Vágy egy másik egyértelműségre

Szakács Eszter: Vízre írt

Demény Péter  recenzió, 2010, 53. évfolyam, 11. szám, 1265. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Szakács Eszter költészetének az identitás a problémája. Akárhol is lapozná fel az olvasó a Vízre írt című kötetet, válogatott verseinek ezt a gyűjteményét, mindenütt erre a problémára bukkan. Nem úgy, mint a posztmodern lírában, ahol a beszélő valósággal lubickol a különféle identitásokban, maszkot vált, egyik alakba be-, a másikból kibújik, s az értelmező soha nem lehet biztos sem abban, hogy a jelölők mit is jelölnek, sem pedig abban, hogy mi is az, amit az irónia kiforgat, nincs-e maga az irónia is kiforgatva; nem, Szakács Eszter ennél jóval konzervatívabb és egyarcúbb. Ez az egy arc folyamatosan bizonytalankodik önmagában, egyre keresi önmagát.

„A gyanakvó szem a tükörben, / melyből nem tudom, ki néz rám.” (Tükörképeink 42.); „Mindennap másvalaki néz rám a tükörből, / és soha nem tudhatom, a tegnapi hova lett.” (Visszautasított ősanyaság – 43.) Ezek a verskezdetek vagy (az első idézet esetében) kezdet közeli passzusok nem egy próteuszi tulajdonságot fogalmaznak meg, hanem a kételyt próbálják körülírni. Nem véletlenül fontos toposza ennek a költészetnek a tükör, a séta és az utazás; a beszélő mindháromban ugyanazt keresi: önmagát. Pontosabban minduntalan azt állítja, hogy önmaga – nincsen. „A fák alatt megáll árnyéktalan. / Mint aki nem tudja, hogy hova tette. / Mint akinek csak a hiánya van, / és sétálni kell vinni minden este” – mondja az egyik legszebb vers, a Séta (51.) Jól tudjuk, akinek nincs árnyéka, az önmagát is elvesztette tulajdonképpen, az már nem tartozik a „rendes” emberek közé.

Egy Ezra Pound-, egy Parti Nagy Lajos- vagy Kovács András Ferenc-versben ez az árnyéktalanság úgy lenne része a költői stratégiának, hogy a szöveg játékosan mozogna referencialitás és areferencialitás erőterében: gondoljunk csak a Lázáry René Sándor-életmű „megtalálásának” a történetére vagy Sárbogárdi Jolán rontott (?) mondataira. Itt nem erről van szó. Szakács Eszter versei azt állítják, hogy kételkednek. Egyik leginkább jellemző műve az Aki hív (50.): „Hajnalban kitartó telefoncsörgés riaszt. / Aki hív, nem tudja, nincs telefonom.” Ez a két első sor, az utolsó pedig: „Muszáj letennem, most már felébredek.” A fentebb felállított kettősség itt is megteremtődik, hiszen az egyértelműséget elbizonytalanítja, hogy egy álmot olvastunk éppen. Egy olyan álmot azonban, amelynek felidézése semmiben sem különbözik attól a hangtól, amin Szakács Eszter versei általában szólnak.

Az új élet éppen azért lehetetlen, ami miatt más költők lehetségesnek tartanák, bár ők talán inkább „más életnek” neveznék. „Visszatérő álmom, hogy leég a lakás. / Vagy míg elutazom, teljesen kirabolnak. / Hogy onnantól élhessek, mint valaki más.” (35.) Az én esetleges megszűnése nem játék, de nem is tragédia, hanem vágy: vágy egy másik egyértelműségre, amely egy másik, jobb életet hozna magával. „Mert mélyére nézve mindig másokat láttam” – mondja ugyanez a vers a tükörről, és később a változástól is visszariad: „Még félnék abban az újfajta tágasságban. / Még félnék rágondolni, nem lesznek velem. // Hogy mindenem, mit füst vagy rabló vinne el, / lakatlanná vált tükrök mélyében hever.”

Riadt költészet ez, egy olyan beszélő lírája, aki nem érzi jól magát a saját életében, de arra sincs lehetősége vagy ereje, hogy változtasson rajta. „Félnék” – ez egy kulcsszó, sokat elárul. Talán ez a folyamatos és vállalt gyávaság (aminek kimondása természetesen bátorságra vall) vihet közelebb a Théra című hosszúvers (55.) értelmezéséhez.

A görög Théra-vulkán szigetén vagyunk, ahol a beszélőt az az egyértelműség, az a problémátlanság, az a közvetlen cselekvés nyűgözi le, amely számára soha nem adatott meg. Csodálja a férfiakat, akik „a hálóból kivett polipokat egyetlen harapással ölik meg”, a kutyát, akinek „érthetetlenül (!) hűséges tekintetében talán tökéletesnek / láthatnám magamat”, az öregasszonyokat, akik „a kőpadra kiterített halottat (…) mosdatják, mit se törődve velem.” Azokat az embereket, állatokat, gesztusokat kíséri figyelemmel és jegyzi le, amelyek teljesen reflektálatlanok, de nem azért, mert valami sötét ostobaságból származnak, hanem azért, mert a szokásjogon vagy a muszájon alapulnak vagy egyszerűen „így vannak”. Ki szokott eltöprengeni afölött, miért hűséges a kutya? A halottat mosdató öregasszonyok sem gondolkodnak azon, mit kell tenniük valakivel, akinek élete íve körbeért. A polippal küzdő férfiak sem gondolják, hogy bátrak, legalábbis a cselekvés pillanatában biztosan nem: ez az egyetlen módszer arra, hogy minél gyorsabban végezzenek azzal, amit meg akarnak enni vagy el akarnak adni.

A vers közepén, a harmadik tömb végén ezt olvassuk: „Nem vágyom már másra, csak erre az egyetlen pillanatra, / ami van és van és van és nem tud véget érni soha.” A háromszor megismételt létige a csodálatot is kifejezi az iránt a hely iránt, amelyről beszél, de a fájó tudást is, hogy ez a pillanat sem tarthat örökké és a könyörgést, hogy tartson minél tovább.

Az első három tömböt nevezhetnénk annak az időnek, amikor a sziget magába szippantja a beszélőt, az utolsó hármat viszont annak, amikor a beszélő kezd eltávolodni tőle, visszalépni önmaga idejébe. Az ötödik tömb már nemcsak melankolikusan, hanem ironikusan reflektált: „Úgy állunk szorosan egymás mellett, szemközt a tengerrel, / mint akik tudják, isteni kinyilatkoztatás ez, a hét óra ötvenhetes.” A zárás pedig egyértelmű belenyugvás a változtathatatlanba, a vágy beteljesülése iránti óhaj is radikálisan mássá válik: „Egyetlen vágyam maradt: repülővel füstszavakat írni az égre.”

A beszélő elindult tehát a nyers, az erős, a kemény felé, egy ideig örült is neki, egy idő után azonban belátta, mégsem ez az ő világa, hiszen: „saját időm, az utólagos átélés törvényei szerint élek.” A másodlagosság érzetének nemcsak a reflexió az oka, hanem az élettől magától való félelem is.

Talán azért van ez így, mert a szerelem elveszett. Az Évforduló (64.) végső sóhaja nagyon emlékeztet a Harminc év utánéra: „És két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett / az is, aki nélküled nem lehettem.” Csak míg Vajda inkább a meg nem történtre koncentrál („Most itt ülünk siralomházi lelkek, / És nézzük egymást hosszan, szótalan… / Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, / Az el nem nyert éden fájdalma van.”), addig Szakács Eszter arra, aki azért nem lett, mert a szeretett lény is megszűnt létezni. És halálával hosszú időre, ha nem éppen örökre megszűnt az a lehetőség is, hogy a beszélő mással élje meg a szerelmet: „El kellene veszítselek, mielőtt / megtalálhatnálak valaki másban.” (Saudade – 66.) Ebből a két sorból az is világossá válik, hogy a szerelem elmaradásáról a lírai alany, aki, mint a pszichiáterek mondják, nem tudja „elengedni” a kedvesét, legalább annyira tehet, mint a végzet, amely magának követelte szerelmét.

Színvonalas, szűken, melankolikusan intenzív költészet az, amit Szakács Eszter létrehozott eddigi öt kötetében, melyekből a Vízre írtbe válogatott. Az előbb szembeállítottam néhány költővel; ha most megpróbálom megkeresni a helyét a magyar irodalom térképén, azt mondanám, a zárkózott vallomástevők közé tartozik, olyan költőkkel rokon, akiknek a versei olvastán az olvasó úgy érzi, ritkán és tisztán szólalnak meg, és csak a legszükségesebb szavakat mondják; olyan alkotók társaságába, akik az élet szemlélői inkább, mint résztvevői; egyedül vannak, halottak vagy olyan emberek közé-mellé, akik nem tudnak segíteni ezen az egzisztenciális magányon, nem tudhatják feloldani; a passzív melankolikusok sorába (a kifejezés nem feltétlenül contradictio in adiecto: Tóth Krisztina lírájának hangulata például szintén melankolikus, a beszélőben mégis jóval több a kezdeményezőkézség és a kalandvágy, mint a Szakács Eszter költészetében). Anélkül, hogy megfeledkeznék az egyéniségek közötti különbségekről, Mesterházi Mónika, Takács Zsuzsa, a Magyarországon valószínűleg kevésbé ismert, Nagyváradon élő Kinde Annamária, Balázs Imre József, Borbély Szilárd és Schein Gábor jut eszembe a leghamarabb – a kört természetesen lehet még alakítani, hiszen, mondjuk, a Borbély költészetét jóval inkább foglalkoztatja a transzcendens, mint az, amely elemzésünk tárgya.

Talán az a kép is az oka lehet, amelyet az értelmezés során kialakítottam, mindenesetre úgy érzem, annak ellenére, hogy a költő szigorúan szelektált („Ha még néhány évet várok, valószínűleg ennél is kevesebb vers került volna be – s ha netán százévesen végeztem volna el ezt a szelektálást, lehet, hogy egy se” – nyilatkozta Zelki Jánosnak a Literán), kevésbé sikerült versekhez is ragaszkodott, főleg első, Halak kertje című 1993-as kötetéből (ilyenek például a Hold I. – 11. vagy a Kinyitja ablakát az ég – 13.). Összességében azonban a válogatás szépen rajzolja ki a pálya eddigi ívét. Jó döntésnek érzem azt is, hogy az anyagot a kötetek kronologikus sorrendjében szerkesztette össze a szerző. Ez a líra ugyanis nem jutott nagyon máshová, mint ahonnan elindult, nem változott meg radikálisan, nem kísérletezett más beszéddel. Ilyen szempontból nemcsak azt lehetne mondani, amit fentebb idéztünk a költőtől, hanem azt is, hogy minden eddigi versét közölhette volna. A Vízre írtat megelőző öt kötet arról tanúskodik, a téma, a megírandó belső probléma alig változott s ugyanez a beszédmódról is elmondható. Talán ezért is vélem zsákutcának a haikukat: általuk sem szólal meg valamiféle „új tartalom”. Ezzel azonban azt is állítom tulajdonképpen, hogy Szakács Eszter költészete egyenletes, nincsenek benne hullámvölgyek, hullámhegyek.

Zelki János interjújában aranysárga homok látható, benne a kézírás: Saudade (ez egyébként az ötödik, 2006-os könyv címe is). Homokba írni – nos, ez sem kecsegtet több maradandósággal, mint vízre. Minden hullám és szél ellenére a mozdulat, a szépség mégis örök. Legalábbis azt reméljük.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs