Goethe mekhal

Bernhard, Thomas  fordította: Györffy Miklós, novella, 2011, 54. évfolyam, 7-8. szám, 721. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Huszonkettedike délelőttjén Riemer figyelmeztetett, hogy a fél kettőkor Goethénél teendő látogatásom során egyrészt halkan, másrészt mégse túlságosan halkan beszéljek ezzel az emberrel, akit most már mindenki csak úgy emlegetett, mint a nemzet legnagyobb nagyságát és egyszersmind mindmáig a legnagyobb németet, mert egyrészt van, akit szinte ijesztően tisztán hall, másrészt van, akit meg már egyáltalán nem hall, és nem lehet tudni, mit hall és mit nem, és bár a halálos ágyán fekvő, egész idő alatt többé-kevésbé mozdulatlanul az ablakra meredő géniuszszal folytatott beszélgetésben csak a lehető legnagyobb nehézségek árán lehet eltalálni a megfelelő hangerőt, de mégiscsak lehetséges, mindenekelőtt az érzékszervek maximális figyelme által, hogy ebben az immár tényleg csak szomorúságra késztető beszélgetésben az ember pontosan megtalálja azt a középutat, amely a most már mindenki számára láthatóan végpontjára érkezett szellemnek megfelel. Ő, Riemer az elmúlt három napon többször is beszélt Goethével, két alkalommal Kräuter jelenlétében, akivel Goethe állítólag megfogadtatta, hogy mindvégig, egészen a legutolsó pillanatáig mellette marad, egyszer mégis egyedül, mert Kräutert állítólag annak következtében, hogy Riemer megjelent Goethe szobájában, hirtelen rosszullét fogta el, és ezért menekülésszerűen távozott, mire Goethe, mint a régi időkben, azonnal A Kételkedő és a Nem-kételkedőről kezdett Riemerrel beszélni, ugyanúgy, mint március elején, amikor, így Riemer, Goethe minduntalan ezt a témát hozta szóba, minduntalan és mindanynyiszor a lehető legéberebben, miután, így Riemer, február végén szinte kizárólag, mintegy mindennapos reggeli gyakorlat gyanánt Riemerrel, tehát Kräuter nélkül, vagyis anélkül a Kräuter nélkül, akit Riemer minduntalan a goethei haldoklásra leselkedő gonosz szellemnek nevezett, a Tractatus logico-philosophicus-szal foglalkozott, és egyáltalán Wittgenstein gondolkodását a hozzá egyszeriben legközelebb állónak, mintegy az ő gondolkodását leváltónak nevezte; és hogy ezt az övét éppen akkor, amikor elérkezett a döntés pillanata, és Goethének választania kellett aközött, amit egész életében Ittként és aközött, amit egész életében Ottként volt kénytelen belátni és elismerni, a wittgensteini gondolkodásnak végül is el kellett fednie, ha éppenséggel nem teljesen beterítenie. Goethét idővel állítólag úgy felizgatta ez a gondolat, hogy megeskette Kräutert, idehozatja Wittgensteint, kerül, amibe kerül, Angliából idehozatja Weimarba ezt az embert, minden körülmények között és amilyen hamar csak lehet, és Kräuter valóban rávehette volna Wittgensteint, hogy felkeresse Goethét, furcsa módon éppen ezen a huszonkettedikén; az ötlet, hogy Wittgensteint meghívja Weimarba, már februárban megfogamzott Goethében, így Riemer most, és nemcsak március elején, ahogy Kräuter állította, és Kräuter volt állítólag az, aki megtudta Eckermanntól, hogy Eckermann minden körülmények között meg akarta akadályozni, hogy Wittgenstein felkeresse Goethét Weimarban; Eckermann Kräuter szerint olyan arcátlan dolgokat adott elő Goethének Wittgensteinről, hogy Goethe, aki akkoriban még ereje teljében volt, természetesen fizikai ereje teljében is, és még képes volt naponta bemenni a városba, tehát nagyon is el tudott távozni a Frauenplanról, és a Schiller-házon túl kiment egészen Wieland vidékére, így Riemer, hogy Goethe megtiltott Eckermann-nak minden további kijelentést Wittgensteinről, a legeslegtiszteletreméltóbb férfiról, ahogy Goethe szó szerint kifejezte magát, Goethe állítólag azt mondta Eckermann-nak, hogy mindazok a szolgálatok, amelyeket ő, Eckermann eddig neki, Goethének elvégzett, mégpedig kezdettől fogva, ezzel a nappal, a német filozófiatörténetnek ezzel a legszomorúbb órájával semmissé lettek, ő, Eckermann, azzal az aljassággal, hogy előtte rossz hírbe keverte Wittgensteint, Goethével szemben megbocsáthatatlan bűnt követett el, és ezért azonnal el kell hagynia a szobát, A szobát, mondta állítólag Goethe, teljességgel szokása ellenére, mert a hálószobáját mindig csak A Kamrának nevezte, egyszeriben, mondta Riemer, a Szoba szót vágta Eckermann fejéhez, és Eckermann egy pillanatig úgy állt ott, hogy meg se tudott szólalni, egyetlen szót sem bírt kinyögni, így Riemer, és aztán távozott Goethétől. El akarta venni tőlem, ami a legszentebb nekem, mondta állítólag Goethe Riemernek, ő, Eckermann, aki nekem köszönhet mindent, akinek mindent megadtam, és aki senki sem lenne nélkülem, Riemer. Miután Eckermann elhagyta a kamrát, Goethe maga sem bírt egyetlen szót sem szólni, egyre csak az Eckermann szót hajtogatta, ténylegesen annyiszor, hogy neki, Riemernek úgy tűnt, Goethe mindjárt meg fog tébolyodni. De aztán Goethe gyorsan összeszedte magát és képes volt Riemerrel beszélni, egyetlen szót se többé Eckermannról, annál inkább Wittgensteinről. Kivételesen nagy boldogság neki, Goethének, hogy Oxfordban tudhatja legközelebbi bizalmasát, akitől így mindössze a Csatorna választja el, így Riemer, aki éppen ebben az elbeszélésében tűnt számomra a leghihetőbbnek, nem olyannak, mint máskor mindig, amikor rajongó és megbízhatatlan volt; Riemer beszámolója egyszeriben olyan hitelességről tanúskodott, amilyet máskor mindig is hiányoltam a beszámolóiból, Wittgenstein Oxfordban, mondta állítólag Goethe, Goethe Weimarban, boldogító gondolat, kedves Riemer, ki más érezhetné át, mit ér ez a gondolat, mint én magam, akit ez a gondolat a legboldogabbá tesz. Riemer újra meg újra hangsúlyozta, hogy Goethe többször is azt mondta, A legboldogabbá. Amiért Wittgenstein Oxfordban van. Amikor Riemer azt mondta, Cambridge-ben, Goethe állítólag azt mondta, Oxford vagy Cambridge, ez életem legboldogítóbb gondolata, és ez az élet teli volt a legboldogítóbb gondolatokkal. Mindezek közül a gondolatok közül az a gondolatom a legboldogítóbb, hogy van Wittgenstein. Riemer először nem tudta, hogyan lehetne kapcsolatot létesíteni a Goethe és Wittgenstein között, és beszélt erről Kräuterrel, ő azonban, akárcsak Eckermann, hallani sem akart Wittgenstein weimari fellépéséről. Míg Goethe, ahogy én magam Goethe nekem szóló kijelentéseiből tudom, a lehető leghamarabb látni akarta Wittgensteint, Kräuter állandóan arról beszélt, hogy Wittgenstein ne jöjjön április előtt, a március a legszerencsétlenebb időpont, Goethe maga ezt nem tudja, de ő, Kräuter tudja. Eckermann-nak sok vonatkozásban igaza volt, amikor általában véve ki akarta verni Goethe fejéből Wittgensteint, ami természetesen képtelenség volt, így Kräuter nekem, mert Goethe soha nem hagyta, hogy Eckermann bármit is kiverjen a fejéből, de Eckermann-nak mindig is jó ösztöne volt, így Kräuter nekem, amikor épp a Wieland-ház előtt mentünk el; Eckermann ezen a kérdéses napon, azon a napon, amikor Goethe félreérthetetlenül kifejezte óhaját Wittgenstein meghívása, utódjának személyes megjelenése iránt, mondhatni túl messzire ment, ő, Eckermann ezen a napon egész egyszerűen túlbecsülte Goethe erejét, testi és lelki erejét, akárcsak saját kompetenciáját, és Goethe Wittgenstein miatt, nem másért, szakított Eckermann-nal. Az odalent (a hallban álldogáló!) nők kísérlete, hogy eltérítsék Goethét szándékától, amely időközben már végleges elhatározássá vált, lebeszéljék arról, hogy valóban elűzze Eckermannt, mégpedig egyszer s mindenkorra Wittgenstein miatt, amit a nők természetesen képtelenek voltak felfogni, kudarcot vallott, sőt, Goethe két napra, mint tudomásom van róla, általában megtiltotta a női látogatásokat a kamrában, éppen Goethe, mondtam Riemernek, aki egyetlen egy napot sem bírt ki a nők nélkül, amióta él; Eckermann állítólag odalent állt a nők közt a hallban, zavarodottan, mint Kräuter később mondta, a nők úgyszólván megrohamozták, hogy a dolog Goethe rossz általános közérzetére vezethető vissza, és nem kell mindenestül komolyan venni, semmiképp se olyan komolyan, ahogy pillanatnyilag Eckermann felfogta, és a nők egyike, már nem tudom, melyik a sok közül, akik a hallban ácsorogtak, fölment Goethéhez, hogy közbenjárjon Eckermann érdekében, Goethét azonban már nem lehetett áthangolni, állítólag azt mondta, hogy soha még emberben nem csalódott ilyen vérig sértő módon, mint Eckermann-ban, soha többé nem akarja látni őt. Ezt a sohatöbbét aztán még gyakran lehetett hallani a teremben, még akkor is, amikor Eckermann már rég távozott a Goethe-házból, és aztán csakugyan nem is látta többé senki. Senki sem tudja, hol van ma Eckermann. Kräuter nyomoztatott utána, de ezek a nyomozások mind eredménytelenül végződtek. Még a hallei és lipcsei csendőrség is bekapcsolódott a kutatásba, és, így Riemer, Kräuter Berlint és Bécset is értesítette Eckermann eltűnéséről, így Riemer. Kräuter csakugyan megpróbálta még többször is lebeszélni Goethét arról az elgondolásáról, hogy Wittgensteint Weimarba hívatja, így Riemer, és persze egyáltalán nem is volt biztos, így Kräuter, hogy Wittgenstein tényleg eljön Weimarba, még akkor sem, ha Goethe hívja meg, a legnagyobb német, mert Wittgenstein gondolkodása ezt a bizonyosságot mindenképp megingatta, szó szerint így mondta Kräuter, ő, Kräuter, így Riemer, mindenesetre roppant elővigyázatos módon óva intett attól, hogy Wittgenstein megjelenjen Weimarban, nem olyan otrombán és valójában bizalmaskodva járt el, mint Eckermann, aki ebben a Wittgenstein-ügyben egyszerűen túl messzire ment, mert biztos volt a dolgában, mert nem tudta, hogy a goethei elképzelésekre és gondolatokra nézve soha és semmilyen esetben nem mehet biztosra az ember, ami azt bizonyítja, hogy Eckermann a szellemi korlátoltságától, amely oldaláról végtére is ismerjük Eckermannt, az utolsó pillanatig sem tudott megszabadulni, így Riemer, de még Kräuternek sem sikerült eltántorítania Goethét attól, hogy Wittgensteint Weimarba hozassa. Ilyen szellemnek nem lehet táviratot küldeni, mondta Goethe, ilyen szellemet nem lehet csak úgy egyszerűen táviratilag meghívni, eleven követet kell Angliába küldeni, mondta állítólag Goethe Kräuternek. Kräuter nem válaszolt erre semmit, és mivel Goethe eltökélte, hogy színről színre akarja Wittgensteint látni, ahogy Riemer most patetikusan mondta, Kräuternek végül, bármilyen nehezére esett, meg kell hajolnia Goethe óhaja előtt. Goethe állítólag azt mondta, hogy ha jobb egészségnek örvendene, maga utazna Oxforba vagy Cambridge-be, hogy Wittgensteinnel A Kételkedő és Nem-kételkedőről beszéljen, neki egyáltalán nem esne nehezére Wittgenstein elébe menni, akkor sem, ha a németek egy ilyen gondolatot önmagában nem értenének, ő, Goethe minden további nélkül túlteszi magát ezen, mint ahogy a németek minden gondolatán mindig túltette magát, éppen azért, mert ő a német, ennek kimondása teljesen természetes volna számára, szívesen utaznék Angliába életem végén, mondta állítólag Goethe Kräuternek, de nincs már hozzá elegendő erőm, így kénytelen vagyok azt javasolni Wittgensteinnek, hogy ő jöjjön hozzám. Természetesen, mondta állítólag Goethe Kräuternek, Wittgenstein úgyszólván az én filozófiai fiam, mondta Kräuter, aki kezeskedik Goethe e kijelentésének szó szerinti pontosságáról, itt fog lakni a házamban. Éspedig a legeslegkellemesebb szobánkban. Pontosan úgy rendeztetem be ezt a szobát, ahogy hitem szerint Wittgensteinnek tetszeni fog. És ha csak két napig marad is, kívánhatok-e még ennél szebbet! kiáltott fel állítólag Goethe. Kräuter, így Riemer, meg volt rémülve Goethének ezektől az egészen konkrét óhajaitól. Kimentette magát, és ha csak pillanatokra is, elhagyta Goethe szobáját, hogy tudassa a hallban, de még a lenti konyhában is időző nőkkel Goethe tervét, miszerint meg akarja hívni Wittgensteint a házába. A nők természetesen azt se tudták, kicsoda Wittgenstein, mondta Kräuter Riemernek, így Riemer. Azt hitték, Kräuter megőrült. Ez a Wittgenstein most egyszeriben a legfontosabb ember lett Goethe számára, mondta Kräuter állítólag a konyhai nőknek, mire azok úgy vélték, megőrült. Fel-alá járkált Kräuter a Goethe-házban, és azt mondogatta, Wittgenstein a legfontosabb Goethe számára, és aki ezt meghallotta, mind a fejéhez kapott. Egy osztrák bölcselő! kiáltotta állítólag Kräuter az orvosnak, aki Goethét kezelte, és naponta kétszer megjelent nála, mire ez az orvos (nem mondom meg a nevét, nehogy beperelhessen!) azt mondta állítólag Kräuternek, hogy ő, Kräuter megtébolyodott, mire Kräuter azt mondta az orvosnak, hogy ő, az orvos őrült meg, mire az orvos visszaszólt, hogy Kräuternek a mosolygóban a helye, mire Kräuter azt mondta az orvosnak, hogy ő való a mosolygóba ésígytovább. Végül Kräuter azt hitte, hogy Goethe időközben lecsillapodott és letett arról a szándékáról, hogy Wittgensteint meghívja Weimarba, ráadásul a saját házába, és némi idő múltán újra belépett Goethe szobájába. A géniusz, így Riemer, mondta állítólag Kräuter, most az ablakban állt és egy megfagyott dáliát nézett a kertben. Nézze csak, Kräuter, ott ez a megfagyott dália! kiáltott fel állítólag Goethe, és hangja olyan erőteljes volt, mint régen, Ez A Kételkedő és a Nem-kételkedő! Goethe ezután hosszú ideig állt az ablakban, és megbízta Kräutert, hogy keresse fel Wittgensteint Oxfordban vagy Cambridge-ben (teljesen mindegy, hogy ténylegesen hol!) és hívja meg ide. Azt hiszem, a Csatorna befagyott, vagyis bugyolálja be magát egy rendes bundába! mondta állítólag Goethe Kräuternek. Jól bugyolálja be magát egy rendes bundába és keresse fel Wittgensteint és március huszonkettedikére hívja meg Weimarba. Életbe vágó kívánságom, Kräuter, hogy éppen március huszonkettedikén lássam Wittgensteint. Más kívánságom nincs már. Ha Schopenhauer és Stifter még élnének, őket kettőjüket is meghívnám Wittgensteinnel együtt, de Schopenhauer és Stifter már nem élnek, így csak Wittgensteint hívom meg egyedül. És ha jól meggondolom, mondta Goethe az ablaknál, jobb kezét a botra támasztva, Wittgenstein hármuk közül a legnagyobb. Kräuter, így Riemer, felhívta Goethe figyelmét arra, hogy milyen nehézségekkel jár ebben a hideg és barátságtalan évszakban Angliába utazni, fél Németországon át, a Csatornán át, Londonig és onnan tovább. Borzasztó, Goethe! kiáltott fel Kräuter Riemer szerint, mire Goethe hasonló eréllyel: utazni, Kräuter, utazni! Mire Kräuternek, így Riemer a jól ismert kárörömével, nem maradt más választása, mint eltűnni és útnak indulni. A nők óriási hűhót csaptak körülötte. Egész rakás bundát hurcoltak elő a goethei tárházból, vagy két tucatnyit, köztük még azt az utazóbundát is, amelyet Goethe még Cornelia Schellhorntól őrzött, és szent okokból soha nem hordott, köztük, így Riemer, Katharina Elisabeth Schultheiss egy bundáját is, végül még azt is, amelyet Ernst August felejtett egyszer Goethénél, és Kräuter végül épp ezt választotta, mert szerinte, így Kräuter, így Riemer, épp ez felelt meg arra, hogy ezen az angliai utazáson viselje. Végül Kräuter két órán belül kinn volt a pályaudvaron, és elutazott. Most Riemernek, mint ő maga mondta, volt bőven ideje Goethénél, és Goethe sok bizalmas dolgot közölt vele, Riemerrel Kräuterről, de Eckermannról is és a többiekről, ami nem valami jó fényt vetett rájuk. Így Goethe, Riemer szerint, mindjárt Kräuter Angliába való elutazása után elpanaszolta, hogy ő, Kräuter Goethét mindig elhanyagolta. Goethe ezt nem fejtette ki bővebben, Riemernek sem, de Kräuterre vonatkozólag állandóan az elhanyagolni szót ismételgette Riemernek. Állítólag azt is többször kijelentette Goethe Riemernek, hogy Kräuter egy ostoba alak. Eckermann még ostobább volt szerinte. Ernst August nem az a nagy Ernst August volt, akinek mostanság tartják. Ostobább volt, mondta Goethe, aljasabb, mint gondolják. Ulrikéról is azt mondta, hogy ostoba volt. Von Steinné és körei úgyszintén. Kleistet megsemmisítette, de nem sajnálja. Ezzel Riemer nem tudott mit kezdeni, én azonban tudni vélem, mire gondolt Goethe. Wielandot, Herdert mindig többre tartotta, mint ahogy bánt velük. A szélben zörög a szélkakas, mondta Goethe, honnan van ez? Riemernek sejtelme sem volt, én megmondtam, Hölderlintől, Riemer csak a fejét rázta. A Nemzeti Színházat ő, Goethe tönkretette, így Riemer, mondta neki Goethe, egyáltalán ő, Goethe elpusztította a német színházat, de erre legkorábban csak kétszáz év múlva jönnek rá az emberek. Amit költöttem, az kétségkívül a legnagyobb volt, de egyben az, amivel néhány évszázadra megbénítottam a német irodalmat. Én, kedvesem, mondta Goethe Riemernek, a német irodalom megbénítója voltam. A Faustomnak mindenki bedőlt. Végeredményben minden, ha még oly nagy is, csak legbensőbb érzéseim kibocsátása volt, mindenből egy rész, így a Riemernek szóló beszámolóban, de semmiben sem voltam én a csúcs. Riemer azt hitte, Goethe egészen másvalakiről beszél, nem önmagáról, amikor ezt mondta Riemernek: így a németeket, akik mindenki másnál alkalmasabbak erre, jól lóvá tettem. De milyen színvonalon! kiáltott fel állítólag a géniusz. Komolyan és lehajtott fejjel nézte közben Goethe az éjjeliszekrényén álló Schiller-portrét, és így szólt: megsemmisítettem őt, teljes erőmből, tudatosan pusztítottam el, először megbetegítettem, aztán megsemmisítettem. Egyenrangú akart lenni velem. Szegény! Ház az Esplanade-on, mint nekem a Frauenplanon! Micsoda tévedés! Őt sajnálom, mondta Goethe, és aztán sokáig hallgatott. Milyen jó, mondta Riemer, hogy Schiller maga ezt már nem hallotta. Goethe a kezébe vette Schiller arcképét, a szeme elé vonta, és közben így szólt: sajnálom mindazokat a gyengéket, akik nem tudnak megfelelni a nagyságnak, mert nem bírják szuflával! Aztán visszatette az éjjeliszekrényre a Schiller-arcképet, amelyet Wieland egy barátnője készített Goethének. Nehéz dolga lesz annak, aki utánam jön, mondta állítólag ezután. Ezekben a percekben Kräuter már messze járt. Nem hallottunk róla semmit, csak azt, hogy Magdeburgban szert tett egy Bach-relikviára, a Tamás-templom kántorának egy hajfürtjére, és azt hazatérésekor Goethének akarta átadni. Kräuter jól teszi, hogy egy időre eltűnt Goethe környékéről, mondta Riemer. Így teljesen zavartalanul társaloghatunk, és Goethe végre egyszer megszabadul ettől a rossz szellemtől és szörnyetegtől. Szakított Eckermannal, így Riemer, szakítani fog Kräuterrel is. És a nők, így Riemer, most már semmilyen szerepet nem játszanak az életében. A filozófia, az igen, a költészet már nem. Gyakran látják mostanában a temetőben, olyan, mintha helyet keresne magának, mindig azon a helyen találom, amely az én ízlésem szerint a legjobb hely. Szélvédett, teljesen szeparált, senki sincs a közelben. Sejtelmem se volt, mondta Riemer az Esplanade-on, ahol egyszeriben kezdetét vette a délelőtti nyüzsgés, hogy elérkeztek Goethe végnapjai. Ha majd ma este újra nála leszek, tovább fogok vele A Kételkedő és a Nem-kételkedőről beszélgetni. Megszervezzük a témát, mondja Goethe mindig, nekimegyünk és leromboljuk. Mindaz, amit eddig olvasott és végiggondolt, a wittgensteini bölcselethez képest semmi vagy legalábbis majdnem semmi. Nem tudja már, ki vagy mi hívta fel a figyelmét Wittgensteinre vagy juttatta el hozzá. Egy piros borítójú kis könyvecske, a Suhrkamp Könyvtárból, mondta egyszer Goethe Riemernek, talán, már nem tudom megmondani. De a szabadulást hozta meg nekem. Remélhetőleg, így Goethe Riemernek, így Riemer, Kräuter boldogul Oxfordban vagy Cambridge-ben, és Wittgenstein hamarosan itt lesz. Már nincs sok időm. Goethe állítólag naphosszat ült a kamrájában és, mint Riemer gondolja, már csak Wittgensteinre várt. Az a helyzet, hogy már csak Wittgensteinre vár, aki számára a legfőbb, a csúcs. A Tractatus ott van a párnája alatt. A tautológia igazságának nincsenek feltételei, mert az feltétel nélkül igaz; az ellentmondás pedig semmilyen feltétellel nem igaz, mondogatta állítólag Goethe, Wittgensteint idézve, ezekben a napokban. Karlsbadból a fürdőigazgatóság mielőbbi gyógyulását kívánta, a szép Elenbogenből küldtek neki egy poharat, amely Goethét Wittgensteinnel együtt ábrázolja. Fogalma sincs senkinek, honnan tudják az elenbogeniek, hogy Goethe és Wittgenstein egyek, így Riemer, a poháron egyek. Szép pohár. Szicíliából jelentkezett egy professzor, aki Agrigentóban lakik, és meghívta Goethét, hogy tekintse meg a Goethe-kéziratokból álló gyűjteményét. Goethe válaszul azt írta a professzornak, hogy nincs többé abban a helyzetben, hogy átkeljen az Alpokon, noha izzásukat jobban szereti, mint a tenger mormolását. Goethe teljesen visszavonult a levelezésbe, így Riemer, egyfajta filozofáló búcsúlevelezésbe. Párizsba azt írta egy bizonyos Edith Lafontaine-nek, aki megítélésre költeményeket küldött neki, hogy forduljon Voltaire-hez, ugyanis ő vette át tőle az irodalmi kolduló levelek megválaszolásának hivatalát. A karlsbadi Pupp Hotel tulajdonosa azzal a kérdéssel fordult Goethéhez, hogy ő, Goethe nem akarja-e megvenni a szállodáját, nyolcszázezer tallérért, mint írta, személyzet nélkül. Egyébiránt csak a szokásos ízléstelen és aljas posta jött napról napra a Frauenplanra, titkárnők rendezték a leveleket, és aztán Goethe kihajította őket, természetesen nem sajátkezűleg, hanem vagy Kräuter vagy énáltalam, így Riemer, még jó, hogy olyan sok nagy kályhánk volt, ezekbe beledobálhattuk ezeket az értéktelen, tolakodó, teljesen érzéketlen leveleket. Egész Németország azt hitte egyszeriben, hogy Goethéhez fordulhat levélben, kivétel nélkül mindenki. Eckermann mindennap óriási kosarakkal hordta a postát a különböző kályhákba. Így Goethe az utolsó éveiben rendszerint a postájával fűtött. De vissza Wittgensteinhez. Kräuter, mint Riemer most számolt be róla nekem, csakugyan eljutott Wittgensteinhez. Csakhogy ő egy nappal előbb, mint ahogy Kräuter felkereste, meghalt rákban. Ő, Kräuter, így Riemer, már csak a ravatalán látta Wittgensteint. Beesett arcú, szikár férfi. Wittgenstein környzetében, így számolt be erről Kräuter, senki nem tudott semmit Goethéről. Így Kräuter lesújtva elutazott. Most az volt a nagy kérdés, így Riemer, hogy tudassák-e Goethével Wittgenstein halálát vagy sem. Éppen ezekben a percekben, mondtam Riemernek, amikor elhaladtunk a Schiller-ház előtt, útban visszafelé a haldokló Goethéhez, aki most megint teljesen az őt ápoló nők oltalma alatt állt, éppen ezekben a percekben mentem volna Wittgenstein elé a pályaudvarra. Riemer az órájára nézett, miközben én a következőt akartam mondani: Goethén kívül senki más nem vágyott annyira Wittgenstein weimari látogatására, mint én. Számomra is a létezésem egyik tetőpontja lett volna ez, létezést mondtam ott, ahol Goethe életet mondott volna. Valahányszor Goethe életet mondott, én létezést mondtam, így volt ez Karlsbadban, Rostockban, Frankfurtban, Rügen szigetén, Elenbogenben. Még ha Wittgenstein és Goethe, egymással szemben állva vagy ülve csak hallgattak volna egész idő alatt, és az csak a legrövidebb idő lett volna, a legszebb pillanat lett volna az, amit csak el tudtam képzelni, ha tanúja lehettem volna. Riemer azt mondta, Goethe a Tractatust többre tartotta a Faustjánál és minden másnál, amit valaha írt vagy gondolt. Ez is Goethe, mondta Riemer. Ilyen is. Amikor Riemer az utolsó reggelen, tehát huszonegyedikén belépett Goethe szobájába, mondta most, amelyben az ő, Riemer meglepetésére ott állt Kräuter, aki az ágyában négy, Ulrike által hímzett párnával a feje alatt úgyszólván már a nyilvános reprezentációra felravatalozott Goethének a magasra tartott, kissé nyomorék kezével és három szinte fanatikusan kimeresztett ujjával mintha épp azt jelezte volna ijesztő kíméletlenséggel, hogy neki, Goethének immár csak három napja maradt, eggyel sem több (amiben ő, Kräuter végül is tévedett!),
Goethe csak annyit mondott először, a Gickelhahn az oka, állítólag többször azt mondta Goethe: a Gickelhahn az oka. Kräuter, az angliai megbizatásától még mindig nagyon megviselten, így Riemer, vászontörülközőt merített egy hideg vizes mosdótálba, amely egy kis, fehérre festett konyhaszéken állt az ablak mellett, és olyan sokáig csavargatta a mosdótál felett, hogy Riemernek valóságos örökkévalóságnak tűnt, Kräuter által, így Riemer, ténylegesen iszonyú hosszan elnyújtott időnek. Mialatt Kräuter a mosdótál fölött kicsavarta a vászontörülközőt, Goethe már teljesen elgyengülve, így Riemer, kinézett a nyitott ablakon a kertbe, miközben ő, Riemer egész idő alatt Goethe kamrájának ajtaja előtt állt. Megmondani Goethének, hogy Wittgenstein nem jön, ehhez nem volt ereje, így Riemer, és Kräuter is óvakodott tőle, hogy közölje Goethével ezt a rettentő hírt, soha nem mondta volna meg egyikük sem, hogy Wittgenstein már rég halott. És bár a Wittgenstein körüli emberek számára Goethe ismeretlen volt, Kräuter, hogy kímélje Goethét, többször azt felelte neki, mivel Goethe megkérdezte tőle: mindenki ismeri Goethét. Goethét ez mindannyiszor kellemesen érintette. Mikor Riemer belépett a kamrába, Goethe ezt először nem vette észre, és nagy nyugalommal azt mondta Kräuternek, hogy ha most meghatározhatná, hogy mindazok közül, akikkel életében (nem: létezése során!) találkozott, tényleg mindenki közül kit kívánna most ide az ágya mellé, akkor csak az Eckermann nevet tudja kimondani, ami bennünket, Kräutert és engem, így Riemer, természetesen meglepett. Az Eckermann név hallatára, amelyet Goethe egyszeriben megint nagyon nyugodtan ejtett ki, Kräuter megijedt és hátat fordított Goethének. Nekem ez a megjegyzés olyannak tűnt, mintha egy elborult elméjű tette volna, mondta most Riemer. Kräuter, Riemer nincs itt? kérdezte aztán Goethe hirtelen, mire Goethe rám pillantott, így Riemer, de másképp, mint egyébként. Világos volt számomra, hogy ez a huszonkettedike Goethe utolsó napja. Egy hét telt el azóta, hogy Wittgenstein meghalt. Most hát ő is, gondoltam. Kräuter később megvallotta nekem, hogy ebben a pillanatban ő is erre gondolt. Kräuter erre ismét azonnal Goethe homlokára szorította a nedves-hűvös törülközőt, azon a taszítóan teátrális módon, így Riemer, ami olyan jellemző Kräuterre. És Eckermannra is. Erre, így Riemer, azt mondta Goethe, azáltal, hogy ilyen naggyá tette magát, amilyen most, mindenki mást teljesen tönkretett maga mellett és körül. Ő Németországot valójában nem felemelte, hanem tönkretette. A világ szeme vak erre a gondolatra. Ő,
Goethe azért vonzott magához mindenkit, hogy tönkretegye, a legmélyebb értelemben szerencsétlenné tegye őket. Módszeresen. Tisztelnek a németek, holott évszázadokig nem árt nekik jobban senki más, mint én. Kräuter kezeskedik róla, hogy Goethe ezt a kijelentést egészen nyugodtan tette. Nekem, mondta Riemer, egész idő alatt az volt a benyomásom, hogy Goethe a Nemzeti Színház egy színészét fogadta fel utolsó ápolójának azáltal, hogy végeredményben Kräuter mellett kötelezte el magát, és én azt gondoltam, mialatt ő Kräutert Goethe oldalán így ágálni látta, látta, ahogy a törülközőt Goethe homlokára szorítja, ahogy Kräuter ott áll, mikor Goethe így szól: én vagyok a németek megsemmisítője!, majd utána mindjárt: de nem rossz a lelkiismeretem!, ahogy Goethe kezét, mert neki magának már nem volt ereje hozzá, kicsit följebb helyezi a takaróra, az ő, Kräuter esztéticizmusának megfelelően, így Riemer, de mégsem úgy, hogy a két goethei kéz egymás mellé legyen helyezve, mint egy halotté, mert ezt még Kräuter is ízléstelennek érezhette, ahogy Kräuter végül egy zsebkendővel letöröl egy izzadsággyöngyöt Goethe arcáról, és általában olyan undorító buzgólkodást tanúsít, amivel őt, Riemert akarta legalábbis megcélozni, ha nem halálosan megsérteni; azt gondoltam, hogy alighanem éppen egy ilyen szellemhez, mint Goethe, akit nagynak, sőt valószínűleg a legnagyobbnak kell végül tekintenünk, egy ilyen züllött Kräuter illik, aki önnön alávalóságát és szélhámosságát éppen egy ilyen szellemi nagyság által, mint a végórájához érkezett Goethe, képes még a leghatározottabb módon tovább fokozni. Az árulás netovábbjáig, így Riemer. Wittgenstein nem az Elefántban száll meg, mondta még Goethe újra meg újra, akkor is, amikor már a halálos ágyán feküdt, hanem az én házamban, közvetlenül az én kamrám mellett. Nincs más, ami alkalmas volna erre. Wittgensteint magam mellett akarom! mondta állítólag Goethe magának Riemernek. Mikor aztán Goethe meghalt, éppen huszonkettedikén, mindjárt arra gondoltam, a sors micsoda rendelése, hogy Goethe éppen erre a napra hívta meg magához Wittgensteint. Micsoda égi jel. A Kételkedő és a Nem-kételkedő, ez volt állítólag Goethe utolsó előtti mondata. Tehát egy wittgensteini mondat. És nem sokkal utána mondta ki azt a két szót, amelyekből leghíresebb mondása lett: mehr Licht! De Goethe valójában nem azt mondta utoljára, hogy: mehr Licht, hanem hogy: mehr nicht! Csak Riemer és én – és Kräuter – voltunk ennek fültanúi. Mi, Riemer, Kräuter és én megegyeztünk, hogy a világgal azt közöljük, Goethe utolsó szavai: mehr Licht! voltak, és nem: mehr nicht! Még ma is szenvedek ettől a hazugságtól, ettől a hamisítástól, miután Riemer és Kräuter már rég belehaltak.

Györffy Miklós fordítása

 

------------ 

A novella eredeti címe: Goethe schtirbt – ilyen hibás helyesírással (helyesen: Goethe stirbt).
A szándékos helyesírási hiba nyilvánvaló összefüggésben van az egész novella csúfondáros-kegyeletsértő tendenciájával, amelyet még nyomatékosabbá tesz az a körülmény, hogy Bernhard írása eredetileg 1982-ben, Goethe halálának 150. évfordulójára jelent meg a Die Zeit
című hetilapban (könyv alakban először 2010-ben, a Suhrkamp Verlag kiadásában). (A ford.)

Thomas Bernhard idén lenne nyolcvan éves.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs