Komédia? Vagy tragédia?

Bernhard, Thomas  fordította: Györffy Miklós, novella, 2011, 54. évfolyam, 7-8. szám, 730. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Miután már hetek óta nem mentem el a színházba, tegnap el akartam menni a színházba, de már két órával az előadás kezdete előtt, még tudományos munkám végzése közben, tehát a szobámban, nem tisztázódott bennem teljesen, az orvosi tanulmányaim elő- vagy hátterében, amelyeket végre le kellene zárnom, nem annyira szüleim, mint inkább túlerőltetett elmém kedvéért, arra gondoltam, hogy ne mondjak-e le mégis a színházlátogatásról.

Nyolc vagy tíz hete nem mentem már a színházba, mondtam magamban, és tudom, hogy miért nem mentem többé a színházba, megvetem a színházat, gyűlölöm a színészeket, a színház egyetlen perfid neveletlenség, neveletlen perfídia, és akkor hirtelen menjek el megint a színházba? Egy színdarabba? Mit jelentsen ez?

Tudod, hogy a színház disznóság, mondtam magamban, és meg fogod írni a színházról a tanulmányodat, amely már ott van a fejedben, ezt a színházi tanulmányt, amely egyszer s mindenkorra jó nagy pofont kever le a színháznak! Mi a színház, mik a színészek, a darabírók, az intendánsok stb…

Egyre inkább a színház hatalmába kerültem, egyre kevésbé kötött le a patológia, meghiúsult a próbálkozásom, hogy ne vegyek tudomást a színházról és erőltessem a patológiát. Hiába! Hiába!

Felöltöztem és kimentem az utcára.

Csak félórás út a színház. Ez alatt a félóra alatt megvilágosodott bennem, hogy nem tudok színházba menni, hogy számomra egy színház, egy színházi előadás meglátogatása egyszer s mindenkorra tilos.

Ha megírtad a színházi tanulmányodat, gondoltam, akkor itt lesz az ideje, akkor újra szabad lesz színházba mennem, hogy lásd, helytálló-e az értekezésed!

Csak az volt kínos számomra, hogy egyáltalán sor kerülhetett erre, hogy vettem magamnak egy színházjegyet – vettem a színházjegyet, nem ajándékba kaptam – és hogy két napig abban a hitben gyötrődtem, hogy színházba megyek, megnézek egy színházi előadást, színészeket, és mindezek mögött a színészek mögött egy hitvány és bűzlő rendezőt (T. H. urat!) fogok szimatolni… de főleg az, hogy átöltöztem a színházhoz. Átöltöztél a színházhoz, gondoltam.

A színházi tanulmány, egy napon a színházi tanulmány! Jól le tudja írni az ember azt, amit gyűlöl, gondoltam. Öt, esetleg hét fejezetben, SZÍNHÁZ – SZÍNHÁZ? címen rövid idő alatt kész lesz a tanulmányom. (Ha készen van, elégeted, mert értelmetlenség publikálni, átolvasod és elégeted. A publikálás nevetséges, elhibázott cél!) Első fejezet A SZÍNÉSZEK, második fejezet A SZÍNÉSZEK A SZÍNÉSZEKBEN, harmadik fejezet A SZÍNÉSZEK A SZÍNÉSZEK SZÍNÉSZEIBEN stb… negyedik fejezet SZÍNPADI TÚLKAPÁSOK stb… utolsó fejezet: AKKOR HÁT MI A SZÍNHÁZ?

E gondolatok közben érkeztem meg a Népkertbe.

Leülök egy padra a Tejcsarnok-kávéház mellett, noha ebben az évszakban halálos következményei lehetnek, ha leül az ember egy népkerti padra, és figyelem, feszülten, élvezettel, roppant koncentráltan, ki és hogyan megy be a színházba.

Elégedettséggel tölt el, hogy én nem megyek be.

Pedig be kellene menned, gondolod, és tekintettel szegénységedre, el kellene adnod a jegyedet, menj be, mondom magamban, miközben ezt gondolom, rendkívüli élvezettel tölt el, hogy a jobb kezem hüvelykujja és mutatóujja között szétmorzsolom a színházjegyemet, szétmorzsolom a színházat.

Eleinte egyre több ember megy be a színházba, mondom magamban, aztán egyre kevesebb. Végül már senki sem megy be a színházba.

Elkezdődött az előadás, gondolom, és felállok, és elindulok egy darabon a belváros felé, fázom, nem ettem semmit, és eszembe jut, hogy több mint egy hete nem beszéltem senkivel, amikor hirtelen megszólít valaki: megszólított egy férfi, hallom, amint egy férfi megkérdi tőlem, mennyi az idő, és hallom, amint odaszólok neki: – Nyolc óra. Nyolc óra van – mondom –, elkezdődött az előadás.

Most megfordulok és megnézem a férfit.

Magas, sovány férfi.

Ezen a férfin kívül senki sincs a Népkertben, gondolom.

Rögtön arra gondolok, hogy nincs vesztenivalóm.

De hogy kimondjam a „Nincs vesztenivalóm!” mondatot, fennhangon kimondjam, ezt értelmetlenségnek vélem, és nem mondom ki a mondatot, noha nagyon nagy kedvem lenne kimondani a mondatot.

Elvesztette az óráját, mondta a férfi.

– Mióta elvesztettem az órámat, kénytelen vagyok időről időre megszólítani embereket.

Nevetett.

– Ha nem vesztettem volna el az órámat, nem szólítottam volna meg önt – mondta –, senkit sem szólítottam volna meg.

Számára önmagában is roppant érdekes az a megfigyelés, mondta a férfi, hogy miután én megmondtam neki, hogy nyolc óra van, ő most már tudja, hogy nyolc óra van, és hogy a mai napon tizenegy óra hosszat szakadatlanul – „megszakítás nélkül”, mondta – egyetlen gondolatba merülve járkált – nem föl és alá – mondta, hanem – mindig egyenesen előre, de ahogy látom – mondta –, mégis mindig körben. Őrület, nem?

Láttam, hogy a férfin női félcipő van, és a férfi látta, hogy én látom, hogy női félcipő van rajta.

– Igen – mondta –, most biztosan gondol magában valamit.

– Színházba akartam menni –, mondtam gyorsan, hogy eltereljem figyelmemet a férfi női félcipőjéről –, de közvetlenül az előadás előtt sarkon fordultam, és nem mentem be a színházba.

– Én nagyon gyakran jártam ebben a színházban –, mondta a férfi, bemutatkozott, de azonnal elfelejtettem a nevét, nem jegyzek meg neveket –, egy napon utoljára, mint ahogy minden ember utoljára megy el egy nap egy színházba, ne nevessen! – mondta a férfi –, egyszer minden utoljára történik, ne nevessen!

– Ó – mondta –, és mit játszanak ma? Nem, nem – mondta gyorsan –, ne mondja meg, mit játszanak ma…

Minden nap eljön a Népkertbe, mondta a férfi –, a szezon kezdete óta ebben az időben mindig eljövök a Népkertbe, hogy innen, erről a sarokról, a Tejcsarnok fala mellől, látja, megfigyelhessem a színházlátogatókat. Különös emberek – mondta.

– Persze, tudni kellene, mit játszanak ma – mondta –, de ön ne mondja meg nekem, mit játszanak ma. Számomra roppant érdekes, ha egyszer nem tudom, mit játszanak. Komédia? Vagy tragédia? – kérdezte, de nyomban azt mondta:
– Nem, nem, ne mondja, mit. Ne mondja meg!

Ötven éves a férfi, vagy ötvenöt, gondolom.

Azt javasolta, hogy induljunk el a Parlament felé.

– Menjünk el a Parlamentig – mondta –, aztán forduljunk vissza. Különös csönd van mindig, mikor az előadás elkezdődött. Én szeretem ezt a színházat…

Igen gyorsan haladt, és szinte elviselhetetlen volt közben néznem őt, a gondolattól, hogy a férfi női félcipőt visel, rosszullét környékezett.

– Mindennap ugyanannyi lépést teszek meg itt, vagyis – mondta – ebben a cipőben a Tejcsarnoktól a Parlamentig, a kerítéséig, pontosan háromszázhuszonnyolc lépésnyit teszek meg. A csatos cipőben háromszáztíz lépést. És a Svájci Traktusig – a Hofburg-beli Svájci Traktusra gondolt – pontosan négyszáztizennégy lépésnyit teszek meg ebben a cipőben, háromszázhuszonkilencet a csatos cipőben! Női cipőben, gondolja biztosan, és ez visszataszító lehet önnek, tudom – mondta a férfi.

– De csak sötétben megyek ki az utcára. Hogy minden este ebben az időben, mindig félórával az előadás kezdete előtt, a Népkertbe megyek, ez, mint gondolhatja, egy megrázkódtatáson alapul. Ennek a megrázkódtatásnak most már huszonkét éve. És szorosan összefügg a női félcipőkkel. Egy incidensről van szó – mondta –, egy incidensről. Ez a mostani hangulat teljesen olyan, mint az akkori: épp fölment a függöny a színházban, a színészek játszani kezdenek, itt kint minden néptelen… Menjünk el most – mondta a férfi, miután visszaértünk a Tejcsarnok kávéházhoz – a Svájci Traktusig.

Őrült? gondoltam, miközben a Svájci Traktus felé mentünk, egymás mellett, a férfi azt mondta: – A világ keresztül kasul, mindenestül jogászi világ, mint talán nem tudja. A világ egyetlen irdatlan jogtudomány. A világ egy fegyház!

Azt mondta: – Pontosan negyvennyolc napja, hogy itt a Népkertben utoljára találkoztam ebben az időben egy emberrel. Ettől az embertől is megkérdeztem, hány óra van. Ez az ember is azt felelte, hogy nyolc. Furcsa módon mindig nyolc órakor kérdezem meg, hány óra van. Ez az ember is elment velem a Parlamentig és onnan a Svájci Traktusig. Egyébként – mondta a férfi –, az az igazság, hogy nem vesztettem el az órámat, én nem veszítem el az órámat. Tessék, nézze, itt az órám – mondta, és a csuklóját odatartotta az arcom elé, hogy lássam az óráját.

– Ez egy trükk – mondta –, de menjünk tovább: ez az ember, akivel negyvennyolc napja találkoztam, olyan korú volt, mint ön. Mint ön, olyan hallgatag, mint ön, először határozatlan, aztán határozott arra nézve, hogy velem jöjjön-e. Természettudomány-hallgató – mondta a férfi. – Neki is megmondtam, hogy egy megrázkódtatás, egy régen történt incidens az oka, hogy minden este itt a Népkertben tartózkodom. Női félcipőben. Reakcióegyezés – mondta a férfi, majd:

– Egyébként soha nem láttam még itt rendőrt. Több napja kerüli a rendőrség a Népkertet és a Városi Parkra koncentrál, és én tudom, miért…

– Mármost tényleg érdekes volna tudni – mondta –, hogy abban a pillanatban, amikor a Svájci Traktus felé megyünk, a színházban komédiát vagy tragédiát játszanak-e… Ez az első alkalom, hogy nem tudom, mit játszanak. De önnek nem szabad megmondania… Nem, ne mondja meg! Miközben tanulmányozom önt – mondta –, miközben teljességgel önre koncentrálok, kizárólag önnel foglalkozom, nem volna nehéz rájönnöm, hogy a színházban pillanatnyilag komédiát vagy tragédiát játszanak-e. Igen – mondta – személyének tanulmányozása fokozatosan felvilágosítana mindenről, ami a színházban történik, és mindenről, ami a színházon kívül történik, mindenről a világon, hiszen az mindig mindenestül önnel függ össze. Végül egyszer ténylegesen bekövetkezhetne az az időpont, amikor azáltal, hogy a lehető legintenzívebben tanulmányozom önt, mindent tudok már önről…

