Program egy elképzelt Joyce-szemináriumhoz

Szentkuthy Miklós  alkalmi írás, 2011, 54. évfolyam, 7-8. szám, 743. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Én a meghívásnak a következő formában próbálok eleget tenni Joyce-szal kapcsolatban. Mindjárt megnézem a jegyzeteimet, nem kell megijedni, legfeljebb én ijedek meg tőlük. Tizennégy pontban, szigorúan, tömören fogom előadni a mondanivalómat. Bevezetésképpen röviden megemlékezem arról, szubjektíven, személyesen, sok részletet kihagyva, hogy mi volt életemben kapcsolatom James Joyce-szal, és a bevezetésem második részében jelzem, hogy úgy fogok beszélni a kedves hallgatóimmal, mintha Joyce iránt érdeklődő embereknek szemináriumot tartanék, akár egyetemen, akár szabadegyetemen, akármilyen formában, vagyis elmondom, hogy miről beszélgetnénk, ha hosszabb ideig foglalkozhatnánk kellemes, konverzációs alakban James Joyce-szal.

Tehát akkor szubjektíven. Gábor barátom1 is említette ezt a keserves verklit, hogy „magyar Joyce”. Már a könyökünkön jön ki, nincs elég könyököm, ahol kijöjjön, hogy Joyce, meg Joyce, meg magyar Joyce, mi a fene…

Evvel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a Prae című művemet (mert avval kapcsolatban rokonítottak ezzel az Irish pasassal, evvel a Joyce Jakabbal, James Joyce-szal) én húsz éves koromban, 1928-ban kezdtem írni. Az Ulysses megjelent 1922-ben. Én az Ulyssest először 1931-ben olvastam, amikor ajándékba kaptam, tudniillik én is jártam egyetemre egyszer, és az egyetemen egy kedves kolleganőmnek a disszertációját segítettem megírni, és ő hálából megajándékozott James Joyce-nak az Ulysses akkori kiadásával. Tehát ’28-ban kezdtem írni a Praet, így amikor én ’31-ben először olvastam az Ulyssest (később azért olvastam, mert megbíztak a lefordításával), akkor a Praenek már a kétharmad része megvolt. És, ugye, „Joyce és a szójáték” – ez egy banalitás, egy irodalomtörténeti tócsa! Én a Praeben valóban a szójátékok hitvédelmét adtam, nem is frivolan, hanem komolyan, de akkor, ’28-ban azt se tudtam, hogy Joyce-ot eszik-e vagy isszák, vagy hogy a világon van egyáltalán. No, ennyi a szubjektív bevezető.

Most akkor nézzük ezt a Joyce-ot! Tizennégy pont: program egy elképzelt Joyce-szemináriumhoz. Tömör leszek, tudom, hogy vannak itt kedves hallgatók, akik nem irodalomtudósok, ami nem is olyan különös baj, és vannak irodalomtudósok, akikkel ezekről beszélünk.

Joyce művében rendkívül izgalmas és érdekes az, hogy a legelső művétől, a legelső sorától, a legelső naplójegyzetétől fogva a legutolsó művéig, ama hírhedt Finnegans Wake-ig, a legbio-logikusabban azonos, az első pillanattól, az első szavában benne van a Finnegans Wake, látni a fejlődést. Egy nagyon egyszerű hasonlatot mondott az egyik kommentátora a Joyce-élményről: egy kő beleesik a tóba, keletkezik egy gyűrű körülötte, azután egy nagyobb gyűrű, egy még nagyobb gyűrű, még nagyobb… Az első gyűrű az epifániák, az utolsó a Finnegans Wake. Erről majd beszélgetünk, ez egy nagyon kellemes filológiai játék (persze a filológia tulajdonképpen játék, nem is olyan nagyon tudomány), és hát nagyon szeretek játszani, ahogy nyilván a kedves hallgatók is.

A másik alapvető tény: Joyce és Írország. Irish, Irish, Irish… Három szempontból kell ezt nézni. 1) Joyce és a korabeli, illetve egy kicsit előző írországi költők és írók működése; 2) az írországi rég-régi kelta, Gaelic és mindenféle legendák. Szükséges ezeknek az ismerete; 3) Joyce megszállott kapcsolata Dublinnal. Tehát három szempontból fogunk beszélni ezzel kapcsolatban, hogy Joyce és Írország. A korabeli és egy kicsit előző nemzedékek, ír költők, írók, azután ismerni kell, olvasni kell (fordításban is megvannak) a kelta legendákat. Hiszen mindenki tudja, hogy az egész keresztény középkor legendaanyagának legmasszívabb magja és középpontja a kelta legendaköltészet, legyen az Tristan, vagy Arthur király, vagy valamelyik statisztája ennek a Gaelic mitológiának.

Röviden arról, hogy kikről fogunk beszélgetni. Kortársakról, és egy kicsit Joyce-
elődökről. Meg kell említenem egy Hyde nevű írországi embert, aki 1860-tól 1949-ig élt. Ő a független Írországnak első elnöke is volt, de minket az érdekel, és ezt filológiailag tudjuk, hogy Hyde kiadta egy vak ír költő költeményeit, ilyen címmel: Raftery’s Irish Songs (Raftery-nek hívták ezt az ír parasztot).2 Ez 1904-ben jelent meg, Joyce pedig ismerte ezeket a Raftery-féle songokat. Joyce olvasta és hatott rá. Mindenki tudja, hogy az ír revivalnak, az ír megújhodásnak egyik vezéralakja egy Lady Gregory nevű hölgy volt, aki szenvedélyesen részt vett abban a munkálatban, hogy írországi ír színpad legyen, ő maga is írt darabokat. Meglehetősen idealizálta az ír embereket és az ír helyzetet, de hát mégis meg kell említeni. Joyce nyelvével kapcsolatban is érdekes, mert Írországban van az angol nyelvnek egy speciális ír dialektusa, amivel ez a hölgy foglalkozott. Ez a nyelv kétségtelenül szerepel már az Ulyssesben is, de aztán főleg a Finnegans Wake-ben, ami nem érdekes, mert ott minden szerepel.

Meg kell említenem még (és őt Pesten is ismerik, mert azt hiszem, játszották is a darabjait) egy O’Casey nevű Irish írót, akinek a működése szintén nagyon rokon Joyce-éval, mert tele van az ír legendákból kölcsönzött szimbólumokkal, allegóriákkal, tele van a legvadabb realizmussal és verizmussal. Ezt aztán nagyon fogjuk hangsúlyozni, az én Ferenc barátommal3 együtt nyilván, hogy milyen érdekes párhuzam ez Joyce-szal. Hiperveriz-mus, hipernaturalizmus: az életnek (úgy szokták mondani) a legszennyesebb oldalaival is törődik, ugyanakkor szimbólumok meg allegóriák. O’Casey-nél mindez megvan. Emellett van egy harmadik vonás, a realizmus, a durva realitás, azután a szimbólum, álomvilág, és a harmadik a szatíra, a gúny, az irónia, a luciferizmus. Ezt kell megemlíteni. Synge szintén egy korabeli (1909-ben halt meg) Irish író, az ő műveiben is ott van a realitás és a legenda, a verizmus és a mitológia. Ha tetszik, „hiper-Zola” és „hiper-Arthur legenda” van benne párhuzamosan. Ez így megy Joyce-nál és ez így megy a kortársaknál.

A címek is milyen szépek. The Plough and the Stars, vagyis „az eke és a csillagok”. Ebben a címben benne van, amiről beszélek, a föld és az ég csillagai, vagy milyen szép, külön költészet az a cím, hogy Red Roses for Me, piros rózsákat adjatok nekem – ez O’Casey egyébként, csak visszatértem rá. Van egy darabja Synge-nek, és ez nagyon fontos, The Well of the Saints, „A szentek forrása”. Mindenki tudja, hogy Írország a „Zöld Sziget” (ez olyan IBUSZ-fogalom), valamint a „Szentek Országa”, valóban, a középkorban nyüzsögtek a szentek, nőttek mint a gombák, úgyhogy, amikor Synge azt mondja, hogy The Well of the Saints, akkor rátapint az ír történelemnek és az ír legendavilágnak egy igen lényeges pontjára. Van egy Deirdre (ugye, tudjuk jól, hogy az ír nyelv az kiejthetetlen, Takács Ferenc nyilván ki tudja ejteni, […] vagy Druida, Derdriu minden csuda neve van), egy nagy legendás nőalak, szerelmes lett belé ez-az, riválisok küszködnek egymással, ő meg öngyilkos lesz, szóval csupa jó dolog…

Aztán ott van a Nobel-díjas Yeats, aki szintén ugyanezt képviseli. Megint legendák, álmok világa és realizmus, de itt főleg álmok világa. Ilyen szép címek, hogy The Land of Heart Desire, „Szívem vágyának országa”, vagy Shadowy Waters, „Sötét vizek”, még kiejteni is milyen kéjes! Egyébként, ha jól tudom, Dublinnak a neve is valami ősi ír szó, valami „Dubh Linn”, ami eredetileg valami fekete mocsarat jelent gaelül, keltául. [Takács Ferenc: Kicsinyítő képzővel.] Kicsinyítő képző? Nahát! Mit vesztettem! Nem tudtam, hogy kicsinyítő képző! [Takács Ferenc: Mocsaracska.] Mocsaracska, mocsaracska, mocsa-racska… Szóval, „Shadowy Waterke” – kis vizecske!

Volt egy írországi kollégája, egy George Moore nevű költő. Én őszintén bevallom, egyetemista koromban ezeket olvastam. Volt például egy kolléga, nem tudom, milyen Szekeresné – csak erre emlékszem a nevéből –, aki írt egy doktori disszertációt Lady Gregory-ról. Nincs itt a Szekeresné? Na, őt nem segítettem, úgyhogy nem is kaptam tőle ajándékot! Moore azért érdekes Joyce-szal kapcsolatban, mert neki van egy műve, Confessions of a Young Man, vagyis „Egy fiatalember vallomásai”. Joyce és önéletrajz, ez egy nagyon fontos téma lesz majd, ha beszélünk róla. Most nem, csak jelzem, csábítom a közönséget, föllibbentem a szoknyámat, de aztán leeresztem, ugye? Szóval: Confessions of a Young Man, az önéletrajz döntő! Később még egy Hail and Farewell (Isten hozott! Isten veled!) című művet adott ki, három kötetben, az is önéletrajz. És hát tudjuk jól, nem az az érdekes, hogy Joyce írt egy Portrait of the Artist as a Young Mant, vagyis a „Művész arcképe fiatalember korában”-t,4 hanem hogy az Ulysses mennyire tele van önéletrajzi elemekkel, és a Finnegans Wake is, ha valaki megtalálja benne, vagy beleképzeli. Az az érdekes, ahogy majd később egy kurta szóban megemlékszem, Arany Jánosnál is az az érdekes, mikor a szubjektivitás és az önéletírás az eposzba tör bele, ott izgalmas! Éppígy Joyce-nál is.

A következő kortársnak jó Irish neve van: Padraic Colum. Ismerte Joyce-ot és valami száz évig élt ez a pasas, a feleségével együtt [nevetés] … Az írek sokat kibírnak! Isznak és katolikusok, hisznek és isznak, isznak és hisznek, úgy látszik, az tartja bennük a szuszt. Ez a „pedrei koldus” a feleségével együtt írt egy könyvet, Our Friend James Joyce címmel, 1959-ben jelent meg, én hajszoltam ezt a könyvet annak idején, de nem találtam meg, Takács Feri viszont kívülről tudja.

Kit kell itt még megemlítenem a kortársak között? Jaj, ez nagyon érdekes! Ugye mondtam, hogy az önéletrajz nagyon fontos dolog. Vala egy ír költő, aki 1803-ban született és 1849-ben halt meg, mondanom sem kell, hogy alkoholista volt, ópiumszívó, minden fene, ’Eire, Eire, Eire, Eire’ – Eire az az ír neve Írországnak. Ez azért érdekes, mert egy önéletrajzot írt, és erről Joyce-nak egyik legkorábbi műve (Mangannek hívják, Mangan, mint a mangán, valamiben van mangán… [a közönség soraiból: egy elem!] Elem, elem… az „LM” az egy cigaretta, nem?) Erről a Manganről írt egész ifjú korában Joyce egy cikket.5 A cikket nem olvastam, csak a róla szóló könyvekben olvastam erről. Joyce-nak kortársa volt, túl is élte. Magyarországon is ismerik Richard Aldingtont, az írót. Ne vegyék rossz néven, hogy ilyen lexikális adatokat közlök, igyekszem, amennyire módomban áll, egy kicsit kabarésítani a dolgot, hogy elviselhetőbb legyen ez az újabb kiadásban megjelenő javított Pallas Lexikon, vagy Világirodalmi Lexikon, de hát ez hozzátartozik a dologhoz, ezeket meg kell említeni.

Még kettőt említek, kérem. Az egyik, akit tényleg mindenki ismer, az Lewis Carroll, aki az Alice in Wonderlandet írta, (Kosztolányi aztán később Évikének fordította, Évike Csodaországban).6 Ő szintén nagyon érdekes, és engem szubjektíve azért izgatott, mert ő matematikus volt és én sokat foglalkoztam matematikával, és ugyanakkor a nonsense rhyme-okat írta. A magyar hivatalos kifejezés, azt hiszem a nonsense rhyme-okra az, hogy badar vers, én ezt nem nagyon szeretem, badar, az olyan ronda szó. A nonsense rhyme, az olyan játékos, könnyed édes dolog, de az, hogy badar vers, ez marhaság, ronda! Az, hogy nonsense rhyme, az olyan hülyéskedés!

Az Élet és Tudományt, azt persze, hogy olvassák, ugye? [nevetés] Miért nevetnek ezen? Hát olvassák, én is olvasom, na ez kérem, egy kapcsolat közöttünk! Én igyekszem minél szorosabbra fűzni a kapcsolatot a hallgatósággal. Az Élet és Tudományban volt egyszer egy sorozat a szexuális életről, és ott többek között voltak ilyen leleplezések, hogy mindenféle irtó komoly pofák hátterében micsoda szexuális botrányok voltak. Például Lewis Carrollnak (ez álnév!), a matematikusnak és a nonsense rhyme-ok, hogy úgy mondjam, feltalálójának, igen rejtélyes szexuális miskulanciái voltak, ez a szó szoros értelmében pikáns dolog: matematikus, nonsense rhyme és közben szexuális izé-mizék… Ezt lehetett olvasni a közös olvasmányunkban, az Élet és Tudományban. A modern kortársakról ennyit.

Mondtam, a modernekről kell beszélni, Dublinról kell beszélni és az Irish legendákról kell beszélni. Azért mondom, hogy Irish, mert magyarul olyan buta ez az „ír” szó, leírni se szeretem mint jelzőt, ír, ír, hát „úr ír”, azt megtanultuk az elemiben! Ezért mondom angolul, hogy Irish, akkor valami pofája van a dolognak, olyan elfogadhatóbb.

Dublin az ő megszállottsága, Dublint szereti és gyűlöli, ezt ismerjük, ugye? A verkli megy Catullus óta, „odi et amo”, szeretlek, utállak, mindenki a szeretőjét szereti, utálja ad infinitum, a világ végéig, ugye. Így van ő is Dublinnal, szereti, nosztalgia, utálom, szeretem, utálom, szeretem stb. Egészen klasszikus. D. H. Lawrence regényeiben lehet ezt látni, bocsánatot kérek, minden tiszteletem iránta (a fenét van tiszteletem!), ott aztán tényleg lehet látni ezt a „modern állapotot”, hogy reggel imádják egymást, délelőtt összevesznek, délben megint imádják egymást, aztán félig imádják, aztán közösülnek, aztán lírizálnak, aztán öngyilkosok lesznek, aztán egymást ölik meg, aztán boldogság, aztán szerencsétlenség stb. Ezt nevezik „modern pszichológiának”, ugye? Hát szóval, ő így van Dublinnal.

Na most jönnek, meg fogjuk ismerni, majd együtt fogjuk olvasni, angol fordításban a rendelkezésünkre álló ókelta, Gaelic legendákat, a legszebbeket és a legérdekesebbeket. Bevezetőnek nagyon jó lesz, ha együtt újból elolvassuk Robert Graves The White Goddess című művét. Zárójelben megjegyzem (bár zárójelen kívül is megjegyezhetem), hogy amikor Robert Graves Pesten járt, akkor a PEN klubban engem kértek meg, hogy üdvözöljem. Én üdvözöltem, és hát annyira talán ismernek, nem vagyok szerénytelen, hogy hát frázisokat nem bírok, sem hallgatni, sem mondani. Úgyhogy üdvözlésképpen, Graves-nek ismertettem bele a pofája közepibe a The White Goddess című művét. Nagyon büszke voltam, mert majdnem elájult az öreg, ő félig ír (félig: az is valami!), és el volt ájulva, mert megszokta, hogy Párizsban, Londonban, Tokióban, Hawaiiban, mindenfele elmondják azt, hogy „Jaj, de great writer, we are very happy to see you!” – ott dögöljetek meg az én marhaságomtól! Nagyon örült, hogy részletesen ismertettem The White Goddess című művét, amely a kelta mitológiának egy olyan jó, hát nem összefoglalása, hanem fókuszpontja, ahonnan jól lehet messzebbre menni.

Ezzel kapcsolatban vagyok bátor megjegyezni, hogy egy kritikusom szerint, aki írt Joyce-fordításomról (elég sokan írtak róla), én valami borzasztó hibát követtem el, mert én Joyce-ból csak a vicceket, a tréfákat fordítottam le, csak arra reagáltam, a bohóckodásra. Egyik bohóc a másik bohóccal ottan parolázott, és Joyce mélységeit és tudományos fenségeit és mitológiai, kozmikus utalásait én elmulasztottam. 7 Hát, én ezzel kapcsolatban föl is írtam, hogy ez jó vicc. El tudom képzelni, hogy beszél Joyce-szal egy olvasó, egy fordító, és azt mondja valamelyik mondatára vagy szavára, hogy jaj, de jó vicc ez, Mister Joyce! Mire Joyce felháborodva, mi az, hogy vicc, ez életem lényege, ez egy prófécia, ez a lényegek lényege! Egy másik pasi, másik olvasó, másik fordító: Mister Joyce, micsoda csodálatos reveláció ez a szó, vagy ez a mondat! Mire ő azt mondja: maga marha, ez nem reveláció, ez egy vicc! Mert Joyce valamit elmulasztott. Elfelejtette aláhúzni pirossal a könyvében, hogy mikor nyilatkozik ki, mint az atyaúristen, és elfelejtette zölddel aláhúzni, hogy mikor mond viccet. Még Takács Feri se tudja! Pedig ő mindent tud! Még ő se tudja, hogy mi a vicc, mi a kinyilatkoztatás. Azt is mondta ez a kritikusom, hogy nekem semmi érzékem Joyce tudományos oldalához. Nem mintha előtte akarnék mosakodni, különben is, ha mosakszom, nem az ő tiszteletére teszem.

Most pedig lássuk, hogy milyen könyveket fogunk majd mi nézni együtt, mert én, tetszenek tudni, nem értek a tudományokhoz. Először is a Larousse kiadónál jelent meg egy nagyszerű paperback Dictionnaire de la mythologie grecque et romaine, kitűnő, gyönyörű kis könyv a görög és a latin mitológia lexikona, ragyogó képekkel. Drága ezresekért árulják a műtörténeti könyveket, ez a kis paperback tele van a legjobb görög szobrokkal, vázaképekkel stb. Ezt kell ismerni Joyce-hoz, fogjuk is használni, ugye?

Az előbb említett Robert Graves-től nem csak a The White Goddesst tanulmányozzuk, hanem a magyarul is megjelent a Görög mítoszokat, megjelent keményfödéllel, aztán megjelent paperback formában. Nagyon szórakoztató, jó dolog Graves-től a Héber mítoszok, egy Patai nevű magyar pasassal együtt csinálta,8 és persze a már említett kelta mítoszok, a The White Goddess. Fogjuk nézegetni szegény (nem szegény) Kerényi Károly barátommal együtt, akivel volt néha egy kis „querelle de ménage”-om, ahogy a franciák mondják, ilyen ’házi perpatvarom’, az ő mitológiai interpretációjával kapcsolatban.9 Vele sokat beszéltem arról, hogy nagyszerű a Pecz Vilmos-féle magyar Ókori Lexikon, ez valahogy a század elején jelent meg, és szakemberektől hallottam, hogy még ma is rengeteg jó, pozitív adat van benne. Ezt igenis fogjuk majd olvasni, nézegetni Joyce-szal kapcsolatban. (Én nem vagyok tudós és filológus, ugye? Én nem értek a könyvekhez…) Az az én privát szerencsém, hogy 1836-ban, egy Vollmer nevű német kutató mitológiai lexikont adott ki, amibe hindu, kínai, volapük, osztják, azték, maja, tolték, meg tilinkó, meg mit tudom én milyen népeknek a mítoszai benne vannak ragyogóan.10 Persze korrigálják. Miért, amit ma írnak, azt nem fogják holnap korrigálni? Nem érdekes… Ez rendkívül izgalmas és jó, majd fogjuk is nézegetni. Mondanom sem kell a Kerényi-világhoz tartozó görög-mitológiakutatókat, Walter F. Ottót, a Götter Griechenlands című művét, és van egy másik Otto, ez egy külön bosszantó dolog, van egy Rudolf Otto (Das Heilige), ezeket szintén olvasni kell, ha Joyce iránt érdeklődünk. Ez nem azt jelenti, hogy jaj, de csodálatos, hogy Joyce mindezekkel foglalkozott. Valóban foglalkozott, az egy másik kérdés, hogy hogyan. Arra majd röviden rátérek, mert úgy végeredményben illik valami pozitív választ adni, mert az emberek szeretik, hogy „Mondja kedves Szentkuthy, most igen, vagy nem?” Hát majd megmondom! Nem is olyan biztos, de lehet, hogy megmondom… Alakul bennem a válasz.

Bibliai lexikonokat kell nézni, bizony! Nemrégiben egy remek, nem minden szempontból, de azért nagyszerű német bibliai lexikon jelent meg (az NDK-ban jelent meg, de valami licensz). Nagyon jó, kell a Joyce-hoz, ha foglalkozunk vele. És most kikapcsolom, hogy pro vagy contra, de mindez kell. Az Ószövetséget kell ismerni.

Az a bizonyos kritikus, aki azt mondta, hogy én nem értek a tudományhoz, csak a viccekhez, valamit elkezdett piszkálni az Ulyssesben. Van valami utalás, ha igaz, Héliosz marháiról. Hát én olvastam az Odüsszeiát, utánanéztem Héliosznak, marhának, amit akartok, és nem találtam utalást Joyce-ban. Azt mindjárt itt megjegyzem, hogy rettentő mulatságos dolog az, hogy summa summarum, ha valaki olvassa, a jámbor olvasó, sőt a művelt olvasó (tegyük fel, hogy művelt vagyok, sőt le is fordítottam az Ulyssest), nem tudja meg, hogy Joyce valóban gondolt-e erre, és ha gondolt, milyen fokon gondolt rá, közölte-e azt, hogy ilyen és ilyen jelenet mögött ilyen és ilyen mitologikum van, ez kicsit homályos dolog… Tény, hogy ha az olvasó olvassa, nem látja! Az aztán más kérdés, hogy érdemes-e így csinálni, hogy ha az ember nem látja.11

A legendákat illetőleg nagyon fontos a középkori katolikus legendáriumnak az ismerete, és a katolikus liturgiának az ismerete. Ezzel kapcsolatban van egy szerény megjegyzésem. Az utóbbi időben elég gyakran jött divatba az, hogy az ember nyilvánosan bűnbánatot tart, hogy jaj-jaj-jaj, vétkeztem, vétkeztem, mea culpa, mea culpa! Kérem, én szeretem a divatot, most meakulpázok! Hogy a culpám micsoda? Én irataimban és előadásaimban nagyon gyakran feltettem a kérdést: minek mondják azt állandóan, hogy Joyce olvasásához mérhetetlen kultúra, óriási műveltség kell, ez az, és én azt mondtam, hogy én nem látom, miért kell annyi gezeresz, ahogy mondják, ugye franciául, hogy Joyce-ot olvassunk. Na, ez blöffnek hangzott és blöff is volt, mert rájöttem, hogy azért kell kultúra, kell, ha az ember érdeklődő. Az volt az oka, hogy ilyen akaratlanul is blöfföltem, hogy én gimnáziumba jártam, jó latinista voltam, jó görögös voltam, az Odüsszeia felét (túlzok) kívülről be kellett vágni, Vergilius felét latinul be kellett vágni, ismertem a görög mitológiát, latin mitológiát. Annyi pappal érintkeztem, nem papi iskolába jártam, de több pappal érintkeztem, mintha papi iskolába jártam volna, jól ismertem a katolikus liturgiát, mindent. Gyóntam, áldoztam, introibo ad altare Dei,12 minden, amit akartok! Akkor nagyon hamar megtanultam nyelveket! Tehát volt katolikus liturgia, volt görög mitológia, volt latin mitológia, volt nyelvtudás, sokat utaztam, hát persze, hogy ezért naivan azt képzeltem, hogy nem kell ehhez nagy műveltség! Csak később jöttem rá, hogy nem mindenki részesült abban a szerencsében vagy szerencsétlenségben, hogy jól tud latinul, görögül, „katolikusul”, „utazásul”, angolul, franciául, meg németül, meg mifrancul. Tehát azt azért megjegyzem, hogy tényleg kell műveltség.

A mitológiákkal kapcsolatban. Joyce a saját maga önarcképét egy bizonyos Stephen Dedalus formájában ábrázolja. Miért veszi ezt a nevet? Itt kezdődik ez a mitológia. Dedalus, miért Dedalus? Azért érdekes Dedalusszal foglalkozni, mert Dedalus neve (most nem tartok mitológiai szemináriumot, majd ha valaki érdeklődik, azt majd dedalálom annak idején) összefügg a labirintussal, ő csinálta a labirintust, ahol a Minotauruszt őrzik. Joyce egész műve, stílusa csűrt-csavart, és a világról való felfogása labirintikus.

Hoztam egy pár könyvet mutogatóba, például [a mikrofonhoz: Te kis cicukám, lehet téged mozgatni?] a labirintussal és a kelta mítoszokkal kapcsolatban (én tudniillik nem foglalkozom tudománnyal, tetszenek tudni…) van egy remek könyv, a kelta misztériumokról isteni fotográfiák, képek, minden csuda, ez pedig egy másik, egy Unesco-kiadvány a kelta művészetről, nagyon kell Joyce-hoz ennek az ismerete. A Minotaurusz-fickó úgy született, hogy a Pasziphaé megkívánt egy bikát, és akkor a bika találkozott a Pasziphaéval, és aztán született a Minotaurusz. Félvér: fele marha, fele tyúk. Szóval Pasziphaé, ez is hozzátartozik Dedalushoz. Na mármost Daedalus, ugye repül a magasba, a fia is repült, de lezuhant, ugye. Mindig mosolygok magamban, hogy valami autóbusz-vállalatot is, azt hiszem, Ikarusznak hívnak, nem tudom, miért így nevezték el, hát miért nem lett Daedalus? Annak sikerült! Pont arról kapta az autóbusz-vállalat a nevét, aki lezuhant? Ikarusz? Hát jó, mit tudom én… Közben, és ez már szintén Joyce-hoz tartozik, ez a Steve Dedalus, aki Joyce-nak a portréja, ez persze nem csak Daedalus, hanem Icarus is. Erről mindjárt fogok röviden beszélni, hogy aztán itt mindenki minden és minden mindenki.

Mutattam ugye, hogy a labirintushoz nagyszerű ez a másik könyv, The Mystic Spiral, az a címe, a ’misztikus spirál’, a labirintus mindenféle művészetben szereplő, gyűrűző motívuma van benne feldolgozva. Ehhez hozzátartozik és nagyon fontos ez a Book of Kells. Kells egy ír város, és ott készítették a művészettörténet egyik leggyönyörűbb miniatúrás kódexét, úgy hívják, hogy Book of Kells. Joyce-nak ez birtokában volt, nem éppen ez, de egy hasonló. A farzsebében hordott egy paperbacket, amelyben a Book of Kells miniatúrái voltak ábrázolva, fantasztikus állatok, fantasztikus gyűrődések, minták, minden csuda. Ezt is átnézzük majd, ha együtt leszünk.

Ha Dedalusnál tartunk, jön az ugye Joyce-szal kapcsolatban, hogy a mindennapi figurák mögött mitológiai alakok szerepelnek. Állítólag. Ezt majd részletesen megtárgyaljuk! Állítólag, mondom, mert ha valaki olvassa az Ulyssest, pláne a Finnegans Wake-et, az ezt nem látja. Eszébe se jut. A régebbi könyveiben, mondjuk a Dublinersben, az első nagy novelláskötetében, abban van három Irish nővér, az a három Grácia, az a három Párka, az a Szentháromság, minden, ami három.13 Hát, ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes, ugye?

Ulysses a címe az Ulyssesnek, ugye? Megjegyeztem. Bloomról kinek jutna eszébe, hogy ő Ulixes, ha nem volna Ulysses a címe? Stephen Dedalus, hogy az a Daedalus? És a Molly, az a, hogy úgy mondjam, büdös kurva, a Marion Tweedy, hogy az Pénelopé? Állítólag… Joyce lehet, hogy erről beszélt, azt ki kellene kutatni pontosan, egész sokan írtak erről, de szerény tapasztalatom szerint nincs világosan leírva, hogy mit mondott ő, milyen fokon szándékozott mitológiai hátteret teremteni az alakjainak, és milyen fokon csak a sznob belemagyarázók csinálják ezt.

Milyen szomorú sorsa van Joyce-nak abból a szempontból, hogy az Ulyssest többnyire azért olvasták, és így lett sikere, mert succès de scandale volt, botránysiker volt, hogy hát disznóság van benne. Szegény Joyce tényleg mást is akart mondani, de hát azért vették és azért olvasták, hogy hű-hű, hol a disznóság? Nagyítóval keresték a pornográfiát. A másik szerencsétlensége Joyce-nak, és főleg a Finnegans Wake-re gondolok, hogy tele van rejtvénnyel. Hű, de jó! Ezen sokan, és köztük nyilván irodalmár barátai is csodálkoztak, hogy mi a fenét foglalkozik egy csomó pasas irodalommal, akinek semmi köze az irodalomhoz? Teljesen múzsátlan alakok, és nekiállnak, elmennek filológusnak, magyartanárnak, angoltanárnak, franciatanárnak, noha lila gőzük nincs arról, mi az, hogy irodalom. Nem szeretik, nem ismerik. Na most, ezeknek nagyszerűen jön Joyce, végre lehet nem irodalomról beszélni, végre lehet rejtvényt fejteni! Hű, de jó! Finnegans Wake, ez ezt jelenti, ez azt jelenti, kikutatni, hogy ez egy héber szó, ez egy zsargon szó, ez lengyelül van, ez a Talmudból van, ez az Ezeregyéjszakából van, jaj, de jó, jaj, de jó! Nem kell irodalommal foglalkozni… Úgyhogy szerencsétlen Joyce, részben pornográfiát keresnek rajta, részben keresztrejtvény helyett fejtegetik a Finnegans Wake-et.

Itt a bárlányok szirének, ahogy Joyce mondta.14 Evvel kapcsolatban röviden jegyzem meg, hogy a mindennapi dolgok mitologizálása teljesen általános dolog a reneszánsz óta. Nemrégiben útközben olvastam Janus Pannonius költeményeit, és hát, aki az erős, az Herkules, aki szép, az Adonisz, aki hűséges, az Pénelopé, ez egy általános dolog, amit még ma is használunk. Joyce ezt felfújta, de nem is fújta föl, mert a műben ez nincs benne, csak a magyarázatokban! Még ma is, most hallottam a rádióban, vagy olvastam, hogy megnyílt az Achilles Szalon, az egy férfikozmetika, nem tudom, buziknak, vagy ki az istennek? Achilles férfikozmetika-szalon. Miért kell ehhez Joyce? Ajax tisztítószer! Ezek mindennapi dolgok. [Takács Ferenc: Prométheusz gáztűzhely.] Ha valaki tizenkettő, akkor jönnek a filoszok, akkor az a tizenkét apostol, az a tizenkét állatkör, az a tizenkét Arthur-lovag, az – nem túlzok – a hét tizenkét napja… Szóval ez nem jó dolog azért. Ha leszbikus nők: Szapphó! Szapphó! Szapphó! Kolombusz Kristófot üdvözölték, mint Ulixést. Kolombusz utódja Bloom…

A mitologizálással függ össze, hogy az Ulysses és a Finnegans Wake is állítólag hiper-szerkesztett, hiper-komponált. Emlékszem, volt egy kiváló ideggyógyász barátom (már ő sem él), Pertorini Rezső, és őneki panaszkodtam egyszer, hogy jaj-jaj, az én Orfeusz művemnek még tulajdonképpen nem találtam meg a végső szerkezetét. És mondom annak idején, hogy lám a Joyce hogy meg van szerkesztve, hogy meg van komponálva! Ő mondta, Miklós, hát te hülye vagy! A Joyce, az csupa szerkezet, ott nincs is más, mint szerkezet! Ezt mondta, némi túlzással, hát ezt sose felejtem el! De valóban, ez a szerkesztés, ez sok, tényleg sok. Ugye mondtam, a mitológiai alakoknak a sokszorozódása is sok, és az agyonszerkesztés, ez se jó, ezt részletesebben majd megbeszéljük.

A tizedik pontom, közjáték gyanánt az, hogy majd ha tanuljuk együtt Joyce interpretálását, hogyan állítsuk bele a korába, a századelőbe. Az ír kortársaktól függetlenül is, nagyon muris egy századelő volt ez a mienk. Érdekes lesz, ha megnézzük, hogy mivel volt párhuzamos, hogy miket élt át Joyce, aki valóban minden iránt érdeklődött, ez kétségtelen, csak ugye, az eddigiekből is látszik, ez a polihisztori érdeklődés ez megvan, de sajnos a művében ez nem érvényesül jól, gazdagon, spektakulárisan, láthatóan és ízlelhetően, csak belemagyarázásokkal.

A századunk elejének szecessziós művészetét okvetlenül fogjuk tanulmányozni. Van egy nagyon jó könyvünk, A magyar szecesszió művészete,15 remek illusztrációk vannak benne. Most csak két dologra hívom fel a figyelmet, a szecesszió művészetében a hiper-erotikum és mindenféle hipermisztika nagyon gyakran fonódik össze, fut párhuzamosan és játszik egymással. A hipererotika és a hipermisztikum, az nagyon fontos lesz, ha majd Joyce-ot fogjuk taglalni vagy taglózni. Ebben az időben volt Einsteinnek a relativitáselmélete is, nem tudom, csak franciául olvastam: a speciális, a relativité restrainte, és az általános relativitáselmélet, amivel volt szerencsém sokat foglalkozni. Ebben az időben jelennek meg Leninnek a különböző könyvei, ebben az időben kezdődik a kvantummechanika és az atomfizika, ebben az időben jelentkezik Freud az álomfejtéssel és a mindennapi élet neurózisaival. Itt megjegyeznék valamit hangosan, ezt most kivételesen hangosan mondom, bocsánat, hogyha halkabban beszéltem eddig. Az a híres Molly-monológ az Ulysses végén, a buta emberek azt hiszik, hogy hű-hű, az Freud-hatás, jaj de jó, szabad asszociáció! Hát egy frászt Freud, frászt szabad asszociáció! Ez nem Freud, ez Joyce vad valóságszomjúsága, ez egész biztos! Nem tudjuk bebizonyítani, bocsánatot kérek, de én érzem, hogy ez nem freudizmus, ezt nem Freud hatására csinálta Joyce, ez belőle született. Ennek amúgy is volt már előzménye az irodalomban, az a bizonyos monologue intérieure, a belső monológ.

Most pedig egy érdekes dolog. Van egy nagy rokona Joyce-nak, a lelki alkatról beszélek, egy magyar rokona. Nem-nem, nem én! Magamról is fogok egy picit beszélni pimaszul, de majd később. Megmondjam a nevét? Ő Arany János! … Ez a csönd, ez tetszik nekem! A lelki alkatról beszélek. Miért? Az állandó szubjektivitás, a naplószerűség, az önmagáról beszélés, az önéletrajz, a lírikum, Bolond Istók. A Toldi szerelmébe, már előbb mondtam, betörnek a legszubjektívabb megjegyzései, a gyermeke halála, a hasfájása, a karlsbadi savanyúvíz, tehát a szubjektivitás, az önéletrajz. Az Ulysses is önéletrajz, sokszor egész naplószerűen: amikor meghal az édesanyja Dublinban, és az apja hívja haza, meg van írva az Ulyssesben. Zárójelben hadd mondjam el, és ez egy érdekes dolog, Joyce Párizsban (ez valóság és az Ulyssesben is így van megírva), a rue Saint André des arts-ban szállt meg, és csekélységem is többször ott lakott. Azt tudtam, hogy ott lakott, de nem tudtam, hogy melyikben, talán épp abban a szállodában vettem ki szobát, ahol Joyce, mert nem volt a rue Saint André des arts-ban olyan sok szálloda. Hát ezt csak úgy zárójelben jegyzem meg, és ezt is csak azért, mert igyekszem nem elvont tudós lenni, hanem úgy érzem, hogy „családi körben” vagyunk, ha már Arany Jánosnál tartunk. Remélem, nem veszik tolakvásnak, ne utasítsanak ki családjukból! Szóval naplószerűség…

Másik rokonsága Aranynak Joyce-szal, a verizmus, a mindennapi élet. Különösen a késői lírájában, de az eposzokban is, a legnaturalisztikusabb valóság-megfigyelés, Arany Jánosban, Joyce-ban dettó. Verizmus? Mitológia! Buda halála, Krimhilda, Brunhilda, Gyöngyvér, Tündér, Bündér, mifene… Tehát: önéletrajzra való törekvés, szubjektív vallomás, verista, naturalista megfigyelés, mindez mitológiával párosulva. Továbbá: szatíra. Nem csak a Nagyidai cigányokra gondolok, hanem egyebekre is, Joyce-nak pedig az egész műve tulajdonképpen szatirikus, ironikus, egészében luciferikum ez az opusz. Erotika! Arany János a Toldi szerelmében az a Jodok, az majdnem pornográfia. Jodok, meg a hullákkal szeretkezés, meg mit tudom én, szóval erotika, és Joyce-nál is ott az erotikának a nagy szerepe. Az erotikának két ága van Joyce-nál. Az egyik a pornoszt súrolja, mi az, hogy súrolja, de még hogy! Az erotika egész durva formája. A másik az költészet, líra, szépség, szerelem, a Szentivánéji álom minden hangulata, tartalomban, metaforákban, szózenében. Ezek egymás mellett, ez klassz, ez klassz a Joyce-ban. Sok minden nem klassz nekem benne, de ez klassz. Elég az hozzá, hogy ez a párhuzam, a pornosz és a líra, a Szentivánéji álom és a lebujok világa egymás mellett, ez gyönyörű, és ez szintén megvan Arany Jánosban. Tudjuk, hogy az Ulyssesnek egyik legdémonibb része, az úgynevezett Kirké-fejezet, a bordélyházban az őrjöngő, drámai formában van megírva, ahol Stevennek, Bloomnak is behúznak. Milyen fenséges az Arany Jánosban, mikor Toldi
Miklós el van keseredve, részegeskedik, táncosnőkkel kurválkodik, minden csuda! Még ebben is olyan, mint Steven Dedalus a Kirké-fejezetben.

Túlzás a sok szerkezet. Túlzás a mitológia, akár igaz, akár belemagyarázás, sok, sok, sok. De van még egy túlzás, amire végső fokon megint nemet kell mondani, a nyelvvel való játék. Ha valaki igazi költő, akkor a nyelv számára rettentő fontos. A nyelv, a szavakkal való komoly játék, alakítani, gyűrni, csavarni. Nem költő az, aki nem szereti a szavakat, mint az olvasztott viaszt, vagy az aranyat csűrni-csavarni. Ez rendben is van. Vannak itt ennek mesterei, itt is ül egy, előttem. Ez igen, de Joyce ebben is (és itt most különleges kifejezést használok) „elveti a sulykot”. Mert én szeretem az ilyen különleges kifejezéseket! Ezekre én külön pikkelek! Szóval, a Finnegans Wake, az már sok! Hiszen az már érthetetlen! Erre azt mondják esetleg egyesek, hogy mi az, hát maga – mármint én – hát maga mit akar, maga egy analfabéta viceházmester, hogy ezt nem élvezi. Hát kérem szépen, elmegyek analfabéta viceházmesternek, nem esik le a korona a fejemről, mert úgysem volt rajta. Csakhogy nem vagyok analfabéta viceházmester, visszavonom, nem vagyok az, mert ez nem jó, mert ez már élvezhetetlen! A szójátékokkal kapcsolatban (erre már céloztam előbb is) óriási hibát követ el Joyce Jakab úr, mert vannak szójátékok, amelyek valóban úgy tűnnek fel, hogy az egész mű szellemének megfelelnek, és szolgálják azt. De van olyan is, hogy l’art pour l’art valami szóról eszébe jut valami szójáték, aminek semmi jelentősége nincs a mű egész szándékának szempontjából, hanem úgy eszébe jut. Most megint nem lehet tudni (amint már előbb mondtam), hogy itt is komolyan veszi ezt a szójátékot? Vagy inkább nem? Igyekszem világosan mondani, más szójáték az, amelyikről azt érzem, hogy a mű szándékának irányában fekszik, más az, amin látom, hogy csak úgy eszébe jutott.

Amikor a jegyzeteket csináltam, eszembe jutott, hogy nekem is sok szójáték jut eszembe. A Praeben, a Praenek a legelején a szójátékok nagy hitvédelmét adtam, és – mint a bevezetőben mondtam – még Joyce ismerete nélkül. Példának kiejtem ezt a szót, hogy valami kedves szót mondjak, hogy orgazmus. Mindenki gondoljon rá! [nevetés] Ugyanakkor ebben benne van például az ’orgaz’, mindenki ismeri Grecónak azt a gyönyörű, fenséges képét, az Orgaz gróf temetését. Szent Ambrus, orgazmus, Orgaz, temetés, kéjelgés, élet, halál, Eros, Thanatos, Kerényi Károly és társai, ugye? Ez az a fajta szójáték, amire igent mondok. De aztán láttam, hogy (mint a társasági életben is) vannak tűrhetetlen emberek, akik folyton szójátékban beszélnek, ez éppolyan geil már – ahogy franciául mondják –, mint a Joyce-é. Na, ez is lement!

Nem kell olyan halál logikusnak lenni az embernek, ugye? Valahol le is írtam, hogy igazán logikus az, aki tudja, hogy mikor kell abbahagyni a logikát. [Felmutatja a Finnegans Wake egy példányát.] Mert sokan nem ismerték, hogy hogy néz ki a Finnegans Wake, eme nagy világgyalázat. Ez az első kiadás, amit T. S. Eliot, a Faber and Faber Kiadó vezérigazgatója, tulajdonosa, mifene, adott ki.16 Így néz ki a Finnegans Wake. [Újabb könyvet mutat fel.] Ez egy másik könyv: én sokat foglalkoztam stikában, mint látják, Joyce-szal. Ezek már Pound levelei Joyce-hoz, és ezt is fogjuk nézegetni szemelvényesen, ha majd találkozunk ama Joyce-szemináriumon. Én reklámot akarok csinálni, nem Joyce-nak, hanem a Joyce-szal kapcsolatos beszélgetésnek, de rettegek, hogy nem riasztottam-e el a társaságot? Hát Istenem! Majd halászok egy kis bókot, hogy talán nem…

A Finnegans Wake-kel kapcsolatban azt tényleg mindenki tudja, hogy tizenhét évig írta, és részletekben jelent meg, Work in Progress címmel. Azt hiszem, ezt a címet, hogy „munka, folyamatban”, nem ő adta a részleteknek.17 Nekem birtokomban van ez a folyóirat, a transition, ez egy 1928-as szám. Szinte tegnap jelent meg. Ez egy friss folyóirat, kérem! No, ez idejében jelenik meg, ez nem olyan, mint a magyar folyóiratok, hogy a júliusi szám decemberben jelenik meg. Elég az hozzá, hogy a transition azért nevezetes, mert itt jelent meg először a Finnegans Wake-nek több részlete. Ezt egy Jolas nevű pasas szerkesztette, félig amerikai, félig francia, félig német, és az avantgardista irodalomnak volt nagy barátja.18

Azután nagyon örülök, mert birtokomban van néhány bibliofil kötet, én ezeket Londonban vásároltam ötven évvel ezelőtt – hű, elárultam a koromat nagyjából, nem baj, nem vagyok vőlegényjelölt. Itt vannak a Finnegans Wake részletei, ezeket is T. S. Eliot adta ki, az egyik a híres Anna Livia Plurabelle. Az Anna Livia Plurabelle, ez is egy szójáték, mert a Livia az a dublini folyó nevéből, a Liffey-ből van csinálva.

Tudjuk jól, Joyce Triesztben volt a Berlitz Iskolában angoltanár. Mondok egy jó viccet, még jobb, mint az Arany János: ki volt Triesztben az egyik tanítványa Joyce-nak? Horthy Miklós! Ő volt Joyce-nak az angoltanítványa, Mészöly Dezső tudja. [Mészöly Dezső a közönségből: Én Elbert Jánostól tudom.] Az nem baj, én nem tudom, kitől tudom, de legalább tudom…19 No, azért említem meg Triesztet, mert ott ismerkedett meg egy Schmitz nevű pasassal, aki ezt az álnevet vette föl, hogy Italo Svevo. Ő írta a Conscienza di Zeno című divatos könyvet, és Schmitz felesége nagyon tetszett Jakabnak, a Joyce-nak, és akkor kvázi ez volt az egyik szerelmi vallomása, ez az Anna Livia Plurabelle című rész a Finnegans Wake-ből.20 Ez is egy kincsem, hogy úgy mondjam, filológiailag, bibliofil szempontból. Azután itt van, szintén a Finnegans Wake-ből, egy korán megjelent részlet, ez Hágában jelent meg, The Mime of Nick Mick and the Maggies. Két alak szerepel a Finnegans Wake-ben, egy Shem nevű alak, meg egy Shaun. A magyarázók megmagyarázzák, hogy a Shem and Shaun, Ádám és Lucifer, Daedalus és Icarus, Júdás és Krisztus, amit akarsz, minden, ami kettő, fokhagyma és tubarózsa… No, ki a fene tudja? De megmagyarázzák!

Ez egy ragyogó kiadvány, gyönyörű képekkel a Kabbaláról, a Kabbalát is ismerte Joyce, és én is ismerem és ismertem jól. Van egy amerikai Talmud-kiadásom, azt is ismerni kell, majd beszélünk róla. Nem lesz rabbiképző, de majd beszélünk róla. A válogatott szövegek nem jók, de van egy bevezetés, ott mondja el az összes ilyen jó, pikáns, mitológiai dolgokat, amelyeket habzsol Graves a Héber mítoszok című könyvében, egy külön fejezet lesz, hogy milyen a Kerényi-interpretáció, milyen a Graves. Azt azért megsúgom, hogy a Graves-nek van valami kis kalandor-szaga a mitológiai tudomány szempontjából. Akár a görög mítoszokról, akár a héber mítoszokról vagyon szó. A Kabbalát azt egy Talmud-kiadványnak a bevezetéséből ismerem, egy amerikai könyvből.

A túlzás: kedves tanítványom volt Fáj Attila, amikor gimnáziumi tanár voltam, most a genovai egyetemen professzor, összehasonlító irodalomtörténetet tanít. Levelezésben vagyunk, elküldi az iratait. Nem a háta mögött mondom, a szemébe is mondom, ő a filológiában az, mint Joyce a Finnegans Wake-kel az irodalomban. Ezt a hiperfilológiát, amit ez összeolvas! [Tolnai Gábor: Jónás…] Igen, írt egy könyvet például arról, hogy hol szerepel a világirodalomban Jónás! Hát aztán, Jónás, gyere ki! Ismerjük ezt, ugye? Az állatkertben szokták így csalogatni a vízilovat, „Jónás, gyere ki!” Hát kijött! Hát ott aztán, az ősgeorgiai népmesékben, meg a finnugor regékben, meg amit akarsz. Latin, görög, szanszkrit szövegek, lábjegyzethez lábjegyzet, ahhoz külön lábjegyzet, a függelékhez függelék, melléklet. Szóval a filológia démoniája, őrülete ez a Fáj Attila, de miért beszélek róla? Azért, mert négy alkalommal is foglalkozott a Finnegans Wake-kel.21

Még egy pikantéria! Az egyik volt Arany János, a másik Horthy Miklós, a harmadik pedig Madách Imre. Ez tényleg érdekes, mert azt írja itt Fáj németül, angolul, magyarul a különböző folyóiratokban, hogy 1904-ben, vagy mikor, Madách megjelent olaszul és Joyce Triesztben feltehetően olvasta.22 Azt nagyon jól tudjuk, mindenki tudja, hogy ő elég sok magyar szóviccet csinál az Ulyssesben – „borjúgulyásdugulás”23 stb. –, sőt a Finnegans Wake-ben is vannak eltorzított magyar szavak. Tehát ezért említettem ezt a Fáj Attilát, és azért is, mert valami komikus van abban, hogy az irodalomtudományban is van egy ilyen őrület, a filológiának egy ilyen delíriuma, mint amilyen delírium a Finnegans Wake. A Finnegans Wake-et úgy ünneplik, hogy az új Dante, korunknak a szintézise, még fel is írtam, hogy egy „hiper Dante”, egy „szuper kozmosz”, egy „ultra summája a századunknak”… Közben teljesen érthetetlen! Megint visszatérek arra, hogy viceházmester ide, viceházmester oda – különben is nagyon tisztelem őket, és főleg félek tőlük –, hogy az nem szintézis, ha nem értek egy szót se! Például ott van a The Mime of Nick Mick and the Maggies. Valaki jön és megmagyarázza, hogy ez a Hitlert ábrázolja, meg Mussolinit, meg a Lucifert, meg a kutya fülit. Lehet, hogy Joyce mondott itt-ott valamit erről, de nem hiszem, hogy vette a fáradságot, hogy ezt végig megmagyarázza valakinek. Ez nem szintézis, ez nem Dante! Dante, az igen.

No most a végén – közkívánatra és önkívánatra – eljutottam oda, hogy ez a sok-sok őrület, amivel itten foglalkoztunk, és amelyben sok izgalom van, és – főleg a költői részekben – sok költőiség van, azért summa summarum mégis egy bolondéria! És engem nagyon izgat (mást is természetesen) a huszadik század rengeteg bolondsága. Hol avantgárdnak szokták nevezni, hol másnak, vannak ilyen nevek. Szóval vegyük az absztrakciót, vegyük a szürrealizmust, vegyük a dadaizmust, meg a rengeteg izmust. Én most – és ez az utolsó szavam – dolgozom egy könyvön, aminek Dogmák és démonok a címe, egy Don Carlos fantázia, és annak egyik főhősnője a történelemből jól ismert őrült Johanna, a magyarok úgy mondják, hogy Őrült Janka, spanyolul Juana la Loca. Az én könyvemben Őrült Johanna úgy szerepel (a végén még „eljoyszulok”, de nem baj, nem félek), mint az édesanyja, az őse a huszadik század mindenféle őrültségeinek, túlzásainak, esztelenségeinek képzőművészetben, verselésben, ebben-abban. Tudjuk jól, hogy a hülyeség paradicsoma és rémuralma elég nagy mértékben konstatálható századunkban, úgyhogy az Őrült Jankán keresztül szelíd véleményemet majd ilyen Finnegans Wake-ekkel kapcsolatban is leszek bátor közölni olvasóimmal, ha vannak.

Bocsánatot kérek, ha sokat beszéltem, megígérem, hogy legközelebb még többet fogok!

 

--------

* Szentkuthy Miklós 1983. november 10-én tartotta meg ezt az előadást az ELTÉ-n az Irodalomtörténeti Társaság rendezvényén. Az előadásról készült hangfelvétel a Szentkuthy Miklós Alapítvány birtokában van. Az előadás szövegéből kiemelt önmegjelölést tettük meg címnek.

1 Tolnai Gábor irodalomtörténész, az est házigazdája, ő konferálta fel Szentkuthyt.

2 Anthony Raftery (kb. 1784–1834) „Az utolsó bárd”-ként is emlegetett vak ír költő, akinek műveit valóban Douglas Hyde és Lady Gregory fedezte fel újra és ismertette meg a korabeli nagyközönséggel a tizenkilencedik század végén. Abhráin atá Leagta ar a Reachtúire: Songs Ascribed to Raftery, being the fifth chapter of The Songs of Connacht, In: Douglas Hyde, ed., Songs of Connacht, Part V (Dublin: Gill & Son 1903)

3 Takács Ferenc, aki Szentkuthy után adott elő ezen az estén.

4 Ifjúkori önarckép címmel jelent meg magyarul.

5 James A. Joyce: James Clarence Mangan, 1902.

6 Lewis Carroll, Évike Tündérországban, 1936 (ford.: Kosztolányi Dezső, Fáy Dezső rajzaival)

7 Szentkuthy minden bizonnyal Ungvári Tamás bírálatára céloz. (Joyce magyar utazása. Avagy mennyiben művészet és mennyiben tudomány a fordítás. Nagyvilág, 1975/7. 1064-1072.) Ungvári nyelvi leleményesség tekintetében zseniálisnak tartja Szentkuthyt, de elmarasztalja, amiért csak a „csörgősipkás” Ulyssest adja át fordítása, a regény mélységeire, jelképiségére, összefüggésrendszerére pedig nem fogékony.

8 Robert Graves – Raphael Patai: Héber mítoszok. Gondolat, 1969.

9 Szentkuthy A mítosz mítosza című kritikájában (1941, Magyar Csillag) éles hangon támadta meg Kerényi Die antike Religion című 1940-es könyvét. Szentkuthy bírálatával szemben felszólalt Devecseri Gábor és Szerb Antal is, Kerényi közleményben reagált a támadásra. Szentkuthy és Kerényi korábban egyébként jó kapcsolatban álltak egymással. A vitáról lásd: Rugási Gyula: Szent Orpheus arcképe, JAK, 1992, Budapest, 75-89. o.

10 Wilhelm Vollmer: Wörterbuch der Mythologie.

11 Az Ulysses tizennegyedik fejezetének Joyce által adott címe „Oxen of the Sun” („A Nap marhái”). Igaz, hogy a fejezetcímeket a regény nem tartalmazza, ott csak sorszámuk van a fejezeteknek, így Szentkuthy joggal mondhatja, hogy az olvasó ezt valóban „nem látja”. A fejezetcímek, köztük „A Nap marhái” a Joyce által a fordítóknak készített segédanyagokból, a Linati-, illetve a Gilbert-sémákból (regényszerkezeti táblázatokból) derülnek ki. Ezek a sémák ugyanakkor a Joyce-filológia legalapvetőbb, legismertebb dokumentumai közé tartoznak, melyeknek egyszerűsített magyar nyelvű változatát a Szentkuthy-fordítás első kiadása (Európa, 1974) is közölte mellékletben.

12 „Isten oltárához járulok.” A latin miseszöveg kezdősora. A mondat az Ulysses első oldalán is elhangzik.

13 A Dublini emberek záró elbeszélésére, a Holtakra céloz Szentkuthy, melyben két nővér és fiatal unokahúguk élnek egy háztartásban. Gabriel Conroy, az elbeszélés főszereplője nevezi őket gálánsan három Gráciának.

14 Miss Lydia Douce-ról és Miss Mina Kennedyről van szó, azaz Szentkuthy adta becenevükön Bronzavonzról és Kéjaranyról. Ők az Ormond bár pultoskisasszonyai, az Ulysses „Szirének” fejezetének főszereplői.

15 Szabadi Judit, A magyar szecesszió művészete, Corvina, 1979

16 T. S. Eliot a húszas évek elején ismerkedett meg Joyce-szal, barátja és munkásságának fontos értelmezője lett. 1923-as „Ulysses, Order, and Myth” című rövid írása az egyik legnagyobb hatású dokumentuma lett a Joyce-recepciónak, melyben a homéroszi mítosz strukturáló használatának jelentőségére mutatott rá. Később a londoni Faber and Faber Kiadó szerkesztőjeként (nem vezérigazgatójaként) segítette elő a Finnegans Wake egyes részleteinek, majd egészének kiadását.

17 A munkacím Ford Madox Ford, angol regényíró ötlete volt 1924-ben, Joyce tőle vette át. Tizennégy éven keresztül csak így hivatkozott a műre, tényleges címét titkolta, sőt versenyeztette barátait, hogy ki tudja közülük kitalálni. A cím körüli évtizedes titkolózás is fokozta a mű iránti várakozásokat.

18 Eugene Jolas (1894–1945) amerikai költő, író, műfordító és szerkesztő. Feleségével, Maria Jolas-szal és Elliot Paullal együtt alapították a transition folyóiratot, amely néhány év megszakítással 1927-től 1939-ig működött az avantgarde irodalom fórumaként. Jolas Párizsban élt, Joyce barátja volt, és valóban megjelentette a készülő Finnegans Wake egyes részleteit lapjában. Jolas tanulmányban védte a támadókkal szemben Joyce nyelvhasználatát („The Revolution of Language and James Joyce”), továbbá ő is dolgozott az Anna Livia Plurabelle c. Wake-fejezet (akkor még önálló könyv) francia fordításán, amelyben rajta kívül Joyce, Samuel Beckett, Yvan Goll, Alfred Peron és Philippe Soupault vett részt. Mellesleg neki sikerült kitalálnia a Finnegans Wake eltitkolt címét – Joyce nagy meglepetésére.

19 Kérdés, hogy tényről, vagy irodalomtörténeti legendáról van-e szó. A találkozás mindenesetre nem a trieszti, hanem a polai Berlitz-nyelviskolában történhetett meg, ahol Joyce átmenetileg tanított emigrációja kezdetén, trieszti letelepedése előtt. Richard Ellmann, Joyce legtekintélyesebb biográfusa szerint Joyce itt tanította Horthyt, „aki később egyike lett Európa kisebb diktátorainak” (Ellmann: James Joyce, Oxford U. P., 1983 [1959] 186.) John McCourt, Joyce trieszti korszakának monográfusa viszont csak arról tájékoztat, hogy Joyce-nak és Horthynak volt közös ismerőse. (McCourt: A virágzás évei [The Years of Bloom] ford.: Mihálycsa Erika, Savaria U. P., 2010, 23.) Akár tény, akár legenda, a találkozás több kiváló feldolgozásnak szolgált anekdotikus alapanyagául, például Békés Pál Nyelvlecke című elbeszélésének.

20 Italo Svevo [Ettore Schmitz]: Zeno tudata (ford.: Telegdi Polgár István) Európa, 2008. Signora Livia Veneziani Svevo egy-két vonásában valóban Anna Livia Plurabelle alakjának volt ihletője, míg magyar zsidó származású férje Leopold Bloom karakterének volt egyik modellje. Az azonban túlzó feltételezés, hogy az Anna Livia Plurabelle burkolt szerelmi vallomás lenne.

21 Lásd pl. Fáj Attila: Az Ulysses és a Finnegans Wake ihletői. Magyar Műhely, 1973/szept, 65-80.

22 Lásd pl. Fáj Attila: Egy módszer előnyei. Irodalmi Újság 1967. 7. ápr., 5–7. És uő.: Madách hatása James Joyce-ra és Thornton Wilderre. Új Látóhatár, 1972. 6. 483–491.

23 „…to bid farewell to Nagyaságos Uram Lipoti Virag […] on the occasion of his departure for the distant clime of Százharminczbrojúgulyás-Dugulás…” [sic!] James Joyce: Ulysses, The Bodley Head, London, 2008. 280. („…hogy búcsút vegyenek […] Nagyságos Uram Lipóti Viragtól, abból az alkalomból, hogy melegebb éghajlatra távozott, hely szerint Százharminczbrojúgulyás-Dugulásba”


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs