A vizes síkon

A vizes síkon senki sír,

hallani messziről, hogy ír,

letört ujjával kalapál,

ócska versikét kombinál,

de elvét mindent, rímeket,

szerelmet, gyerekek nevét,

csak motyog, hogy bocs mindenért,

míg búzavirágkéket old

éjtengerünk vak vizébe

emlékeinkből még a Hold.

Minden olyan

Hogy eltörött, ami még

tegnap félig pattogott.

A boldogság szaggatott

vonalán mennyi emlék.

Minden olyan elgyötört,

mintha szerelem lenne,

s az éj sivatag benne,

csonka, szilánkosra tört.

Fut velem a rossz beszéd,

ki felnőtt, mind elveszett,

teljes csönd és lárma lett,

jajszó rohad szerteszét.