Mikor a Svájci Traktus falához értünk, így szólt: - Itt, ezen a helyen búcsúzott el tőlem az a fiatalember, akivel negyvennyolc napja találkoztam. Milyen módon, akarja tudni? Vigyázat! Ó! – mondta –, ön tehát nem búcsúzik el? Nem mondja, hogy jó éjszakát? Hát akkor – mondta – a Svájci Traktustól menjünk vissza oda, ahonnan idejöttük. Honnan is jöttünk ide? Ja igen, a Tejcsarnoktól. Az a különös az emberekben, hogy önmagukat állandóan összetévesztik más emberekkel. Tehát – mondta – el akart menni a mai előadásra. Noha, mint állítja, gyűlöli a színházat. Gyűlöli a színházat? Én szeretem…

Most feltűnt, hogy a férfi női kalapot is visel a fején, ezt egész idő alatt nem vettem észre.

A kabát is, amelyet viselt, női kabát volt, női télikabát.

Csakugyan, csupa női ruhanemű van rajta, gondoltam.

– Nyáron – mondta – nem járok a Népkertbe, akkor színházi előadások sincsenek, de ha játszanak a színházban, akkor mindig elmegyek a Népkertbe, olyankor, mikor előadás van a színházban, rajtam kívül már senki nem jár a Népkertben, mert olyankor a Népkertben túlságosan hideg van. Elvétve betéved egy-egy fiatalember a Népkertbe, akiket én, mint tudja, rögtön megszólítok, és megkérem őket, hogy tartsanak velem, előbb a Parlamenthez, aztán a Svájci Traktusig… és a Svájci Traktustól és a Tejcsarnoktól mindig vissza… De eddig, és ez feltűnik nekem – mondta –, senki sem jött velem kétszer a Parlamenthez és kétszer a Svájci Traktusig, tehát négyszer vissza a Tejcsarnokig. Most mi kétszer mentünk el a Parlamenthez és kétszer a Svájci Traktusig és vissza – mondta – enynyi elég. Ha akar – mondta –, kísérjen haza. Még soha az égvilágon senki sem kísért el innen hazáig.

A huszadik kerületben lakik.

A szülei lakásában él, akik hat hete („öngyilkosság, fiatalember, öngyilkosság!”) haltak meg.

– Át kell mennünk a Duna-csatornán – mondta. Érdekelt ez az ember, és volt hozzá kedvem, hogy ameddig lehet, elkísérjem.

– A Duna-csatornánál vissza kell fordulnia – mondta –, nem kísérhet tovább, csak a Duna-csatornáig. Ne kérdezze, amíg oda nem érünk a Duna-csatornához, miért!

A rossaui laktanya mögött, száz méternyire a hídtól, amely átvisz a huszadik kerületbe, hirtelen megállt a férfi, és a csatorna vizébe nézve így szólt: – Itt, ezen a helyen.

Felém fordul és megismételte: – Ezen a helyen.

És azt mondta: – Villámgyorsan belöktem. Ezek a ruhák, amik rajtam vannak, az ő ruhái.

Akkor intett, ami azt jelentette: tűnj el innen!

Egyedül akart maradni.

– Menjen már! – parancsolta.

Nem indultam el rögtön.

Hagytam, hogy folytassa. – Huszonkét éve és nyolc hónapja.

– És ha azt hiszi, hogy a börtönökben olyan jó, akkor téved! Az egész világ egyetlen jogtudomány. Az egész világ egy fegyház. És ma este, ezt megmondom önnek, ott a színházban, ha hiszi, ha nem, komédiát játszanak. Tényleg egy komédiát.

Györffy Miklós fordítása


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs