­la­tá­ról a kö­vet­ke­ző­képp ír Bahtyin: „ez a for­ma te­szi ér­zé­kel­he­tő­vé az el­gon­do­lás sza­bad­sá­gát, ez te­szi le­he­tő­vé a kü­lön­ne­mű dol­gok ös­­sze­kap­cso­lá­sát és a tá­vo­li­ak egye­sí­té­sét, ez sza­ba­dít meg a be­vett ural­ko­dó né­ző­pont­ok­tól, a kon­ven­ci­ók­tól, köz­he­lyek­től, mind­at­tól, ami meg­szo­kott, ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott, és ez se­gít hoz­zá a vi­lág új­sze­rű szem­lé­le­té­hez, a lé­te­zés vi­szony­la­gos­sá­gá­nak fel­is­me­ré­sé­hez, és an­nak be­lá­tá­sá­hoz, hogy egy tö­ké­le­te­sen más­faj­ta vi­lág­rend is lehetséges.”²² A kar­ne­vá­li és né­pi gro­teszk mo­tí­vu­mok fel­so­ro­lá­sa mel­lett azért fon­tos a ben­nük rej­lő is­me­ret­el­mé­le­ti ta­nul­ság fel­tá­rá­sa, mert épp in­nen néz­ve lesz ért­he­tő, hogy a tes­ti­ség gro­teszk áb­rá­zo­lá­sa, a vul­gá­ris stí­lus meg­je­le­né­se, a fo­nák né­ző­pont mi­lyen mé­lyebb ér­tel­met rejt ma­gá­ban, és ho­gyan kap­cso­ló­dik egy­rész­ről a pa­ró­di­á­hoz, a min­dent ki­for­dí­tó, le­lep­le­ző, ki­ne­ve­tő, két­ség­be­vo­nó lo­gi­ká­hoz, az egy­mást vál­tó sze­re­pek­hez, más­rész­ről, hogy ez men­­nyi­ben ered a ko­ráb­bi­ak­ban már tár­gyalt idő­fel­fo­gás­ból. Már csak azért is, mert Weöres élet­mű­vé­ben min­de­nek­előtt ez az idő- és ér­ték­szem­lé­let ér­vé­nye­sül: nem a kar­ne­vá­li mo­tí­vu­mok ked­ve­lé­se, után­zá­sa ered­mé­nye­zi a e vi­lág­lá­tás meg­je­le­né­sét a ver­sek­ben, ha­nem Weöres alap­ve­tő­en kar­ne­vá­li jel­le­gű vi­lág­ta­pasz­ta­la­ta az, ami sok­szor ilyen té­mák­ban és mo­tí­vu­mok­ban je­le­nik meg. Ezt lát­szik meg­erő­sí­te­ni az is, hogy ez a cik­li­kus­sá­gon ala­pu­ló idő­ér­zé­ke­lés, ez a test-kon­cep­ció nemcsak az előbb elem­zett, egy­ér­tel­mű­en gro­teszk, kar­ne­vá­li jel­le­gű mű­vek­ben van je­len, ha­nem meg­ha­tá­ro­zó vo­ná­sa a mi­to­ló­gi­ai ver­sek­nek is.

      Ha­son­ló idő­fel­fo­gás­ban és em­berkép­ben gyö­ke­re­dző ha­láláb­rá­zo­lás jel­lem­ző Weöres ha­lál­tánc-ver­se­i­re és mo­tí­vu­ma­i­ra. Ma­ga a ha­lál­tánc kö­zép­ko­ri mű­fa­ja kar­ne­vá­li jel­le­gű: egy­rész­ről a ha­lál előt­ti egyen­lő­ség is a hi­va­ta­los rend, hi­e­rar­chia alól fel­sza­ba­dí­tó vonás²³, más­részt a kö­zös tánc és a ha­lál ös­­sze­kap­cso­lá­sa nemcsak fe­nye­ge­tő, ha­nem az idő kar­ne­vá­li, mulan­dó­sá­got és vi­dám­sá­got, ha­lált és új­já­szü­le­tést ös­­sze­kap­cso­ló fel­fo­gá­sá­nak, a fé­le­lem alól fel­sza­ba­dí­tó vi­dám­ság­nak a nyo­ma­it mutatja.²⁴ Ez a kar­ne­vá­li vi­dám­ság je­le­nik meg Weöres ko­rai Ha­lál­tán­cá­ban, egy­részt a fi­gu­rák tré­fás sír­ver­sek­re em­lé­kez­te­tő, csú­fo­ló­dó, több­ször tes­ti fo­gya­té­kos­sá­go­kat gú­nyo­ló jel­lem­zé­sé­ben („Amíg él­tem, kö­vér voltam, / so­kat et­tem és szu­szog­tam. / A lel­kem, mint nagy bü­dös szél, / szállt el, mi­kor meg­puk­kad­tam.”), ma­gá­ban a ref­ré­nes for­má­ban („Pő­re Pan­ni, szár Bo­ris­ka, / lyu­kas Jan­csi, zör­gős Mis­ka / öreg csont, / if­jú csont / rajta-rajta-rajta”), és a tánc-rit­mus hang­sú­lyo­zá­sá­ban. De ha­son­ló szem­lé­le­tű be­tét ta­lál­ha­tó a Ha­za­szál­ló­ban (ahol a sze­mé­lyes ha­lál meg­je­le­ní­té­se fo­ko­za­to­san megy át a ha­lál kar­ne­vá­li-gro­teszk kép­ze­té­be), a Ne­ve­tő holt­tes­tek vagy az Eulenspiegel a sír­ban cí­mű ver­sek­ben. (A má­sik ol­dal­ról a szü­le­tés, a meg­ter­mé­ke­nyü­lés vi­szont a ha­lál kép­ze­té­vel kap­cso­ló­dik, mint a Szü­le­tés­ben: „Ha gyer­mek szü­le­tik: vö­rös az ab­lak. / A lét túl­part­ján meg­halt va­la­ki”, vagy a Fairy spring be­ve­ze­tő ver­sé­ben: „Ó a hináros fér­fi-szem / ó a ho­má­lyos nő-si­koly / mi­kor ta­vasz in­dái közt / két test elő­ször ös­­sze­forr, / ott a fe­hér kút an­gya­la / vo­nag­lik, meg­hal csön­de­sen / s jö­ven­dő ko­por­sók ha­da / nyü­zsög sö­té­ten, fér­ge­sen.”)

      Ezek­re a mű­vek­re nemcsak a ha­lál­nak, a mo­dern szem­lé­let­tel el­len­tét­ben az élet ré­sze­ként va­ló, de­rűs áb­rá­zo­lá­sa jel­lem­ző, ha­nem a gro­teszk tes­ti­ség mo­tí­vu­ma­i­nak hang­sú­lyo­zá­sa is. „A gro­teszk re­a­liz­mus leg­fon­to­sabb is­mér­ve a le­fo­ko­zás, va­gyis a ma­gasz­tos, szel­le­mi, esz­mé­nyi, el­vont dol­gok át­for­dí­tá­sa a tisz­ta anya­gi­ság, az evi­lá­gi­ság és a ve­le el­tép­he­tet­le­nül ös­­sze­nőtt tes­ti­ség síkjára.”²⁵ (Bahtyin ki­eme­lé­se) (Amint ar­ra a ko­ráb­bi­ak­ban már lát­tunk pél­dát a Grá­di­csok éne­ke zá­ró Aján­lá­sá­ban, az Át­vál­to­zá­sok cik­lus Ün­ne­pi szó­nok­la­tá­ban, Az éj­sza­ka cso­dá­i­ban vagy az Ócs­ka sír­ver­sek­ben. De foly­tat­hat­nánk olyan mű­vek­kel, mint A test, a Le journal, a Profusa egyes rész­le­tei, egé­szen a Mezzofanti bí­bo­ros-cik­lus­ból szár­ma­zó Lö liőig.) Ezek­nek a mű­vek­nek egy­részt kar­ne­vá­li vo­ná­suk ma­ga a le­fo­ko­zás: a pa­ró­dia, a pa­ro­di­zá­lás (ami­ről még lesz szó), más­részt az, hogy er­re esz­kö­zül a tes­ti­ség, az anya­gi­ság gro­teszk áb­rá­zo­lá­sát hasz­nál­ják fel. Ez az „anya­gi­ság” azon­ban nemcsak ab­ban kü­lön­bö­zik a klas­­szi­kus és mo­dern test­áb­rá­zo­lá­sok­tól, hogy csöp­pet sem ide­a­li­zál­tan, ugyan­ak­kor lep­le­zet­le­nül (de a meg­bot­rán­koz­ta­tás szán­dé­ka nél­kül) je­le­nít meg min­den tes­ti­ség­gel kap­cso­la­tos je­len­sé­get, ha­nem ab­ban is, hogy a kar­ne­vá­li idő­fel­fo­gás­nak meg­fe­le­lő­en szü­le­tés és el­mú­lás kap­cso­ló­dik ös­­sze ben­ne, anél­kül, hogy az egyén vé­ges­sé­gé­nek tra­gi­kus tu­da­ta nyo­masz­ta­ná: „Az anya­gi-tes­ti elv itt min­dig egye­te­mes és össz­né­pi, és ép­pen eb­ből ere­dő­en száll szem­be mind­az­zal, ami el­sza­kít­hat­ná a világegész anya­gi-tes­ti gyö­ke­re­i­től, ami el­szi­ge­tel­het­né és ön­ma­gá­ba zár­hat­ná, ezért száll szem­be min­den el­vont idealitással”. (Bahtyin kiemelései)²⁶

      A gro­teszk test-kon­cep­ció szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen ér­de­kes az én (mint anya­gi­sá­gá­ban lé­te­ző test) és a köl­tői szub­jek­tum vi­szo­nyát tematizáló Nocturnum, amely a mu­lan­dó­ság­hoz va­ló vi­szony fe­lől fo­gal­maz­za új­ra a kér­dést. A vers szem­be­ál­lít­ja sa­ját ala­nyát, a ben­ne mo­no­lo­gi­zá­ló ént a tárgy­sze­rű test­tel: „Vég­te­le­nül únom szü­net­len / zárt­sá­go­mat egy fér­fi-test­ben, / perc­re sem mú­lik je­len­lé­te, / kö­zös ágy­ban kell hál­nom véle…”. En­nek a test­nek az áb­rá­zo­lá­sa szin­te dús­kál a gro­teszk, kar­ne­vá­li motívumokban²⁷: „ér­zem me­le­gét, nyir­kát, végig / láb­uj­já­tól haj­gyö­ke­ré­ig, / be­le­i­nek kacs­ka­rin­gó­it, / hím-tönk­jét, med­dő mell­bim­bó­it, (…) szom­ja­zá­sát és éhe­zé­sét, / zsák­ként te­lé­sét-ürü­lé­sét”, „Ál­la­ti mé­zes test­me­leg­ben / mint dön­gő, pisz­kos ól­ban fek­szem”, „Únom daj­kál­ni, dé­del­get­ni, / szur­kos há­tul­ját tö­röl­get­ni”, „Min­den ízinkje, por­ci­ká­ja / örök­re bakzana-zabálna”. Ugyan­ak­kor ez a szó szo­ros ér­tel­mé­ben föld­höz­ra­gadt test és a hoz­zá kap­cso­ló­dó mu­lan­dó­ság ellenpontozódik a test­hez csak ide­ig­le­ne­sen kö­tő­dő örök én ke­resz­tény kép­ze­té­vel: „Míg él s lót-fut, ha­lott va­gyok, / s ha ő nincs, meg­sza­ba­du­lok, / vis­­sza, az Is­ten sze­rel­mé­be, / nem va­gyok sem­mi­nek se ré­sze”. Ez a szem­be­ál­lí­tás el­ső lá­tás­ra – épp az előb­bi so­rok fé­nyé­ben – a ha­gyo­má­nyos test-lé­lek ket­tős­ség­re lát­szik rá­ját­sza­ni. Ezt ki­egé­szít­ve az­zal, hogy a (har­ma­dik sze­mé­lyű) test­tel szem­be­ál­lí­tott hang a vers­szub­jek­tum el­ső sze­mé­lyű hang­ja, az ér­tel­me­zést a modernista-esztétista irány­ba lát­szik el­vin­ni: a tes­ti­ként áb­rá­zolt alan­tas hét­köz­na­pi és a lel­ki­ként meg­je­le­ní­tett köl­té­szet el­len­té­te raj­zo­ló­dik ki be­lő­le. Van­nak azon­ban ezt cá­fo­ló je­lek a vers­ben: fel­fi­gyel­he­tünk egy­rész­ről a mu­lan­dó­ságnak, a ha­lálnak a ke­resz­tény fel­fo­gás­ra egy­ál­ta­lán nem jel­lem­ző de­rűs áb­rá­zo­lá­sá­ra, más­részt ar­ra, hogy ez az én – a lé­lek­kel el­len­tét­ben – tel­je­sen füg­get­len a test­től, a lel­ki­is­me­ret, a fe­le­lős­ség kér­dé­se fel sem me­rül ve­le szem­ben („szol­gá­lom tü­rel­me­sen, in­gyen, / bár hoz­zá sem­mi kö­zöm sin­csen”) – épp ez az, ami fel­sza­ba­du­lás­ként, ün­nep­ként lát­tat­ja a ha­lált („s ha ő nincs, meg­sza­ba­du­lok”). Ez a de­rűs fe­le­lőt­len­ség, a ha­lál új­já­szü­le­tés­ként va­ló áb­rá­zo­lá­sa vi­szont ugyan­csak kar­ne­vá­li vo­nás: ahogy a test gro­teszk áb­rá­zo­lá­sa nem te­szi le­he­tő­vé, hogy az élet „föl­di si­ra­lom­völgy­ként” je­le­ní­tőd­jék meg, úgy a ha­lál sem lesz tra­gi­kus és fe­nye­ge­tő. „Eb­ben a rend­szer­ben (a gro­teszk áb­rá­zo­lás­ban) a ha­lál egy­ál­ta­lán nem ta­gad­ja az éle­tet, amely itt – hí­ven a gro­teszk szel­le­mé­hez – a test éle­te, a min­dent fel­öle­lő né­pi test­fel­fo­gás ki­fe­je­ző­dé­se. A ha­lál be­le­tar­to­zik az élet­be, mint an­nak szük­ség­sze­rű moz­za­na­ta, meg­úju­lá­sá­nak és me­gif­jo­dá­sá­nak ál­lan­dó elő­fel­té­te­le. (…) A szü­le­tés és a ha­lál, a ha­lál és a szü­le­tés ma­gá­nak az élet­nek a meg­ha­tá­ro­zó (kons­ti­tu­tív) moz­za­na­ta (…) A gro­teszk ké­pi gon­dol­ko­dás még az élet­nek és a ha­lál­nak az in­di­vi­du­á­lis test­ben fo­lyó küz­del­mét is úgy fog­ja fel, mint a csö­kö­nyös ré­gi élet bir­kó­zá­sát a szü­le­tő (…) új­jal, mint a vál­to­zás krízisét.”²⁸ Ugyan­ez a de­rűs, fe­le­lőt­len hang az, ami le­he­tet­len­né te­szi azt is, hogy a mo­dern szub­jek­tum hang­ját hall­juk ki a vers­ből: nem a mű­vé­szet­be mint a mu­lan­dó­ság­gal szem­be­ni utol­só vi­gasz­ba me­ne­kü­lő vé­ges, in­di­vi­du­á­lis szub­jek­ti­vi­tás szó­lal meg eb­ben a vers­ben, ha­nem egy más jel­le­gű én-ér­zé­ke­lés.²⁹

 

^-----

      A so­ron kö­vet­ke­ző ta­nul­má­nyok a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­te­men 2013. má­jus 2-a és 3-a kö­zött meg­ren­de­zett Weöres­-kon­fe­ren­ci­án el­hang­zott elő­adá­sok szer­kesz­tett szö­ve­gei.

¹     Ugyan­ak­kor a re­cep­ció meg­ha­tá­ro­zó ta­nul­má­nyai ál­ta­lá­ban el­uta­sít­ják ez utób­bi írá­sok­nak Weöres köl­té­sze­té­nek kul­csa­ként va­ló ér­tel­me­zé­sét: „De A tel­jes­ség fe­lé meg­írá­sá­ban köz­re­mű­kö­dött … sze­rep­ját­szó ked­ve is: a vég­ső igaz­sá­gok­ról ta­ná­cso­kat osz­to­ga­tó bölcs egyi­ke volt a ma­gá­ra vál­lalt sze­re­pek­nek” Ke­nye­res Zol­tán, Tün­dér­síp, Szép­iro­dal­mi, 1983, 91.; Rad­nó­ti Sán­dor is csak Weöres köl­tői nyel­ve­i­nek egyi­ke­ként ér­tel­me­zi A tel­jes­ség fe­lé be­széd­mód­ját. Rad­nó­ti Sán­dor, Egy igen nagy köl­tő. In: Ma­gyar Orpheus, Weöres Sán­dor em­lé­ke­ze­té­re, szerk., Do­mo­kos Má­tyás, Szép­iro­dal­mi, 1990., 522.

²     Ke­nye­res, i. m., 260.

³     I. m., 289.

⁴     Schein Gá­bor, Weöres Sán­dor, Elekt­ra, 2001, 89.

⁵     I. m., 90.

⁶     I. m., 92.

⁷     Ke­nye­res, i. m., 250.

⁸     I. m., 251.

⁹     I. m., 250.

¹⁰    I. m., 322.

¹¹    Balassa Pé­ter, A mint B. In: Uő, A bol­gár ka­la­uz, Pes­ti Sza­lon, 1996, 16-24.

¹²    I. m., 22.

¹³    Mi­ha­il Bahtyin, Fran­ço­is Rabelais mű­vé­sze­te, a kö­zép­kor és a re­ne­szánsz né­pi kul­tú­rá­ja, Osiris, 2002, 18.

¹⁴    I. m., 19.

¹⁵    Balassa, i. m., 20., 21.

¹⁶    Bahtyin, i. m., 34.

¹⁷    Ér­de­kes, hogy Balassa Pé­ter ta­nul­má­nyán kí­vül arány­lag el­ha­nya­golt té­má­nak szá­mít ezek­nek a mo­tí­vu­mok­nak a meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe a Weöres­-élet­mű­ben (in­kább fur­csa­ság­ként, de­vi­an­ci­a­ként je­len­nek meg, kö­szön­he­tő­en az élet­mű mo­dern­ség-köz­pon­tú meg­kö­ze­lí­té­se­i­nek). Vö. Gömöri György, Weöres groteszkjei. In: Magyar Orpheusz, i. m., 322-323. Iga­zá­ból két alap­ve­tő ki­vé­telt em­lít­he­tünk ez alól, nem vé­let­le­nül mind­ket­tő olyan író/köl­tő tol­lá­ból szü­le­tett, aki ma­ga is von­zó­dott a kar­ne­vá­li lá­tás­mód­hoz: az egyik szer­ző­je Szentkuthy Mik­lós, a má­si­ké Szőcs Gé­za. Kü­lö­nö­sen az előb­bi emeli ki Weöres látásmódjának szélsőségeket összekapcsoló, a „mitologikusságot” a „vaskos hétköznapisággal” társító szemléletét: „az első pillanatban érzem, hogy a legvaskosabb paraszti földiesség tartja kezében az egész művészetet, de, és ez a lényege (..) az állatian érzékies, trágya- és violaszagú naturalizmus a legeslegtökéletesebben megfér ilyen valóságon túli, játékos és elvont tótágaskodó tündérkedésekkel”. Szentkuthy Mikós: Weöres Sándor. In: Magyar Orpheusz, i. m., 256., illetve Szőcs Géza, A parton Proteus alakoskodik. In: Uo., 472-482.

¹⁸    I. m., 18.

¹⁹    I. m., 94.

²⁰    Vö. Schein Gá­bor ér­tel­me­zé­se a Tör­té­ne­lem cí­mű szo­nett­ről. Schein, i. m., 91-92.

²¹    Bahtyin, i. m., 50.

²²    Bahtyin, i. m., 44.

²³    „A hi­va­ta­los ün­nep az egyen­lőt­len­sé­get szen­te­sí­tet­te. A kar­ne­vá­lon ez­zel szem­ben min­den­ki egyen­ran­gú­nak szá­mí­tott. Itt a kar­ne­vá­li so­ka­da­lom­ban azok kö­zött az em­be­rek kö­zött is kü­lön­le­ges, kö­tet­len és bi­zal­mas kap­cso­lat ural­ko­dott, aki­ket a min­den­na­pi – te­hát a kar­ne­vá­lon kí­vü­li – élet­ben át­hág­ha­tat­lan ren­di, va­gyo­ni, szol­gá­la­ti, csa­lá­di és élet­kor sze­rin­ti sza­ka­dé­kok vá­lasz­tot­tak el egy­más­tól. Mi­vel a hát­tér­ben a kö­zép­ko­ri fe­u­dá­lis rend tö­ké­le­tes hi­e­rar­chi­á­ja, az em­be­rek min­den­na­pi éle­té­nek vég­le­tes ren­di és korporatív meg­osz­tott­sá­ga lap­pan­gott, ezért ez a min­den em­be­ri vi­szony­ra ki­ter­je­dő, sza­bad, fa­mi­li­á­ris kap­cso­lat kü­lö­nö­sen plasz­ti­ku­san ki­dom­bo­ro­dott, és lé­nye­gi ré­szét al­kot­ta a vi­lág kar­ne­vá­li át­élé­sé­nek.” I. m., 18.

²⁴    „A gro­teszk áb­rá­zo­ló rend­szer­ben te­hát a ha­lál és a meg­úju­lás nem vá­laszt­ha­tó kü­lön az élet egy­sé­gén be­lül, már­pe­dig ez az egy­ség ön­ma­gá­ban sem­mi­kép­pen sem le­het fé­lel­me­tes. Bíz­vást ál­lít­hat­juk, hogy a kö­zép­ko­ri és a re­ne­szánsz gro­teszk­ben (a kép­ző­mű­vé­sze­tet, így Holbein Ha­lál­tán­cát vagy Dü­rert is be­le­ért­ve) még a ha­lál áb­rá­zo­lá­sá­ban is sze­re­pet ját­szik a ne­ve­tés.” I. m., 61-62.

²⁵    I. m., 29.

²⁶    I. m., 28.

²⁷    „A gro­teszk áb­rá­zo­lás azo­kat a test­ré­sze­ket hang­sú­lyoz­za leg­in­kább, ame­lyek nyit­ják a tes­tet a kül­vi­lág fe­lé (…) – va­gyis a nyí­lá­so­kat, a test ki­ug­ró ré­sze­it, a kü­lön­fé­le ki­nö­vé­se­ket és el­ál­ló ta­go­kat: a tá­tott szá­jat, a női ne­mi szer­ve­ket, a keb­let, a phalloszt, a pot­ro­hos ha­sat, az or­rot. A test csak az olyan ak­tu­sok­ban tár­ja fel nö­ve­ke­dő, rög­zít­he­tő kon­túr­ja­i­ból ál­lan­dó­an ki­lé­pő lé­nye­gét, mint a kö­zö­sü­lés, a ter­hes­ség, a szü­lés, az agó­nia, az evés-ivás, az ürí­tés. Ez az örök­ké nyi­tott, örök­ké te­rem­tő és te­rem­tő­dő test a nem fej­lő­dé­sé­nek egyik lánc­sze­me, pon­to­san két lánc­sze­me, amely az em­lí­tett ak­tu­sok­ban egy­más­ba fo­nód­va, egy­más­ba ha­tol­va mu­tat­ko­zik meg.” Bahtyin, i. m., 35-36.

²⁸    I. m., 61.

²⁹    A tanulmány gondolatmenetének folytatását ld. Papp Ágnes Klára, Groteszk test-  és szubjektumfelfogás Weöres Sándor költészetében, Literatura, 2012/4, 354-361.