A könyv al­cí­me – Jó la­ká­som az iro­da­lom­ban – a szer­ző né­hány éve meg­je­lent vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­nek (Ott­ho­nok I-II.) foly­ta­tá­sát sej­te­ti, de a Re­túr­jegy­nek sem a cím­lap­ja (a szer­ző ki­adót vál­tott), sem be­ve­ze­té­se nem utal az előz­mé­nyek­re. Nem is hi­ány­zik a vis­­sza­csa­to­lás: ez a har­ma­dik kö­tet szel­le­mi ön­élet­rajz, kor­do­ku­men­tum, mely­nek ér­tel­me­zé­sé­hez nem szük­sé­ges az élet­rajz is­me­re­te (bár szá­mos rész­le­te itt is meg­je­le­nik), hi­szen a tárgy nem más, mint a szer­ző ál­lan­dó ott­ho­ná­ul szol­gá­ló iro­da­lom, ma­ga az írás és az ar­ról va­ló gon­dol­ko­dás.

      Az ott­hon ke­re­sé­se te­hát a könyv ve­zér­fo­na­la. Az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom le­ve­ré­se után Karátson Fran­cia­or­szág­ban foly­tat­ja éle­tét, s bár a ma­gyar emig­rán­sok jó ré­szé­vel el­len­tét­ben gyor­san és si­ke­re­sen be­il­lesz­ke­dik az őt be­fo­ga­dó or­szág tár­sa­dal­má­ba, az ott­hon fo­gal­ma mind­vé­gig fel­old­ha­tat­lan ket­tős­ség­ben je­le­nik meg előt­te. Ez a két­la­ki­ság írá­sa­i­ban is meg­nyil­vá­nul. Ok­ta­tói és tu­dó­si mun­ká­já­ban ter­mé­sze­te­sen a fran­cia nyel­vet hasz­nál­ja, s ér­zi, hogy ezen a nyel­ven tud­ja pon­to­sab­ban, mo­der­neb­bül ki­fe­jez­ni ma­gát. Iro­dal­mi te­vé­keny­sé­gé­ben vi­szont meg­ma­radt anya­nyel­vé­nél, az any­ja irán­ti sze­re­tet­ből, mert any­já­tól örö­köl­te az iro­dal­mi ér­zé­keny­sé­get, a kép­ze­le­tet, és tő­le kap­ta az in­dít­ta­tást az írás­ra. E ket­tős­sé­get frap­pán­san és pszichoanalitikai ih­le­tés­sel így fo­gal­maz­za meg: „…apámnak fo­gal­maz­tam aka­dé­mi­kus igén­­nyel, a no­vel­lák­kal pe­dig anyá­mat szó­ra­koz­tat­tam”. Is­mét csak el­len­tét­ben más emig­rán­sok­kal, Karátson tisz­tá­ban van az­zal, hogy az emig­rá­ci­ós lét ket­tős­sé­gé­nek nem­csak hát­rá­nyai, ha­nem elő­nyei is van­nak: ilyen pél­dá­ul a nem egy, ha­nem két kul­tú­ra is­me­re­te, egy új sze­mé­lyi­ség­gel va­ló gaz­da­go­dás (lét­re­jön ben­ne egy fran­cia én, mely kri­ti­ku­san szem­lé­li ma­gyar én­jét, ép­pen úgy, mint aho­gyan ez utób­bi vizs­gál­ja gya­na­kod­va a fran­cia szo­ká­so­kat fel­vett új én­jét), és vé­gül egy­faj­ta több­let, bő­ség, nyi­tott­ság, mely egy má­so­dik ha­zá­ban va­ló élet po­zi­tív ho­za­dé­ka.

      Mu­lat­sá­gos kép­pel kez­dő­dik a könyv. A vál­to­zást az idő­ben, me­lyet az em­lék­író ér­zé­kel­tet­ni sze­ret­ne, a macs­ka­prém jel­ké­pe­zi, mint a to­va­tű­nő múlt me­ta­fo­rá­ja. Több mint fél év­szá­zad­dal ez­előtt, Karátson Fran­cia­or­szág­ba ér­ke­zé­se­kor még lát­ha­tók vol­tak a pa­ti­kák ki­ra­ka­ta­i­ban a re­u­más bán­tal­mak eny­hí­té­sé­re szol­gá­ló, a fá­jó test­részt me­le­gen tar­tó, for­má­ra sza­bott macs­ka­prém da­rab­kák. Kol­lé­gi­u­mi szo­ba­tár­sa fed­te fel e fur­csa kis szőr­mék or­vo­si ren­del­te­té­sét az ál­mél­ko­dó szer­ző előtt, aki­nek kö­zép-eu­ró­pai kul­tú­rá­já­ban e cél­ra leg­fel­jebb a Jäger-alsókat is­mer­ték. A macs­ka­pré­mek gyógy­ásza­ti di­vat­ja azon­ban mu­lan­dó­nak bi­zo­nyult: a macs­ka­sze­re­tő pol­gá­rok til­ta­ko­zá­sán vé­gül is meg­bu­kott áru­sí­tá­suk, s az ál­lat­ba­rá­tok és a sö­tét­ben le­csa­pó macs­ka­va­dá­szok köz­ti al­vi­lá­gi harc tíz év múl­va át­ad­ta he­lyét a ’68-as di­ák­tün­te­tés­kor ut­ca­kö­ve­ket ha­ji­gá­ló di­á­kok és az őket üt­le­ge­lő ro­ham­rend­őrök kö­zöt­ti csa­ták­nak. A macs­ka­prém ide­jén lé­te­zett még a Szov­jet­unió, az el­ső vizs­gá­i­ra ké­szü­lő Karátson még aján­dék­ba ka­pott hasz­nált té­li­ka­bá­tot hor­dott, és ja­vá­ban vi­rág­zott az új re­gény, mel­­lyel Robbe-Grillet és tár­sai nyo­mul­tak a köz­be­széd­be.

      Az el­tűnt időt meg­je­le­ní­tő för­ge­te­ges macs­ka­pré­mes incipit után a be­ve­ze­tés rá­tér az em­lék­író gond­ja­i­ra (s ez­zel a könyv be­le­il­lesz­ke­dik azok­nak a metafikciós írá­sok­nak a so­rá­ba, me­lyek az ol­va­sót be­von­ják az al­ko­tá­si fo­lya­mat­ba): ho­gyan ad­jon szá­mot fél év­szá­zad tör­té­né­se­i­ről és sa­ját ma­ga szel­le­mi fej­lő­dé­sé­ről, s ho­gyan fog­ja mind­ezt jö­ven­dő­be­li ol­va­só­ja fo­gad­ni, meg fog­ja-e ér­te­ni a szer­ző in­ten­ci­ó­it? S a kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben a tény­le­ges ol­va­só hir­te­len nem egy, ha­nem két fi­gu­rá­val ta­lál­ja ma­gát szem­ben: a szer­ző­é­vel és az ál­ta­la lét­re­ho­zott vir­tu­á­lis ol­va­só­é­val, aki, el­len­tét­ben a te­ó­ri­ák min­ta­ol­va­só­já­val, nem min­dig vi­sel­ke­dik az ide­á­lis be­fo­ga­dó­tól el­vár­ha­tó mó­don: aka­dé­kos­ko­dik és vi­tat­ko­zik. Ugyan­ak­kor, hi­szen társ­szer­ző­vé lé­pett elő, lö­kést ad az em­lé­ke­zés­nek, ami­kor rész­le­te­ket kö­ve­tel, se­gít, ami­kor le­von­ja a kö­vet­kez­te­té­se­ket, és új, lé­lek­ta­ni di­men­zi­ót nyit meg, ami­kor utat en­ged a szer­ző el­foj­tott in­du­la­ta­i­nak.

      A mind­vé­gig meg­őr­zött di­a­ló­gus-for­ma kez­det­ben ir­ri­tál­ja a tény­le­ges ol­va­sót, fö­lös­le­ges ma­nír­nak tart­ja, mert fá­rasz­tó ál­lan­dó­an azt ol­vas­ni: A szer­ző és Az ol­va­só. Za­var­ja a szer­ző be­szé­dé­nek ok­ta­tó, sőt oly­kor ki­ok­ta­tó hang­vé­te­le (hi­szen ez a be­széd a di­a­ló­gus má­sik sze­rep­lő­jé­hez in­téz­ve tu­laj­don­kép­pen ne­ki szól), de ép­pen így bos­­szant­ja a vir­tu­á­lis ol­va­só ér­tet­len­ke­dé­se is. A könyv­ben elő­re­ha­lad­va azon­ban sze­me hoz­zá­szo­kik a szö­veg két­fe­lé osz­tott­sá­gá­hoz (an­nál is in­kább, mert egy­re hos­­szab­bak a szer­ző szö­ve­gei), las­sacs­kán a két szö­veg egy­be­ol­vad, s az ol­va­só, már nem is fi­gyel­ve a „ki be­szél?” sor ele­ji meg­je­lö­lé­sé­re, egy ön­ma­gá­val vi­tat­ko­zó el­be­szé­lő ki­je­len­té­se­i­nek és rep­li­ká­i­nak, pro és kont­ra ér­ve­lé­se­i­nek ös­­sze­füg­gő fo­lya­mát ol­vas­sa.

      A di­a­ló­gus-for­ma a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek ese­té­ben sze­ren­csés­nek bi­zo­nyul (pél­da er­re Nathalie Sarraute iro­ni­kus kri­ti­kai ön­elem­zé­se, a Gye­rek­kor), és a fik­ció te­rén is gyü­möl­csö­ző tech­ni­ka (mint pél­dá­ul Sterne Tristram Shandyjében vagy az en­nek ha­tá­sá­ról árul­ko­dó Fa­ta­lis­ta Ja­kab­ban, ahol Dide­rot el­be­szé­lő­je mind­un­ta­lan vir­tu­á­lis ol­va­só­já­hoz for­dul, mi­köz­ben Ja­kab és gaz­dá­ja pár­be­szé­de­it rep­ro­du­kál­ja). Karátson di­a­ló­gu­sai egyéb­ként né­ha még a ka­te­kiz­mus­ra, egy kér­dés-fe­le­let for­má­ban ös­­sze­ál­lí­tott ok­ta­tó könyv­re is em­lé­kez­tet­nek. Ilyen rész A No­vel­lis­ta po­é­ti­kám­ról mot­tók­ban, mely­ben a szer­ző ar­ra ta­nít­ja az ol­va­sót, hogy az iro­da­lom nem szó­cső, mert nem ez a fel­ada­ta (már Ig­no­tus­tól meg­ta­nul­ta, hogy az iro­da­lom nem le­het a po­li­ti­ka szol­gá­ló­lá­nya), a ta­ní­tó iro­da­lom pe­dig tév­út, ép­pen úgy, mint amen­­nyi­re sze­ren­csét­len a köl­tők po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa.

      A Re­túr­jegy az ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű iro­da­lom kü­lön­bö­ző vál­fa­ja­it egye­sí­ti ma­gá­ban. Karátson em­lék­író­nak ne­ve­zi ma­gát a be­ve­ze­tés­ben, te­hát a szer­ző in­ten­ci­ói sze­rint a mű el­ső­sor­ban em­lék­irat. Va­ló­ban az, mint­hogy több mint fél év­szá­zad fran­cia iro­dal­mi és kul­tu­rá­lis éle­té­nek ese­mé­nye­i­ről szá­mol be, és ez­zel pár­hu­za­mo­san mo­za­ik­sze­rű ké­pet is ad a ma­gyar iro­dal­mi élet­ről, ha­za­lá­to­ga­tá­si ta­pasz­ta­la­ta­i­nak és a hon­fi­tár­sak­tól szer­zett in­for­má­ci­ók­nak kö­szön­he­tő­en. Az em­lék­irat (mémoires) olyan ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű írás, mely­ben nem a szer­ző, ha­nem a kor a fő­sze­rep­lő, és eb­ben a kö­tet­ben Karátson éle­té­nek tör­té­né­sei va­ló­ban hát­tér­be szo­rul­nak. A Re­túr­jegy ugyan­ak­kor szel­le­mi ön­élet­rajz is, mint­hogy az em­lé­ke­zés nem­csak a kor­ra, ha­nem a szer­ző egy­ko­ri én­jé­re, ol­vas­má­nya­i­ra, is­me­re­te­i­re is vo­nat­ko­zik. A mű ro­kon­ság­ban áll te­hát a montaigne-i es­­szé­vel is, an­nak szub­jek­tív szem­lé­let­mód­já­val, ér­ve­lé­sé­nek lo­gi­ká­já­val, el­mél­ke­dő, el­gon­dol­ko­dó szö­veg­írói at­ti­tűd­jé­vel, me­lyet di­a­ló­gus-for­má­ban ér­vé­nye­sít. Él­ve­ze­tes nyel­ven, ér­zék­le­tes és hu­mo­ros ké­pek­kel tar­kí­tott szí­nes elő­adás­ban tár­ja ol­va­só­ja elé po­é­ti­kai meg­fon­to­lá­sa­it az iro­dal­mi mű lé­nye­gé­ről és főbb jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­ről, s ked­venc szer­ző­i­ről al­ko­tott vé­le­mé­nyét konk­rét elem­zé­sek­kel tá­maszt­ja alá. S vé­gül nem fe­led­kez­he­tünk meg a me­mo­ár­író­hoz, iro­da­lom­tu­dós­hoz és iro­da­lom­ta­nár­hoz csat­la­ko­zó fik­ció­te­rem­tő szép­író­ról sem, bár az ol­va­só a ki­mon­dat­lan ön­élet­raj­zi pak­tum alap­ján haj­la­mos len­ne min­den le­írt szót kész­pénz­nek ven­ni. Pe­dig ott lap­pang az írói kép­ze­let szül­te fik­ció a va­lós ese­mé­nyek le­írá­sa mö­gött is, és ép­pen ez a több­let gaz­da­gít­ja és la­zít­ja a ko­moly té­má­kat tár­gya­ló könyv stí­lu­sát, le­gyen szó a már em­lí­tett macs­ka­prém-csa­ták­ról vagy az er­dé­lyi lá­to­ga­tást kö­ve­tő álom­ról a szé­kely­föl­di Te­lek­fal­ván, ahol egy­kor a Karátson csa­lád böl­cső­je rin­gott.

      Em­lék­irat, kor­rajz, szel­le­mi ön­élet­rajz, es­­szé, fik­ció, bár­mi­nek is ne­vez­zük, a Re­túr­jegy úgy ír­ja le szer­ző­je szel­le­mi fej­lő­dé­sé­nek és író­vá vá­lá­sá­nak út­ját, hogy egy sor port­rét vil­lant fel a kor szel­le­mi ar­cu­la­tát ki­ala­kí­tó iro­dal­má­rok­ról és a tu­do­má­nyos élet köz­sze­rep­lő­i­ről, kezd­ve a macs­ka­prém tit­kát fel­leb­ben­tő év­fo­lyam­társ­sal, Claude Hagčge-zsel, aki­ből ké­sőbb nem­zet­kö­zi hí­rű nyel­vész­pro­fes­­szor lett. Meg­je­len­nek azu­tán a ma­gyar iro­dal­mi emig­rá­ció je­les fi­gu­rái is (Pa­rancs Já­nos, Sza­bó Zol­tán, Faludy György, Cs. Sza­bó Lász­ló, Kibédi Var­ga Áron és má­sok), s nem hi­á­nyoz­nak a ma­gyar­or­szá­gi jóbarátok sem, mint a nem­rég el­hunyt Rá­ba György vagy a kö­tet vé­gén be­mu­ta­tott Vil­lá­nyi Lász­ló és Jász At­ti­la. Fel­tű­nik még egy-két volt jóbarát, s vé­gül egye­sek, akik az ol­va­só jo­gos (ám ki­elé­gí­tet­len) kí­ván­csi­sá­gát fel­kelt­ve, ál­né­ven sze­re­pel­nek. Nem sa­ját ne­vén sze­re­pel az Ávós­be­tét sze­rep­lő­i­nek nagy ré­sze sem – ez a döb­be­ne­tes fe­je­zet ar­ról szól, ho­gyan pró­bál­ták a ma­gyar ha­tó­sá­gok együtt­mű­kö­dés­re bír­ni a szer­zőt: nagy­já­ból har­minc­öt sze­mély fog­lal­ko­zott az­zal, hogy zsa­ro­lás­sal be­szer­vez­ze. A zak­la­tá­sok és sé­rel­mek fel­so­ro­lá­sa azon­ban nem pa­nasz­ára­dat­ba tor­kol­lik, ha­nem egy szo­kat­lan, de igen ta­lá­ló meg­ál­la­pí­tás­ba : a bel­ügye­sek és ávó­sok kons­pi­rá­ci­ói, a fe­dő­ne­vek vál­toz­ta­tá­sa, a kó­dolt fel­jegy­zé­sek és egyéb prak­ti­kák a vis­­sza­em­lé­ke­zőt tit­kos tár­sa­sá­gok – arany­csi­ná­lók, szer­ze­tes­ren­dek vagy sza­bad­kő­mű­ve­sek – já­té­kos éle­té­re em­lé­kez­te­tik...

      Karátson ír az el­múlt öt­ven év olyan fon­to­sabb áram­la­ta­i­ról, mint az új re­gény és a struk­tu­ra­liz­mus, de út­ke­re­sé­sé­ben és szel­le­mi fej­lő­dé­sé­ben sok­kal fon­to­sabb sze­re­pet ját­szott a hol­lan­di­ai Mi­kes Ke­le­men Kör. A könyv lap­jai fel­idé­zik a Kör tör­té­ne­tét, mely nem „is­ko­la” akart len­ni, ha­nem az emig­rá­ci­ót ös­­sze­fo­gó nem-po­li­ti­kai fó­rum. Cél­ki­tű­zé­se nem volt más, mint a független szel­le­mi és lé­lek­ta­ni ér­zé­keny­ség éb­ren­tar­tá­sa és a ma­gyar iro­da­lom mo­der­ni­zá­lá­sa az emig­rá­ci­ó­ban élő írók ré­vén. Az emig­ráns írók hely­ze­té­nek fo­nák­sá­ga mind­egyi­kük fá­jó prob­lé­má­ja. Úgy ér­zik, a ha­zai kri­ti­ka csak azt vizs­gál­ja, mi az, ami­vel adó­sa a „nyumír” (nyu­ga­ti ma­gyar író) anya­nyel­ve iro­dal­má­nak, mely ha­zai írók ha­tá­sát mu­tat­ja a mű­ve, pe­dig a szü­lő­ha­zá­ján kí­vül élő író is ad­hat : át­ad­hat­ja, köz­ve­tít­he­ti mind­azt, amit az őt be­fo­ga­dó or­szág kor­társ kul­tú­rá­já­ból sa­já­tí­tott el. Karátson is so­kat ta­nult a kor­társ iro­da­lom­ból. Ki­ér­ke­zé­se után elő­ször a Nyu­gat­nál ke­res­te ott­ho­nát (nagy­dok­to­ri ér­te­ke­zé­sét a szim­bo­liz­mus ma­gyar­or­szá­gi fo­gad­ta­tá­sá­ról ír­ta), majd ké­sőbb a hu­sza­dik szá­zad olyan fon­tos író­i­nál, akik­kel, ha ott­hon ma­rad, ak­ko­ri­ban nem­igen is­mer­ked­he­tett vol­na meg. Kor­társ gyö­kér­te­le­nek­nek ne­ve­zi őket. Ha­tá­suk­ra tel­je­se­dett ki a fan­tasz­ti­kum, az ir­re­a­li­tás, a for­mai kí­sér­le­te­zé­sek és a já­té­kos­ság irán­ti ere­den­dő von­zal­ma. Meg­fi­gyel­te, „ho­gyan ci­bál­ja, ránt­ja ki Borges a va­ló­ság tal­pa alól a sző­nye­get”, s le­nyű­göz­te „az a fö­lé­nyes fur­fang, amel­­lyel Borges el­be­szé­lő­je az ol­va­só té­vely­gé­sét egyik zsák­ut­cá­ból a má­sik­ba irá­nyí­tot­ta”. Mes­te­ré­ül fo­gad­ta Kaf­kát, aki­nél az em­ber meg­ket­tő­ző­dé­sét és a ne­u­ró­zis út­vesz­tő­jét ta­nul­má­nyoz­ta, nagy ha­tás­sal volt rá az akasz­tó­fa­hu­mo­rú Beckett, aki az em­be­ri nyel­vet csú­fol­ta, s cso­dál­ta Ca­mus-t, aki­nél Meursault kí­vül­ál­ló­ként me­sé­li el sa­ját ma­ga tör­té­ne­tét.

