Szvoren Edi­na el­múlt évek­ben el­in­dult írói pá­lyá­ja nap­ja­ink ma­gyar iro­dal­má­nak va­ló­sá­gos si­ker­tör­té­ne­te. Már az el­ső­sor­ban a Hol­mi és a Je­len­kor ha­sáb­ja­in meg­je­lent no­vel­lák is ko­moly fel­tű­nést kel­tet­tek, s az írá­sok leg­ja­vát ös­­sze­gyűj­tő, 2010-ben a Palatinusnál ki­adott Per­tu cí­mű kö­tet rend­kí­vül ked­ve­ző fo­gad­ta­tás­ra ta­lált. A szer­ző előbb Déry-díjban ré­sze­sült, majd el­nyer­te az év leg­jobb el­ső kö­te­tes pró­za­író­já­nak já­ró Bródy-díjat. Ami per­sze alig­ha oko­zott nagy meg­le­pe­tést, hi­szen a Per­tu kri­ti­ku­sai egy­ön­te­tű­en nagy lel­ke­se­dé­sük­nek ad­tak han­got, nem fu­kar­kod­va a di­csé­re­tek­kel, egé­szen odá­ig, hogy egye­sek az el­múlt év­ti­ze­dek, de leg­alább­is az el­múlt évek leg­fon­to­sabb el­ső kö­te­té­nek ki­ál­tot­ták ki a köny­vet. Mi­köz­ben nem győz­tek cso­dál­koz­ni azon, hogy a Per­tu egy írói pá­lya el­ső ál­lo­má­sa, nem pe­dig egy élet­mű be­tel­je­se­dé­se. Alig két év el­tel­té­vel pe­dig meg is je­lent az újabb no­vel­lás­kö­tet, von­zó kül­ső­vel, meg­ka­pó mi­nő­sé­gű pa­pí­ron, a szer­ző arc­ké­pé­vel a hát­só fü­lön – je­lez­ve, hogy im­már bi­zo­nyo­san ko­moly ol­va­sói ér­dek­lő­dés­nek, sőt el­vá­rás­nak néz elé­be az új opus. S hogy meg­elő­le­gez­zem a vé­le­mé­nyem: a ti­zen­két no­vel­lát tar­tal­ma­zó Nincs, és ne is le­gyen an­nak el­le­né­re, hogy bár nem drasz­ti­kus, de fon­tos vál­to­zá­so­kat hoz a Per­tu­hoz ké­pest, nagy­sze­rű foly­ta­tá­sa az el­ső kö­tet­nek, a meg­ta­lált hang ma­ga­biz­tos és ter­mé­keny to­vább­vi­vő­je.

      A Szvoren-próza leg­ka­rak­te­re­sebb vo­ná­sai és a re­cep­ció ál­tal nagy­ra tar­tott el­já­rá­sai több­nyi­re mit sem vál­toz­tak: to­vább­ra is egy­ér­tel­mű­en a no­vel­la a szer­ző írói al­ka­tá­nak leg­in­kább meg­fe­le­lő mű­faj; a szö­ve­gek stí­lu­sa, írás­tech­ni­ká­ja, mo­tí­vum­ke­ze­lé­se még min­dig nagy­sze­rű­en, pre­cí­zen és ala­po­san ki­mun­kált; a szö­ve­gek ál­tal meg­je­le­ní­tett vi­lág ugyan­úgy sö­tét, nyo­mo­rú­sá­gos, foj­to­ga­tó és nyo­masz­tó, mint ko­ráb­ban, az em­be­ri kap­cso­la­tok még min­dig ment­he­tet­le­nek; a hét­köz­na­pi, is­me­rős élet­hely­ze­te­ket megint csak nagy­fo­kú rej­té­lyes­ség, ti­tok­za­tos­ság hat­ja át; a test, a tes­ti­ség sem­mit nem ve­szí­tett je­len­tő­sé­gé­ből; és a no­vel­lák egyes sze­rep­lői – gyak­ran egyút­tal el­be­szé­lői – is­mét igen ref­lek­tál­tan, éles szem­mel lát­ják és íté­lik meg kör­nye­ze­tü­ket. Szvoren Edi­na no­vel­lá­i­nak ös­­sze­té­veszt­he­tet­len vi­lá­ga te­hát a má­so­dik kö­tet­ben is meg­őriz­te mar­káns jel­le­gét, és az új szö­ve­gek ugyan­olyan ele­men­tá­ris és ké­nyel­met­len ta­pasz­ta­lat­ban ré­sze­sí­tik ol­va­só­i­kat, mint a ré­geb­bi­ek.

      Ugyan­ak­kor két lé­nye­ges pon­ton szem­be­tű­nő mó­do­su­lás­ra le­he­tünk fi­gyel­me­sek. Az el­ső kö­tet­re oly­an­­nyi­ra jel­lem­ző nar­ra­tív fo­gá­sok, elbeszéléstechnikai kü­lön­le­ges­sé­gek erő­sen hát­tér­be szo­rul­tak. A Per­tu ol­va­sói min­den bi­zon­­nyal em­lé­kez­nek az olyas­faj­ta po­é­ti­kai el­já­rá­sok­ra, ame­lyek sa­já­tos ka­rak­tert köl­csö­nöz­tek a kö­tet jó né­hány no­vel­lá­já­nak: ilyen volt pél­dá­ul a ki­zá­ró­lag fel­szó­lí­tó mon­da­to­kat hasz­ná­ló írás­mód vagy az elbeszélő(k) szá­má­nak/sze­mé­lyé­nek ra­fi­nált ala­kít­ga­tá­sa. Bár egyes kri­ti­ku­sok bi­zo­nyos ese­tek­ben fel­rót­ták ezek­nek az alap­ve­tő szö­veg­szer­ve­ző ele­mek­nek az ön­cé­lú­sá­gát, én még­is in­kább a rend­kí­vü­li szer­ves­sé­gü­ket és funk­ci­o­na­li­tá­su­kat emel­ném ki. A fel­szó­lí­tó mon­da­tok ép­pen an­nak a cím­adó no­vel­lá­nak a mo­da­li­tá­sát ha­tá­roz­ták meg, amely­nek fő­sze­rep­lő­jét szil­vesz­ter es­te meg­lá­to­gat­ják a szü­lei: a vég­te­le­nül kí­nos és el­vi­sel­he­tet­len együtt­lét áb­rá­zo­lá­sát nem­csak di­na­mi­kus­sá te­szik a fel­szó­lí­tá­sok, ha­nem egyút­tal ki­fe­je­zik a „le­gyünk túl ezen, ha már így kell tör­tén­nie” alap­ér­zé­sét. Vagy a Balholmi lá­nyok cí­mű no­vel­lá­ban egé­szen ad­dig ar­ra gon­dol­ha­tunk, hogy a ször­nyű­sé­ges lány­kol­lé­gi­um­ba be­ke­rült fő­sze­rep­lő ön­meg­szó­lí­tá­sát ta­kar­ja az egyes szám má­so­dik sze­mé­lyű szó­hasz­ná­lat, míg a szö­veg vé­gén rá nem éb­re­dünk ar­ra, hogy va­ló­já­ban a ke­gyet­len ha­tal­mi vi­szo­nyo­kat ki­ala­kí­tó fel­ső­éves lá­nyok az el­be­szé­lők és meg­szó­lí­tók, va­gyis már ma­ga a nyelv­hasz­ná­lat, a narráció nagy erő­vel és igen ha­tá­so­san vi­szi szín­re a sze­mé­lyi­ség fe­let­ti ura­lom át­vé­tel­ét. Az új kö­tet­ben ezek­hez ha­son­ló he­u­risz­ti­kus és a szö­veg­vi­lág meg­je­le­ní­té­sét ele­ve meg­ha­tá­ro­zó narrációs öt­le­tek­kel nem ta­lál­ko­zunk. Ami ter­mé­sze­te­sen nem je­len­ti azt, hogy a sa­já­tos el­be­szé­lés­mód ne len­ne dön­tő be­fo­lyás­sal a no­vel­lák­ra – de a rög­tön fel­tű­nő, amo­lyan já­ték­sza­bály­ként ér­vé­nye­sü­lő el­be­szé­lői fo­gá­sok el­tűn­tek. A szó­ban for­gó tech­ni­kák el­ha­gyá­sa egy­ál­ta­lán nem jár a Szvoren-novellák el­sze­gé­nye­dé­sé­vel, és an­­nyi­ban még akár elő­nyös dön­tés­nek is tű­nik, hogy az ilyes­faj­ta narrációs fo­gá­sok szá­ma még­is­csak vé­ges, és nem lett vol­na sze­ren­csés a min­den áron új „trük­kök” eről­te­té­se.

      A má­sik fon­tos vál­to­zás az elő­ző­höz ha­son­ló­an egy­sze­rű­sö­dés­ként ér­té­kel­he­tő: a no­vel­lák még in­kább a hét­köz­na­pi­ság, a szél­ső­sé­ges tör­té­né­sek­től men­tes min­den­na­pi élet fe­lé moz­dul­tak el (még ak­kor is, ha ki­vé­tel­ként az Egy el­be­szé­lés hét fe­je­ze­te cí­mű mű egyik sze­rep­lő­je az incesztustól és a gye­rek­rab­lás­tól sem ri­ad vis­­sza). Kü­lö­nö­sen fel­tű­nő ez a ten­den­cia, ha ös­­sze­vet­jük a Nincs, és ne is le­gyen no­vel­lá­it a Per­tu utol­só két – amúgy ki­vá­ló – da­rab­já­val, ame­lyek egy­aránt gyil­kos­ság­gal zá­rul­tak (egyik eset­ben az el­be­szé­lő meny­as­­szo­nya vé­gez vő­le­gé­nye ap­já­val, a má­sik szö­veg­ben a szü­lők a ki­sebb test­vér se­géd­le­té­vel te­szik el láb alól az el­ső­szü­löt­tet). Na­gyon jó­nak tar­tom, hogy a no­vel­lák nem moz­dul­tak el sem a thriller, sem a szocio-horror irá­nyá­ba – hi­szen ép­pen Szvorentől ta­nul­hat­juk meg új­ra azt a ke­se­rű lec­két, ha ne­tán el­fe­lej­tet­tük vol­na, hogy a leg­el­ke­se­rí­tőbb és a leg­tra­gi­ku­sabb ép­pen az, ami­kor él­he­tet­len élet­hely­ze­tek­ben kell, mu­száj él­ni, ami­kor az el­vi­sel­he­tet­len vagy az épp hogy csak el­vi­sel­he­tő vá­lik min­den­na­pos­sá és ál­lan­dó­vá (min­den­nél jel­lem­zőbb er­re az elő­ző mon­dat­ban em­lí­tett no­vel­la kis­lá­nyá­nak meg­nyi­lat­ko­zá­sa, aki így re­a­gál az el­rab­lá­sá­ra: „Bár­mit is csi­nál ve­lem, an­nak egy­szer vé­ge lesz – anya zo­ko­gá­sá­nak, az is­ko­lai ha­zug­sá­gok­nak vi­szont so­sem” – 128.). S a szvoreni szö­veg­vi­lá­gok­ban az élet min­dig él­he­tet­len, nincs ez más­ként az új kö­tet­ben sem: szét­for­gá­cso­ló­dott csa­lá­dok, vesz­te­sé­gek, ha­zug­sá­gok, ki­üre­se­dett kap­cso­la­tok, meg­csa­lá­sok, tes­ti-lel­ki be­teg­ség és füg­gő­ség, ki­szol­gál­ta­tott­ság, ma­gány, ha­lál min­de­nütt. Igen­csak sö­tét kép­let, de el­len­pon­toz­za – no­ha ter­mé­sze­te­sen nem szá­mol­ja fel – ezt a ki­et­len­sé­get az, hogy a sze­rep­lők tar­tó­san be­ren­dez­ked­nek az em­lí­tett vi­szo­nyok kö­zött. Ame­lyek­ben a leg­főbb gon­dot to­vább­ra is az em­be­ri kap­cso­la­tok je­len­tik.

      A kö­tet no­vel­lá­i­ban az em­be­ri kap­cso­la­tok mély­sé­ge­sen prob­le­ma­ti­ku­sak és el­ide­ge­ne­det­tek. A kri­ti­kák­ban már sok szó esett ar­ról, hogy Szvorennál a csa­lá­di lét men­­nyi­re ku­darc­ra ítélt. Ez biz­to­san így is van, az­zal a ki­té­tel­lel, hogy a csa­lá­don kí­vü­li vi­szo­nyok sem­mi­vel sem job­bak. Szvoren mű­ve­i­ben ma­guk az em­be­ri kap­cso­la­tok azok, amik mű­kö­dés­kép­te­le­nek: a csa­lád csu­pán mint ezek ele­mi és ter­mé­sze­tes for­má­ja diszk­re­di­tá­ló­dik, s a nem csa­lád­tag­ok kö­zöt­ti vi­szo­nyok ugyan­úgy cső­döt mon­da­nak, leg­fel­jebb köz­ve­tet­tebb mó­don. Ugyan­ak­kor jel­lem­ző a sze­rep­lők­re, hogy igye­kez­nek el­lep­lez­ni a kap­cso­la­tok ku­dar­cát. Eb­ből adó­dik a fi­gu­rák két­sé­ges ön­azo­nos­sá­ga: a be­is­me­rés és a lát­sza­tok fenn­tar­tá­sa, a ki­mon­dás és az el­rej­tés, a sza­vak és az uta­lá­sok két­ér­tel­mű­sé­ge ál­lan­dó bi­zony­ta­lan­ság­ban tart­ja a sze­rep­lő­ket, mind ön­ma­guk­kal, mind má­sok­kal kap­cso­lat­ban. Ugyan­ak­kor foly­ton ré­sen van­nak – er­ről leg­in­kább ap­ró­lé­kos meg­fi­gye­lé­se­ik ta­nús­kod­nak, az, hogy min­dig fel­fi­gyel­nek a hét­köz­nap­ok ap­ró­sá­ga­i­ra: a gáz­órán fe­lej­tett tár­gyak­ra, a lép­csők ta­ka­rí­tat­lan sar­ka­i­ra, a fa­li­nap­tár spi­rál drót­já­ra, a kar­nis füg­göny­ka­ri­ká­i­ra, a sörösdoboz ol­da­lán le­gör­dü­lő víz­csepp­re, a sza­lon­cu­kor szta­ni­ol­pa­pír­ja­i­ra. Ezek az ap­ró-csep­rő hely­ze­tek és tár­gyak egy­részt meg­te­rem­tik egy mind­an­­nyi­unk szá­má­ra is­me­rős vi­lág kép­ze­tét (nagy­részt eb­ből fa­kad a Szvoren-novellák szin­te ta­pint­ha­tó re­a­lisz­ti­kus­sá­ga), más­részt jel­lem­ző mó­don olyan je­len­sé­gek, ame­lyek a leg­rit­káb­ban ke­rül­nek szó­ba a hét­köz­na­pi tár­sal­gás so­rán.

       A sze­rep­lők ál­ta­lá­ban ezek­be a kö­zös­sé nem tett, alig em­le­ge­tett dol­gok­ba ka­pasz­kod­nak (akár szó sze­rin­ti ér­te­lem­ben), hi­szen a tár­gyi vi­lág még vi­szony­la­gos sta­bi­li­tást je­lent a kap­cso­la­tok gya­nak­vás­sal öve­zett és két­ér­tel­mű bi­zony­ta­lan­sá­gá­val szem­ben. S mint­egy a tár­gyak és a kom­mu­ni­ka­tív vi­szo­nyok kö­zött he­lyez­ked­nek el az em­be­ri tes­tek, ame­lyek na­gyon is önazonosak és árul­ko­dók: a sza­gok, a test­al­kat­ok ál­lan­dó­ak, és lep­le­zet­le­nül ki­fe­je­zik az em­bert (a leg­jel­lem­zőbb pél­da a Hundeschule cí­mű no­vel­la anya-fi­gu­rá­ja, aki, ha fél, pa­ra­di­csom­sza­got kezd árasz­ta­ni). A tes­ti lét Szvorennál min­dig ki­szol­gál­ta­tott­sá­got je­lent: nem­csak a be­teg­ség­nek, a sé­rü­lés­nek és a le­épü­lés­nek, ha­nem a má­sik em­ber bir­tok­lás­vá­gyá­nak vagy ép­pen vi­szoly­gá­sá­nak. Az em­be­ri kap­cso­la­tok mű­kö­dés­kép­te­len­sé­ge már tes­ti­leg-zsi­ge­ri­leg is meg­nyil­vá­nul a no­vel­lák­ban: le­gyen szó az anyó­sa há­ja­i­tól ir­tó­zó fe­le­ség­ről, az any­ja „hú­sos, fe­ke­te anya­je­gye­it” (47.) meg­pil­lan­tó fi­ú­ról vagy a sze­xu­a­li­tást csak egy­ma­guk­ban meg­él­ni ké­pes há­zas­tár­sak­ról.

      A köz­szem­lé­re ki­tett tes­tek­re ál­ta­lá­ban na­gyon is fi­gye­lő te­kin­te­tek sze­ge­ződ­nek a no­vel­lák­ban. A sze­rep­lők, kü­lö­nö­sen, ha egyút­tal el­be­szé­lők is, fe­let­te ref­lek­tál­tak: ébe­ren fi­gye­lik kör­nye­ze­tü­ket, és ér­zé­ke­nyen kons­ta­tál­ják, de leg­alább­is igye­kez­nek szám­ba ven­ni, ami ben­nük, ve­lük és kö­rü­löt­tük tör­té­nik. A no­vel­lák vi­lá­gá­nak meg­je­le­ní­té­sét leg­in­kább ta­lán ép­pen ez a sa­já­to­san ref­lex­ív po­zí­ció ha­tá­roz­za meg – a sze­rep­lők úgy lát­nak rá hely­ze­tük­re, hogy köz­ben nya­kig ben­ne is ma­rad­nak. A ref­le­xió így ar­ra bő­sé­ge­sen al­kal­mas, hogy sok­ré­tű, ös­­sze­tett, tá­gas ké­pet ad­jon – esz­té­ti­kai és re­a­lisz­ti­kus ér­te­lem­ben egy­aránt –, de ah­hoz min­den­kép­pen ke­vés, hogy ál­ta­la kí­vül le­hes­sen ke­rül­ni a fenn­ál­ló vi­szo­nyo­kon. Ahogy az is jel­lem­ző, hogy a kör­nye­zet ap­ró­lé­kos fel­tér­ké­pe­zé­se, az élet­hely­zet fá­rad­ha­tat­la­nul rész­le­te­ző le­írá­sa szin­te so­ha nem ve­zet el a szi­tu­á­ció, az élet­ál­la­pot ér­tel­me­zé­sé­hez, meg­ne­ve­zé­sé­hez. Eb­ből fa­kad az, hogy Szvoren alak­jai igen sok min­dent ész­re­vesz­nek és re­giszt­rál­nak, ugyan­ak­kor mint­ha so­ha nem lát­ná­nak rá iga­zán ön­ma­guk­ra.

      Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy a kö­tet­ben a sze­rep­lők ref­lek­tált­sá­ga mi­lyen erő­sen ös­­sze­függ egyút­tal a ha­tal­mi vi­szo­nyok­kal – a mi­nél na­gyobb fi­gye­lem és éber­ség na­gyon fon­tos mu­ní­ció a kü­lön­bö­ző ha­tal­mi stra­té­gi­ák­hoz. Azt hi­szem, nem túl­zás az utób­bi­ak­ról be­szél­ni: hi­szen még a fel­szí­nen oly ár­tat­lan­nak tű­nő hely­ze­tek is nagy fe­szült­ség­gel ter­hel­tek, és sok­szor min­den egyes szó­nak, moz­du­lat­nak nagy sú­lya van a sze­rep­lők kö­zöt­ti erő­vi­szony­ok ala­ku­lá­sá­ban. Jó pél­da le­het er­re az Omomom. A no­vel­la el­be­szé­lő­je egy apa, aki­nek könyv­tá­ros fe­le­sé­ge egy szom­bat reg­gel be­je­len­ti, hogy el­ro­han az ál­ta­la szer­ve­zett kon­fe­ren­ci­á­ra – vi­szont az ott­hon ma­radt öt­éves kis­lá­nyuk azt ál­lít­ja az apá­nak, hogy egy má­sik fér­fi­val lát­ta csó­ko­lóz­ni az any­ját az óvo­da ud­va­rán, és va­ló­já­ban most is az il­le­tő­vel van ta­lál­ko­zó­ja. A no­vel­lá­ban az a leg­ér­de­ke­sebb, hogy az apa és a kis­lány re­ak­ci­ó­i­ból nem­csak az nem de­rül ki, hogy iga­zat mond-e a lány, ha­nem az sem, hogy me­lyi­kük van szel­le­mi-lel­ki fö­lény­ben, és me­lyi­kük lát­ja tisz­táb­ban a hely­ze­tet. Az apa egy­részt gyer­me­ki korlátaival pró­bál­ja szem­be­sí­te­ni a kis­lányt (mond­ván, hogy ő még nem tud­hat­ja, mi­cso­da mun­ka meg­szer­vez­ni egy kon­fe­ren­ci­át, amely­nek idő­pont­ját az anya amúgy is be­ír­ta a fa­li­nap­tár­ba, és el sem tud­ja ol­vas­ni az anya ál­tal ma­gá­val vitt map­pát a részt­ve­vők név­so­rá­val), más­részt azt bi­zony­gat­ja, hogy na­gyon is rá­lát a kis­lány ha­mis szó­hasz­ná­lat­ára és mo­ti­vá­ci­ó­já­ra: „Egy öt­éves gye­rek nem fér­fit mond, ha be­márt­ja az any­ját, ha­nem bá­csit” (81.), és a lány csak bos­­szú­ból rá­gal­maz­ta meg any­ját, aki­vel foly­ton ös­­sze­vesz­nek. Rá­adá­sul az apa már a szó­hasz­ná­la­tá­val is infantilizálja a kis­lányt: „ki­csim­nek” ne­ve­zi (no­ha „[m]ég so­sem mond­tam ne­ki, hogy ki­csim” – 81.), il­let­ve „bu­tus­kám­nak”. Ugyan­ak­kor az apa egé­szen gyer­me­teg mó­don is vi­sel­ke­dik. A kis­lány sza­va­i­ra an­­nyit mond: omomom – mi­köz­ben tő­le tud­juk, hogy a kis­lány még csak alig pár be­tűt is­mer, pél­dá­ul az O-t és az M-et: va­gyis mint­ha szó­hoz sem jut­na a vád hal­la­tán, és mint­ha ösz­tö­nö­sen sem­mi­vel sem len­ne ké­pes töb­bet mon­da­ni, mint amen­­nyit a kis­lány le tud ír­ni. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy a kis­lány fi­gyel­mez­te­ti ar­ra, a fa­li­nap­tár­ra írt fel­jegy­zés a kon­fe­ren­ci­á­ról sem­mit sem bi­zo­nyít, rá­adá­sul ami­kor apa és lá­nya el­al­sza­nak, az apa vo­na­tok­ról és felsővezetékekről ál­mo­dik – mint egy iga­zi kis­fiú.

      Az Izsák cí­mű no­vel­lá­ban is az éles fi­gye­lem biz­to­sít moz­gás­te­ret – ahogy for­dít­va, az éber­ség hi­á­nya szű­kí­ti be a le­he­tő­sé­ge­ket. Az alig hét­ol­da­las szö­veg hi­he­tet­le­nül sű­rűn van sző­ve: egyéb­ként is jel­lem­ző Szvoren no­vel­lá­i­ra, hogy jó né­hány mo­tí­vum fel­vil­lan­tá­sá­val, majd is­mét­lé­sé­vel és fi­nom át­ér­tel­me­zé­sé­vel – vagy ép­pen je­len­té­sé­nek üre­sen ha­gyá­sá­val – vil­lám­gyor­san és jó­for­mán ész­re­vét­le­nül be­von­ják az ol­va­sót a szö­ve­gek vi­lá­gá­ba. Az Izsák női el­be­szé­lő­je mind­vé­gig a fér­jé­hez vagy élet­tár­sá­hoz be­szél (ez nem de­rül ki), aki a la­ká­suk kam­rá­já­ban töl­ti az éj­sza­ká­it, ki­vo­nul­va a kö­zös éle­tük­ből. A fér­fi fia és me­nye ér­kez­nek lá­to­ga­tó­ba, hogy meg­ün­ne­pel­jék az uno­ka szü­le­tés­nap­ját (aki­nek sok­ré­tű te­het­sé­gé­re ha­mar fény de­rül, ar­ra vi­szont vi­szony­lag ké­sőn, hogy lány – itt fel­szisz­­szen­het az az ol­va­só, aki a kis­gye­rek eré­nyei alap­ján akár ön­tu­dat­la­nul fi­ú­nak hit­te őt). A „csa­lá­di” együtt­lét per­sze kel­le­met­len és gyöt­rel­mes, de az el­be­szé­lő az, aki a leg­job­ban el­evic­kél a meg­le­he­tő­sen bo­nyo­lult vi­szo­nyok kö­ze­pet­te (az el­be­szé­lő nem kö­zöm­bös a fiú szá­má­ra, aki ugyan­ak­kor gyű­lö­li az ap­ját, a meny egy­szer­re tisz­te­li apó­sát és fél tő­le stb.). Ugyan­is na­gyon sok min­dent ész­re­vesz, ki­is­me­ri ma­gát az egyes kap­cso­la­tok­ban, el­iga­zo­dik a tár­gyak ál­tal kép­vi­selt je­lek kö­zött, és azt is ész­le­li, hogy ki mit is­mer fel, és mit nem (pél­dá­ul hogy az a ru­ha, ame­lyet vi­sel, és ame­lyet a fér­je/élet­tár­sa me­nyé­től ka­pott, men­­nyi­re fel­kel­ti a fér­je/élet­tár­sa fi­á­nak fi­gyel­mét és von­zal­mát, mi­köz­ben a meny eb­ből mit sem ér­zé­kel). Ez az éber fi­gye­lem per­sze ke­vés a vi­szo­nyok nor­ma­li­zá­lá­sá­hoz, de biz­to­sít­ja az el­be­szé­lő szá­má­ra a re­la­tív sza­bad­sá­got, va­la­mint azt, hogy biz­ton­ság­gal ma­nő­ve­rez­zen a csa­lá­di te­rep ak­na­me­ze­jén.

      Na­gyon jel­lem­ző a no­vel­la cí­me is, ame­lyet Áb­ra­hám és Izsák tör­té­ne­té­re vo­nat­koz­tat­ha­tunk. Az el­be­szé­lő tár­sa ugyan­is ne­vet­ve el­me­sé­li – bár az el­be­szé­lő ki­fe­je­zi két­sé­ge­it a tör­té­net hi­te­les­sé­gét il­le­tő­en –, hogy gye­rek­ko­rá­ban a vi­dék­re uta­zó ap­ja meg­bíz­ta a csa­lád nyu­la­i­nak ete­té­sé­vel, ám ő nem fi­gyelt oda rá­juk, gon­dat­lan­sá­gá­val két nyúl ha­lá­lát okoz­va: a ha­za­té­rő apa pe­dig er­re egy fa­rönk­höz szo­rí­tot­ta a fia fe­jét, mi­köz­ben fej­szé­vel ha­do­ná­szott fö­löt­te. A bib­li­ai mo­tí­vum egy­ér­tel­mű, de az is, hogy fény­évek­re já­runk az ószö­vet­sé­gi tör­té­net­től. Ha egy pil­lan­tás ere­jé­ig tá­gabb ho­ri­zont­ra te­kin­tünk, na­gyon fel­tű­nő, hogy Szvoren no­vel­lá­i­ban mi­lyen óri­á­si a tá­vol­ság a zsi­dó-ke­resz­tény ha­gyo­mány nagy tör­té­ne­te­i­től, ame­lyek még­is­csak hos­­szú év­szá­zad­ok óta a vi­lág- és ön­ér­tel­me­zés, a re­mény és a vi­gasz le­he­tő­sé­gét ígé­rik, míg itt már csak fosz­lá­nyok­ban van­nak je­len, és sem­mi­faj­ta táv­la­tot nem je­len­te­nek, csu­pán kí­nos csa­lá­di anek­do­ták alap­anya­gá­ul szol­gál­nak. A no­vel­la be­fe­je­zé­se is so­vány vi­gasz: „A ro­ko­na­i­dat ki­kí­sér­tem a kert­ka­pu­hoz. Meg­si­mo­gat­tam a fi­ad há­tát. Etes­sé­tek a nyu­la­kat, mond­tam ne­ki, mi­kor a vál­la fö­lött hát­ra­né­zett. Lát­tam a sze­mén, hogy meg­ér­tett” (76.).

      Ha­son­ló­képp bib­li­ai mo­tí­vum je­le­nik meg a Bá­bel tor­nya cí­mű no­vel­lá­ban. A tör­té­net köz­pon­ti sze­rep­lő­je egy hi­bát hi­bá­ra hal­mo­zó bébiszitter lány, aki az egyik csa­lád­nál ki­ra­kóst kezd ját­sza­ni a kis­fi­ú­val, ám a ha­za­ér­ke­ző szü­lők ré­mül­ten pa­kol­tat­ják ös­­sze a já­ték da­rab­ja­it. A no­vel­la kap­csán ér­de­mes ki­tér­ni a Szvoren-szövegek véd­je­gyé­ül szol­gá­ló rej­té­lyes­ség­re, ti­tok­za­tos­ság­ra. Hi­szen eb­ben a no­vel­lá­ban sem de­rül ki, mi­ért is olyan ha­tal­mas sokk a ki­ra­kós já­ték elő­ke­rü­lé­se. De nem le­het vé­let­len, hogy a puzzle-darabok le­írá­sá­ból ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, a já­ték Brueghel Bá­bel tor­nya-fest­mé­nyét áb­rá­zol­ja, ami fi­nom metaforikával mint­ha ma­gya­rá­za­tul szol­gál­na a rej­té­lyes­ség­re: a nyelv­za­var az oka an­nak, hogy a ti­tok ti­tok ma­rad. Hi­szen a lány nem ké­pes va­ló­ban meg­ér­tet­ni ma­gát a szü­lők­kel, ami­nek jel­leg­ze­tes pél­dá­ja, hogy nem me­ri meg­kér­dez­ni, mi az a plü­mó, ame­lyet oda kel­le­ne ad­nia va­la­ki­nek. Szvoren no­vel­lá­i­ban a sze­rep­lők oly­an­­nyi­ra be van­nak zár­va a sa­ját pers­pek­tí­vá­juk­ba, hogy csak lát­szó­lag be­szél­nek kö­zös nyel­vet: a kom­mu­ni­ká­ció ál­ta­lá­ban lát­szat­kom­mu­ni­ká­ció, a meg­ér­tés több­nyi­re lát­szat­meg­ér­tés.

      A no­vel­lák rej­té­lyes­sé­gé­nek, ti­tok­za­tos­sá­gá­nak egyik for­rá­sa te­hát ez a faj­ta nyelv­za­var. A má­sik is nyel­vi ter­mé­sze­tű: na­gyon gya­ko­ri­ak az el­hall­ga­tá­sok, a ta­buk, a fel­dol­go­zat­lan tra­u­mák. Ti­pi­kus Szvoren-figura A babajkó cí­mű no­vel­la el­be­szé­lő­je, aki úgy vall ma­gá­ról, hogy „[n]éha ki­ol­tom a kel­le­met­len dol­gok em­lé­két” (116.). S mi­vel az el­be­szé­lők több­nyi­re a ma­guk szá­má­ra sem fo­gal­maz­nak meg fel­is­me­ré­se­ket, a no­vel­lák­ban üres he­lyek, fel­ol­dat­lan tit­kok, ma­gya­rá­zat nél­kü­li rej­té­lyek ma­rad­nak. Mint a Folt cí­mű no­vel­lá­ban, amely­nek kis­fiú fő­sze­rep­lő­jét ha­za­fe­lé me­net a busz­pá­lya­ud­va­ron egy ré­szeg fér­fi ar­ra kény­sze­rí­ti, hogy tér­del­jen le elé. Ám hogy mi­ért tet­te ezt, és mi is tör­tént pon­to­san, nem tud­hat­juk, ép­pen az ön­el­be­szé­lés lé­lek­ta­ni­lag ért­he­tő sza­ka­do­zott­sá­ga, ki­ta­ka­rá­sai és el­fe­dé­sei mi­att.

      A fiú és any­ja egy ké­sőb­bi no­vel­lá­ban, a Dé ha­lá­la cí­mű­ben is fel­tű­nik, de a szö­ve­gek egy­más­ba nyí­lá­sa el­le­né­re to­vább­ra is azt gon­do­lom, hogy Szvoren Edi­na ízig-vé­rig no­vel­lis­ta, aki­nek nem ér­de­mes kí­sér­le­tez­nie nem­hogy a re­gén­­nyel, de még a no­vel­la­cik­lus­sal sem. Ép­pen azért, mert szö­ve­ge­i­nek vi­lág­lá­tá­sa pon­to­san a zárt­sá­got ve­szi ész­re igen erő­tel­je­sen. Azt mu­tat­ja meg, hogy az em­be­ri éle­tek men­­nyi­re kor­lá­to­zot­tan kap­cso­lód­nak egy­más­ba, hogy ki-ki men­­nyi­re be van zár­va a ma­ga né­ző­pont­já­ba, és en­nél­fog­va men­­nyi­re él­he­tet­len­nek bi­zo­nyul­nak az em­be­ri kap­cso­la­tok. S ez a zárt­ság leg­in­kább az egyes, ma­guk­ra zá­ru­ló no­vel­lák­ban áb­rá­zol­ha­tó – nem be­szél­ve ar­ról, hogy a Szvoren-szövegek nagy-nagy sű­rű­sé­ge, kon­cent­rált­sá­ga rop­pant meg­ter­he­lő len­ne az ol­va­só szá­má­ra a re­gény tá­gas ke­re­tei kö­zött.

      Ha a no­vel­lák­ban nem is le­het kí­vül ke­rül­ni a bol­dog­ta­lan vi­szo­nyo­kon, adó­dik még egy el­len­pon­to­zó stra­té­gia: a tá­vol­ság­tar­tás és a tá­vo­lí­tás. A sze­rep­lők nem­rit­kán má­ni­á­ku­san ha­tá­ro­lód­nak el csa­lád­tag­ja­ik­tól, vagy nya­ka­te­kert mó­don mi­nél tá­vo­lab­bi vi­szo­nyok­ba he­lye­zik őket ma­guk­tól, ami­nek egyik esz­kö­ze a meg­ne­ve­zés. En­nek egyik csúcs­pont­ja az, ami­kor A babajkó el­be­szé­lő­je az ap­ját a fér­je apó­sa­ként aposzt­ro­fál­ja, és a fér­jét egy­sze­rű­en pos­tai cso­port­ve­ze­tő­ként. A szö­ve­gek ko­mor­sá­gát, sö­tét­sé­gét pe­dig sok­szor a hu­mor el­len­sú­lyoz­za, per­sze ke­se­rű és csüg­gesz­tő hu­mor: „A fér­jem egyik es­te sze­xu­á­lis aján­la­tot tett. Meg vagy te őrülve?, mond­tam.” (56.); „Az el­vált apák ked­vez­mé­nye­sen üdül­het­tek új fe­le­sé­gük­kel vagy va­sár­na­pi lát­ha­tás­ra meg­ítélt gye­re­ke­ik­kel. Az egye­sü­let zug­lói iro­dá­já­ban al­ko­hol­men­tes bü­fé mű­kö­dött” (131.). A zárt­ság így is zárt­ság ma­rad: de amíg Szvoren Edi­na ha­son­ló in­ven­ci­ó­val, kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel, íz­lés­sel és arány­ér­zék­kel mun­kál­ja meg kla­uszt­ro­fó­bi­ás no­vel­lá­it, ér­de­mes vár­nunk a foly­ta­tást. S ki-ki a ma­ga mód­ján ke­zel­he­ti azt a nyugtalanító, za­var­ba ej­tő és ne­héz ta­pasz­ta­la­tot, amel­­lyel a Szvoren-próza ol­va­sá­sa jár.