Ladislaus Török Ladislao Jankovits amico suo Iani Pannonii

opera diligenter et feliciter frequentantique salutem dicit

 

 

Nagy öröm­mel ol­vas­tam a Je­len­kor LV. év­fo­lya­ma 11. szá­má­ban, a 1113-1119. la­po­kon meg­je­lent, A di­a­dal­mas man­du­la­fa cí­mű cik­ke­det, s az írá­sod vé­gén az új tar­ta­lom­mal ér­tel­me­zett Janus Pan­no­ni­us-epig­ram­ma ere­de­ti köl­tői mon­dan­dó­já­hoz az ed­dig is­mer­tek­nél (vé­le­mé­nyem sze­rint) kö­ze­lebb ál­ló for­dí­tá­so­dat.

 

Epigr. 389 (Mayer–Török, p. 229):

 

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,

         nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,

quod fortunatis esset mirabile in arvis,

         nedum in Pannoniae frigidiore solo,

audax per gelidos en floret amygdala menses,

         tristior et veris germina fundit hiems.

Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes

         odisti iam post Demophoonta moras?

 

Hesperisek kert­jé­ben a Tíryns-béli se lát­ta,

         Alkinoosnál az sem, ki ve­zér Ithakán

ezt, ami bol­dog ré­te­ken is cso­da­szám­ba me­het­ne,

         nem­hogy Pannoniánk rit­ka hi­deg ta­la­ján:

hó­ban, fagy­ban e bá­tor man­du­la­fa egy­re vi­rág­zik:

         lám a ta­vasz rü­gye­it bont­ja ki zor­dan a tél.

Phyllis, Proknét kel­lett vár­nod – vagy va­la­men­­nyi

         kés­le­ke­dést gyű­lölsz Démophoónod után?

 

Már rég­óta ter­vez­tem, hogy új­ból (ut Sisyphus, sed iam palinodicus) meg­vizs­gá­lom ezt a va­rázs­la­tos tit­ko­kat rej­tő Janus-verset, an­nak ap­ro­pó­ján is, hogy (kö­zel hat éve) Szán­tó Gá­bor And­rás Kor­társ­ban (2007 áp­ri­li­sá­ban) meg­je­lent írá­sát, A Janus-krimit ol­vas­va a döb­bent né­ma­ság és a hi­tet­len­ke­dés fo­gott el. De­rült ég­ből vil­lám­csa­pás­ként ért (ta­lán nem csak en­gem) a fen­ti epig­ram­ma „ár­tat­lan­nak is­mert” la­tin sza­vai mö­gött a de­tek­tív [Sz. G. A.] ál­tal pre­cíz ala­pos­ság­gal fel­de­rí­tett janusi bűn ténye (?), hogy e tu­dó­san meg­kom­po­nált vers­ben „egy pár­ját hasz­ta­lan vá­ró sze­rel­mes tra­gé­di­á­ja bon­ta­ko­zik ki”, hogy Janusunk Galeotto Marzio iránt ér­zett „ter­mé­szet­el­le­nes” von­zal­mát ön­ti for­má­ba e rejt­je­les, elé­gi­kus köl­te­mény, hogy itt min­den szó­nak fér­fi­a­san (?) ero­ti­kus, át­hal­lá­sos je­len­té­se van, hogy Janus a más­sá­gá­ról (!) Má­tyás­nak árul­ko­dó Hieronymo Landótól fél­ti az ő „rossz cse­rét csi­ná­ló” Galeottóját. A vá­dat alá­tá­masz­tan­dó, Janus egy ek­ko­ri­ban Galeottóhoz írott le­ve­le (Iohannes Episcopus Quinque-ecclesiesis, Galeotto suo. S. – lásd: Ré­gi ma­gyar iro­dal­mi szö­veg­gyűj­te­mény I. Hu­ma­niz­mus. Ba­las­si Ki­adó, Bu­da­pest, 1998, 168-173.) is a per­dön­tő (?) bi­zo­nyí­té­kok kö­zött sze­re­pel. A janusi bűnt (crimen Iani Pannonii) a le­vél­be is be­le­ma­gya­rá­zó egyik gyen­gécs­ke ér­vet hadd idéz­zem: „De mi lesz (pe­dig na­gyon fé­lek tő­le!), ha megint el­fog­ja a há­nyás? (Boronkai Iván for­dí­tá­sa) – »Si tamen, quod plurimum vereor, ille redierit ad vomitum.« E meg­hök­ken­tő mon­dat kulcs­sza­va és kulcs­fo­gal­ma, a „há­nyás” (vomitus) már a ko­rai, itá­li­ai epig­ram­mák óta a ho­mo­sze­xu­a­li­tás té­má­já­hoz kap­cso­ló­dik Janus köl­té­sze­té­ben.” – Saj­nos, ez így nem igaz.

      1997 nya­rán a ké­sőb­bi Szö­veg­gyűj­te­mény Janus-fejezetének ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor (lásd: 9-285. la­pok), a ne­mes lel­kű (túl­buz­gó­sá­go­mat jó­in­du­lat­tal to­le­rá­ló) Kőszeghy Pé­ter­nek kö­szön­he­tő­en, ren­ge­teg fi­lo­ló­gi­ai ész­re­vé­te­le­met pub­li­kál­hat­tam, de saj­nos még így sem ele­get. Az idé­zett in­vek­tí­va-ízű Janus-levél jegy­ze­te­i­ben a klas­­szi­kus re­mi­nisz­cen­ci­ák, il­let­ve Martialis két epig­ram­má­ja (3,9; 6,64) mel­lett több bib­li­ai pár­hu­za­mot is fel­tün­tet­tem, de az ink­ri­mi­nált pas­­szus kap­csán nem em­lí­tet­tem meg, hogy az szin­tén a Bib­li­á­ból vett mo­tí­vum. (Prov. 26,11: sicut canis qui revertitur ad vomitum suum sic inprudens qui iterat stultitiam suam – „Amint a ku­tya vis­­sza­tér ah­hoz, amit ki­hányt, így hajt­ja a bo­lond is egy­re ba­dar­sá­gát.” – Epist. Petr. II, 2, 22: contigit enim eis illud ve­ri proverbii canis reversus ad suum vomitum et sus lota in volutabro luti. – „Il­lik rá­juk, amit a köz­mon­dás mond: »Visszatér a ku­tya a hányadékához« és »A meg­für­dött disz­nó po­cso­lyá­ban hentereg«.). Janus te­hát Landót egé­szen egy­sze­rű­en – mel­lőz­ve bár­mi­fé­le ho­mo­sze­xu­á­lis tol­vaj­nyel­vet – (hit­vány) ku­tyá­nak (vö. Ho­ra­ti­us epod. 6,1-2: Quid inmerentis hospites vexas, canis ignavus adversum lupos? – „Mi­ért csa­holsz a jó utas­ra, vad ku­tya, / ki far­ka­sok­tól meg­la­pulsz?”, Vi­har Bé­la for­dí­tá­sa), vagy ta­lán még disz­nó­nak is ti­tu­lál­ja. Verum de his hactenus… Iam satis est… Sit fi­nis ludo…

      Ké­sőbb Bene Sán­dor ba­rá­tom vers­elem­zé­se a Mű­vek le­xi­ko­ná­ban (Bu­da­pest, 2008. I., 514-515. la­po­kon) szin­tén el­bi­zony­ta­la­ní­tott: „Az [Egy du­nán­tú­li man­du­la­fá­ról] te­hát, szű­keb­ben ér­tel­mez­ve, va­la­mely sze­rel­mi csa­ló­dás­ra, hi­á­ba­va­ló vá­ra­ko­zás­ra utal: a re­mény­te­len hely­zet­ben fel­vil­lan­tott ké­pek az ön­gyil­kos­ság (Phüllisz, man­du­la­fa) vagy a hűt­len­sé­get meg­bos­­szu­ló jo­gos gyil­kos­ság (Progné) le­he­tő­sé­gei kö­zöt­ti té­to­vá­zást su­gall­ják, meg­le­het, fe­nye­ge­tő jel­leg­gel.”

      De nem ezek­ről akar­tam ír­ni, ha­nem a Te di­a­dal­mas man­du­la­fád­ról, amely bát­ran vi­rág­zik a hi­deg hó­na­pok ide­jén (vö. Claud. rapt. Pros. 3,223-225: ne cre­dit quod bruma rosas innoxia servet, / quod gelidi rubeant alieno germine menses / verna nec iratum timeant virgulta Booten. – „Nem hi­szi: ró­zsa­bo­kor láng bim­bót nyit­na te­len­te? / Más­hol a fagy tom­bol: vi­ru­ló rét szí­nei it­ten? / Zsen­ge ta­vasz nem rá­ron­tó té­li sze­lek­től?”, Me­zei Ba­lázs for­dí­tá­sa), s amely­nek ta­vasz-rü­gye­it – mirabile visu – a még zor­dabb-hi­de­gebb tél fa­kaszt­ja. Meg­val­lom im­már két év­ti­ze­des bű­nö­met (Iane pater peccavi in caelum et coram te et iam non sum dignus vocari [cultor] tuus fac me sicut unum de mercennariis tuis – „Janus atya, vét­kez­tem az ég el­len és te­el­le­ned. Ar­ra, hogy hí­ved­nek ne­vezz, már nem va­gyok mél­tó, csak bé­re­se­id kö­zé fo­gadj be.”, Dr. Kosz­to­lá­nyi Ist­ván for­dí­tá­sa alap­ján): a vers 6. so­rát (tristior et veris germina fundit hiems) a Janus Hungaricus cí­mű ta­nul­má­nyom­ban (Klaniczay-emlékkönyv. Ba­las­si Ki­adó, Budapest, 1994, 99.) – a Se­vil­lai II.-kódex el­té­rő szö­veg­vál­to­za­tá­nak (tristia nec veris germina fundit hiems; vö. Csapody Csa­ba, A Janus Pan­no­ni­us-szö­veg­ha­gyo­mány. Aka­dé­mi­ai Ki­adó, Bu­da­pest, 1981, 40.) is­me­re­té­ben – a mél­tán nagy­hí­rű mű­for­dí­tó­hoz, Weöres Sán­dor­hoz ha­son­ló­an, én is tra­gi­ku­san, a germina fundit (= rü­gyet fa­kaszt) ki­fe­je­zést ta­ga­dó, ne­ga­tív tar­ta­lom­mal meg­tölt­ve kom­men­tál­tam („Ám­de a ta­vasz­nak bon­tott rü­gye­it ke­gyet­le­nül el­pusz­tít­ja-le­hul­lajt­ja a tél.”). Ez több, mint bűn, ez hi­ba volt! Ha ugyan­is a ver­gi­li­u­si tristior et he­xa­me­ter-kez­dést (Aen. 1,228-229: tristior et lacrimis oculos suffusa nitentis / alloquitur Venus…” – [szo­mo­rúb­ban] Kön­­nye­i­től ra­gyo­gó szem­mel Venus állt meg előt­te / S így szólt…”, La­ka­tos Ist­ván for­dí­tá­sa) és a serviusi kom­men­tárt (Serv. Aen. 1,228. TRISTIOR conparativum posuit pro positivo. Quando enim tristis est Venus, ut nunc „tristior” diceretur? – TRISTIOR [szo­kat­la­nul szo­mo­rú­an] kö­zép­fo­kot hasz­nált [Ver­gi­li­us] alap­fok he­lyett. Ugyan­is [egy­ál­ta­lán] mi­kor szo­mo­rú Venus, hogy most »szokatlanul szomorú«-nak ne­ve­zi?”) tar­tot­tam vol­na szem előtt, ak­kor a meg­szo­kott, is­mert tristis hiems ki­fe­je­zés­ből (Verg. georg. 4,135-136: et, cum tristis hiems etiamnum frigore saxa / rumpe-ret... – „ S míg a si­ral­mas tél fa­gya künn a kö­vet ha­so­gat­ta,”, La­ka­tos Ist­ván for­dí­tá­sa) vö. még: 4,234-235: ... sidus fugiens Piscis aquosi / tristior hibernas caelo descendit in undas – „ke­rül­ve esős csil­lag-ké­pét a Ha­lak­nak, / Lan­kad a menny­ből már ke­se­rű­en a té­li vi­zek­be.”, La­ka­tos Ist­ván for­dí­tá­sa) ki­in­dul­va, azt a cso­dát (esset mirabile) fo­ko­zó (gelidos menses – tristior hiems) tar­ta­lom­mal kel­lett vol­na ér­tel­mez­nem. Az­az, hogy a man­du­la­fa ta­vasz-rü­gye­it ez­út­tal – a ta­vasz he­lyett – a szo­kott­nál is ke­gyet­le­nebb-zor­dabb tél bon­tot­ta ki.

      Va­ló­szí­nűbb te­hát, hogy ez a szo­kat­la­nabb ter­mé­sze­ti cso­da ih­let­te a ver­set, ami­ről a Te fel­is­me­ré­sed (fel­fe­de­zé­sed is) szól, tud­ni­il­lik, hogy a ta­vasz (ter­mé­szet­től ren­delt) fel­ada­tát most a több­nyi­re pusz­tu­lást-el­mú­lást ho­zó, a szo­kott­nál is zor­dabb tél vé­gez­te el. Ha így ér­tel­mez­zük a ver­set (licet hoc), ak­kor a du­nán­tú­li man­du­la­fa vi­rág­zá­sa nem tra­gé­dia, ha­nem egy a ter­mé­szet tör­vé­nye­it meg­cá­fo­ló di­a­dal (amygdala triumphans), s így a zárósorok át­vál­toz­ta­tott hős­női (Phyllis = amygdala, Progne = hirundo; vö. Serv. Georg. 4,15; Mart. 11,18,19-20; Ov. Fast. 2,853-855) már csak az inventio po­e­ti­ca zse­ni­á­lis ki­egé­szí­tő esz­kö­ze­i­ként, le­le­mé­nye­i­ként (vö. Mart. 5,67,5-6) ér­té­ke­len­dők.

      A Janus-epigrammákat fi­lo­ló­gi­ai szem­pont­ok alap­ján elem­ző ko­ráb­bi írá­sa­im vizs­gált pár­hu­za­mai kö­zül – és saj­nos a 2006-os kri­ti­kai ki­adás­ból is – propter negligentiam obli-vionemque meam – ki­ma­radt Martialis VIII. köny­vé­nek 68. epig­ram­má­ja, amely­nek ro­ko­nít­ha­tó gon­do­la­ti-nyel­vi egye­zé­sei ar­ról árul­kod­nak, hogy Janus egy Martialis ál­tal meg­örö­kí­tett, em­ber­kéz al­kot­ta ter­mé­sze­ti cso­dát is as­­szo­ci­ál­ha­tott a Pannoniánk rit­ka hi­deg ta­la­ján vi­rág­zó audax amygdala lát­tán. Entellus Alcinous kert­jét is fe­lül­mú­ló té­li­kert­jé­ben, át­tet­sző üveg­lap­ok­ból (üveg­le­me­zek­ből – vö. Mart. 8,14,3: hibernis obiecta notis specularia – „Té­li hidegtül üveg­le­me­zek védik…”, Csengery Já­nos for­dí­tá­sa) épült üveg­há­zá­ban, a té­li fa­gyok ide­jén is vi­rul­nak a bí­bor­szí­nű sző­lő­für­tök, s így a med­dő tél kény­te­len el­vi­sel­ni az ősz ural­mát (autumnum sterilis ferre iubetur hiems), med­dő lé­té­re kény­te­len a (ter­mé­keny) ősz sze­re­pét ját­sza­ni.

 

Martialis 8, 68:

 

Qui, Corcyraei vidit pomaria regis,

         Rus, Entelle, tuae praeferret ille domus.

Invida purpureos urat ne bruma racemos

         Et gelidum Bacchi munera frigus edat,

Condita perspicua vivit vindemia gem­ma,

         Et tegitur felix nec tamen uva latet:

Femineum lucet sic per bombycina corpus,

         Calculus in nitida sic numeretur aqua.

Quid non ingenio voluit natura licere?

         Autumnum sterilis ferre iubetur hiems.

 

Entellus kert­je Ba­logh Kár­oly 1937-ben meg­je­lent for­dí­tá­sá­ban:

 

Korcyrát, fe­je­del­mi la­kát s kert­jét aki lát­ta,

         Ker­te­det, Entellus, szebb­nek itéli az is!

Szőlőfürteidet hogy az írígy ősz ki ne kezd­je

         S gaz­dag ter­mé­sed meg ne emés­­sze a tél,

Át­lát­szó le­me­zek gond­dal fö­dik el ve­nyi­gé­det:

         Rejt­ve a bol­dog fürt – még­is elő­mo­so­lyog.

Így fö­di át­tet­szőn szép nők ido­mát se­lyem­öl­töny,

         Így ra­gyog át pa­ta­kok ját­szi vi­zén a ka­vics.

El­ménk így tö­ri, vív­ja az ős-ter­mé­szet erő­it:

         Med­dő tél hi­de­gén győz­te­si tort ül az ősz.

 

Ugyan­ez Csengery Já­nos 1942-ben meg­je­lent for­dí­tá­sá­ban:

 

Kor­fu ki­rá­lyá­nak pom­pás li­ge­tét aki lát­ta,

         Ker­te­det, Entellus, szebb­nek itéli az is.

A bí­bor galyakat [für­tö­ket] hogy a tél fa­gya meg ne ve­hes­se

         S Bac­chus aján­dé­kát meg ne emés­­sze fa­gya,

Át­lát­szó kő­nek [üveg­kő­nek] vé­del­me bo­rít­ja a sző­lőt,

         Csak lá­gyan fö­di, nem rej­ti el a szem elől.

Így fö­di a se­lyem­szö­vet ép­pen az as­­szo­nyi tes­tet,

         Így ra­gyog át a pa­tak tisz­ta vi­zén a ka­vics,

A ter­mé­szet mit nem adott meg az em­be­ri ész­nek?!

         A med­dő telen így ül di­a­dal­mat az ősz.

 

Claudianus Ki­sebb köl­te­mé­nye­i­nek egyi­ké­ben (carm. min. 26) a pataviumi Aponus-forrásról ír. A vers egyik ké­pe ha­son­ló cso­dát mu­tat be (Claud. carm. min. 26,19-22: quis ste­ri­lem non credat humum? fumantia vernant / pascua, luxuriat gramine cocta silex, / et, cum sic rigidae cautes fervore liquescant, / contemptis audax ignibus her­ba viret. – „Azt hin­néd, itt sem­mi se nő: s lám szer­te fü­vek­nek / bod­rai; bok­rok­kal gyap­jas a szik­la­pa­rázs, / s bár a ke­mény szirt­kő, ko­va­rönk szét­mál­lik a hő­től, / – mit ne­ki tűz – zöldel még ma­ka­csab­bul a gaz”, Me­zei Ba­lázs for­dí­tá­sa), vö. Ian. El. I. 4,12: Contempto Phoebi stella nitore micat. – „Fenn-égő Nap­pal mit se tö­rőd­ve, va­kít.” (Weöres Sán­dor for­dí­tá­sa)

      Martialis a Janus-vers ex­po­zí­ci­ó­ján kí­vül a meg­fo­gal­ma­zás más ré­sze­i­ben is fel­tű­nik (vö. Mart. 10,94,1-2: Non mea Massylus servat pomaria serpens, / Regius Alcinoi nec mihi servit ager – „Massylus sár­kány a gyü­möl­csö­sö­met so­sem őr­zi, / Nem va­gyok Alkinoos kert­je­i­nek nagy­ura; 13,37,1-2: Aut Corcyraei sunt haec de frondibus horti, / Aut haec Massyli poma draconis erant; – „Cit­ro­mok, íme, a fá­já­ról corcyrai kert­nek; / Avvagy a Hesperisek kert­je ne­vel­te ta­lán?” – Mart. 14,57,1: Quod nec Ver­gi­li­us nec carmine dicit Homerus – „Mit ver­sé­be’ nem em­lít Ver­gi­li­us, se Homeros; Mart. 7,15,3; 11,43,5 : Tirynthius; Mart. 12, praef. 4-5: ... nedum in hac provinciali solitudine – „…nemhogy ez­zel a vi­dé­ki [pro­vin­ci­á­lis] egye­dül­va­ló­ság­gal”, Csengery Já­nos for­dí­tá­sai). Az ex­po­zí­ció a fen­ti ha­son­ló­sá­gok el­le­né­re in­kább a (szin­tén 8 so­ros) 16. Priapus-vers – ugyan­csak arány­ta­la­nul hos­­szú (kés­lel­te­tett) ex­po­zí­ci­ó­já­val ro­ko­nít­ha­tó (Priap. 16,1-5: Qualibus Hippomenes rapuit Schoenida pomis, / qualibus Hesperidum no­bi­lis hortus erat, / qualia credibile est spatian-tem rure paterno / Nausicaam pleno saepe tulisse sinu, / quale fuit malum quod littera pinxit Aconti – „Ami­lyen al­mák­kal sze­rez­te meg Hippomenész Atalantát, / ami­lyen al­mák­kal volt ékes a Heszperiszek kert­je, / s ami­lyet el tu­dunk kép­zel­ni, hogy Nauszikaá gyak­ran hor­dott / te­li ölé­ben az atyai föl­dön sé­tál­gat­va, / ami­lyen az az al­ma volt, amely­re Akontasz írt”, Szepes Eri­ka for­dí­tá­sa).

      A Janus-epigramma vi­rág­zó man­du­la­fá­ját min­den bi­zon­­nyal ez­után is a köl­tői én tü­kör­ké­pe­ként (amygdala = Janus) ételmezik majd a le­en­dő vers­elem­zé­sek, ér­tel­me­zé­sek, bár az új (= ere­de­ti?) tar­ta­lom­mal át­for­mált ha­to­dik sor (lám, a ta­vasz rü­gye­it bont­ja ki zor­dan a tél) alap­ján már nem tű­nik fel an­­nyi­ra egy­ér­tel­mű­nek, hogy Janus, az ingeniosus et feliciter audax sed iam omnium morarum inpatiens vates, Phyllis maj­da­ni ön­gyil­kos­sá­gát is fel­idéz­ni-lát­tat­ni akar­ta vol­na az ol­va­só­val.

 

Tiryns sar­ja ilyet so­se lá­tott Hesperiseknél,

Itha­ca hős ura sem Alcinous szi­ge­tén,

még ama bol­dog, tá­vo­li ré­te­ken is cso­da len­ne,

nem­hogy Pannonia dur­va, ri­deg ta­la­ján:

íme da­col­va fa­gyok­kal a man­du­la­fács­ka vi­rág­zik

és szi­go­rú-zord tél nyit­ja ta­vasz-rü­gye­it.

Phyllis, vár­nod a fecs­két kel­lett, vagy te meg­un­tál

min­den vá­ra­ko­zást Demophoonod után?

 

                                                                              (Bánosi György–Török Lász­ló)

 

TÖRÖK LÁSZLÓ