Újkefe

novella

Szvoren Edina  novella, 2013, 56. évfolyam, 9. szám, 851. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Es­te ér­kez­tünk, sö­té­te­dés után. Zenóbia nő­vér a ka­pu­alj­ban fo­ga­dott. Ki­kap­ta apám ke­zé­ből a bő­rön­döt, és már in­dult is föl­fe­lé a lép­csőn. Apám ölé­be vet­te a bel­ső ke­rék­ve­tő mel­lé ké­szí­tett, ács­kap­csok­kal meg­erő­sí­tett pré­selt fa do­bozt, és hát­rál­ni kez­dett az ut­ca, a nyi­tott aj­tó­val vá­ra­ko­zó bér­ko­csi fe­lé. A fal­ba sül­­lyesz­tett, bolt­íves fül­ké­ből egy ele­ven em­ber lé­pett elő: a ka­pus­nő. Fél­re­lö­kött, az­tán ha­tal­mas kar­já­val meg­ló­dí­tot­ta a ka­put. Zenóbia nő­vér után si­et­tem: a lép­cső te­te­jén, ke­zé­ben a mé­reg­drá­ga Moynat-kofferral várt rám. A bő­rönd ele­gáns vo­nal­ve­ze­tés­ét, guttaperkával ke­zelt víz­hat­lan anya­gát már ezek­ben az el­ső per­cek­ben is il­let­len­nek és fel­leng­zős­nek ta­lál­tam. Egy csa­pás­ra meg­fe­led­kez­tem azok­ról a nél­kü­löz­he­tet­len­nek hitt hol­mik­ról, ame­lye­ket a ren­del­ke­zé­sem­re ál­ló né­hány óra le­for­gá­sa alatt do­bál­tam be­le. Zenóbia nő­vér bos­­szús­nak tűnt. Ar­cá­nak két fe­le, mint egy tű­ző na­pon ön­ma­gá­tól föl­fes­lett ba­rack két fél­gömb­je haj­lott meg az or­ra vo­na­lá­nál. Ak­kor még nem tud­tam, hogy az ar­ca min­dig ilyen. Azt mond­ta, kö­ves­sem.

      Ha­mar meg­szok­tam itt. Ab­ban a há­ló­te­rem­ben kap­tam ágyat, ahol a rend­ala­pí­tó, Marillac Szent Luj­za mell­szob­rá­nak üre­sen tá­ton­gó be­ug­ró­ja áll. Eb­ben a mu­ta­tó­ujj ala­kú üreg­ben hű­vö­sebb és nyir­ko­sabb a fal, mint más­hol. A na­pi­ren­dem alig va­la­mi­ben kü­lön­bö­zik az ott­ho­ni­tól. Nem imád­ko­zom sem töb­bet, sem ke­ve­seb­bet, ta­lán csak az Úr ar­cát lá­tom kö­ze­lebb­ről. Nem ijeszt meg, hogy mi­nél rész­le­te­sebb egy arc, an­nál ke­vés­bé tud­ha­tó, ki­hez tar­to­zik. A je­löl­tek ked­ve­sek, az idő­seb­bek és a rang­ban fe­let­tünk ál­lók azon­ban min­dent meg­tesz­nek, hogy meg­aka­dá­lyoz­zák a kö­ze­le­dé­sün­ket. A ka­zán­őr­rel vagy a ka­pus­nő­vel nem be­szél­he­tünk, mi­vel az épü­let­ből nap mint nap ki­jár­nak. A szer­tar­tá­sok előtt, a nagy­könyv­tár­ban, az ét­ke­ző­ben, vagy mi­kor he­ten­te egy­szer a szen­­nyes­lá­dá­kat ci­pel­jük eme­let­ről pin­cé­be, pin­cé­ből eme­let­re, a nö­ven­dék­tár­sa­im ar­ról fag­gat­nak, hogy mi­ért ke­rül­tem ide. Mi­ért és ho­gyan, ho­gyan és mi­ért – ezek a ked­venc for­du­la­ta­ik. Olyan ez, mint a Laudetur meg az In saecula, amen. Mi­ó­ta el­fog­lal­tam az ágya­mat, a Moynat-óriáskoffer tar­tal­mát pe­dig be­tusz­kol­tam a fo­lyo­só­vé­gi meg­őr­ző­be – az át­tört fa­aj­tó mint­ha le­vi­téz­lett gyón­ta­tó­fül­kék vá­lasz­fa­la len­ne –, egy ki­csit én is ki­ürül­tem. Tu­dom, hogy a jég­gyá­ros­tól ka­pott nyak­éket apám az uno­ka­nő­vé­rem­nek aján­dé­koz­ta, de fel­jebb­va­ló­ink, lel­künk őri­ző­i­nek ren­dít­he­tet­len meg­győ­ző­dé­se el­le­né­re so­ha­sem gon­dol­tam, hogy vol­na va­la­mim – ál­lí­tó­lag csak anyám tes­té­ről fel­té­te­lez­tem va­la­ha ilyet. Bol­dog­gá tesz, hogy min­den fe­le­lős­sé­get le­vet­tek a vál­lam­ról, és nincs más dol­gom, mint el­vé­gez­ni a rám rótt fel­ada­to­kat: Hil­da nő­vér fi­tyu­lá­ját he­ten­te egy­szer gyö­kér­ke­fé­vel si­ká­lom. Sze­re­tem lát­ni, ahogy a fe­ke­te ve­rí­ték­gal­lér fo­ko­za­to­san ki­fe­hé­rül, és szin­te bán­kó­dom, ami­kor Hil­da nő­vér ne­héz he­té­nek nyo­ma vég­kép­pen el­il­lan a dur­va sör­ték alatt. Idő­sebb nő­vé­re­ink dél­től szür­kü­le­tig a nagy­könyv­tár­ban ront­ják a sze­mük vi­lá­gát. Le­xi­kon­ba, ima­könyv­be, ka­len­dá­ri­um­ba va­ló szí­nes könyv­jel­ző­ket hor­gol­nak tö­ret­len buz­ga­lom­mal.

      Ti­zen­hár­man mo­sunk hu­szadma­gunk­ra. A Fő­nök­nő hét­főn­ként el­len­őr­zi a meg­tisz­tí­tott fi­tyu­lá­kat, és aki ros­­szul dol­go­zott – úgy mond­ja: aki csak sa­ra­bolt –, an­nak újabb és újabb rend­tár­sak fi­tyu­lá­ját kell majd hó­fe­hér­re si­kál­nia. Ve­lem még so­sem for­dult elő, hogy há­rom­nál több fő­kö­tő ke­rült vol­na a gon­do­zá­som­ba. Nem tu­dom, ho­gyan dol­goz­nak a töb­bi­ek. Nem tu­dom, kik­hez tar­toz­nak azok a fő­kö­tők, ame­lye­ket a nö­ven­dék­tár­sa­im fel­ada­ta ki­fe­hé­rí­te­ni, mert a pin­ce­fal előtt olyan mé­lyen gör­nye­dünk a mo­só­vá­lyú fö­lé, mint­ha in­ni vagy en­ni akar­nánk be­lő­le. De va­ló­ban táp­lál min­ket ez a mun­ka. He­ti egy­sze­ri pin­cé­be vo­nu­lá­sunk jó­té­ko­nyan ta­gol­ja az éle­tün­ket, és si­mu­lé­ko­nyan il­lesz­ke­dik ab­ba a na­gyobb lép­té­kű rit­mus­ba is, amit a gyö­kér­ke­fék el­hasz­ná­ló­dá­sá­nak rit­ká­sabb, ki­szá­mít­ha­tat­la­nabb, s ép­pen ezért ün­ne­pibb is­mét­lő­dé­se mér ki. A nö­ven­dé­kek kö­zül még so­ha sen­ki nem élt vis­­sza az­zal a tu­dás­sal, amit az örökfo­ga­dal­mat tett nő­vé­rek ve­rí­té­ké­nek lát­vá­nya je­lent. A fi­tyu­lák­ba ivó­dott fol­tok olyan gyó­ná­si tit­kok, ame­lyek ál­tal az ré­sze­sül kegy­ben, aki­nek a fü­lé­be gyón­nak. – Mi­u­tán mun­kánk vé­gez­té­vel föl­bo­tor­kál­tunk a pin­ce­lép­csőn, a ke­fét min­den al­ka­lom­mal re­mény­ked­ve tar­tom az ud­va­ri lám­pák könyv­jel­zők­nél is vi­dá­mabb fény­kö­ré­be. Ha a sör­ték már oly­any­­nyi­ra szét­nyíl­tak a lel­ki­is­me­re­tes és erőn fe­lü­li mun­kál­ko­dás­tól, hogy apá­ink pár­nán szét­nyo­mó­dott ba­ju­szá­ra em­lé­kez­tet­nek min­ket, ak­kor a ka­pus­nő odú­já­ba si­e­tünk, és azon nyom­ban le­ad­juk az igény­lést. Ami­kor vég­re ke­zünk­be ve­het­jük az új ke­fét, ami­kor vég­re meg­érez­zük a fris­sen gya­lult markolófa fe­nyő­il­la­tát, ugyan­az az öröm tölt el min­ket, mint ré­geb­bi ka­rá­cso­nyok elő­est­éjén – pe­dig a ka­pus­nő nem ha­son­lít sem apánk­ra, sem anyánk­ra. Aki vég­re-va­la­há­ra új ke­fé­hez ju­tott, azt igyek­szünk ma­gá­ra hagy­ni az örö­mé­vel, de azért tu­dom, hogy van nö­ven­dék, aki az al­kar­ján pró­bál­gat­ja az új ke­fe mak­ran­cos sörtézetét. Én az ar­co­mon. A ke­fe­lo­pás pe­dig rit­ka, mint a fel­tá­ma­dás.

      Ho­gyan és mi­ért? Kezd ter­hem­re len­ni je­lölt­tár­sa­im fag­ga­tó­zá­sa. Ha a kér­dé­se­ik­re azt fe­le­lem, hogy nem tu­dom, meg­bot­rán­ko­zást vagy za­va­ro­dott­sá­got lá­tok a te­kin­te­tük­ben. Nem tu­dom, mi­ért va­gyok itt. Apám és anyám nem osz­tot­ta meg ve­lem. Azt hit­tem, férj­hez akar­nak ad­ni Krokatán köz­vá­gó­hí­di jég­gyá­ros­hoz, aki fél­ho­má­lyos elő­szo­bák­ban meg hű­vös kam­rák­ban a kü­szö­bön ál­ló el­jegy­zés­re hi­vat­koz­va sze­rény elő­le­gek­kel sar­col­ga­tott. Az elő­ké­szü­le­tek­ből mind­ös­­sze an­­nyit vet­tem ész­re, hogy a be­vo­nu­lá­som előt­ti na­pon apám és anyám üveg­aj­ta­ja mö­gött még éj­jel ket­tő­kor is tán­col­nak az ár­nyak. Más­nap apám elő­szed­te a Moynat-bőröndöt, ki­do­bál­ta be­lő­le le­en­dő ho­zo­má­nyom min­den egyes da­rab­ját, és ar­ra kért, hogy es­tig cso­ma­gol­jak ös­­sze. Mi­ért és ho­gyan, zso­lozs­máz­zák azok a je­löl­tek, akik kép­te­le­nek be­le­tö­rőd­ni a sor­suk­ba. Ho­gyan és mi­ért, sír­do­gál­ják a fo­lyo­só­vé­gi meg­őr­zők nyi­tott aj­ta­ja mö­gé búj­va. Mi­ért és ho­gyan, zo­kog­ják az ágyu­kon ini­ci­á­lé mé­re­tű­vé pön­dö­röd­ve. Ha oly­kor-oly­kor még­is el­kép­ze­lem, hogy a ka­pu előtt szom­ba­ton­ként meg­ál­ló bér­ko­csik egyi­ké­ből apám lép elő, és nem egy ide­gen, sze­mer­nyi szo­mo­rú­sá­got vagy ha­ra­got sem ér­zek, mi­vel a fen­ti je­le­net épp olyan tá­vol eső tá­ja a kép­ze­le­tem­nek, mint Krokatán sa­rok­tor­nyos há­za a gu­ba­csi vil­la­so­ron. Ugyan­ak­kor tisz­tá­ban va­gyok ve­le, hogy éle­tem je­len­le­gi sza­ka­szá­ból vak­me­rő­ség len­ne kö­vet­kez­tet­ni a jö­ven­dő­re, mint ahogy a je­len­le­gi vi­szo­nya­im sem ké­pe­zik ré­geb­bi vi­szo­nyok meg­hos­­szab­bí­tá­sát. Aho­gyan ide­hoz­tak a szü­le­im, egy na­pon – még mi­e­lőtt hor­go­ló­tűt kap­nék a ke­zem­be – ki is ve­het­nek in­nen. Ho­gyan és mi­ért, fag­gat­nak rend­tár­sa­im. Mi­ért épp ho­gyan, fe­le­lem.

      A há­ló­ter­münk­ben ha­tan la­kunk. Fek­he­lyem a Rend­ala­pí­tó mell­szob­rá­nak be­ug­ró­ja alatt áll. Eb­ben az örök­ké hű­vös üreg­ben tart­ják há­ló­tár­sa­im a ron­gyos­ra ol­va­sott ima­köny­vü­ket, mi­ó­ta a Rend­ala­pí­tó szob­ra hos­­szan­ti irány­ban meg­re­pedt. Bu­ja nyelv­ként lóg­nak ki be­lő­lük a sa­ját víz­kó­ros ke­zük­kel hor­golt szí­nes könyv­jel­zők. Zok­szó nél­kül tű­röm, hogy nő­vé­re­im tér­de na­pon­ta há­rom­szor éke­lőd­jön az ágyam mat­ra­cá­ba, ke­zük na­pon­ta há­rom­szor nyúl­jon át a vál­lam fö­lött, s egyen­sú­lyom­ból na­pon­ta há­rom­szor ki­bil­lent­se­nek. Tu­dom, hogy az ágya­mat nem húz­ha­tom odébb, és társ­nő­im imád­sá­gos köny­vét sem nyújt­ha­tom át elő­zé­ke­nyen: hi­szen az örökfo­ga­dal­mat tett nő­vé­rek ima­köny­ve sze­mé­lyes tárgy, akár a nö­ven­dé­kek gyö­kér­ke­fé­je. Alig vá­rom, hogy a Rend­ala­pí­tó büszt­je vég­re vis­­sza­ke­rül­jön az őt meg­il­le­tő hely­re – de tu­dom, tisz­te­let­ben tar­tom és szá­mo­lok ve­le, hogy apám ina­sai las­san és ala­po­san dol­goz­nak. Hi­szen ezért is vi­rág­zik apám vál­lal­ko­zá­sa, ezért vet­he­tett sze­met rám a jég­gyá­ros Krokatán.

      A há­lónk­ban Hil­da nő­vér a leg­idő­sebb. Ha elő­ve­szi a gyön­ge­ség, ne­kem kell bo­ro­ga­tást cse­rél­nem a hom­lo­kán. Már az el­ső he­tek­ben ész­re­vet­tem, hogy nem szí­vel en­gem, pe­dig tud­ja jól, hogy én tisz­tí­tom a fi­tyu­lá­ját. Hogy meg­szé­gye­nít­sen, egy­szer a Fő­nök­as­­szony je­len­lét­ében emel­te föl a pár­nát, ami alatt a ke­fé­met tar­tom, szür­ke gyolcs­ba bu­gyo­lál­va, sör­té­vel le­fe­lé. Un­do­rod­va néz­tek rám mind­an­­nyi­an. Tu­dom az el­ső pil­la­nat­tól fog­va: nem szá­mít eny­hí­tő kö­rül­mény­nek, hogy apám ke­ze alatt szü­le­tik új­já a Rend­ala­pí­tó mell­szob­ra. Fog­tam a ke­fét, és az ágy alatt őr­zött szen­­nyes ko­sár­ba dob­tam, köz­ben pe­dig azt mond­tam ma­gam­nak: a gyón­ta­tó­pap fri­zu­rá­ja a pin­cé­ben ter­mé­sze­tes és he­lyén­va­ló, ez­zel szem­ben az eme­le­ti ab­lak­ból néz­ve, ha a pár­kány­ra kö­nyök­lünk, úgy fest, mint va­la­mi mu­lat­sá­gos nyá­ri sap­ka. Tu­dom, hogy a ke­fék­kel sincs ez más­képp: va­sár­nap es­tén­ként, ami­kor a mo­só­vá­lyú fö­lött gör­nye­dünk, a mun­kánk szép és ma­gasz­tos ugyan, a ko­sár, a mo­só­kő, a gyö­kér­ke­fe, a dörzs­fa pe­dig a mi leg­szen­tebb kegy­tár­gya­ink, a hét töb­bi nap­ján azon­ban az idő­sebb nő­vé­rek sze­mé­ben szen­­nye­sek és un­do­rí­tó­ak – mint ahogy mi ma­gunk is azok va­gyunk. A Fő­nök­as­­szony sze­rint a fi­tyu­la­tisz­tí­tás megmerítkezés a mi­énk­nél tisz­tább kosz­ban.

      Már az ide­jét sem tu­dom, mi­ó­ta va­gyok itt. A va­sár­na­pi pin­cé­be vo­nu­lá­sok, va­la­mint az új­ke­fe nap­ja­i­nak szer­te­len rit­mu­sa bur­kot von kö­rém. A han­gok tom­pák, a szí­nek fa­kók. Jobb len­ne egy ki­csit tá­vo­labb­ról néz­ni min­dent, hogy bi­zo­nyos le­gyen: ez itt én va­gyok, ez a vi­lág, ez pe­dig a Min­den­ha­tó. Hi­á­ba nyo­mom ar­co­mat a há­ló­ter­mi ab­lak üve­gé­re: az épü­let előtt szom­ba­ton­ként meg­ál­ló bér­ko­csik nem apám tes­tét szü­lik meg, a sár­ká­nyos kő­ve­tő mel­lé he­lye­zett pré­selt fa do­boz­ból pe­dig reg­ge­len­te nem Marillac Szent Luj­za új­já­szü­le­tett büszt­je ke­rül elő, ha­nem vi­dá­man zör­gő te­jes üve­gek – föl­lel a Fő­nök­as­­szony­nak, föl nél­kül min­den­ki más­nak. Hil­da nő­vér be­pa­na­szolt, hogy újab­ban so­kat bam­bu­lok, és csak sa­ra­bo­lom a fi­tyu­lá­ját. Leg­utóbb hat fő­kö­tőt osz­tot­tak ki rám. Ké­ső es­tig gör­nyed­tem a mo­só­vá­lyú fö­lött.

      Ma.

      Ma ész­re­vet­tem va­la­mit. A nap­pa­li ká­pol­ná­ban be­ázott a fö­dém, és a fo­nott ko­sa­rak­ban tá­rolt szí­nes cér­na­gom­bo­lya­go­kon rozs­da­szí­nű eső­csep­pek ej­tet­tek fol­tot. A Fő­nök­as­­szony át­irá­nyí­tott min­ket a kis­ká­pol­ná­ba. Ami­kor ket­tes so­rok­ban be­lép­tünk a könyv­tár­nak hasz­nált, por­sza­gú he­lyi­ség­be, va­la­mi azt súg­ta, hogy ne az előt­tem lép­de­lő je­lölt ru­ha­sze­gé­lyét néz­zem. Emel­jem föl a te­kin­te­tem. Néz­zek a má­so­dik szo­bor­ra. Néz­zek föl er­re a föl­di szen­ve­dé­sek­kel ár­nyé­kolt men­­nyei arc­ra: lás­sam, hogy mi­lyen, de azt is lás­sam, hogy ki­hez tar­to­zik: bal­ról a má­so­dik osz­lop­fő pár­ká­nyán Marillac Luj­za ele­fánt­csont­szí­nű­re csi­szolt, új­já va­rá­zsolt büszt­je ékes­ke­dett. Egy hang azt mond­ta: apád járt itt. Nem ­csak vi­dá­man csi­lin­ge­lő te­jesüve­ge­ket hoz­tak a haj­na­li ko­csi­sok, nem­ csak ka­zán­őrök és sap­ka­fri­zu­rá­jú gyón­ta­tó­pa­pok búj­nak elő a bér­ko­csi ha­sá­ból.

      Ros­­szul­lét­re hi­vat­koz­va en­ge­délyt kér­tem Zenóbia nő­vér­től a tá­vo­zás­ra. Vé­gig­sza­lad­tam a füg­gő­fo­lyo­són, át­ro­han­tam a re­fek­tó­ri­um osz­lop­csar­no­kán. Ket­te­sé­vel szed­tem a lép­cső­fo­ko­kat, és érez­tem, hogy szűk al­só­szok­nyám ket­té­ha­sad. Föl­tép­tem a há­ló­ter­münk aj­ta­ját, és le­rúg­tam ócs­ka pa­pucs­ci­pő­met. Ki­búj­tam a fe­ke­te kö­peny­ből, ki a fe­hér al­só­ból. Még a bu­gyo­gót is le­rán­gat­tam ma­gam­ról. Föl­mász­tam az ágy­ra, és tér­de­met a ha­sam­hoz húz­va, kö­nyö­kö­met a bor­dám­hoz szo­rít­va me­zí­te­le­nül ku­co­rod­tam a Rend­ala­pí­tó el­ha­gyott he­lyé­re. Ho­gyan és mi­ért, zo­kog­tam, mi­ért és ho­gyan. Most itt fek­szem. Mi­lyen ez a méh, és ki­hez tar­to­zik. Va­cog­va vá­rom, hogy vég­re meg­szül­jön va­la­ki.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs