A közismert anatómus, néhai Szentágothai János pécsi országlása idején nagyon szeretett vasárnaponként a Mecsekbe kirándulni. Bár nem követelte meg közvetlen kollégáitól, hogy vele tartsanak, de ha csak tehette, vitte magával a társaságot. Mesélik: rendkívül élvezetes együttlétek voltak ezek. Kiderült például, hogy a prof ragyogó gombász. Tudta, melyik fogyasztható nyersen akár, melyik ehető, melyik mérges. Akkoriban a Mecsekben, a patakokban még több rák élt. Két ok miatt is fogni kellett. Egyfelől, mert az intézetben foglalkoztak a rák idegrendszerével, másfelől pedig Szentágothai szerette a rákot.

A legendás kirándulásokról jó néhány történet maradt ránk. Munkatársaival egy alkalommal a hidasi völgyben túrázott a professzor. Az egyik legfestőibb sétaút ez Baranyában. A völgy Püspökszentlászlóról Komló felé vezet; a Csurgó forrás itt nem is folyik, hanem szinte csak csöpög a mohás falon. Jött az intézeti társaság, a tíz-tizenöt főt számláló csapat. Az egyik tisztáson a vadászok az akkor elejtett vaddisznót zsigerelték éppen.
A professzor odalépett, ám elzavarták.

– Menjen innen, jó ember, mi köze magának ahhoz, hogy mit csinálunk?!

– De kérem, én csak érdeklődöm, anatómiaprofesszor vagyok!

– Mit akar? – fortyantak föl ekkor már komolyan a férfiak. – Menjen a fenébe!

Szentágothai tanársegéde volt akkoriban Mess Béla, megyei apróvadgazda.

– Egyik munkatársam Mess Béla, nem tudom, hallottak-e már róla?

– Jaj, hogyne, elnézést, tessék, professzor úr, parancsoljon! – hálistenkedtek a vadászok, és odaengedték a disznóhoz „Szentjánost”. Az, hogy akadémikus, hogy tanszékvezető egyetemi tanár, hogy nemzetközi hírű anatómus, nem számított. Ja, ha Mess Bélát ismeri, az más…

Az anekdota épp távol lévő főszereplője, Mess Béla Bonyhádon született, 1927. február 23-án. Általános és középiskoláit is ott végezte. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1951-ben doktorált, de már 1948-tól aktívan részt vett az orvosképzésben. Világéletében egyetlen munkahelye volt, amelynek neve időnként változott, attól függően, hogy épp önálló egyetem volt-e a POTE, vagy a Pécsi Tudományegyetem egyik karaként működött. A professzor kis túlzással az Anatómiai Intézetben élte le az életét. Itt vált tanársegéddé, docenssé, majd 1972-től egyetemi tanárrá. Utóbbi minőségében 1993-ig működött, akkor emelték professzor emeritussá. 1962-től laboratóriumi szakorvos, 1958-tól az orvostudomány kandidátusa, 1970-től nagydoktor. A magyaron kívül négy nyelven – angolul, németül, olaszul, franciául – beszél, tartott előadásokat, adott közre publikációkat. Neuroendokrinológiai kutatómunkája kezdetben a pajzsmirigy területére, később a tobozmirigy-kutatásra, az agyi neuropeptidek összehasonlító vizsgálatára terjedt ki. Izgatták az emlősök és a madarak ebbéli különbségei. A neuroendokrin rendszer egyedfejlődése területén elért eredményeit fél tucatnál is több, angol nyelven megjelent kötet foglalja össze, ebből három könyvnek első szerzője. Ezenkívül több mint kétszáz nemzetközi tudományos folyóiratban megjelent közleménye fémjelzi munkásságát. Számos, országhatárokat nem ismerő konferencia meghívott referense volt, több könyvfejezet megírására kérték fel. Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1977), a Pro Universitate Emlékérem arany fokozatának kitüntetettje (1997), a Magyar Tudományos Akadémia Szentágothai-díjasa (1998), a Hubertus-kereszt arany fokozatának (2001), a Magyar Vadászszövetség Aranyérmének birtokosa (2009). Több hazai és nemzetközi tudományos társaság vezetőségi tagja volt, például az Európai Tobozmirigykutató Társaság alelnökeként működött két cikluson át. Jó néhány nemzetközi tudományos folyóirat szerkesztőbizottsági tagjaként is számon tartották, tartják. Hetvenéves koráig csak tudományos dolgozatokat közölt, azóta azonban sikeres vadászkönyvek szerzőjeként is ismerjük. Kilencedik, ilyen tárgyú kötetét most rendezik sajtó alá az Alexandra Kiadónál. Nős, felesége orvos, csakúgy, mint három gyermeke közül kettő. A harmadik gyermek sem szaladt messzire az egészségügytől, gyógyszerészként végzett. Hét unokája, valamint – ahogy ő mondja – hét és fél dédunokája van: a legkisebbet májusra várják.

A professzor nagy utazó hírében áll, mesélik, pályafutása során legalább száz külföldi meghívásnak tett eleget. Az utak legfőbb állomásaiként Milánót, Tokiót és Párizst emlegetik. A mindannyiunk számára vonzó nagyvárosokban hosszú hónapokat töltött vendégelőadóként, vendégkutatóként.

Hol máshol? Az Anatómiai Intézetben beszélgetünk, Mess Béla szobájában. A berendezés egyszerű, de kényelmes. A szoba majdhogynem kínosan pedáns rendje meglep. Ilyet a Pécsi Tudományegyetemen én még soha nem tapasztaltam. A professzor tekintete követi az enyémet.

– Ó, látná csak az otthoni íróasztalomat! – neveti el magát. – Ha le akarok tenni egy papírlapot, legalább fél órát kell pakolásznom előtte, utána pedig nem találok semmit.

Elhelyezkedünk, még rögzítem magamban a meghitt családi fotókat, és a Mess Béla háta mögött álló, üvegburával lefedett, régi mikroszkópot. A professzor barátságosan rám néz, kezét végigsimítja a fotel karfáján, áthelyezi a súlypontját, és vár.

 

Sz. Koncz István: – Professzor úr! Hallottam egy anekdotát, mely szerint Szentágothai János egyszer a kollégáival a hidasi völgyben…

Mess Béla: – Ne is folytassa! A történet igaz. Szentágothai abban a helyzetben azt szerette volna megmutatni, gondolom, főleg a munkatársainak, hogy ehhez is ért. Tudniillik évente egy alkalommal, gazdasági szükségszerűségből ő is vágott disznót. Ilyenkor meg nem tűrt volna maga mellett egyetlen böllért sem, saját kezűleg végezte a bontást. Pechjére azon a vasárnapon egy bányászokból álló csapatra akadt. Magam abban a vadásztársaságban voltam egyébként tag, ahol azok a fiúk. A bányászat akkoriban csúcson vagy a csúcs közelében járt, öntudat szempontjából is. Na, hát ezzel az öntudattal küldték el a professzort hidegebb éghajlatra. A nevem aztán hatott. Tudniillik nemcsak a társaságból ismertek, az természetes lett volna, hanem a megyei vadászszövetségből is sokan.

– Mit jelent az a kifejezés, hogy apróvadgazda?

– Ma vadászmestereknek hívják őket. Akkoriban ketten voltunk a megyében. Kovács János barátom ügyelt a nagyvadakra. Magam az apróvad-gazdálkodásért voltam felelős.

– Hol gyökerezett az életében ez a szenvedély?

– Nagyapám a pécsi Püspöki Erdészet vezetője volt. Erdőmérnök amúgy, de hivatalból is vadászott. A két fia követte. Pontosabban egy idő után már csak apám, mert nagybátyám az első világháborúban szerzett tüdőlövésének szövődményeibe úgy 1920 körül belehalt. Szóval, a fiúk az apjukkal tartottak, és szinte természetes volt, hogy én utóbb apámmal jártam a bonyhádi határt. Ráadásul az a szerencsétlen sors jutott a nővéremnek és nekem, hogy gyönyörű szép édesanyám kilencéves koromban, egy szívbelhártya gyulladásba belehalt. Ma ezt a bajt egy kis penicillinnel elfújnánk. Egy szülővel maradtunk tehát. Számomra apám volt az Isten. Sok hangszeren játszott, kitűnő muzsikus volt, áhítattal figyeltem, amikor elővette valamelyik zeneszerszámát. Csak azért, hogy együtt maradjunk, akárhová ment, vele tartottam. Így kerültem a vadászmezőkre, és attól kezdve nem volt kérdéses, hogy szeretnék-e vadászni. Illetve akkor vált kérdésessé, amikor 1945-ben a szovjetek elvették a puskáinkat. 1947-48-ban ugyan újjáalakultak a társaságok, de apám mint bankigazgató akkor már megbízhatatlan volt, és nem kapott engedélyt. Vele együtt persze én sem.

– Nagyon zokon vette?

– Nézze, 1945-ben kezdtem az egyetemet, tehát medikus voltam, amikor az új rend kitaszított minket a vadászok közül. A tudat persze szörnyű volt, de nem nagyon értem volna rá, mert tanulni kellett. Végül is kormánykitüntetéssel avattak doktorrá. Na, akkor újra próbálkoztam, azt hittem, a kormánykitüntetés elég lesz ahhoz, hogy legalább sörétes puskát kapjak. Nem volt elég. Ne felejtsük el, 1951-et írtunk, és nem létező bűneink elég élénken éltek még a döntéshozók emlékében. Arra sem méltattak, hogy visszautasító határozatot küldjenek. A kérvényemet pirossal áthúzták, ráírták: bankigazgató fia, és azonmód bedobták a postaládámba.

– Most már másodszor említi professzor úr! Mi lehetett az a szörnyűség, amit édesapja bankigazgatóként elkövetett?

– A Bonyhádi Takarékpénztár Részvénytársaságot vezette. A Magyar Nemzeti Bank akkreditáltja volt, a járásban a devizaügyeket is ez a kis cég intézte. Mezőgazdasági termékekből a nagyközség és környéke jelentős exportőrnek számított. Szerencsés együttállás jellemezte ugyanis a települést. Jó föld, szorgalmas sváb parasztság, ügyes zsidó kereskedő réteg. Az export persze devizamozgásokkal járt, és ezt hivatalból a fent említett, kis, önálló pénzintézet vezényelte le.

– Ezek szerint gyerekkorában pezsgő élet lehetett Bonyhádon.

– Összesen hétezer lakosa volt. Nagyközség, mint említettem, és járási székhely. Működött a járásbíróság, a főszolgabírói hivatal, működött kilenc orvos és tíz ügyvéd. Mind nagyon jól meg tudott élni, mert gazdag volt a lakosság. A járásbíróság elnöke apai ágon unokabátyám volt. Agglegény életet élt, azt hiszem, bizonyos fokig engem tekintett gyermekének, és mindenáron jogászt, bírót akart belőlem nevelni. Majdnem minden áldott este eljött hozzánk, és ott költötte el a vacsoráját, velünk, a családdal. Vakáció idején elhozta a periratokat, elmagyarázta az előzményeket, elmondta, mi a per tárgya, másnap mi lesz a stratégiája satöbbi. Aztán a következő napon elvitt, odaültetett maga mellé a bírói pulpitusra, igyekezett kedvet csinálni nekem ehhez a pályához.

– De mégsem jött meg a kedve. Miért?

– Belegondoltam, hogy ha büntetőbíró leszek, akkor életem végéig az emberiség szennyével foglalkozom, ha pedig polgári bíró, akkor az apró-cseprő ügyeivel. Emlékszem az egyik esetre. Két szomszéd azon pörösködött már évek óta, hogy az egyik a másik földjéből két ekenyomnyit elszántott. Egy dűlő hossznyit. Az unokabátyám jó pszichológus volt, és rájött, hogy a megoldást a feleségek körül kell keresni. Elrendelte a tanúként beidézett asszonyok szembesítését. A két nő elég csúnya szájjal ugrott össze, elmondták egymást mindennek. Eközben az öreg – elég nagy volt köztünk a korkülönbség – rágyújtott, és várt. Aztán, amikor elunta a veszekedést, berekesztette a szembesítést, egyezséget ajánlott, és szünetet rendelt el. Figyeld meg, mondta nekem, most már ki fognak egyezni, mert hosszú időre kiveszekedték magukat. Úgy is lett!

– Ennek ellenére nem érintette meg a dolog?

– Viccnek egyszer jó. De hogy egy életen át ezt művelje az ember… Nem. Ez nem vált célommá.

– Hogy jött akkor az orvostudomány?

– Ha Molière élne, A botcsinálta doktort másodszor is megírhatná rólam. Gyermekkori szenvedélyem volt a madarászat. Úgy képzeltem, hogy természettudományi karon zoológiát végzek, és ornitológusként dolgozom majd. Nagy kertünk volt, így otthon és vadászat közben is figyeltem a madarakat, előfizettem a zsebpénzemből a Kócsagot, a Magyar Madártani Társaság hivatalos lapját, tanultam a madarak latin neveit, rendszertanát.

– Hol bicsaklott ki a dolog?

– Éppen a háború végén érettségiztem. A Bonyhádhoz közeli Pécsett nem volt természettudományi kar, csak orvosi és jogi. Budapestről viszont szörnyű hírek érkeztek, és ezek mind a szovjet katonák kegyetlenkedéseiről szóltak. A nővérem, aki két évvel idősebb nálam, abban az időben Budapesten volt gyógyszerészhallgató. Mielőtt a front elérte volna a várost, hogy úgy mondjam, hivatalból, evakuálták a hallgatókat Németországba. Hanem jött egy rádióhír, hogy a magyar egyetemista vonatot bombatalálat érte, sok a halott és a sebesült. Attól fogva a nővéremtől nem kaptunk egy sort sem. Apám teljesen kétségbeesett, azt sem tudta, a lánya él-e még, vagy meg is halt talán. Könyörgött, hogy ne menjek el a budapesti bizonytalanságba! Körülnéztem, hogy mit lehetne választani, ami egy kicsit is hasonló, maradt Pécs, és maradt az orvosi kar. Így lettem orvos.

– Megkerült-e a nővére, professzor úr?

– Meg, hála Istennek! Méhes Gyula – aki utóbb, 1946-tól ’69-ig a Gyógyszertani Intézet élén állt itt nálunk – volt a menekülő egyetemisták parancsnoka. (A Jelenkor szerzője, Méhes Károly nagyapja – a szerk.) Németországban aztán, az akkor már jó nevű kutatónak az amerikaiak fölajánlották, hogy családostul hazahozzák. Azzal utasította el a lehetőséget, hogy amíg az utolsó hallgatója is haza nem indul, ő nem moccan. Hát, így menekült meg a nővérem. Bonyhádon lakik, betöltötte a nyolcvanötödik évét, és idén veszi át a vasdiplomáját. Pár éve megözvegyült szegény, de ezt leszámítva jól van.

– Az ön egyetemi évein talán át is léphetünk, hisz, mint említette, teljesen lekötötte a tanulás.

– Azért akadt meghökkentő epizód is. Ötödéven, abszolutórium előtt pár hónappal, talán márciusban egyszer csak magához kéretett Szentágothai. Minden ajtót becsukott, és elmondta, hogy a minisztériumból kapott egy levelet, mely szerint az ország összes egyeteméről kizárnak, és azonnali hatállyal el kell hagynom az Anatómiai Intézetet, ahol akkor már csoportom volt. Próbálta kérdezgetni, hogy mit tettem, de én magam sem tudtam a választ. Utóbb kiderült, hogy a vád szerint valami ünnepélyen állítólag nem énekeltem az Internacionálét, illetve, hogy nyugatos katonatiszt voltam. Na most, hogy kinek mozog a szája, annak megállapítása meglehetősen szubjektív dolog. Katona viszont életemben soha nem voltam, és valószínűleg már nem is leszek.

– Akkor mégis mi történhetett?

– Nem tudom, ártatlan tévedés volt-e, vagy szándékos csúsztatás? Elsőéves korunkban Kéri Laci barátommal laktunk egy albérleti szobában. Épp olyan alacsony, szőke fiú volt, mint én. Mint az összenőtt ikrek, mindig együtt jártunk mindenfelé. Bonyhádi volt, de a gimnázium felső négy osztályát itt végezte, a hadapródiskolában. A háború végén az egész évfolyamát fölavatták zászlóssá, és kivezényelték a frontra. Amerikai fogságba esett, de szerencséjére még idejében hazatért, szeptember elején leérettségizett, és időveszteség nélkül, velem együtt tudta kezdeni az egyetemet. Kvázi, ő lehetett nyugatos katonatiszt, hiszen amerikai fogságban volt, és szegény gyerek lévén az egyetemre is az egyenruhájában járt. Igen ám, de elsőéves korunkban, májusban akut leukémiában meghalt. Aki akart, mégis emlékezhetett rá, illetve ránk.

– Hogyan lehetett a nem is létező ügyet elsimítani?

– Elmondtam Szentágothainak, hogy abban az inkriminált időszakban, amikor nyugaton kellett volna katonatisztnek lennem, egy véletlen folytán a bonyhádi gimnáziumban elhelyezett orosz katonakórházban dolgoztam műtősfiúként. A lengyel származású parancsnok megkedvelt, látta, hogy mint nagy cserkész, az elsősegélynyújtásban, sebek bekötözésében nem vagyok ügyetlen. Én lepődtem meg legjobban, amikor kezembe nyomta a kloroformos flaskát meg a maszkot, hogy altassak! Először kétségbe voltam esve, nehogy valami komplikáció adódjon, de utóbb már rutinszerűen altattam, miközben ő operált. Nem halt meg egy beteg sem. Amikor a kórházat elhelyezték, a parancsnok adott egy működési bizonyítványt, hátha valamikor még hasznát veszem. Nem volt más papír, egy spirálfüzet zöld, félkemény lapját letépte, felébe vágta, és arra írt rá valamit cirill betűkkel, kézírással. Nagy, vörös csillagos pecséttel hitelesítette. Kegyeletből megőriztem. Ide értem a történetben, amikor Szentágothai fölkapta a fejét. – Hozd el! – mondta. Más jármű nem lévén, biciklire pattantam azonnal, és eltekertem negyven kilométernyit Bonyhádra. Előkerestem azt a régi papírt, szerencsére megvolt még, és másnap reggel visszajöttem. Mint kiderült, a dátum is pontos volt azon a kartonlapon. A professzor azonnal beszélt a fönt említett Méhes Gyulával, aki akkor a kar dékánjaként működött. Az érdekemben együtt utaztak Budapestre. Mindketten szerették a teátrális jeleneteket. Bementek a minisztériumba, az illetékeshez. – De nem – mondta a hivatalnok –, szó sem lehet róla, hogy visszavegyük, nem is értem, professzor elvtársak, hogy gondolják, hogy egy nyugatos katonatiszt miatt interveniálnak! Mint utóbb megtudtam, Szentágothai ekkor elegáns mozdulattal letette a kartonpapírt az asztalra. A pasas képe megnyúlt, és csak valami olyasmit tudott nyögdécselni, hogy itt valami fatális félreértés van. Így menekültem meg.

– És folytatta munkáját az anatómián. Az ám, miért épp az anatómián?

– Szentágothai professzor személyes varázsa miatt. Lenyűgözött, tudtam, hogy jó lesz mellette tanulni és mellette dogozni. Egyébként ugródeszkának tekintettem. Úgy gondoltam el, hogy végzésig meg esetleg még egy kicsit itt maradok, kielégítem a kutatás iránti szenvedélyemet, azután gyerekgyógyásszá képzem át magam. A vonatkozó szigorlat után ugyanis, az eredményhirdetéskor Kerpel-Fronius Ödön professzor azt találta mondani, hogy Mess kolléga úr szereplése élmény volt számomra, és ha bármikor kedve volna a gyermekgyógyászathoz, szívesen látom a klinikámon. Végzés után elmentem Kerpelhez, hogy nagyon köszönöm a meghívást, de egy-két évig még az anatómián maradok, a megkezdett kísérleteket befejezem, s utána érkezem. Csakhogy egyik kísérlet a másikat követte, fiatalon kandidátus lettem, akkor már nem volt kedvem abbahagyni a dolgot. Időközben megnősültem, jött a gyermek, és itt sokkal magasabb volt a fizetés a kandidátusi tiszteletdíjjal együtt, mintha gyakornokként kezdtem volna a gyerekklinikán. Mit volt mit tenni, ismét elmentem Kerpel-Fronius Ödönhöz, megköszöntem a jóakaratát, és kértem, hogy ne haragudjon rám. Megértő volt, azt mondta, sejtette, hogy így lesz, mert aki Pityuval (ez volt Szentágothai beceneve – a szerk.) egyszer dolgozni kezd, nem tud tőle szabadulni.

– Jól tudom, hogy ezek a bizonyos kísérletek kezdetben a pajzsmirigyre irányultak?

– Donhoffer Szilárd, még harmadévben, kórtan előadásán beszélt egy újdonságról. Az endokrinológiáról volt szó, és a pajzsmirigy kapcsán beszámolt arról a kísérleti eljárásról, amely kimutatta, hogy a káposztafélékben föllelhető tiouracil nevű anyag golyvakeltő. A Csallóközben például egy időben a téli főtáplálék a káposzta volt, és ott is sok golyvás megbetegedést észleltek. A professzornak volt egy elejtett megjegyzése, hogy tudniillik az ilyen megbetegedésben szenvedőknél a pajzsmirigy mikroszkópos szöveti képe túlműködést jelez, ugyanakkor a funkciójában alacsony működést észlelünk. Mint afféle mechanikusan gondolkozó fiatalembernek, ez sehogy sem fért a fejembe. Ma már tudjuk, hogy ez az anyag megakadályozza az ivóvízzel bevitt szervetlen jód beépülését a hormonba. Mert a pajzsmirigy hormon jódtartalmú. Kísérleteim során tehát tiouracillal kezeltem patkányokat, és kiderült, hogy az említett szerv, miután a perifériáról kapja a jelzést, hogy kevés a pajzsmirigyhormon, nekilát dolgozni. Megjelennek a túlzott aktivitásra utaló jelek. Ám hiába dolgozik, a hormonba nem tud beépülni a jód, tehát lassan kialakul a golyva. Még nem doktoráltam, amikor a Kísérletes Orvostudomány című, akkor induló, ma már nem létező első magyar szakfolyóiratban, 1950-ben megjelent e tárgyban az első önálló, tudományos dolgozatom.

– Gondolom, innen már csak egy lépés lehetett a neuroendokrinológia.

– Azzal, hogy fölvetődött a kérdés: vajon mi az idegrendszer hatása a belső elválasztású mirigyekre, jószerével új tudományág indult el. Angliai volt a felfedezés, hogy léteznek az úgynevezett releasing hormonok. Az agy bizonyos területein keletkeznek, azután lejutva az agyalapi mirigyhez, serkentik azokat a speciális hormonokat, amelyek végül a pajzsmirigyet, mellékvesét, nemi működéseket szabályozzák. Vagyis egy háromlépcsős, regulációs rendszerről beszélhetünk. Mindez ma már tankönyvi adat. Szentágothai professzor javaslatára Flerkó Béla a nemi működések, Halász Béla a mellékvese idegrendszeri szabályozásával kezdett foglalkozni, nekem pedig logikusan a pajzsmirigy jutott. Amikor munkánk gyümölcse beérni látszott, Szentágothai János nagyon intenzív közreműködésével írtunk egy angol nyelvű monográfiát. Oroszra is lefordították, talán nem túlzás azt mondanom, hogy a maga idejében világsiker volt. Sőt, jó tíz év múlva egy második, bővített, angol nyelvű kiadásra is volt még igény.

– Ugye, nem fogja azt mondani professzor úr, hogy az erdő szeretete hozta, hogy végül a tobozmirigynél kötött ki?

– Na nem, az teljesen véletlen volt! 1965-ben kaptam egy meghívást a milánói egyetemre, egyéves kutató programra. Tudni kell, hogy abban az időben a neuroendokrinológia slágertémája volt, hogy melyik releasing hormon hol termelődik az agyban. A milánói gyógyszertani intézetnek volt egy hormonkutató részlege, Martini professzor vezetésével, aki kedves barátom volt. A mi ötletünkkel, az ő módszertanukkal, általunk nem ismert hormon-meghatározási metodikájukkal terveztük el a közös kísérletet. Meg is indult a munka. Hanem egyszer az egyik ottani kollégám, Franco Fraschini valahol azt olvasta, hogy az amerikai Aaron Lerner fölfedezte a tobozmirigy hormonját. Addig azt gondoltuk, hogy a tobozmirigy pusztán filogenetikai maradvány, semmi jelentősége nincs, illetve egy másik elmélet arról szólt, hogy a pubertás fellépését gátolja, tehát késlelteti. De hogy hormonja volna? A melatonin? Ebben magam sem hittem.

– Egyáltalán hol van ez a szervünk?

– Nagyon leegyszerűsítve: a közti agy alsó része a hipotalamusz, abból lóg le az agyalapi mirigy, mondjuk úgy, elöl, alul. A tobozmirigy pedig hátul, fölül egy nyéllel fűződik a középagyhoz. No, úgy határoztunk az olasz kollégával, hogy patkányokon végzünk néhány kísérletet. Kíváncsiak voltunk, vajon milyen hatással lesz az állatokra, ha a tobozmirigyüket eltávolítjuk. Összeállítottunk egy kísérleti modellt. Még egyszer mondom, nem hittem Lerner elméletének helyességében, tehát egy kis cselhez folyamodtam. Minekutána az operációkat én végeztem, végrehajtottam úgynevezett álműtéteket. Még Franconak sem mondtam meg, de volt olyan állat, amelyiknek ugyan föltártam a koponyáját, de a tobozmirigyet benne hagytam. Az egészséges kontrollállatoknál is fölmetszettem a bőrt, de a koponyát nem nyitottam meg. A szokásos két csoport, a műtöttek és nem műtöttek mellett így kialakítottam egy harmadikat is, az álműtöttek kategóriáját. Egyedül én tudtam, hogy melyik állaton milyen beavatkozást hajtottam végre ténylegesen. Ravasz voltam, a lábujjaikat jelöltem meg. Amikor aztán a kísérletsorozat végére értünk, majdnem sírt az asszisztensnő, mondván, hogy valami nagy baj van, semmi sem stimmel, olyan össze-vissza eredmények születtek, hogy az szörnyű! Hazavittem az eredményeket, és egész éjszaka alig aludtam. Csodálatosan igazolódott, hogy az egészséges állatok és az álműtöttek azonos eredményeket produkáltak, illetve a ténylegesen operáltaknál a nemi hormonserkentő duplája a normálisnak. Attól fogva nem tamáskodtam tovább. Tudatosan foglalkoztunk a kérdéskörrel. Amikor hazatértem, közöltük az addigi eredményeket egy jó nevű amerikai folyóiratban, kijelöltük magunk számára a fő irányokat, és azok mentén haladtunk tovább. Így történt tehát, hogy beleszerettem a tobozmirigybe, ami a mai napig az intézet tematikájában szerepel, igaz, most már egészen más aspektusból, a biológiai ritmusok szabályozásában játszott szerepe szempontjából. Az élet ritmikus élettani funkciók végeláthatatlan sorozata ugyanis.

– Hogy kell ezt értenünk, professzor úr?

– A virágok nappal kinyílnak, éjjelre összehúzódnak. Ez napi ritmus. A lombhullás és a rügyfakadás évszakos ritmus. De az embernél a légzés is ritmusos működés. Vagy a szív! Három-négy másodpercenként levegőt veszünk, percenként hetven-nyolcvanszor dobban a szívünk. Reggel fölkelünk, este lefekszünk. Naponta háromszor étkezünk. Nem tudatosodik bennünk, de, ahogy említettem, ezek mind-mind ritmikus élettani funkciók. Szabályozásukban alapvető különbség van az emlősök és a madarak között. Két különböző mechanizmusról beszélünk.

– Hohó! Visszatérünk a madarakhoz!

– Ja, azért említi, mert eredetileg ornitológus szerettem volna lenni? Igen, nagy örömömre a madarak vizsgálatára ezen a területen végre módom nyílt. A legfőbb külső tényező, ami szinkronizálja a ritmusokat, a fény. Az emlősnél a fény a szemen keresztül bejut az agyba. Az agyban, egész pontosan a hipotalamuszban van egy mag, amit biológiai órának is hívunk. A szervezet pacemakere, tulajdonképpen. Fényinformációkat kap, és azoknak megfelelően parancsokat ad ki a tobozmirigyen keresztül. Fényreceptor-biológiai óra-kivitelező mirigy láncolatról beszélünk. Madaraknál és alacsonyabb rendű fajoknál e láncolat mindhárom eleme a tobozmirigyben van. Mindennek felismerése alapvetően a mi kutatásaink eredménye volt.

– Olvastam egy közleményét az embriók, csecsemők idegrendszerét ért károsítások következményeiről. Kérem, szíveskedjék beavatni az olvasókat az ez irányú kutatások lényegébe!

– Az embrionális életszakaszban és fajonként változóan, közvetlenül a születés után egy rövid időszakban, az úgynevezett kritikus periódusban az idegrendszert ért károsítások egész életre szóló kihatással vannak az egyedre. Vegyük, mondjuk, a nemi működéseket a patkányoknál! A terhesség utolsó négy-öt napjától a születés utáni négy-öt napig egy életre szólóan befolyásolhatók. Se előtte, se utána! Ha egy nőstény patkánynak például a születése napján hím nemi hormont adunk, akkor egy életre meddő marad, mert nem lesz normális petefészek-ciklusa. Emberre vetítve a dolgot: ezért veszélyes a drogfogyasztás a terhesség alatt, mert a kritikus periódus idején például a morfinszármazékok bevitele a szervezetbe az utód pajzsmirigyében, illetve a nemi működéseiben is súlyos zavarokat okoz. Sajnos, mindemellett az ember vétlenül is véthet. Ha ugyanis a kukoricában, gabonában föl-fölbukkanó fuzáriumgomba F2-toxinja a kritikus periódusban éri a magzatot vagy a csecsemőt, a szaporodóképességét nemtől függetlenül ötven-nyolcvan százalékkal csökkenti.

– Elmesélné, professzor úr, erre hogyan jött rá?

– Nem fogja elhinni: a vadászat révén. Tudni kell, hogy a vaddisznó normális vemhességi periódusa a november-decemberi búgástól, párzástól a három hónap vemhességet követően január végétől valamikor márciusig tart. Ilyenkor nem rendezünk hajtóvadászatot. Egy időben a jelentős mezőgazdasági károk miatt a vadásztársaságokat mégis rákényszerítették az állomány ritkítására. Így hívtak meg engem is egy ízben, jó harmincöt éve, egy január végi disznóhajtásra. Egyszer csak halljuk ám a kiabálást, hogy itt megy a nagy kan! Valahol az alsó sorban álltam, most tör lefelé, jött az újabb ordítás. Látom ám, hogy tényleg ott a hatalmas nagy disznó! Oldalba lőttem, rögtön ott is maradt. Boldogan odamentem, még agyara is volt, no, gondoltam, lőttem egy kant. Igen ám, de nem lehetett nem észrevennem, hogy nincs meg a hímvesszője. Kiderült, hogy olyan kocát lőttem, amelyikben nem volt malac. Amikor a vadőr jött zsigerelni, elkértem a petefészkeket. Ilyet addig még nem tapasztalt. A májat még csak-csak el szokták kérni, de a petefészkeket? Itthon aztán kiderült, miért nem volt vemhes a koca. Mert bár a petefészkei igen nagyok voltak, tele voltak túl nagyra nőtt hólyagokkal, tüszőkkel. Az embernél is ismert Stein-Leventhal szindrómában szenvedett. A szövettani képe is olyan volt. A betegség oka az egyik női nemi hormon egyoldalú túltengése. Fölhívtam a vadásztársaság elnökét, aki a mesterséges megtermékenyítő állomás szaporodásbiológiában jártas állatorvosa volt, hogy miféle disznóitok vannak? Csodálkozol rajta? – kérdezett vissza. – A téesz töretlen kukoricája tele van fuzáriummal, és rájárnak a disznók. Életemben akkor hallottam először erről a gombafajtáról. Utánaolvastam, és kiderült, hogy ösztrogén-szerű, vagyis az egyik női hormonra emlékeztető hatása van. Tehát ha a vaddisznó fertőzött kukoricát eszik hosszú időn keresztül, akkor ez a hormonhatás lép túlsúlyba, és a felnőtt állat is meddővé válik. Mindezt patkánykísérletek során reprodukáltam. Érdekes volt megtapasztalni, hogy normál diéta hatására a folyamatot vissza lehetett fordítani. Hanem, ha embrionális életkorban érte a fuzárium-fertőzés az állatokat, a korábban említett kritikus periódusban, akkor életre szóló maradt a meddőség.

– Csakhogy ez ellen emberként is nehéz védekezni!

– Igen, erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy az ember vétlenül is véthet. Ezért is hallgatom nagy aggodalommal, amikor arról szólnak a hírek, hogy fuzáriummal fertőzött gabona kerül, ahogy egy-két éve Szegeden, közraktárakba.

– Vadászik-e még, professzor úr?

– Hogyne, éppen tegnap volt nálam az orvos és egyben vadász fiam, hogy egyeztessük a naptárunkat. Ugyanis együtt járjuk az erdőt. Néhány éve Nagybánhegyesről hazafelé jövet észrevettem, hogy egy pillanatra elaludtam a volánnál. Szerencsére nem történt semmi baj, de azóta nem merek vezetni. Az egyik könyvemnek az a címe, hogy Két szenvedély rabságában. Persze, a kutatásra és a vadászatra gondoltam a címadáskor. Nem volna illő, és etikus, ha nem említenénk meg legalább azt a négy munkatársamat, akik kutatómunkámban és eredményeimben alapvető szerepet játszottak. Ábécésorrendben: Csernus Valért, Józsa Ritát, Rékási Zoltánt és Ruzsás Csillát. Többek között ők voltak társaim életem egyik felének kiteljesítésben. Visszatérve tehát: vezetni már nem vezetek, de azt hiszem, az említett két szenvedély, remélem, a segítőimmel együtt, most már végigkísér.