      A Re­túr­jegy mind­un­ta­lan vis­­sza­té­rő fő kér­dé­se az emig­rá­ci­ós lét prob­le­ma­ti­ká­ja, pon­to­sab­ban az emig­rá­ci­ó­ban al­ko­tó író hely­ze­te, aki „ott­ho­no­san ide­gen” mind­két or­szá­gá­ban. Karátson sze­rint a nyu­ga­ti ma­gyar író „ide­gen­ként téb­lá­bol oda­ha­za”, „nincs koc­ká­ja a sakk­táb­lán”, pe­dig a meg­úju­lást jó­részt a Nyu­ga­ton élő írók hoz­ták a ma­gyar iro­da­lom­ba. Ami sa­ját mű­ve­i­nek fo­gad­ta­tá­sát il­le­ti, úgy vé­li, hogy a ha­zai kri­ti­ku­sok és ol­va­sók gyak­ran meg­ra­gad­tak a köz­vet­len re­fe­rens ke­re­sé­sé­ben, rej­tett po­li­ti­kai ak­tu­a­li­tá­so­kat vél­tek fel­fe­dez­ni ott, ahol fan­tasz­ti­kum­ba ágya­zott, já­té­kos tör­té­ne­tek pél­dáz­ták a kül­vi­lág és a bel­vi­lág kap­cso­la­tát. S nem rit­ka a pá­lya­tár­sak irigy­sé­ge sem. A ha­za­lá­to­ga­tó emig­ráns író ki­mon­dat­la­nul is ér­zi a kér­dést: „Nem elég, hogy meg­szed­te ma­gát, még sze­res­sük is?”

      A kül­föld­ön élő, de a ma­gyar nyelv­ben és iro­da­lom­ban iga­zi ott­hont le­lő szer­ző köny­ve iro­ni­kus és szel­le­mes stí­lus­ban fáj­dal­mas igaz­sá­go­kat mond ki. Karátson bölcs re­zig­ná­ci­ó­val vál­lal­ja két­la­ki­sá­gát, hi­szen a me­net­tér­ti uta­zás­hoz bár­mi­kor ren­del­ke­zé­sé­re áll a re­túr­jegy.

      Amíg a be­ve­ze­tő­ben a macs­ka­prém a múlt és a je­len kö­zöt­ti tá­vol­sá­got pél­dáz­ta, a könyv vé­gén a fü­let­len gomb a múlt és a jö­vő kö­zöt­ti kap­cso­lat­ra utal. A szer­ző és az ol­va­só di­a­ló­gu­sá­ban Karátson meg­fo­gal­maz­za ál­lás­pont­ját a kor­sze­rű ha­za­fi­ság­ról: a ha­zát ki­zá­ró­lag a ré­gi idők di­cső­sé­gé­ből ere­dez­te­tő lá­tás­mód nem ve­szi fi­gye­lem­be, hogy a szá­za­dok mú­lá­sá­val a ha­za is vál­to­zik. A ma­gya­rok­nál oly gya­ko­ri múlt­ba ré­ve­dés, mely meg­re­ked a nosz­tal­gi­á­nál, nem visz előbb­re: a múlt fü­let­len gom­bot sem ér a jö­vő nél­kül, szö­ge­zi le a szer­ző a köny­vön vé­gig­hú­zó­dó pár­be­széd vé­gén. Az ol­va­só vi­szont a múlt fon­tos­sá­gát han­goz­tat­ja: nyel­vün­ket, tör­té­nel­mün­ket, kul­tú­rán­kat, va­gyis iden­ti­tá­sun­kat mind a múlt­nak kö­szön­het­jük, mond­ja. „Meg ab­ból, amit hoz­zá­te­szünk” – egé­szí­ti ki a gon­do­la­tot a szer­ző, s a könyv a két du­dás onirikus lá­to­má­sa­i­val zá­rul – egy kép­ze­let­be­li csár­dá­ban.