1. A fe­lej­tés ha­gyo­má­nya

 

Re­mény­ked­tem, hogy nem így lesz. Vé­gül is ép­pen hu­szon­öt éve érett­sé­giz­tem, hát­ha meg­vál­to­zott az­óta a hely­zet. Köl­csön­kér­tem a leg­gyak­rab­ban ta­ní­tott gim­ná­zi­u­mi iro­da­lom­tan­köny­ve­ket és szöveggyűjteményeket.¹ El­men­tem ér­tük két be­vá­sár­ló­sza­tyor­ral. Vé­gig­la­poz­tam őket. Ke­res­tem a női író­kat. De nem vál­to­zott sem­mi. Szap­phót négy tan­könyv­so­ro­zat ismeri.² Az­tán el­te­lik két­ezer-há­rom­száz év. Köz­ben nők nem ír­nak. 1840 kör­nyé­kén (de csak az egyik so­ro­zat­ban) szín­re lép Emily Brontë, 1910 kö­rül Kaff­ka Mar­git (több he­lyen is), majd öt­ven–hat­van év­vel ké­sőbb Ne­mes Nagy Ág­nes. Ő is mind­egyik­ben sze­re­pel. Egy új, mo­dern szem­lé­le­tű tan­könyv­ben fel­buk­kan Szécsi Mag­da neve,³ egy má­sik­ban Ta­kács Zsuzsa,⁴ egy al­ter­na­tív tan­könyv­ben pe­dig meg­le­pő mó­don Sylvia Plath-t ol­vas­hat­nak a di­á­kok. De a há­rom év alatt ők is csak ez­zel az egy női író­val ta­lál­koz­nak. S ez a di­ák­ba­rát tan­könyv va­ló­já­ban csak a fi­úk ba­rát­ja: el­ső te­ma­ti­kus blokk­já­nak cí­me Kis­fi­úk és nagy­fi­úk. Hi­á­ba ke­re­sünk ben­ne kis­lány­ok­ról szó­ló tör­té­ne­te­ket. Az el­ső ol­da­lon lát­ha­tó fo­tón is csak kis­fi­úk ját­sza­nak az udvaron.⁵

      „A ká­non egy tár­sa­da­lom »akaratlagos emlékezése« – ír­ja Jan Assman –, em­lé­ke­zé­si kö­te­le­zett­sé­ge. (…) A tár­sa­dal­mak az­ál­tal for­mál­ják ön­el­kép­ze­lé­sü­ket, s te­szik nem­ze­dé­ke­ken át foly­to­nos­sá iden­ti­tá­su­kat, hogy ki­ala­kít­ják az em­lé­ke­zés kul­tú­rá­ját; ezt pe­dig (…) a leg­kü­lön­fé­lébb mó­do­kon teszik.”⁶ A ma­gyar tár­sa­da­lom én­ké­pé­be nem tar­to­zik be­le az, hogy a női írók­ra em­lé­kez­zen. Kol­lek­tív am­né­zia. A női írók nem ke­rül­nek be a ká­non­ba. Nem for­mál­ják az iden­ti­tá­sun­kat. Nem ol­vas­suk őket. Nem be­szé­lünk ró­luk. Nem ta­nít­juk őket. S nem csak a ma­gyar női író­kat, a kül­föl­di­e­ket sem. A fe­lej­tés rá­juk is át­ter­jed. Az egyik tan­könyv pél­dá­ul min­den na­gyobb iro­da­lom­tör­té­ne­ti kor­szak vé­gén fel­so­rol­ja an­nak né­hány ki­emel­ke­dő alkotóját.⁷ Kö­zöt­tük sin­csen nő. Ha an­­nyi hely van, hogy át­te­kin­tés gya­nánt né­hány szer­ző­re jut egy-egy be­kez­dés, ak­kor azok is mind fér­fi­ak. Paszternak és nem Cvetajeva. A női írók, az író nők, a nők fe­lé nincs em­lé­ke­zé­si kö­te­le­zett­sé­günk.

      „Kér­dez­ni egy ha­gyo­mány­tól, akár­mi­lyen tisz­te­let­re­mél­tó is le­gyen, azt je­len­ti, nem ad­juk to­vább érin­tet­le­nül” – ír­ja Pierre Nora.⁸ Eb­ben a könyv­ben a női iro­dal­mi ha­gyo­mánnyal fog­lal­ko­zom. An­nak oka­it ke­re­sem, hogy a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net mi­ért fe­lej­ti el a női író­kat. Nyo­mo­zok. Mert azt sze­ret­ném, ha meg­vál­toz­na a hely­zet. Hogy a mai női író­kat – köz­tük en­gem – már ne fe­lejt­se el, ne fe­lejt­hes­se el az utó­kor. Ne hull­ja­nak – ne hull­junk – ki az iro­dal­mi em­lé­ke­zet­ből. Vál­toz­zon meg az iro­dal­mi ha­gyo­mány.

      Az iro­dal­mi fo­lya­ma­tok­nak ré­sze az is, ahogy sze­rep­lő­ik – em­be­rek és in­téz­mé­nyek – for­mál­ják őket. Má­ig erő­sen tart­ja ma­gát a köz­tu­dat­ban az a vé­le­ke­dés, hogy egy jó mű előbb-utóbb is­mert lesz; egy iga­zán jó szer­ző – bár le­het, hogy nem éri meg – egy­szer min­den­kép­pen hí­res lesz. S köz­ben meg­fe­led­ke­zünk ar­ról, hogy ez nem ma­gá­tól tör­té­nik. A szö­ve­gek em­be­rek – írók, ol­va­sók, szer­kesz­tők, kri­ti­ku­sok, tu­dó­sok, új­ság­írók, könyv­ki­adók, könyv­ter­jesz­tők, köny­ves­bol­to­sok – köz­ve­tí­té­sé­vel és in­téz­mé­nyek ál­tal meg­ha­tá­ro­zott ke­re­tek kö­zött ke­rül­nek kap­cso­lat­ba egy­más­sal. Az iro­dal­mi élet­nek sze­rep­lői van­nak, e sze­rep­lők­nek pe­dig cél­jai, ér­de­kei, tár­sa­dal­mi rang­ja, sze­re­pe, ér­zé­sei, dön­té­sei. Hogy dől el, mi a jó? Me­lyik iro­dal­mi mű jó és me­lyik nem az? Me­lyik lesz ér­de­mes ar­ra, hogy a tan­köny­vek­be be­ke­rül­jön, és me­lyik nem? Ho­gyan ha­tá­roz­zuk meg azo­kat a nor­má­kat, mér­cé­ket, szem­pon­to­kat, ame­lyek alap­ján eze­ket a dön­té­se­ket meg­hoz­zuk? Ér­dek­vi­szo­nyok és ha­tal­mi vi­szo­nyok is ala­kít­ják egy-egy kor­szak, kul­tú­ra, cso­port kö­zös íz­lé­sét. A ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás azon­ban – a ki­fe­je­zet­ten női iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zó, és ezért tu­laj­don­kép­pen get­tó­sí­tott fe­mi­nis­ta iro­dal­má­rok ki­vé­te­lé­vel – nem ref­lek­tál er­re. Ter­mé­sze­te­sen adott­nak ál­lít be va­la­mit, amit em­be­rek ala­kí­ta­nak, fér­fi­ak és nők egy­aránt, a fér­fi köz­pon­tú tár­sa­da­lom év­szá­zad­ok so­rán be­ideg­ző­dött, a nő­ket má­sod­ren­dű­nek te­kin­tő nor­mái és sza­bá­lyai alap­ján. El­fo­gad­ja, hogy a női írók­ról nem esik szó.

      Ha­son­ló ez ah­hoz, ahogy a tör­té­net­írás­ban és más te­rü­le­te­ken sem volt hos­­szú ide­ig szük­sé­ges em­lé­kez­ni ar­ra, amit a nők tet­tek, ami a nők­kel tör­tént. „A nők múlt­já­ból azo­kat a dol­go­kat is­mer­jük, ame­lye­ket a fér­fi­ak – egy őket ma­gu­kat kö­zép­pont­ba ál­lí­tó ér­ték­rend alap­ján szem­lél­ve és ér­tel­mez­ve – elég fon­tos­nak tar­tot­tak ah­hoz, hogy em­lé­kez­ze­nek rá­juk” – ír­ja Ger­da Lerner.⁹ A 19. szá­zad vé­gé­re ala­kult ki a tu­do­mán­­nyá vált tör­té­net­írás ön­ké­pe, meg­ha­tá­roz­ták, mely té­mák és te­rü­le­tek fon­to­sak és me­lyek nem. A nők ál­tal vég­zett te­vé­keny­sé­gek (a min­den­na­pi élet, a gyer­mek­ne­ve­lés, a szó­ra­ko­zás) az utób­bi ka­te­gó­ri­á­ba es­tek; így az­tán nem ér­de­mel­ték ki azt, hogy a tör­té­net­írás szót ejt­sen róluk.¹⁰

      Ugyan­ez ját­szó­dott le az iro­dal­mi mű­faj­ok, stí­lu­sok és a té­mák te­rü­le­tén is: a ko­moly, ha­za­fi­as, nem­ze­ti, pa­te­ti­kus, tra­gi­kus, in­tel­lek­tu­á­lis, lo­gi­kus, fér­fi­as el­len­pont­ja­ként azt, ami nő­i­es­nek, kön­­nyű­nek, ko­moly­ta­lan­nak, bá­jos­nak, ter­mé­sze­tes­nek, ér­zel­mes­nek, ér­zé­ki­nek, lo­gi­kát­lan­nak, ka­o­ti­kus­nak mi­nő­sült, egy­ben ér­ték­te­le­nebb­nek is tar­tot­ták. Ezek a gender ala­pú bi­ná­ris op­po­zí­ci­ók a gon­dol­ko­dás, a kul­tú­ra, a tár­sa­da­lom min­den te­rü­le­tét át­hat­ják és meg­ha­tá­roz­zák, így az iro­dal­mi em­lé­ke­zet te­rü­le­tét is. (Hélčne Cixous írt elő­ször ezek­ről az el­len­tét­pár­ok­ról, és a rá­juk épü­lő gon­dol­ko­dás­mód­ról, amely­nek kri­ti­ká­ját is ad­ta. A kö­vet­ke­ző fogalompárokat so­rol­ja fel: ak­tív–pas­­szív, nap–hold, kul­tú­ra–ter­mé­szet, nap­pal–éj­sza­ka, apa–anya, fej–ér­zel­mek, ért­he­tő–ér­zé­kel­he­tő, logosz–pátosz.¹¹)

      A ma­gyar gim­ná­zi­u­mi tan­köny­vek azon­ban en­nél is to­vább men­nek: ge­ne­rá­ci­ó­kon ke­resz­tül azt üze­nik egy or­szág la­kos­sá­ga túl­nyo­mó ré­szé­nek, hogy nők nem ír­nak. Pe­dig ez nem igaz.

      Rá­adá­sul az üze­net nem nyílt, nincs ki­mond­va: csu­pán kö­vet­kez­tet­ni le­het rá, ab­ból, hogy a tan­köny­vek­ben nin­cse­nek női írók. A leg­töb­ben nyil­ván úgy ve­szik ezt tu­do­má­sul, hogy nem is vet­ték va­ló­já­ban ész­re. Ha ugyan­is a tan­köny­vek be­szél­né­nek ar­ról, mi­lyen tár­sa­dal­mi és iro­dal­mi sze­re­pe volt az el­múlt év­szá­zad­ok­ban a nők­nek – és a fér­fi­ak­nak –, s ho­gyan be­fo­lyá­sol­ta ez azt, hogy a női írók­ra nem em­lé­ke­zünk, ez ér­tel­me­zett tény len­ne, nem pe­dig szo­ron­gást kel­tő, meg­fo­gal­ma­zat­la­nul ma­ra­dó sej­tés. Ez utób­bi pe­dig leg­in­kább vis­­sza­tar­tó erő, amely to­vább­ra is élet­ben tart­ja a nők­ben az írás­sal kap­cso­lat­ban ki­ala­kult il­le­ték­te­len­ség ér­zé­sét, amely­ről a fe­mi­nis­ta iro­da­lom­kri­ti­ka so­kat be­szél. A tan­köny­ve­ink te­hát nem­csak a múlt­ról fes­te­nek eb­ben az ér­te­lem­ben ha­mis ké­pet, ha­nem a jö­vőt is afe­lé haj­lít­ják, hogy se ez a kép ne vál­toz­zon, se a női írók hely­ze­te.

     

 

2. Ká­non és bú­vó­pa­tak

 

Szegedy-Maszák Mi­hály ös­­sze­fog­la­lá­sa sze­rint a ká­non a „ha­gyo­mány ter­mé­ke”, „el­vá­rá­sok in­téz­mé­nye­se­dett nyelv­ta­na”; meg­ha­tá­roz­za, hogy „mi­lyen kul­tu­rá­lis ter­mé­kek­nek van meg nem kérdőjelezhető ér­té­ke va­la­mely ér­tel­me­ző kö­zös­ség szá­má­ra. Is­me­re­tek tá­ra s egy­ben a tör­té­ne­lem meg­tes­te­sü­lé­se. A ká­non­ná ál­lan­dó­sult ha­gyo­mány an­­nyit je­lent, hogy bi­zo­nyos szö­ve­gek s ér­tel­me­zé­sek meg­őr­zen­dő­vé, »mértékadóvá« vál­nak, te­kin­tély­re tesz­nek szert”. A ká­non „…olyan örök­sé­get fel­té­te­lez, amely ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek te­kin­ten­dő, ám köz­vet­le­nül még­sem hoz­zá­fér­he­tő, va­gyis el­sa­já­tí­tást igényel.”¹²

      Ez az el­sa­já­tí­tás in­téz­mé­nye­sí­tett for­má­ban az is­ko­lai ok­ta­tás­ban zaj­lik. Az ok­ta­tás a ka­no­ni­zált ha­gyo­mányt és ér­té­ke­ket köz­ve­tí­ti. A tan­köny­ve­ket idő­ről idő­re új­ra­ír­ják, ha ezt új tu­do­má­nyos ered­mé­nyek vagy szem­lé­let­vál­tá­sok szük­sé­ges­sé te­szik, fej­te­ge­ti Mary Douglas Ho­gyan gon­dol­kod­nak az in­téz­mé­nyek? cí­mű köny­vé­ben. De az át­írás cél­ja nem az, hogy az új köny­vek hí­vebb tük­rét ad­ják a múlt­nak, ha­nem hogy „a tü­kör [el­ke­rül­he­tet­len] tor­zu­lá­sa­it a je­len ke­dély­ál­la­po­tá­hoz iga­zít­suk”. In­téz­mé­nyek te­szik hoz­zá­fér­he­tő­vé és mu­tat­ják be a múl­tat, egyes te­rü­le­te­ket na­gyobb, má­so­kat ki­sebb ala­pos­ság­gal, és „lét­re­hoz­nak olyan be­ár­nyé­kolt he­lye­ket is, ame­lyek­ből sem­mi nem lát­szik, és ame­lyek­től kér­dez­ni sem le­het.” „A kö­zös­sé­gi em­lé­ke­zet a tár­sa­dal­mi rend rak­tá­ro­zó rendszere.”¹³ Le­ké­pe­zi azo­kat a je­len­be­li vi­szo­nyo­kat, ame­lyek meg­ha­tá­roz­zák, ho­gyan lát­hat­juk a múl­tat.

      Va­gyis, ahogy Ger­da Lerner a nő­tör­té­net-írás fel­ada­tát kör­vo­na­laz­va fo­gal­maz, „a nők nem a fér­fi­ak (ál­ta­lá­ban) vagy a fér­fi tör­té­né­szek (konk­ré­tan) go­nosz ös­­sze­es­kü­vé­se mi­att ma­rad­tak ki a tör­té­ne­lem­ből, ha­nem mert a tör­té­ne­lem­ről csak fér­fi köz­pon­tú mó­don gon­dol­ko­dunk. Ki­hagy­tuk a nő­ket és a te­vé­keny­sé­gü­ket, mert olyan kér­dé­se­ket tet­tünk fel a tör­té­ne­lem­nek, ame­lyek al­kal­mat­la­nok vol­tak ar­ra, hogy a nő­ket megszólítsák.”¹⁴ Mit kell te­hát kér­dez­nünk, ho­gyan és ki­től ah­hoz, hogy ez a hely­zet meg­vál­toz­zon? Nem­csak az a kér­dés, hogy mi tör­tént va­ló­já­ban a múlt­ban, hogy ho­gyan fe­lej­tet­tük el a női író­kat, ha­nem az is, ki jo­go­sult ar­ra, hogy a je­len­ben a múlt­ról, il­let­ve a múlt nevében¹⁵ be­szél­jen: ki rep­re­zen­tál­ja és ki rep­re­zen­tál­hat­ja a múl­tat?

      Ha sen­ki nem be­szél ró­la, a női ha­gyo­mány né­ma ma­rad.

      És vé­gül: nem­csak az a kér­dés, be­szé­lünk-e a női írók­ról, ha­nem az is, hogyan.¹⁶ Olyan narratívákat épí­tünk-e kö­ré­jük, ame­lyek­ben te­vé­keny­sé­gük vagy sze­mé­lyük le­ér­té­ke­lő­dik? (Mint aho­gyan az iro­da­lom­tör­té­net-írás le­saj­ná­ló fel­hang­ok­kal csú­nya, gör­csös, ide­ge­sí­tő vén­lány­nak fes­ti le Czóbel Minkát, aki­ről ugyan ki­de­rül, hogy egy év­ti­ze­den ke­resz­tül, 1895–1905 kö­zött a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net leg­mo­der­nebb ver­se­it ír­ta, de az is a tu­do­má­sunk­ra jut, hogy ez csak mint­egy vé­let­le­nül si­ke­rült neki.)¹⁷ Avagy meg­pró­bál­juk úgy ol­vas­ni őket, hogy a gender ala­pú el­fo­gult­ság­ok ska­tu­lyá­i­ból ki­sza­ba­dul­has­sa­nak, és így az élő ha­gyo­mány­hoz utat ta­lál­ja­nak.

      Mi­lyen kér­dé­se­ket tesz­nek fel a fe­mi­nis­ta kri­ti­ku­sok a klas­­szi­kus ká­no­nok­nak? Egy ame­ri­kai ok­ta­tá­si cé­lú fe­mi­nis­ta weboldalon a kö­vet­ke­ző­ket ol­vas­hat­juk: „Mi az oka an­nak, hogy az iro­dal­mi ká­no­nok ja­va­részt fér­fi írók mű­ve­it tar­tal­maz­zák – fe­hér, kö­zép- és fel­ső kö­zép­osz­tály­be­li író­két? Mi­lyen nor­mák alap­ján ítél­ték meg a nők (és a nem fe­hér fér­fi­ak, a ki­sebb­sé­gek­hez, a hát­rá­nyos hely­ze­tű tár­sa­dal­mi cso­por­tok­ba tar­to­zók) mű­ve­it? Kön­­nyen ki le­het-e egé­szí­te­ni a ká­nont a nők, a ki­sebb­sé­gek vagy a hát­rá­nyos hely­ze­tű tár­sa­dal­mi cso­por­tok­ba tar­to­zók mű­ve­i­vel? Meg­vál­to­zik-e az iro­dal­mi ká­non fo­gal­ma, ha ezek­nek az írók­nak a mű­vei is be­ke­rül­nek? Mi­lyen hasz­nos cé­lo­kat szol­gál az iro­dal­mi ká­no­nok lé­te­zé­se? Szol­gál­ja-e a nők vagy más marginalizált cso­por­tok (ho­mo­sze­xu­á­li­sok, ki­sebb­sé­gek) ér­de­ke­it? Mi­lyen mér­ték­ben kö­vet­ke­zik ma­gá­ból az iro­dal­mi ká­non fo­gal­má­ból a marginalizáció? Va­jon az iro­dal­mi ká­no­nok lé­te el­ke­rül­he­tet­len, vagy a bi­zo­nyos írók ka­no­ni­zá­lá­sát és má­sok ki­zá­rá­sát cél­zó tö­rek­vé­sek gyak­ran (f)el nem is­mert po­li­ti­kai cé­lo­kat szolgálnak?”¹⁸

      A ká­non és a ha­gyo­mány az ol­va­sá­si szo­ká­sa­in­kat is meghatározza.¹⁹ Er­dős Renée-t Ady End­re fe­lől ol­vas­suk, Kosztolányiné Harmos Ilo­nát Kosz­to­lá­nyi De­zső fe­lől. Ne­he­zen tu­dunk ezen vál­toz­tat­ni. Kosz­to­lá­nyit jól is­mer­jük, nagy író­nak tart­juk. Fe­le­sé­gé­ről nem is igen hal­lot­tunk, azt meg vég­képp nem tud­hat­tuk, egé­szen a 2000-es évek kö­ze­pé­ig, hogy van egy kéz­irat­tár­ban lap­pan­gó me­mo­ár­ja. Pe­dig köny­vei meg­je­le­né­se ide­jén – ha nem is jól is­mert, de – el­is­mert író­nő volt, ko­ráb­ban pe­dig is­mert szí­nész­nő. Az utó­kor azon­ban csak író­fe­le­ség­ként em­lé­ke­zett rá, írá­sai kö­zül csak a fér­jé­ről írott re­gé­nyes élet­raj­zát tar­tot­ta szá­mon. Nem kön­­nyű olyan szem­pon­to­kat ta­lál­ni, ame­lyek fé­nyé­ben mun­kás­sá­ga fér­jéé mel­lett, de még­is at­tól füg­get­le­nül bi­zo­nyul­hat ér­de­kes­nek. (A ró­la szó­ló fe­je­zet­ben a test, a tü­kör és a tra­u­ma cím­sza­vai men­tén tet­tem er­re kí­sér­le­tet.)

      Ady vers­nyel­ve is is­ko­lás ko­runk óta is­me­rős, mé­lyen be­ivód­va ha­tá­roz­za meg azt, hogy mi­lyen szö­ve­ge­ket fo­ga­dunk el egy­ál­ta­lán vers­ként. Er­dős Renée ver­sei Ady ver­se­i­re ha­son­lí­ta­nak. Hi­á­ba tud­juk meg, vagy tud­juk már az ol­va­sás előtt is, hogy va­ló­já­ban ez for­dít­va tör­tént: Ady ver­sei ha­son­lí­ta­nak Er­dős Renée verseihez,²⁰ az ol­va­sá­si ta­pasz­ta­la­tunk csak ak­kor vál­to­zik, ha ezért kü­lön erő­fe­szí­tést te­szünk. An­nak tu­da­tá­ban, egy­részt, hogy ez az ös­­sze­ha­son­lí­tás óha­tat­la­nul adó­dik az ol­va­sá­si ha­gyo­má­nyok­ból, más­részt, hogy Er­dős Renée a be­vett ol­va­sá­si el­vá­rá­sok és nor­mák alap­ján az ös­­sze­ha­son­lí­tás­ban min­den bi­zon­­nyal alul ma­rad – ter­jen­gő­sebb­nek, egysíkúbbnak, ér­zel­me­sebb­nek lát­juk, sze­rel­mi és női té­má­it pe­dig ke­vés­bé fon­tos­nak, mert ah­hoz szok­tunk, hogy a jó­nak ítélt ver­sek­ben ko­moly (fér­fi­as) dol­gok­ról tö­mö­ren esik szó –; meg­pró­bál­ha­tunk olyan szem­pont­okon gon­dol­kod­ni, ame­lyek le­he­tő­vé te­szik, hogy az el­fe­lej­tett női szer­zők mű­vei vis­­sza­ta­lál­ja­nak az iro­dal­mi ha­gyo­mány­ba, akár vis­­sza­me­nő­leg is.

      Az egyik út le­het a gender szem­pon­tú iro­da­lom­ér­tel­me­zés, a fe­mi­nis­ta kri­ti­ka és a günokritika. An­nál is in­kább, mert a gender szem­pon­tú ér­tel­me­zés – a fe­mi­niz­mus mozgalmár jel­le­gé­nek, a nők egyen­lő jo­ga­i­ért foly­ta­tott küz­de­lem tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nya­i­nak kö­szön­he­tő­en – erő­tel­jes kultúrkritikai at­ti­tűd­del ren­del­ke­zik. Va­gyis ten­ni akar, cse­le­ked­ni, vál­toz­tat­ni azon, amit ész­lel és tu­do­má­nyos ap­pa­rá­tus­sal le­ír. És még ak­kor is ez a leg­ké­zen­fek­vőbb vá­lasz­tás, ha tud­juk, hogy mint­egy negy­ven éves ké­sés­ben va­gyunk: Elaine Showalter 1979-ben ne­vez­te el günokritikának azt az irány­za­tot, amely a női írók mű­ve­i­vel, a női iro­dal­mi ha­gyo­mán­­nyal, a női írás­mód sa­já­tos­sá­ga­i­val foglalkozik.²¹ Az­óta pe­dig le­zaj­lott már nem­csak a fe­mi­nis­ta kri­ti­ka má­so­dik, ha­nem har­ma­dik, poszt­mo­dern hul­lá­ma is: a günokritika sok szem­pont­ból idejétmúlt.²² Nem be­szél­he­tünk már na­i­van női iro­da­lom­ról, a nő­i­ség es­­szen­ci­á­já­ról, elő­re adott bi­o­ló­gi­ai nem­ről. Sőt, ar­ról sem, hogy a kul­tú­ra egy­ér­tel­mű­en len­ne női és fér­fi vi­lá­gok­ra, pó­lu­sok­ra oszt­ha­tó: Ri­ta Felski ku­ta­tá­sai ered­mé­nye­ként sok­kal ös­­sze­tet­teb­ben lát­juk azo­kat a fe­mi­nis­ta el­kép­ze­lé­se­ket, me­lyek a modernitás kul­tú­rá­ját egye­te­me­sen és inherensen pat­ri­ar­chá­lis­ként démonizálják, vagy ame­lyek a női és a fér­fi ta­pasz­ta­la­to­kat egy­ér­tel­mű op­po­zí­ci­ók­ba ren­dez­he­tő­nek tart­ják. A fér­fi­ak vi­lá­ga nem ki­zá­ró­lag a nyil­vá­nos­ság szfé­rá­ja, mint ahogy a ma­gán­szfé­ra sem ki­zá­ró­lag a nőké.²³

      Más­fe­lől vi­szont még­sem ke­rül­het­jük el ezt a retroaktív, vis­­sza­me­nő­le­ges ha­gyo­mány-épí­tést, mert ez a ga­ran­cia ar­ra, hogy a mai női iro­da­lom nem fe­lej­tő­dik majd el: a mai női írók­nak elő­dök­re van szük­sé­gük ah­hoz, hogy rá­juk tá­masz­kod­va ők ma­guk is ha­gyo­mán­­nyá vál­has­sa­nak majd.

      A günokritika egyik alap­mű­ve, Sandra Gilbert és Susan Gubar Az őrült nő a pad­lá­son cí­mű kö­te­te a szer­ző­ség­től va­ló szo­ron­gás­ról, az al­ko­tás­szo­ron­gás­ról be­szél, „amely komp­lex és gyak­ran jó­részt ön­tu­dat­lan fé­lel­mek­ből áll ös­­sze”, ame­lyek ér­tel­mé­ben „az al­ko­tás mint olyan, nem va­ló a nők­nek, nem il­lik a női nemhez”.²⁴ A kö­tet egyik cél­ja, hogy vi­tat­koz­zon Harold Bloom A nyu­ga­ti ká­non cí­mű mű­vé­vel. Bloom a nyu­ga­ti iro­dal­mak ká­non­ját kö­zép­osz­tály­be­li, fe­hér, fér­fi írók mű­ve­i­ből vá­lo­gat­ja ös­­sze, és úgy vé­li, az iro­dal­mi fi­úk­nak az iro­dal­mi apák te­het­sé­ge mi­at­ti szo­ron­gá­sa, ha­tás­iszo­nya ve­zet ah­hoz, hogy a fi­úk az apák­ról le­sza­kad­va, ve­lük ver­seng­ve és szem­be­száll­va ki­dol­goz­zák sa­ját, füg­get­len írói nyel­vü­ket. A nő­ket az egész el­kép­ze­lés­ből tel­jes mér­ték­ben kihagyja.²⁵ Gilbert és Gubar sze­rint a nő­írók, akik eb­ből a ká­non­ból ki­ma­rad­tak, nem füg­get­len­sé­get, ha­nem ha­gyo­mányt és női elő­dö­ket – iro­dal­mi anyát – ke­res­nek, aki­re tá­masz­kod­va ír­ni kezd­het­nek. Szo­ron­gá­suk oka te­hát en­nek a ha­gyo­mány­nak a hi­á­nya, az, hogy nin­cse­nek min­tá­ik az írás­hoz, hi­szen vol­tak olyan kor­szak­ok, ami­kor a nők­nek nem is volt jo­guk az önál­ló vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­hoz, nem volt vá­lasz­tó­jo­guk, és ma­gán­tu­laj­do­nuk sem le­he­tett. Ma­gu­kat a fér­jük tar­to­zé­ká­nak, tu­laj­do­ná­nak, tárgy­nak tekintették,²⁶ így az írás, mely­hez füg­get­len szub­jek­tum­po­zí­ci­ók ki­dol­go­zá­sá­ra van szük­ség, nem vált ál­ta­lá­nos gya­kor­lat­tá a kö­rük­ben.

 

 

3. Női iro­da­lom

 

Ná­lunk csak az utób­bi évek­ben kez­dő­dött meg a női szer­zők új­ra­fel­fe­de­zé­se, az a tu­da­tos mun­ka, amely Ame­ri­ká­ban és Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban már év­ti­ze­dek óta be­vett gya­kor­lat, és amely­nek ered­mé­nye­ként az el­fe­le­dett női szer­zők vis­­sza­me­nő­leg ta­lál­ják meg a he­lyü­ket az iro­da­lom­tör­té­net­ben. A 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ban a női iro­dal­mi ha­gyo­mány a klas­­szi­kus-hi­va­ta­los ká­no­nok szem­pont­já­ból ma job­bá­ra né­ma: rej­tő­ző ha­gyo­mány, amely az iro­dal­mi nyel­vek és ká­no­nok sok­szí­nű pa­let­tá­ján el­mo­só­dott, alig lát­ha­tó. De a 20. szá­za­di női szer­zők mű­ve­i­ből meg­raj­zol­ha­tó egy olyan iro­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­mány vo­na­la, amely ma bú­vó­pa­tak mód­já­ra lé­te­zik, és így fő­ként és pa­ra­dox mó­don, hi­á­nyá­ban ér­zé­kel­he­tő. A kor­társ női írók el­ső­sor­ban ta­laj­ta­lan­ság­ként, gyö­kér­te­len­ség­ként ér­zé­ke­lik ezt a ha­gyo­mány­ta­lan­sá­got. (Rakovszky Zsu­zsa a kö­vet­ke­ző­ket mond­ja egy in­ter­jú­ban sa­ját köl­té­sze­té­ről: „…azt hi­szem, az al­ka­ti dol­go­kon kí­vül ta­lán az is meg­ne­he­zí­tet­te an­nak a bi­zo­nyos lí­rai sze­mé­lyi­ség­nek a meg­te­rem­té­sét, hogy a női lí­rá­ban jó­val ke­ve­sebb ilyen ha­gyo­má­nyos sze­rep van, amit akár foly­tat­ni, akár el­len­pon­toz­ni le­het­ne – a pró­za vi­szont, vagy leg­alább­is bi­zo­nyos faj­tá­ja, »átlátszóbb«, ott ke­vés­bé ér­ző­dik ez a hiány.”²⁷) De ha­son­ló­kép­pen gon­dol­ha­tó el ez a je­len­ség a ha­gyo­mány ko­ráb­bi pont­ja­in is: ha pél­dá­ul Er­dős Renée ver­se­it nem fe­lejt­jük el és ki (a ká­non­ból), Ne­mes Nagy Ág­nes is vi­szo­nyul­ha­tott vol­na más­ként nő­i­es ver­se­i­hez: nem kel­lett vol­na – a ko­ra­be­li iro­dal­mi nor­má­kat és mér­cé­ket in­te­ri­o­ri­zál­va – egész éle­té­ben tit­kol­nia őket. Ez pe­dig nyil­ván­va­ló­an fel­sza­ba­dí­tó ha­tás­sal lett vol­na a mai köl­té­szet­re is.

      Je­len­leg a 20. szá­zad női szer­ző­i­vel va­ló fog­lal­ko­zás leg­na­gyobb­részt az iro­da­lom­tör­té­net jól is­mert vo­na­la­i­nak men­tén zaj­lik: be­szé­lünk – újab­ban – a Nyu­gat női szer­ző­iről pél­dá­ul, an­nak el­le­né­re, hogy te­vé­keny­sé­gü­ket sok­szor nem tart­ják iga­zán ér­té­kes­nek. Nem is kön­­nyen tart­hat­juk an­nak, hi­szen be­vett ol­va­sá­si szo­ká­sa­ink sze­rint az úgy­ne­ve­zett női mű­faj­ok – a nap­ló, a me­mo­ár, az ön­élet­rajz, a le­ve­lek, az ér­zel­mes ver­sek, a no­vel­lák, a szi­ru­pos­nak tar­tott tör­té­ne­tek – mar­gi­ná­lis­nak szá­mí­ta­nak. Egy mű­fa­ji ér­te­lem­ben tá­gabb ká­no­ni szem­pont­rend­szer kö­vet­kez­té­ben bő­vül­het­ne a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te: olyan köny­ve­ket (sze­mel­vé­nye­ket) nyer­nénk meg pél­dá­ul az ok­ta­tás szá­má­ra, ame­lyek­ben nem­csak (kis)fiúkról, ha­nem (kis)lányokról szó­ló tör­té­ne­tek is ol­vas­ha­tók. Kosz­to­lá­nyi Dezsőné Harmos Ilo­na ön­élet­raj­zi me­mo­ár­ja, a Bu­rok­ban szü­let­tem és Lesznai An­na nagy­re­gé­nye, a Kez­det­ben volt a kert ki­tű­nő pél­dái en­nek.

      De lé­te­zik-e egy­ál­ta­lán női irodalom?²⁸ So­kan – kor­társ női szer­zők is, sőt, az úgy­ne­ve­zett női si­ker­re­gé­nyek írói is – til­ta­koz­nak e ter­mi­nus hasz­ná­la­ta el­len, mond­ván, egy iro­da­lom van, s nem szá­mít, a szer­ző nő vagy férfi.²⁹ Amíg a „női” iro­da­lom­mal „az” iro­dal­mat ál­lít­juk szem­be, nem pe­dig a „fér­fi” iro­dal­mat, ad­dig ért­he­tő is ez a – va­ló­já­ban te­hát a női írók marginalizálódása³⁰ el­le­ni – til­ta­ko­zás. Míg a köz­nyelv ez­zel a til­ta­ko­zó, el­zár­kó­zó fel­hang­gal együtt, vagy an­nak el­le­né­re tel­jes egy­ér­tel­mű­ség­gel hasz­nál­ja ezt a ter­mi­nust, ad­dig az esszencializmus vád­já­tól tar­tó gendertudomány kép­vi­se­lői sok­kal ref­lek­tál­tab­bak és ké­tel­ke­dőb­bek eb­ben a tekintetben.³¹ Sok­szor azon­ban úgy tű­nik, mint­ha ez az okos­ko­dás va­ló­já­ban vé­de­ke­zés len­ne, ami az­tán alá­ás­sa a vé­de­ke­ző po­zí­ci­ó­ját.

      „A fe­mi­nis­ták be­bi­zo­nyí­tot­ták, hogy a gender mint elem­ző esz­köz be­ve­ze­té­se meg­kér­dő­je­le­zi azt a kul­tu­rá­li­san do­mi­náns és fér­fi ka­te­go­ri­zá­lá­si mó­dot, amely meg­ha­tá­roz­za, hogy tör­té­ne­ti­leg mi szá­mít fon­tos­nak és mi nem.”³² – fo­gal­maz Pascale Rachel Bos. A gender szem­pont­rend­sze­re nem ki­zá­ró­lag a női ta­pasz­ta­la­tok­ra kon­cent­rál, ha­nem a fér­fi ta­pasz­ta­la­tok szá­má­ra is ér­té­kes meg­lá­tá­so­kat hoz, hi­szen a ne­mek tár­sa­dal­mi mű­kö­dé­sét, egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát vizs­gál­ja. A gender szem­pon­tú irodalomértelemzés – és nem csak az – ezért sze­rin­tem nyu­god­tan hasz­nál­hat­ja a női iro­da­lom–fér­fi iro­da­lom ka­te­gó­ri­á­kat. Ha ugyan­is nem hasz­nál­juk őket, az a női írók szá­má­ra lesz hos­­szú tá­von ká­ros, ugyan­úgy, mint ed­dig. Ha pél­dá­ul egy fo­lyó­irat­ban nem sze­re­pel egy női író sem, nem ír­ják rá, fér­fi iro­dal­mi kü­lön­szám. Az csak egy át­la­gos lap­szám. Ha csak női szer­zők sze­re­pel­nek egy an­to­ló­gi­á­ban, a ne­ve női iro­dal­mi an­to­ló­gia lesz.

      Én eb­ben a könyv­ben hasz­ná­lom a női iro­da­lom, női iro­dal­mi ha­gyo­mány ki­fe­je­zé­se­ket. Női szer­ző­ket ne­ve­zek így, s az ál­ta­luk írt iro­dal­mi mű­ve­ket, ame­lyek job­bá­ra – de nem csak – nő­ket érin­tő kér­dé­sek­kel fog­lal­koz­nak, fő­ként női ol­va­só­kat szó­lí­ta­nak meg, és egy bi­zo­nyos női írás­mód jel­lem­zi őket. Ma­ga­mat is női író­nak tar­tom. Nő va­gyok és írok.

      A női iro­da­lom ter­mi­nu­sa gyűj­tő­ka­te­gó­ria: sok­fé­le szer­zőt, iro­dal­mi je­len­sé­get le­fed. Nem egy­fé­lék ezek a szer­zők és írá­sok, de eb­ben még­is kö­zö­sek: na­gyon ke­ve­sen is­me­rik őket. Ez a könyv hoz­zá sze­ret­ne já­rul­ni ah­hoz, hogy ez meg­vál­toz­zon.

      A női írás­mód jel­leg­ze­tes­sé­ge­it min­den fe­je­zet tag­lal­ja. Az elem­zett szö­ve­gek sok­szí­nű­ek, de még­is van­nak kö­zös tu­laj­don­sá­ga­ik; egy­faj­ta női mód, ame­lyet a női írás mű­fa­ji ha­tá­ro­kat át­lé­pő sa­já­tos­sá­ga­i­val fog­lal­ko­zó Diane Freedman sze­rint a nem har­ci­as nyelv, a be­fo­ga­dó at­ti­tűd, az as­­szo­ci­a­tív gon­dol­ko­dás, az ál­lan­dó­an vál­to­zó pers­pek­tí­va, a nem hi­e­rar­chi­kus, sze­mé­lyes és nyi­tott szem­lé­let jellemez.³³ A női mód­ban az írás fő cél­ja nem a ha­ta­lom­szer­zés vagy ha­ta­lom­gya­kor­lás, ha­nem az in­ti­mi­tás lét­re­ho­zá­sa. Az in­ti­mi­tás pe­dig gyak­ran az írás mód­já­ra vo­nat­ko­zó önreflexív meg­jegy­zé­sek te­ré­ben ke­let­ke­zik. Ugyan­ezt az önreflexivitást – az al­ko­tás tényére, me­ne­té­re és mód­já­ra (a for­má­ra, a nyelv­re, a ha­gyo­má­nyok­ra) va­ló fo­lya­ma­tos oda­fi­gye­lést – tart­ja a női köl­té­szet meg­kü­lön­böz­te­tő je­gyé­nek Jo Gill.³⁴ (S ez bi­zo­nyos köl­té­sze­ti irány­za­tok ese­té­ben nárcisztikussá is válhat.³⁵)

      Úgy tű­nik, a női írók szá­má­ra az írás ma­ga vá­lik té­má­vá és problémává.³⁶ En­nek egyik oka, hogy mi­vel „olyan nyel­ven ír­nak, amely a női szub­jek­ti­vi­tás ta­pasz­ta­la­tát marginalizálja, éle­sen ér­zé­ke­lik ta­pasz­ta­lat és rep­re­zen­tá­ció szétválását.”³⁷ Ezért a női köl­tők „a nyel­vet min­dig is­me­ret­len­ként, ide­gen­ként, más­ként ta­pasz­tal­ják meg.”³⁸ Fon­tos te­hát a nyelv­hez va­ló vi­szony, a sa­ját nyelv meg­ta­lá­lá­sá­nak kér­dé­se, a vis­­sza­iga­zo­lás és a kom­mu­ni­ká­ció fo­ko­zott igé­nye. Po­é­ti­ka­i­lag ez a kér­dé­sek és fel­szó­lí­tá­sok hal­mo­zá­sá­ban is je­lent­kez­het. (Mind­ezt egyéb­ként sa­ját ver­se­im­ben és a rá­juk ér­ke­ző re­ak­ci­ók­ban is ta­pasz­tal­tam, és szó­ba ke­rül a ró­luk írott kri­ti­kák­ban is.)

      A 20. szá­za­di női pró­za sa­já­tos­sá­ga­i­val Zsadányi Edit fog­lal­ko­zott több írá­sá­ban is. Jel­lem­ző a „tár­gyak­ba ve­tí­tett szub­jek­ti­vi­tás”, a sze­mély­te­len narráció, a fel­so­ro­lás és a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tek ki­tün­te­tett sze­re­pe. Ezek ré­vén az el­be­szé­lő nem struk­tu­rál­ja, csu­pán fel­so­rol­ja, le­jegy­zi az ese­mé­nye­ket; a sze­rep­lő pe­dig nem irá­nyít­ja, ha­nem el­fo­gad­ja sorsát.³⁹

      A női lí­ra dia­lo­gi­kus­sá­gá­ra, kér­de­ző és önreflexív meg­szó­la­lá­si mód­já­ra a női önélet-rajzokban⁴⁰ ki­ala­ku­ló iden­ti­tás­for­má­ci­ók rí­mel­nek, me­lyek­nek meg­kü­lön­böz­te­tő je­gye a má­sok­kal va­ló vi­szony­ban ki­ala­ku­ló iden­ti­tás, a kap­cso­la­ti há­ló­ra, a csa­lá­di kap­cso­la­tok­ra fó­ku­szá­lás, a bi­zony­ta­lan – moz­gó – el­be­szé­lői po­zí­ció, az alá­ve­tett­ség ér­zé­kel­te­té­se. A női au­to­bi­og­rá­fi­ák fon­tos ele­mei emel­lett a lány­test és a női test, il­let­ve a pri­vát szfé­ra mint té­ma, az ér­zé­sek és a pszi­cho­szo­ma­ti­kus tü­ne­tek ki­emelt sze­re­pe, és – itt is – a köz­vet­len­ség és az in­ti­mi­tás, va­la­mint az írás­tól va­ló szo­ron­gás.

 

 

4. Sa­ját szó

 

A rej­tő­ző ha­gyo­mány vo­na­lá­nak meg­raj­zo­lá­sa so­rán fon­tos szem­pont szá­mom­ra a női írók sze­mé­lyes sor­sa, élet­tör­té­ne­te, ká­no­ni hely­ze­te, a ká­no­ni fo­lya­ma­tok és az iro­da­lom­tör­té­ne­ti-esz­té­ti­kai ér­té­ke­lés ös­­sze­füg­gé­se – a szer­zői élet­rajz-köz­pon­tú iro­da­lom­szem­lé­let új­ra­gon­do­lá­sa­ként is, az új his­to­riz­mus, a kul­tu­rá­lis ant­ro­po­ló­gia, az ame­ri­kai sze­mé­lyes iro­da­lom­kri­ti­ka be­lá­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va –; va­la­mint an­nak a kép­nek a vizs­gá­la­ta, amely az adott szer­zők­ről az iro­da­lom­tör­té­net-írás­ban és a köz­tu­dat­ban ki­ala­kult.

      A günokritika új­ra­ér­té­se is ez egy­ben: el­kép­ze­lé­sem sze­rint a szer­ző a ró­la szó­ló tör­té­net sze­rep­lő­je. Csak ezen a tör­té­ne­ten ke­resz­tül kö­ze­lít­he­tünk hoz­zá. Ami­kor te­hát egy-egy szer­ző­ről be­szé­lünk, nem ma­gá­ról a sze­mély­ről, és még csak nem is pusz­tán a mű­ve­i­ről van szó, ha­nem ar­ról a tör­té­net­ről, amely­ben ő (is) sze­rep­lő: fi­gu­rá­já­ban és an­nak ér­tel­me­zé­se­i­ben rep­re­zen­tá­ló­dik a kü­lön­bö­ző kor­szak­ok és kul­tú­rák iro­da­lom- és élet­szem­lé­le­te. Az írók kü­lö­nö­sen al­kal­ma­sak er­re a rep­re­zen­ta­tív funk­ci­ó­ra, mi­vel sok­kal több do­ku­men­tum ma­rad utá­nuk, mint egy át­lag­em­ber után: ők is ír­nak és ró­luk is ír­nak. Eze­ket a ne­he­zen ki­ta­pint­ha­tó tör­té­ne­te­ket te­hát az iro­da­lom­tör­té­net-írás és a köz­vé­le­mény, az iro­dal­mi köz­tu­dat ír­ja, és új­ra és új­ra mó­do­sít­ja, aho­gyan a múlt is új­ra és új­ra más­ként tű­nik fel az em­lé­ke­ze­tünk­ben. Az iro­da­lom­tör­té­net-írás át nem lát­ha­tó, szám­ta­lan szá­lon ös­­sze­füg­gő nagy há­ló­já­ból mint­ha re­gé­nyek bon­ta­koz­ná­nak ki a cso­mó­pont­okon. Az írók­ról szó­ló iro­da­lom­tör­té­ne­ti re­gé­nyek azt rep­re­zen­tál­ják, aho­gyan egy adott kor­szak gon­dol­ko­dott ró­luk – és az iro­da­lom­ról. Ez a tör­té­net időn­ként fe­le­dés­be me­rül­het, az­tán mó­do­sul­va új­ra elő­tér­be ke­rül, ki­ír­hat­ja ma­gá­ból sa­ját sze­rep­lő­jét, vagy akár be is be­to­noz­hat­ja an­nak ér­tel­mez­he­tő­sé­gét, ahogy ezt köny­vem fe­je­ze­tei meg­mu­tat­ják.

      Mi­lyen ar­cot raj­zol az iro­da­lom­tör­té­net-írás az írók­nak, mi­lyen sor­sot, éle­tet ír ne­kik? Si­ke­rek és ku­dar­cok, bol­dog­ság és bá­nat, for­du­ló­pont­ok vagy lagy­ma­tag egy­han­gú­ság egy éle­ten át. El­is­mert, ün­ne­pelt író, őrült, re­me­te, ro­man­ti­kus zse­ni, a nem­zet nap­szá­mo­sa, for­ra­dal­már, ka­to­na, élet­ide­gen, szó­ra­ko­zott fi­gu­ra – is­mert fér­fi tí­pu­sok. Bá­jos di­let­táns, őrült nő, gyer­me­ki lé­lek, ko­kott, szor­gal­mas há­zi­as­­szony, hisz­té­ri­ka, úri­nő, az egyet­len, aki fér­fi író­tár­sa­i­val fel­ér – (író­ként ke­vés­bé) is­mert női tí­pu­sok. E kö­tet női író­it az ero­ti­kus lektűrszerző (Er­dős Renée), a fér­fi­as női köl­tő (Ne­mes Nagy Ág­nes), a csú­nya vén­lány (Czóbel Minka), az író­fe­le­ség (Kosztolányiné Harmos Ilo­na) és az emig­ráns as­­szo­nyi ős­te­het­ség (Lesznai An­na) ska­tu­lyái tart­ják fog­va. A ska­tu­lyák min­den eset­ben gender ala­pú­ak: az írók női író vol­ta meg­ke­rül­he­tet­len ele­mük. Va­la­mint – az iro­da­lom­ér­tel­me­zés rög­zült el­já­rá­sa­i­nak kö­vet­kez­té­ben – ez­ál­tal esz­té­ti­kai mi­nő­sí­tést is ma­guk­kal von­nak.

      A kul­tu­rá­lis antropológában az 1970-es évek­ben be­kö­vet­ke­zett for­du­lat­ban a má­sik kul­tú­ra egé­szét be­mu­tat­ni kí­vá­nó úgy­ne­ve­zett et­nog­rá­fi­ai re­a­liz­must fel­vál­tot­ta az et­nog­rá­fi­át el­mé­le­ti­leg is elem­ző interpretatív ant­ro­po­ló­gia. Az ant­ro­po­ló­gia töb­bek kö­zött az iro­da­lom­tu­do­mány, a hermeneutika és a re­to­ri­ka el­gon­do­lá­sa­it hasz­no­sít­va újult meg: a két kul­tú­ra kép­vi­se­lő­i­nek ta­lál­ko­zá­sát pár­be­széd­ként fel­fog­va az egyik fő prob­lé­má­já­vá az vált, ho­gyan ke­let­kez­nek az ant­ro­po­ló­gus szö­ve­gei és interpretációi.⁴¹ Paul Atkinson pél­dá­ul az et­nog­rá­fi­ák­ban két szá­lat kü­lö­nít el, az egyik a ku­ta­tás hely­szí­nén, a te­re­pen ta­pasz­tal­tak meg­írá­sa, a má­sik pe­dig az et­nog­rá­fus ér­tel­me­zé­se for­má­ló­dá­sá­nak tör­té­ne­te. Atkinson azo­kat a mó­do­kat vizs­gál­ja, ahogy az egyes et­nog­rá­fi­ai mun­kák­ban ez a két szál ös­­sze­fű­ző­dik, s azt, hogy e narratívákban az ant­ro­po­ló­gus mi­lyen sze­re­pet kap. (A má­so­dik szál egyik tí­pu­sa a vis­­sza­em­lé­ke­zés, amely­ben az et­nog­rá­fus a kez­det­ben cset­lő-bot­ló in­kom­pe­tens fi­gu­ra sze­re­pét játs­­sza, s szak­mai ál­lí­tá­sa­it ép­pen ez te­szi hi­te­les­sé: az ol­va­só­val kö­tött imp­li­cit nar­ra­tív szer­ző­dés ér­tel­mé­ben a meg­szen­ve­dett ta­pasz­ta­lat az iga­zán autentikus.⁴²)

      Az et­nog­rá­fia ma már rész­ben sze­mé­lyes mű­faj, szer­ző­je gyak­ran ar­ról is be­szél, mi­lyen ta­pasz­ta­la­to­kat szer­zett, és mi­lyen ér­zé­se­ket kel­tett ben­ne az, hogy a te­rep­mun­ka so­rán egye­dül volt egy ide­gen (nyel­vű) kul­tú­rá­ban. Az interpretatív for­du­la­tot kö­ve­tő­en a kér­dés­irá­nyok meg­vál­to­zá­sá­val ugyan­is az is szem­pont­tá vált, hogy az ant­ro­po­ló­gus re­ak­ci­ói mit árul­nak el sa­ját kul­tú­rá­já­ról, ér­tel­me­zői elő­fel­te­vé­se­i­ről. Ami­kor te­hát az ant­ro­po­ló­gus ma­gát te­szi meg vizs­gá­la­ta tár­gyá­ul, vi­sel­ke­dé­sét tü­net­ér­té­kű­nek te­kin­ti.

      Ha el­fo­gad­juk, hogy Clifford Geertz sze­rint „a le­írás ha­ta­lom”, s hogy „má­sok áb­rá­zo­lá­sa nem kön­­nyen vá­laszt­ha­tó el a manipulációtól”,⁴³ ért­he­tő az az el­ső pil­lan­tás­ra ta­lán nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő ös­­sze­füg­gés is, amely­nek ér­tel­mé­ben az ant­ro­po­ló­gia a sze­mé­lyes­ség been­ge­dé­sé­vel – va­gyis el­ke­rül­he­tet­len je­len­lét­ének ref­lek­tá­lá­sá­val – nem­csak az ob­jek­ti­vi­tás il­lu­zó­ri­kus vol­tá­nak tu­da­to­sí­tá­sát éri el, ha­nem (s ép­pen az iro­da­lom­tu­do­mány ered­mé­nye­i­re tá­masz­kod­va) azt is, hogy a má­sik ne csak az ant­ro­po­ló­gi­ai te­rep­mun­ka sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sa­i­ban, ha­nem az ant­ro­po­ló­gi­ai szö­veg­ben is szó­hoz jus­son: a má­sik így le­írt és vizs­gált – uralt és bir­to­kolt – ku­ta­tá­si tárgy­ból be­szél­ge­tő­társ­sá vá­lik. Az ant­ro­po­ló­gus leg­in­kább úgy mond­hat­ja el, mi­lyen (ha­tás­sal volt rá) a má­sik kul­tú­ra, hogy ma­gá­ról is be­szél.

      Mi­lyen ar­cot raj­zol ne­kem ez a könyv? Mi­lyen ar­cot raj­zol­tam ma­gam­nak? Az elő­de­i­met ke­re­sem. Min­den fe­je­zet­ben, rend­sze­rint az ele­jén és a vé­gén, sze­mé­lyes han­gon be­szé­lek. Úgy ér­zem, si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­nom a sze­mé­lyes ol­va­sást, amely­ről az elő­ző köny­vem­ben a tra­u­ma­szö­ve­gek ol­va­sá­sa kap­csán be­szél­tem: ott el­mond­tam, mi­lyen (len­ne), de nem csi­nál­tam meg.⁴⁴ Eb­ben a könyv­ben meg­csi­nál­tam.

      Meg­pró­bál­tam meg­mu­tat­ni, mi­lyen volt ta­lál­koz­ni ez­zel az öt női író­val, mi­lyen volt meg­is­mer­ked­ni ve­lük: meg­küz­de­ni az is­me­ret­hi­án­­nyal, az­zal, hogy nem vol­tak elő­ze­tes tám­pont­ja­im, az is­ko­lá­ból ho­zott ol­vas­mány­él­mé­nye­im – Czóbel Minka és Er­dős Renée ese­té­ben –, vagy az­zal, hogy ko­ráb­ban egy egé­szen más és na­gyon erő­tel­jes ké­pem volt az író­ról ­– Ne­mes Nagy Ág­nes ese­té­ben –, ame­lyet át kel­lett ala­kí­ta­nom. Sok­ko­ló volt meg­tud­ni, hogy Ne­mes Nagy Ág­nes tit­kol­ta nő­i­es ver­se­it, ahogy azt is, hogy az iro­da­lom­tör­té­net-írás posz­tu­musz meg­je­le­né­sük után sem vett ró­luk tu­do­mást. Lesznai An­na ese­té­ben az emig­rá­ció, il­let­ve a kul­ti­ku­san ra­jon­gó és mú­ze­u­mi ér­tel­me­zés tá­vo­lí­tó és le­zá­ró ha­tá­sai el­le­né­ben, Kosztolányiné Harmos Ilo­ná­nál pe­dig az író­fe­le­ség stá­tus­ból adó­dó komp­lex prob­lé­ma­kör ér­tel­me­zé­se se­gít­sé­gé­vel ala­kí­tot­tam ki ol­va­sa­to­mat. Min­den eset­ben ki­de­rült, hogy an­nak, hogy a mai iro­dal­mi ká­no­nok nem is­me­rik eze­ket a női író­kat, tá­vol­ról sem ki­zá­ró­lag esz­té­ti­kai okai van­nak. Az élet­út, a sze­mé­lyes és iro­dal­mi kap­cso­la­tok, az eg­zisz­ten­ci­á­lis hely­zet sok­kal na­gyobb sze­re­pet ját­szott eb­ben, mint ahogy er­ről az iro­da­lom­tör­té­net-írás ha­gyo­má­nyo­san vé­le­ke­dik.

 

-----

      Rész­let a szer­ző Női iro­dal­mi ha­gyo­mány cí­mű, 2013 könyv­he­té­re a Nap­vi­lág Ki­adó­nál meg­je­le­nő mo­nog­rá­fi­á­já­nak elő­sza­vá­ból.

¹     Ma még. A Nem­ze­ti Alap­tan­terv­ből épp most vet­ték ki. Kö­szö­nöm Ara­tó Lász­ló­nak az in­for­má­ci­ót, a se­gít­sé­get és a köl­csön­tan­köny­ve­ket.

²     Madocsai Lász­ló (Bp.: Nem­ze­ti Tan­könyv­ki­adó), Mohácsy Kár­oly (Bp.: Kró­ni­ka No­va), Pethőné Nagy Csil­la (Bp.: Nem­ze­ti Tan­könyv­ki­adó), Fűz­fa Ba­lázs (Bp.: Kró­ni­ka No­va) és Ara­tó László–Pála Kár­oly (Bp.: Mű­sza­ki) iro­da­lomtan­köny­ve­it néz­tem át. A meg­je­le­nés éve min­den év­fo­lyam­nál más, van­nak át­dol­go­zott ki­adá­sok is, de min­den könyv a 2000-es évek má­so­dik fe­lé­ben je­lent meg.

³     Fűz­fa Ba­lázs: Iro­da­lom 10. Bp.: Kró­ni­ka No­va, 2008.

⁴      Pethőné Nagy Csil­la: Iro­da­lom 9. Bp.: Nem­ze­ti Tan­könyv­ki­adó, 2009.

⁵     Ara­tó László–Pála Kár­oly: A szö­veg von­zá­sá­ban I. Be­já­ra­tok. Bp.: Mű­sza­ki, 2010. (1991.)

⁶     Jan Assmann: A kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet. Írás, em­lé­ke­zés és po­li­ti­kai iden­ti­tás a ko­rai magaskultúrákban. Ford. Hi­das Zol­tán, Bp.: Osiris, 1999. 18.

⁷     Pethőné Nagy Csil­la köny­vei.

⁸     Pierre Nora: Between Memory and History: Les Lieux de Mémoire. Representations, 1989/Spring, 7–24, 10.

⁹     Ger­da Lerner: The Majority Finds Its Past: Placing Women in History. Chapel Hill: University of North Carolina Press, 2005. (1979.) 168–169. Idé­zi Louise. O. Vas­vá­ri: Women’s Ho­lo­ca­ust Memo-ries/Memoirs: Tra­u­ma, Testimony and the Gendered Imagination. In: Jewish Studies at Central Europe-an University 5 (2005-2007). Szerk. And­rás Kovács–Michael I. Mil­ler, Bp.: CEU, 2008. 141–154., 141.

¹⁰    Eh­hez lásd: Pe­tő And­rea: Tár­sa­dal­mi ne­mek és a nők tör­té­ne­te. In: Be­ve­ze­tés a tár­sa­da­lom­tör­té­net­be. Szerk. Bódy Zsombor–Kovács Jó­zsef, Bp.: Osiris, 2003. 514–532. 515.

¹¹    Hélčne Cixous–Catherine Clement: The Newly Born Woman. Ford. Betsy Wing, Man­ches­ter: Man­ches­ter UP, 1986. 64–65. Er­ről lásd: Toril Moi: Fe­mi­nis­ta iro­da­lom­kri­ti­ka. In: Be­ve­ze­tés a mo­dern iro­da­lom­el­mé­let­be. Szerk. Ann Jefferson–David Robey, Bp.: Osiris, 1995. 233–253., 240–243.

¹²    Szegedy-Maszák Mi­hály: A bizony(talan)ság áb­ránd­ja: ká­non­kép­ző­dés a poszt­mo­dern kor­ban. In: Uő: „Min­ta a sző­nye­gen.” Bp.: Balassi, 1995. 76–89.

¹³    Mary Douglas: How Institutions Think? Syracuse UP, 1986. 69., 70.

¹⁴    Ger­da Lerner: i. m., 140–141.

¹⁵    E kér­dés po­li­ti­kai ve­tü­le­té­hez lásd: Katharine Hodgkin–Susannah Radstone: Introduction. In: Contested Pasts. The Politics of Memory. Szerk. Uők, Lon­don–New York: Routledge, 2003. 1–22.

¹⁶    Eh­hez lásd: Kate Chedgzog: Introduction. In: Theories of Memory. A Reader. Szerk. Michael Rossington–Anne Whitehead, Edinborough UP, 2007. 217.

¹⁷    Erről a könyv Czóbel Minka-fejezetében részletesen írok.

¹⁸    Kathryn B. Stockton: Feminist Questions about the Literary Canon. The Victorian Web. http://
www.victorianweb.org/gender/canon/femcan3.html (2012. áp­ri­lis 25.)

¹⁹             Szegedy-Maszák Mi­hály: i. m.

²⁰    Lásd er­ről: Ká­dár Ju­dit: A „zse­ni­á­lis po­é­ta­lány”. Er­dős Renée szubverzív lí­rá­já­ról. Al­föld, 2001/6. 57–67.

²¹    Elaine Showalter: Toward a Feminist Poetics. (1979) In: The New Feminist Criticism: Essays on Women, Literature and Theory. Szerk. Uő, Lon­don: Virago, 1986. 125–143., Elaine Showalter: A Literature of Their Own. From Charlotte Brontë to Doris Lessing. Lon­don: Virago, 1978. Lásd még: Ruth Robbins: Literary Feminisms. New York: St. Martin’s Press, 2000. (3. fe­je­zet: The Woman as a Writer. Forging Female Traditions.) Elaine Showalter: A fe­mi­nis­ta iro­da­lom­tu­do­mány a va­don­ban. A plu­ra­liz­mus és a fe­mi­nis­ta iro­da­lom­tu­do­mány. Ford. Ká­dár Ju­dit, He­li­kon, 1994/4. 417–452.

²²    A fe­mi­niz­mus hul­lá­ma­i­nak és irány­za­ta­i­nak át­te­kin­té­sét lásd: Séllei Nó­ra: Mért fé­lünk a far­kas­tól? Fe­mi­nis­ta iro­da­lom­szem­lé­let itt és most. Deb­re­cen: Kos­suth Egye­te­mi Ki­adó, 2007., Hor­váth Györ­gyi: Nő­idő. A tör­té­ne­ti narratíva iden­ti­tás­kép­ző sze­re­pe a fe­mi­nis­ta iro­da­lom­tu­do­mány­ban. Bp.: Ki­já­rat, 2007.

²³    Ri­ta Felski: The Gender of Modernity. Camb­rid­ge, Massachusetts: Har­vard UP, 1995., Ri­ta Felski: Feminism, Postmodernism, and the Critque of Modernity. Cultural Critique, 1989/ősz, 33–56. Er­ről lásd: Séllei Nó­ra: Mért fé­lünk a far­kas­tól? és Zsadányi Edit: „Pi­ros mály­va, pap­sajt, jé­zus­szí­ve, bazsali, re­ze­da meg kis­as­­szony­ci­pő.” A fel­so­ro­lás és a sze­mély­te­len narráció for­mái Kaff­ka Mar­git, Ritoók Em­ma és Föl­des Jo­lán pró­zá­já­ban. In: Nő, tü­kör, írás. Ér­tel­me­zé­sek a 20. szá­zad el­ső fe­lé­nek női iro­dal­má­ról. Szerk. Var­ga Virág–Zsávolya Zol­tán, Bp.: Rá­ció, 2009. 89–106.

²⁴    Sandra Gilbert–Susan Gubar: The Madwoman in the Attic: The Woman Writer and the Nineteenth Century Literary Imagination. Yale UP, 1978. 46–54., 51.

²⁵    Lásd eh­hez ko­ráb­bi írá­so­mat Harold Bloomról és ar­ról, ho­gyan ma­rad ki a nő a rend­sze­ré­ből: Meny­hért An­na: Ősszövenemzés – szöveg(-)ős(-)nem(-)zés. Harold Bloom ha­tás­el­mé­le­te. In: Uő: „Én”-ek éne­ke. Lí­ra­ol­va­sás. Bp.: Orp­he­usz, 1998. 183–202. Bloom fe­mi­nis­ta ol­va­sa­tát ad­ja még: Anette Kolodny: A Map for Rereading; or, Gender and the Interpretation of Literary Texts. In: The (M)other Tongue. Essays in Psychoanalitic Interpretation. Szerk. Shirley Nel­son Garner–Claire Kahane–Madelon Sprengnether, Itha­ca–Lon­don: Cornell UP, 1985. 241–259.

²⁶    Martine Watson Brownley–Allison B. Kimmich: Women’s Lifewriting and the (Male) Autobio-graphical Tradition. In: Women and Autobiography. Szerk. Martine Watson Brownley–Allison B. Kimmich, Wilmington, DE: Scholarly Resources Inc., 1999. XIII–XIV.

²⁷    Jánossy La­jos: Al­ka­ti jo­gon. In­ter­jú Rakovszky Zsu­zsá­val. Litera, 2009. no­vem­ber 26. http://www.
litera.hu/hirek/alkati-jogon

²⁸    A női iro­da­lom kér­dé­sé­ről lásd: An­na Mitgutsch: Mi az, hogy női iro­da­lom? Ma­gyar Lett­re Internationale, 24. 1997/tavasz, http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre24/24mitg.htm, Balla Zsó­fia. Női iro­da­lom – mi az? Ma­gyar Lett­re Internationale, 24. 1997/tavasz, http://www.c3.hu/
scripta/lettre/lettre24/14balla.htm, Toril Moi: Nem va­gyok nő­író. Ma­gyar Lett­re Internationale, 78. 2010. http://www.eurozine.com/pdf/2011-01-17-moi-hu.pdf, Hor­váth Györ­gyi: A női iro­da­lom fo­gal­má­ról. Eső, 2003/tél, http://esolap.hu/archive/entryView/580, Mary Eagleton: Finding a Female Tradition. In: Feminist Literary Theory. A Reader. Szerk. Uő, Camb­rid­ge, Massachusetts: Blackwell, 1996. 1–8., Mekis D. Já­nos: A mo­dern­ség al­ter­na­tí­vái – a ma­gyar női iro­da­lom a 20. szá­zad el­ső fe­lé­ben. Prob­lé­ma­fel­ve­tés. In: Nő, tü­kör, írás. i. m. 11–17. Toril Moi: What Is a Woman? And Other Essays. Ox­ford: Ox­ford UP, 1999.

²⁹    Po­zi­tív el­len­pél­da Rakovszky Zsu­zsa, aki szem­lé­let­vál­to­zá­sá­ról szá­mol be: „…régebben biz­to­san azt mond­tam vol­na, hogy nincs kü­lön női iro­da­lom, csak iro­da­lom –, de mos­ta­ná­ban úgy lá­tom, van olyan vo­nat­ko­zá­sa a prob­lé­má­nak, ame­lyik érint, és­pe­dig ép­pen az, ami­ről az előbb be­szél­tünk [va­gyis a lí­rai sze­mé­lyi­ség lét­re­ho­zá­sá­nak ne­héz­sé­gei a női köl­té­szet­ben, lásd a 26. láb­jegy­ze­tet]. Jánossy La­jos: Al­ka­ti jo­gon. In­ter­jú Rakovszky Zsu­zsá­val. i. m.

³⁰    Er­ről lásd: Bán Zsó­fia: Van-e az iro­da­lom­nak ne­me? Min­den­tu­dás Egye­te­me, elő­adás, 2004. 04. 19. http://www.dura.hu/html/mindentudas/banzsofia.htm

³¹    Lásd pél­dá­ul: „a női iro­dal­mat mint szö­veg­jel­lem­zők il­let­ve szö­veg­szer­ve­ző el­já­rá­sok ös­­szes­sé­gét a to­váb­bi­ak­ban egy konk­rét kor, hely és ol­va­só­tá­bor elváráshorizontjának te­kin­tem.” Hor­váth Györ­gyi: Női iro­da­lom a ma­gyar szá­zad­előn. A női iro­da­lom sze­re­pe Kaff­ka Mar­git Szí­nek és évek cí­mű re­gé­nyé­nek kri­ti­kai meg­íté­lé­sé­ben. In: Ér­tel­me­zé­sek az el­múlt szá­zad­ból. Szerk. Kál­mán C. György–Or­bán Jo­lán, Pécs: Je­len­kor, 2002. 59–77. Hoz­zá­fér­he­tő itt is: http://www.geocities.ws/
noszol/kafsarf.htm

³²    Pascale Rachel Bos: Women and the Ho­lo­ca­ust: Analyzing Gender Difference. In: Experience and Expression. Women, the Nazis, and the Ho­lo­ca­ust. Szerk. Elizabeth R. Baer–Myrna Goldenberg, Det­ro­it: Wayne State UP, 2003. 24.

³³    Diane P. Freedman: Discourse as Power: Renouncing Denial. i. m. 363.

³⁴    Jo Gill: Women’s Poetry. Edin­burgh Critical Guides to Literature. Edin­burgh: Edin­burgh UP., 2007. 23.

³⁵    Jo Gill: Textual Confessions: Narcissism in Anne Sexton’s Early Poetry. Twentieth Century Literature, 2004/Spring, 59–87.

³⁶    Jane Stevenson–Peter Davidson: Early Mo­dern Women Poets. An Anthology. Ox­ford: Ox­ford UP., 2001. Idé­zi Jo Gill: Women’s Poetry. 23.

³⁷    Jo Gill: Women’s Poetry. 38.

³⁸    Uo.

³⁹    Zsadányi Edit: „Pi­ros mály­va, pap­sajt, jé­zus­szí­ve, bazsali, re­ze­da meg kis­as­­szony­ci­pő.” A fel­so­ro­lás és a sze­mély­te­len narráció for­mái Kaff­ka Mar­git, Ritoók Em­ma és Föl­des Jo­lán pró­zá­já­ban. i. m., Zsadányi Edit: A má­sik nő. A női szub­jek­ti­vi­tás nar­ra­tív alak­za­tai. Bp.: Rá­ció, 2006.

⁴⁰    A női au­to­bi­og­rá­fia szak­iro­dal­mát a Kosztolányiné Harmos Ilo­na-fe­je­zet­ben tár­gya­lom.

⁴¹    Lásd: Ge­or­ge E. Marcus–Michael M. J. Fischer: Az ant­ro­po­ló­gia mint kultúrkritika. Ford. Orzóy Ág­nes. Ma­gyar Lett­re Internationale, 1995/ősz. www.c3.hu/scripta/lettre/lettre18; Vályi Gá­bor: A kul­tu­rá­lis le­írás po­li­ti­ká­ja. Café Bá­bel, 2003/1–2. 74–83.

⁴²    Paul Atkinson: A narratíva és a tár­sa­dal­mi cse­lek­vés rep­re­zen­tá­ci­ó­ja. Ford. Mes­ter Ti­bor, In: Narratívák 3. A kul­tú­ra narratívái. Szerk. Thomka Be­á­ta, Bp.: Ki­já­rat, 1999. 121–149.

⁴³    Clifford Geertz: A tény után. Rész­let a könyv egyik fe­je­ze­té­ből. Ford. Orzóy Ág­nes, Magyar Lett­re Internationale, 1995/ősz, 26–29.

⁴⁴    Meny­hért An­na: Elő­szó; Sze­mé­lyes ol­va­sás. Tra­u­ma­iro­da­lom. In: Uő: El­mon­da­ni az el­mond­ha­tat­lant. Tra­u­ma és iro­da­lom. Bp.: Anonymus–Ráció, 2008. 5–10., 11–60.