Tizenkilencedik védőbeszéd

Lakkozhatja Kandi ameddig bírja,

na nem a körmét, hanem az életfelületet,

hogy csússzon rajta a tekintet, ha ránéz,

a problémátlan máz délutáni derűje –

mondjuk egy kávérendelés is ezt kívánja.

Hogy úgy ül itt, mint egy barna karszék,

karfáját törli, aki látja. Kényelmes

beleülni, gerincnyugtató, így Kandi,

a hajlása. Kurvára szeretne Kandi kényelmetlen

lenni, nem az a fodrozás nélküli arctükör,

amitől aludni kezd az is, aki alvásából

kigyógyult. Ráérős ásítást vált ki, ne

tagadjuk, a nőkből, mondhatjuk, ez a sármja.

De hogy felkavarná? Képtelenség leáztatni

a lakkot, Kandi próbálja: emlék nélküli

örvény vegye birtokba köldöktől lefelé

a testét, aki elszáll, puszta feltételezésétől

annak, hogy egyszer megkívánja.

Huszadik védőbeszéd

Kiszállsz, öreg, érted, fel se merül,

hogy estére visszatáncolsz. Jóelőre megszokod

mi a fészekhideg. Bíbor ködödet viszed magaddal,

de nem vattáznak körbe. És megkarcolódsz,

ha néznek. Tőlem el is törhetsz akár, mintha kockakőre

esne térded. Többé nem szenvelegsz itt, nem

csorog anyatej a szádból. Letörlöd végre

szopós Buddha-képed. Nincs kiszolgálás és

ingyenasztal. Borostásodhat végre az arcodon

a bánat, hogy élni fogsz. Érted?

Ébresztő, mert seggbe rúglak. Jobb ha én,

mintha az, aki hozzád se szól. Örülhetsz

nagyon a pofonnak. Mert ha pofon

nélkül szorít a hideg, a karcos üresség,

mintha az ég helyén szemszúró szikra volna –

akkor ájult csöndben lobbanhatsz magadra.

Ágytálaznak majd, és ürülékeddel kenheted

a falat. És aki bekapar a földbe, nem

tudja, mit borítson rád, hogy elmenj.