Lehet-e egy regényhős meghatározó vagy legalábbis jellemző tulajdonsága a foglalkozása? A munkahelye és a munkaköre? Lehet-e például regényhős egy Bem téri külügyminisztériumi protokollfőnök napjainkban? A termelési regény műfaja annak idején éppen ezt írta elő, ha nem is a külügyminisztériumot mint a szocialista munka helyszínét, és nem a hivatalnokait mint a szocialista munka hőseit, de a sztahanovista esztergályosok és marósok munkahelyi konfliktusait mint témát és szakmai-politikai megdicsőülését mint végkicsengést annál inkább.

Egyébként a munkahelyek világa, a különböző szakmák és foglalkozási ágak belügyei nem játszanak számottevő szerepet a regényirodalomban. Ha rendszerint megtudjuk is, mi a hős „polgári”, esetleg kenyérkereső foglalkozása (Don Quijote kóbor lovag, Kohlhaas Mihály lócsiszár, Vronszkij katonatiszt, Levin földbirtokos, Josef K. bankhivatalnok, Édes Anna cseléd, Störr Jakab hajóskapitány), történetükről ez keveset árul el. Köze van hozzá, de szerepe másodlagos. Ulrich, Musil tulajdonságok nélküli embere pedig éppenséggel polgári státuszát elbeszélői megfontolásból felfüggesztő magánzó. Igaz, vannak jelképes szerepű foglalkozások, a bírák, nyomozók, orvosok, papok, tanárok történetei gyakran elválaszthatatlanok attól a funkciótól, amelyet ezek a hősök a társadalmi munkamegosztásban betöltenek. Porfirij vizsgálóbíró fő tulajdonsága az, hogy gyanakszik és vizsgálódik, A varázshegy Behrens doktora szimbolikus értelemben is átlát páciensei tüdején, A pestis Rieux doktora a pestissel mint a világunkbeli abszurd megjelenési formájával küzd, Kosztolányi Novák tanár urának tragédiája a humanizmus bukását példázza, a detektívregénynek pedig mint műfajnak feltétele a nyomozó.

Térey János Protokoll című verses regényében a negyvenes évei elején járó agglegény főhős, Mátrai Ágoston mestersége a diplomáciai protokoll. Éspedig nemcsak magántörténetének hátterében, hanem azzal szorosan összefonódva, éppen a fenti értelemben véve metaforikus, úgyszólván metafizikus módon. A nagy terjedelmű, cselekménybonyolítása felől nézve kissé szappanoperaszerűen terjeszkedő, más szempontból naplószerűen jegyzőkönyvező, azaz „protokolláló” regényben nagy szerepet kap Mátrai külügyminisztériumi munkanapjainak elbeszélése. Diplomatákat, delegációkat fogad Ferihegyen, követségi fogadásokra jár, főnökét, a külügyminisztert kísérgeti protokolláris fellépésein és hivatalos külföldi útjain, diplomáciai bonyodalmak és konfliktusok elsimításában működik közre: „Megint hétfő és minisztérium. / – Vágtáznak ügyvivők és konzulok, / Államfők és kormányfők kelnek útra, / Szenátorok és pénzügyi guruk / A diplomatafeleségeikkel, / Mint vad meteorok, pontos rakéták!... / Egy csúcs, egy informális értekezlet, / Hajnalba nyúló munkavacsorák! / Ki zsidó és ki vegetariánus? Még hány fő fogja kijelenteni, / Hogy kitűnőek a kétoldalú / Kapcsolataink? – suttog Mátrai. / Hány éve űzöm a meddő ipart. – ”

De nemcsak általánosságban van szó erről a „meddő iparról”: akad dolga Mátrainak az elmúlt évek számos konkrét, megtörtént diplomáciai és politikai eseményével kapcsolatban is: újra meg újra napirendre kerül a feszült szlovák-magyar viszony, az „Elnöknek” nem adnak leszállási engedélyt Marosvásárhelyen, a helyszínen kell előkészíteni az „Elnök” izraeli látogatását, főnökével és néhány kollégájával Mátrai részt vesz a sertésinfluenza-világjárvány fenyegetésének árnyékában megtartott ENSZ-közgyűlésen, amelynek fő témája az erőforrások jövője, és különösen nagy hangsúllyal, egy teljes fejezetre kiterjedően részese az „Elnök” 2009. augusztus 20-i komáromi feltartóztatásának. Mindjárt megjegyzendő, hogy Téreynél ez a nevezetes eset nem egészen úgy játszódik le, ahogy a valóságban, továbbá, hogy olyan diplomáciai eseményekről is szó van, amelyek a rendelkezésre álló ismereteink szerint a fikció világába tartoznak: nem tudunk róla, hogy a „valóságban” is meghalt volna rákban egy Gustaffson nevű svéd miniszterelnök, vagy hogy a magyar külügy konzulátust nyitott volna Edinburgh-ban, és hogy az ünnepség alkalmával rendezett fogadáson a magyar külügyminiszter a brit államtitkár jelenlétében áldást kért volna a független Skóciára. A könnyen azonosítható politikai szereplők, az „Elnök”, az EU-bizottság elnöke, „a tehetetlen kormány” nincsenek nevükön nevezve, a sűrűn szereplő, Skultéti nevű külügyminiszter viszont nyilvánvalóan fiktív figura, bár a kulcsra járó egyezések arra csábíthatnák az olvasót, hogy őt is azonosítsa egyik lehetséges modelljével. Nyilván volt és van a Külügyminisztériumban valóságos protokollfőnök is, aki alighanem kicsit feszengve olvassa, ha olvassa Térey regényét, noha ottani megfelelője természetesen szintén fiktív alak, ahogy minisztériumi munkatársai is, akik egyébként híreikkel és álhíreikkel, rokonszenveikkel és ellenszenveikkel, baklövéseikkel és intrikáikkal maguk is fontos szerepet kapnak Mátrai hivatali életének elbeszélésében.

Mátrai, úgy tűnik, jó protokollfőnök, még ha ennek ismérvei a kívülálló számára nem magától értetődőek is (francia vagy angol rendszerű ültetés? nem tudjuk meg, mi a különbség). Főnöke meg van vele elégedve, egy alkalommal kegyesen vendégül is látja ötórai teára a lakásán. A regény második felében helyettese, a hebrencs és pimasz Kovács igyekszik ugyan megfúrni, de kudarcot vall, és őt fokozzák le. Igaz, a miniszter végül Mátrait is leváltja, valószínűleg azért, mert észleli munkakedvének és -fegyelmének hanyatlását, de kíméletes hozzá, és csak(?) áthelyezi. Rigai nagykövetté lépteti elő vagy fokozza le (?). Mátrai már korábban is szolgált külföldi állomáshelyeken, ezek egy részét, némi nosztalgiával, protokollfőnök-korában is viszontlátja, most azonban maga sem tudja, örüljön-e ennek az újabb „kihelyezési rendeletnek”, vagy – a regény lappangó tárgyát képező – fokozatos kiüresedése, meghasonlása sajnálatos következményének tartsa. De ahogy az olvasó sem tudja, valójában miféle hierarchia vagy játszma szabályai érvényesülnek a diplomaták ide-oda rakosgatásában, úgy Mátrai sem kíváncsi különösebben áthelyezése okaira és jelentésére: „Mint a partitúra a zenét, a szabályzat / Irányít, és én alkalmazkodom, / Amíg csak egyetlen okot találok, / Mely mozgásban tart idelenn a földön.”

A diplomáciai protokollnak épp az lényege, hogy a nemzetközi találkozók és tárgyalások szervezésének és lebonyolításának szertartásrendjében olyan egyezményes és személytelen szabályok érvényesülnek, amelyeknek a felek akkor is önként alávetik magukat, ha egyébként legszívesebben törnének-zúznának és kitaposnák egymás belét. Mátrai, saját szavai szerint, máshoz reménytelenül nem ért, és rájött, hogy „jót tesz némi függés, nem is olyan rossz irányítva lenni”. Mátrai azért jó protokollos, és azért tesz neki jót „némi függés”, mert nincs önálló személyisége és akarata. Míg azonban a munkahelyén épp ez a tulajdonsága válik javára, válik, mondhatni, munkaeszközévé, a magánéletében egyre kevésbé tud mit kezdeni önmagával. Van ugyan medencés, „kertkapcsolatos”, üvegajtós, erkélyes lakása egy Római parti lakóparkban, van jó fizetése és Audija, vannak szeretői és barátai, szeret és tud jól élni, de itt nem irányítja senki és semmi, legfeljebb az, hogy élvezeteit össze kell egyeztetnie munkarendjével. Nincs családja, nincs szerelme, nincs szenvedélye. Anyjához, öccséhez felületes kapcsolat fűzi. Nincs semmilyen hite, semmilyen meggyőződése. Élete „amolyan középpont nélküli élet: / A fölszínen csak látszatmozgolódás. / A ruházat feszes csomagolás. / A test csak tartály.” Politikai téren kínosan semleges. Mivel az elbeszélő lényegében Mátrai szemszögét, azaz a szó szoros értelmében vett „pártatlanságát” teszi meg az elbeszélés perspektívájává, úgyszólván teljesen kívül maradunk azon a fatális politikai megosztottságon, amely egyébként, a „valóságban” alapvetően meghatározza a regényben lépten-nyomon színre kerülő jelenkori politikai miliőt. Legfeljebb guelfekről és ghibellinekről van szó, ilyen alomról és amolyan alomról, „honi frusztráról”, a március 15-i „ádáz utcafrontra” vonatkozóan „százszor szánalmas tivornyáról”, „időzített show”-ról, amelyet Mátrai igyekszik nagy ívben elkerülni. A protokollfőnöki kívülállásnak és semlegességnek mindenesetre némileg ellentmond, hogy „bár hivatala nem guelf, nem ghibellin, / De lelkifurdalása égető.” Ennek a lelkifurdalásnak a mibenléte, esetleges politikai jelentése nincs kibontva a regényben. Vagy feledésbe merül, hogy szó volt róla, vagy hozzá kell értenünk ahhoz az általános rosszkedvhez és bezárkózáshoz, amely elsősorban más okokból lassanként eluralkodik Mátrain.

Hogy hogyan lett Mátrai az, aki a regény körülbelül egy esztendőt átfogó cselekményidejében, negyvenes évei elején elénk lép, arról keveset tudunk meg. Jogot végzett, anyja neves színésznő, apja főkertész volt a Füvészkertben, de még Mátrai gyerekkorában közlekedési baleset áldozata lett. Szóba kerül egy ifjúkori szerelme, Evelin, akit kis híján feleségül vett, de szakítottak, és Evelin ultraortodox zsidó nőként azóta Izraelben él. Térey sugalmazása szerint hősének úgyszólván a múltja is tetszőleges. Lehetett volna belőle más is, végül – amúgy nyilván valamirevaló képességek birtokában – karrierdiplomata, protokollfőnök lett.

Szabadidejében, főleg eleinte, Mátrai hedonista módjára él az exkluzív státuszából adódó élvezetekkel. Teniszezik, alkalmi szeretője egy „hosszú combú, vampos arcú teniszhetéra”, a nemzetközi teniszcsillag, fölkapott címlaplány, barátaival színházba, hangversenyre, aukciókra, vacsorákra, trendi partikra jár, celebek társaságába, sűrűn megfordul a divatos – minden alkalommal pontosan megnevezett – budapesti vendéglőkben és kávéházakban, hivatalos külföldi útjain mindig jut ideje szabad programra – ilyenkor elbeszélője kedvtelve merül el az izraeli, skóciai, New York-i, brüsszeli, észtországi impressziók részletezésében.

Az első fejezet mindjárt Madridban „játszódik” – amennyire egy verses regényben „játszódnak” az események –, ide azonban „csak úgy” utazik Mátrai, vakációra, Blankával, elvált unokanővérével kettesben, hirtelen ötlettől, „őrjítő, perzselő elektromosságtól” vezérelve. Váratlanságával, szabálytalanságával ez a szigorú erkölcsi normák szerint „vérfertőző” Blanka-szerelem, amely egy darabig még Pesten is folytatódik, afféle üzemzavar Mátrai életében, protokoll-hiba, amit tanácsos titkolni. „Terólad azt rebesgetik, hogy összejöttél az unokahúgoddal”, dörgöli az orra alá a pofátlan Kovács, aki a helyére tör. „Pro forma, előnyösebb, ha családos / Az ember. Nézd, én idén nősülök”, teszi hozzá az érvet, amely szerinte őt protokolláris szempontból alkalmasabbá teszi Mátrai pozíciójára. Mátrait akkor éri utol aggályos kapcsolatának híre, amikor már szakított Blankával. Ekkor már tudja, hogy nemcsak az illem és a konvenció szerint, de saját érdekében is tartózkodnia kellett volna tőle, mert mint egy tükörben, önmagát pillantotta meg benne. Épp az vonzotta hozzá, amiben unokanővére hozzá hasonló: „Pont az a cinizmus, mint az enyém. / Pont az a roppant vágy a társaságra / S a társasági undor csakhamar”. Ugyanaz az önzés, hidegség, magány. „Blanka az én női felem. De sajnos / Túlságosan is azonos velem.” És önmagával így szembetalálkozva felismeri, hogy hiába a karrier, a jólét, a kiváltságos élvezetek, valójában nem érzi jól magát a bőrében. Blanka a fejére olvassa, hogy el van kényeztetve, mire Mátrai megjegyzi ugyan, hogy „Pont ahogy te”, de aztán a nő még rátromfol: „De nem vagy olyan edzett, drága, mint én / Nézd, elkényelmesedtél. Féltelek: / Ha egyszer elutaznál a pokolba, / Nem tudnál kávét kérni ördögül. / Az önsajnálat évgyűrűi gyűlnek / A fiatal és büszke törzs körül.” Mátrai maga jóval később, majd egy év múlva így látja magát: „Még mindig fiatalos külsejű, de / Kicsit dúlt, széteső és tehetetlen. / Nem borostás, de árnyékos az álla. / Minden ambíció kihűlve régen, / És parkolópályára tolva. Apró / Szerencsefoszlányok tartják egészben.”

A Protokoll arról szól, hogy ez az elkényeztetett, élete szertartásainak gépies ismétlődésében elkényelmesedett és eltompult férfi kisebbfajta lelki válságba kerül. Szó sincs összeomlásról, katasztrófáról, nagyjelenetekről, legfeljebb csak csömörről, rosszkedvről, apátiáról. Unni kezdi magát, környezetét, életformáját, a munkáját, az egész „agyonjátszott verklit”, gyakran környékezik kisebb rosszullétek, légszomj, szédülés, szúrások, nehezére esik a mindennapos helytállás. „A keretek / Szilárdak még. Tartalmuk elfolyóban. / …Lassan / csúszik szét. Képtelen beosztani / Szabadnapját. Szétszóródott a mag, / Összecsukódott egy szelence, és ő / Kívül maradt.” Analitikusnak való, őrült, bizarr álmok kínozzák, amelyeket szintén kedvtelve színez az elbeszélő. „Lanyhulását” barátai és munkatársai is észlelik. „Látom, újabban néha zaklatott”, fordul hozzá jóindulatúan főnöke, a miniszter. „Rejteni intelligencia dolga, És maga jól nevelt, kétségtelen. / A bizonytalanság, édes fiam, / Nem a stílusa. Mondja, tehetünk / Valamit magáért?”

Végül csak annyi történik, hogy kíméletesen áthelyezik. És talán tiszta lappal kezdhet új életet egy lánnyal, akit korábban a bevált lerohanásos technikával nem sikerült lefektetnie. Fruzsináról van szó, a kedves, derűs parlamenti gyorsírólányról, aki vagy régimódi elveket vall, vagy nem tudja még, hányadán áll futó ismerősével, mindenesetre elhárítja a protokollfőnök erőszakos közeledését, és utána nem válaszol SMS-eire. Mátrai ábrándozva vágyakozik rá, és amikor egyszer véletlenül viszontlátja a kórházban, ahol súlyos beteg anyját látogatja meg, csapot-papot otthagyva, „észrevétlenül” (?) követni kezdi, éspedig egészen a szemlőhegyi cseppkőbarlangig, ahová Fruzsina betér egy csoportnyi látogatóval. Mátrai ide is követi. Ez egy eléggé irreális és motiválatlan epizód az egyébként meglepően reális (realista?) cselekményben. Epikai hitelét az is csorbítja, hogy az elbeszélő – egyébként itt is mesteri leíróként – hőseiről úgyszólván megfeledkezve hosszasan ecseteli a különleges cseppkő-alakzatok szépségét. Ilyen régimódi leíró betétek máshol megakasztják az elbeszélést, és ilyenkor mindig fölmerülhet az olvasóban a kérdés, vajon Mátraiban fogalmazódik-e meg ez a virtuóz versbeszéd, vagy az elbeszélő beszél helyette. A cseppkőbarlangi kitérő után nemsokára következik a lebegtetett, alternatív befejezés, a kétféleképp megírt zárófejezet. Az egyikben Horváth Fruzsina visszatér mint álomszerű lehetőség, mint egy „viaszosvászon-idill” ígérete, a másik, jóval rövidebb változatban: „Semmilyen találka / Nincs megbeszélve mára senkivel.”

Tehát vagy hepiend, vagy ha nem az, akkor sincs szó bukásról. Riga szép város, nagykövetnek lenni előkelő, kényelmes poszt, a diplomáciai munkában nem kell megszakadni. Végül is mit akar ez a Mátrai? Nézzen egy kicsit körül, hogyan élnek „az emberek”: „ – Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek. / S az emberek beszéde zűrzavar, / S az emberek beszéde förtelem. / … Én rettegem a téli szaunákat, / A gőzfürdők sűrű emberszagát; / A metró összes alagútjait, / Dús piacokat, lottóirodákat, / A Kincsem-parkot és a Körutat, / Bacilusgazdák ezer telepét, / A népemet és az emberiséget. / Ha viharvert, ha büszke: rettegem, / Nem az országot, hanem csak lakóit; / Lakói egy részét. Hogy pontosítsak: / Lakói 98 százalékát. / Fáraszt a Harmadik Köztársaság. – ” Mikor egyszer éjjel pokoli hidegben sétálni támad kedve, rátámad sörösüveggel egy csavargó. Egy másik alkalommal, amikor rácsodálkozik a Népszínház utca „kísérteties-szép” környékére, és betér egy kocsmába, itt verekedés tör ki, és kis híján őt is megverik. Végül úgy elázik, hogy fogalma sincs, hová keveredett, és fel kell hívnia egyik barátját, hogy jöjjön érte. „A szolidaritás / Öngyilkosság”, vonja le egyszer a következtetést.

Tulajdonképpen mi közünk van nekünk ehhez az emberhez, teheti fel a kérdést az olvasó, aki a Harmadik Köztársaság lakóinak 98 százalékához tartozik. A kérdés kétféleképp is érthető: együtt kellene-e éreznünk Mátraival, átélnünk, magunkénak éreznünk a – valljuk be – nem világrengető problémáját, vagy inkább egy létező korjelenség, egyfajta közérzet, a középpont nélküli protokoll-élet szakszerű tárgyias leírásaként kell értenünk Térey művét? Olyan hős történeteként, aki gyújtólencseként egyesít magában általános kortüneteket? Mindkét tendencia kiolvasható a Protokollból. Egyszerre vagyunk belül is, kívül is Mátrain. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy ezt a javára írjuk-e a regénynek, vagy épp ellenkezőleg, hibájául rójuk fel, akkor valószínűleg eltévesztjük, félreértjük ennek a különös műnek a természetét. A Protokoll úgy távolít el hősétől, hogy közben közelről, belülről is megmutatja, illetve úgy hozza közel az olvasóhoz, hogy ezzel el is idegeníti tőle. Mint már utaltam rá, érvényesül az elbeszélésben egyfajta naplószerűség. A protokoll-élet rutinszerűen ismétlődő, mindennapi szertartásai, illetve Mátrai növekvő apátiája többnyire az ő személyes szemszögéből látszanak. A naplószerűséget és egyben az olvasói azonosulást szolgálják azok a banalitások és lappáliák, amelyek szinte véletlenszerűen, „a napok hordalékaként”, lényegében mindenfajta motiváció nélkül kerülnek bele az elbeszélésbe (egy erdei kiránduláson Novák egyik kislánya kullancsot szed föl, a New York-i konzulátuson a nemzetiszín lobogó összecsomósodott az esőtől: „Riasszam a konzult?” stb.).

A hétköznapi esetlegességek iránytalan, egybemosódó terjengése ugyanakkor mint szappanoperaszerű epikum el is távolít: nincs átfogó bonyodalom, fejlődésív, csak újabb és újabb epizódok vannak. Persze eltávolít, stilizál már maga a műfaj is. Verses regényben elbeszélni egy ízig-vérig mai történetet, egy enervált korunk-hőse történetét, ez óhatatlanul azzal jár, hogy ironikusan elidegenítő perspektívában jelennek meg a szöveg horizontján a romantikus spleen olyan nagy művei, mint az Anyegin, a Childe Harold, a Don Juan. A kívülállás pozícióját erősíti, hogy a Protokoll alapvető retorikai modalitása a leírás, valamiféle tablószerűség – úgyszólván a klasszikus, részletező korrajzokra emlékeztetően. Bár újra meg újra külföldi színtereken találjuk Mátrait, igazi életszférája a jelenkori Budapest. Rengeteg budapesti színhelyen megfordul a regényben, és ezeknek az elbeszélő mindig szentel hosszabb-rövidebb érzéki-informatív leírást. A főszerepet a sikkes vendéglátóhelyek játsszák, a Dunapark, a Biarritz, a Bambi, a Kiskakukk, a Manna, a Gusto, az Árnyas stb. – akár étteremkalauzként is használható a regény. De olvashatunk leírásokat többek közt Mátrai lakásának közvetlen környékéről, a Római fürdői Duna-partról, a Külügyről és környékéről, „Újlipóciáról”, a Hármashatárhegyről, a Műegyetemről, a Népszínház utcáról, az „egy képzeletbeli türkmén diktátor mauzóleumához” hasonlított Nemzeti Színházról, a svábhegyi kisvasútról, a már említett cseppkőbarlangról. Térey érezhetően szereti Budapestet, és ezt a vonzódását átviszi főhősére: „Milyen az Oktogon az émelyítő / Champs-Elysées után? Sok is, kevés is. / Elképesztő öröm, hogy újra látom / A rosszkedvű kőporos vakolat / Alatt a másodlagos reneszánszot”, mondatja vele. Drezda, Königsberg-Kalinyingrád és Debrecen után itt most Budapest „letörhetetlen méltóságát” zengi: „Hogy balkanizálódott volna, mondják. / Kormányai igen, s némely lakói; / De Pest lelkében nincsen semmi Balkán. / Különben is: mi baj az Adriával?... –” Itt persze megint kérdésként vetődhet fel: ki beszél? Mátrai vagy a szerző? Forma szerint Mátrainak kell tulajdonítanunk az ilyen passzusokat, de az eltávolítás és kommentálás mindvégig működő mechanizmusai ezt kérdésessé is teszik.

Mátrai identitásválságának problematikáját variálják és általánosítják a melléje felsorakoztatott mellékalakok, akik egyrészt nagyjából mind vele egykorúak, hasonló társadalmi helyzetűek és életvitelűek, és a kiégés, a cinizmus, az üresség hasonló tüneteit hordozzák, másrészt a Mátraira vonatkozó megállapításaikkal külső nézőpontot érvényesítenek. Ilyen a közgazdász Novák, Mátrai családmániákus szomszédja, aki váratlanul elválik, és ettől fogva elveszetten próbálkozik mindenféle nőknél (többek közt az Asztalizenéből ismerős operaénekesnőnél, Delfinnél), közben pedig folyton sajnáltatja magát. Vagy Max, a nagymenő particsászár és kultfigura, a „szalon-sátán”, ez a nagyképű, nyegle, megjátszós majom. Szintén az Asztalizenéből való Donner Kálmán, az orvos, ő módszeresen karban tartja magát, nem hagyja, hogy kikezdje a depresszió. Karányit viszont, a mizantróp, cinikus és arrogáns művészetkritikust, aki mindent és mindenkit fensőbbséges undorral leszól, fatális baleset éri: belezuhan a terráriumába, amelyben egy gyíkot tartott, és az üveg elmetszi a hónalji aortát.

Leginkább Karányi fellépései exponálják, de a többi szereplő idevágó kedvtelései is játékba hozzák a regény egyik fontos témáját: nevezetesen a művészetet mint fogyasztást és fényűzést, a divatos művészetfogyasztási és műgyűjtői szokásokat, az aktuális sznobizmus formáit. A szerzőnek egy kicsit mintha itt is maga felé hajlana a keze abban az értelemben, hogy őt magát talán inkább foglalkoztatják ezek a kérdések, mint szereplőinek feltételezhető „valóságos” megfelelőit. Természetesen egy protokollfőnök, egy közgazdász vagy egy sportfogadásból élő, újgazdag fezőr is fontosnak tarthatja, hogy mutatkozzék színházban, operában, MÜPÁban és véleménye legyen az itt látható produkciókról, főleg ha a köreikhez tartozik egy Szépművészeti Múzeum-i osztályvezető (Blanka), a fent említett Karányi vagy Burány, a sikeres és Karányi által mélységesen megvetett (giccs?)festő, aki egy idő múlva éppen a Mátraitól levetett Blanka oldalán tűnik fel, mégpedig nem akárhol: a New York-i Metropolitanben. Bizonyosan létezik ma is nálunk ilyen sznob beltenyészet; hogy mennyire jellemző a magas művészetre szakosodott rétege és milyen szociológiai összetételű, azt Térey egy kicsit mintha saját elbeszélői céljai szerint értelmezné. Amikor a Pradóban Mátrai szellemes és műértő véleményt fogalmaz meg Goyáról, El Grecóról, Boschról, Velázquezről, vagy amikor a Balaton utcában hamisított festmények és régiségek nyilvános autodaféján Karányival és Blankával a művészeti eredetiség és másolás kérdéseiről elmélkedik, vagy amikor Haydn Orpheusz és Eurüdikéjének operaházi előadása alkalmából valóságos színikritikában reflektál a látottakra, megint csak összemosódik a szerzői és a személyes szólam.