(Meg)érintések (2.)

Sándor Iván  esszé, 2010, 53. évfolyam, 11. szám, 1198. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Hommage à Mészöly Miklós

A meg nem fejtett nem megfejthetetlen, de nem biztos, hogy megfejtendő. Személyes ösvényeken közelíthető. Ám ezek olyannyira különbözőek, hogy van, amikor a sokféle tisztázó kísérlet inkább növeli, semmint oszlatja a ködöt.

Példákat mutatnak erre a filozófiai útkeresések. Az esztétikai megközelítésekre is nem ritkán rátelepszik a köd. A regény tudja, hogy a meg nem fejtett nem megfejthetetlen, ám nem lép fel a megfejtés igényével, hanem folyamatos útján feltárja a dilemmát.

Érdemes egy pillantást vetni három „rokon” regény – Kafka: A per, Kertész Imre: Sorstalanság, J. M. Coetzee: Michael K élete és kora – feltáró munkájára.

 

Walter Benjamin mondja A per kapcsán, hogy nincs olyan tudás, amit taníthatnánk, nincs olyan, amit megőrizhetnénk: Kafka műve a tradíció betegségére utal. A regény ezzel a bölcselettel is szembeszáll.

 

Dérczy Péter egyik írásában figyelemreméltó észrevételeket tesz a novella és a regény kapcsolatáról. Foglalkozik a novellával mint a nagyobb (regény)történet töredékével, részével. Jelentős irodalma van annak, hogy milyen kapcsolódás fedezhető fel Kafka A törvény kapujában című novellája és A per kilencedik fejezete között, amelybe töredékként beépül.

A novella alapját képező történetben a vidéki ember sokáig álldogál bebocsátásra várva a Törvény kapujában. Hosszú várakozásában ideje végét érezve megkérdezi a kapuőrtől, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt senki nem kért bebocsátást. Mert rajtad kívül itt senki nem léphetett volna be, hangzik. Ezek után az őr bezárja a kaput a vidéki ember előtt, ráhagyva a meg nem fejtett, ám nem megfejthetetlen választ.

 

Ha vagyunk olyan nyugtalanok, mint a világrend labirintusaiban bolyongó Joseph K., akkor nem fogadhatjuk el jelentős elemzők azon feltevését, miszerint a regény kilencedik fejezetét követő tizediket Kafka nem is az utolsó fejezetnek szánta, hanem előbb írta meg, mint a kilencediket, többek szerint előbb, mint magát a regényt.

Miután a kilencedik fejezetben a Bíróság egyik tagjának tekinthető káplán elmondja a Dómban várakozó Joseph K.-nak a vidéki ember történetét, elbocsátja. Különös kapcsolat alakul így a novella (mint töredék) és a regény között, ugyanis a tizedik fejezet máris azzal kezdődik, hogy két úr állít be hosszú kabátban Joseph K.-hoz. A kopár kőbányához vezetik. A vég előtti pillanatokban K. is felteszi a vidéki ember kérdését: hol a bíró, akit sohasem látott. Kafka itt elénk tárja, hogy a meg nem fejtett nem megfejthetetlen, ugyanis Joseph K. végső felismerése: a szégyen. Az önmagát felszámoló törvény miatt, illetőleg a Törvény elé be nem juthatás miatt. Bízott abban, hogy a Törvény megpillantható, ám amikor a Káplán vitájuk során azt mondja a végkifejletről, hogy azt nem igaznak kell tartanunk, csak szükségszerűnek, akkor ő így válaszol: „Lehangoló nézet. A hazugságot avatják világrenddé.”

 

Azt ismeri fel ugyanis, hogy a Törvény maga is a gépezet része. Ezért mondja, mielőtt a torkára fonódik a kéz: hol van a felső bíróság, ahová sohasem jutott el? Ahhoz, amit Walter Benjamin a hagyományozhatóság kríziséről ír, hozzátehetjük: a krízis arról szól, hogy „a szégyene (Joseph K.-é) talán még túléli őt”.

És túléli-e a világszégyen azt, ami szégyenletesen megtörténik a különböző korokban? Akkor? Utána? Most?

Ez az intim és társadalmilag igényes tradíció kérdése. Összekapcsolandó azzal, hogy nemcsak mások előtt szégyenkezhetünk, hanem mások miatt is.

Ama Bíróság számára, amely csak gépezet, éppen a Törvényt kereső és hagyományozni igyekvő Joseph K. a legveszélyesebb.

 

A hétköznapi események elfedik a lineamentumok nagy mozgásait. Fel nem ismerhetővé teszik a civilizációs változásokat is. Ámde a tektonikus mozgások hatásai és a mindennapok beteljesülhetőségei nem ellentétesek. Összekapcsolódva egymásra rétegeződnek. A Sorstalanság utolsó, talányos mondatai „a lágerek boldogságáról” is erre utalnak. A regény kódája a sok megfejtési igyekezet ellenére sem feltárt. Vajon a tektonikus létélményekre rárétegeztethető mindennapiság volna a kulcs?

Ha van itt kulcs. Amiként A perben: ha van Törvény.

Hosszabb idézet a regény befejezéséből (kiemelésekkel):

„…nincs olyan képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hiszen még ott a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez, holott az én számomra talán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik.

Ha ugyan kérdik. S ha csak magam is el nem felejtem.”

Tehát: a leselkedő boldogság mint kikerülhetetlen csapda (a.); ami a kínok szünetében jelentkezik mint a boldogsághoz hasonlított (b.); amiről akkor kell beszélni, ha majd kérdik (c.); ha ugyan kérdik (d.).

Lebegtetett. Feltételes. Talányos – minden.

A boldogság nem boldogság, csak valami, ami hasonlít hozzá, valójában csapda. Csak akkor elbeszélendő, ha majd kérdik, ámde kérdik-e, s ha kérdik, akkor „magam is el nem felejtem”.

A felejtés lehetősége nem a lágerinfernóra vonatkozik, hanem a mindennapok élhető mozzanataira, amelyeket mint a Törvény nélküli létezés hagyományozható értékeit kellene őrizni. De hogy ez mi, az valójában már talányos. Amiként a létezésre magára sincs nyelv azon kívül, hogy: létezés.

A mindennapi lét „lágerboldogsága” emlékeinek eltörlődése Kertész számára hozzátartozik a holokausztnak mint tudásnak az elporladásához.

Mert nem a megőrzők vállalása a probléma, hanem az, hogy van-e kiút ott, ahol nincs.

 

A bori tábor poklának hétköznapiságaiban (Radnóti-)versek születnek. Érezhető a csók íze a szájban.

Mikor már elfogyott minden élelmünk, mikor már megszűnt 1944 karácsonyán a vízszolgáltatás is, mikor az utcán géppisztolyos nyilas osztagok terelték a meneteket a Duna-partra és a szovjet raták zuhanórepülésben támadták a német állásokat, a Pannónia utcai ház sötét pincéjében gyerekek összebújva azzal szórakoztunk, s ez a szórakozás örömteli volt, hogy felmondtuk, mintegy megrendeltük a kedvenc ételeinket. A cseresznyés rétes mindig szerepelt az étlapon. Amikor kimondtam, boldogan éreztem az ízét a számban.

 

Megszámlálhatatlanok a változatok egy regény utolsó szavaira. Mennyit dolgozhatott Broch a Vergilius halála befejező mondatfolyamán? Mennyit Kafka A per utolsó szavain? Kertész a Sorstalanság kódájának talányosságán?

Mennyit J. M. Coetzee a Michael K élete és kora befejezésén? Már minden pusztul, már az is kérdés, hogy juthat-e Michael K egy korty vízhez, ám ő agyongyötörten előhúz egy teáskanalat meg egy tekercs madzagot a zsebéből, megtisztítja az egyik akna nyílását, kampót görbít a teáskanna nyeléből, ráköti a madzagot, leengedi a mélybe, egészen a fenékig, és mikor felhúzza, víz csillog a kanálban: „az ember, mondja ő, így is meg tud élni.”

A metafizikává lett pusztulás pillanatnyi boldogságát a regény közelíti. Nem fejti meg a megfejthetetlent, „csak” szembesít vele.

 

Ha részekre, apró kis négyzetekre bontjuk Hyeronimus Bosch apokalipszis-képeit, feltűnhet, hogy a végítélet kapujába érkezett alakok arcán nemcsak kín, nekifeszülés, hullamerevség, hanem érdeklődés, figyelem, megbékélés is látható. Helyezzük ezeket a tekinteteket egymásra. Ikonként jelenik meg, amit a tektonikus mozgásokra rárétegeződő mindennapiságról említettünk.

 

Györe Balázs új verskötete: kölcsönlakás. Élet a mindennapok eseményekkel teli „semmijében”. Gyűrni benne a napokat, az órákat, a heteket. Belénk maródnak a hozzánk tartozó emlékmozzanatok, benyomulnak a „semmibe”. S ettől eme „semmi” telítődik. Györe verseiből, amiként prózájából is, árad az alacsony égbolt alatt botladozó, veszendő Én, önmaga helyreállításának hétköznapi igényessége. Hogy megtalálja-e? Ő sem lép fel a megfejthetetlen megfejtésének igényével – elénk tárja…

Létezésünk, a kölcsönlakás bérlete.

 

„A történelem nem tud jósolni semmit, csak azt az egyet, hogy az eszményi viszonyok megváltozásai sohasem zajlanak le olyan alakban, ahogy azt az előbb élők maguknak elképzelték. Határozottan tudjuk, hogy a dolgok másképpen történnek meg, mint ahogy azt mi képesek vagyunk elgondolni. Minden korszak eredményében benne van egy alkotó elem, mely utólag újként, mint váratlan, azelőtt még el nem gondolt jelenik meg.”

Huizinga 1935-ben írta ezt A holnap árnyéka című munkájában.

Megerősíthető. De: kiegészítendő.

A művészet, esetünkben az előbbi három regény is, nem éppen ama korábban elképzelhetetlent érzi meg? Vajon nem a váratlant észleli? Az éppen el nem gondolhatót?

 

Amikor Peter Brook 1964-ben elhozta a Lear királyt, az előadás után úgy ült a nagy részben szakmai közönség a Vígszínház telt házas nézőterén, mintha letaglózták volna.

Brook felderítette, hogy a darab nem Lear tévedéseiről, csalódásáról, bűnhődéséről szól, nem az árulásokról, a gyilkosságsorozatról, hanem a történelem körforgásáról. Amelyben mindenki lehet gyilkos és meggyilkolt, áruló és elárult, rászedő és rászedett. Az előadás azzal fejeződik be, hogy a még életben maradottak kihurcolják a holtakat, miközben újra zúgni kezd a vihar, mint az előadás nyitányában. Nincs kezdet és vég. Minden újraindul és folytatódik.

Jan Kott idevonatkozó megjegyzése: a Lear király expozíciója olyan világot mutat be, amely megsemmisülésre ítéltetett, s a Bolond tudja, hogy egyetlen igazi őrültség van: értelmesnek tartani a világot. Kott kapcsolatba hozza ezt A játszma végével. Azt állítja, hogy a Lear király is és Beckett drámája is a játszma újrakezdés előtti időleges végpontja. „Shakespeare korában is, Beckettnél is a korabeli világ dől romba: a reneszánsz világ, meg a miénk. A két leszámolás nagyon hasonló.”

Akkor tehát a huszonegyedik században minek a végén-kezdetén volnánk?

 

A becketti abszurdról eszünkbe juthat: a múlt század negyvenes éveinek elején, amikor az ország a nácizmus oldalán belépett a világháborúba (Hitler nem tette ezt kötelezővé Horthy számára), miközben pusztultak a Don-kanyarba hajszolt katonák, mindennap fel kellett állnunk az osztályban a déli harangszó idején, kórusban kellett kántálnunk: „Delet harangoznak szerte Magyarországon. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet. Ma ismét harcol a magyar. Az önvédelem adta kezébe a fegyvert, s ő bátran elfogadta…” Renitens társunk egyik alkalommal megkérdezte az osztályfőnökünket: hogyan lehet a határoktól ezer kilométerre önvédelmi harcot folytatni? Tanárunk óvatosan körülnézett, lemondóan legyintett.

Ezekben az időkben, a Berlin–Róma–Tokió-tengely éveiben csempészte be a pesti humor a köztudatba a „közös magyar–japán határ” szlogenjét.

Minden abszurditás mélyén ott csillan a cseppnyi realitás.

Kuroszava, aki megcsinálta monumentális Lear-filmjét, a Rant (Bolondja így búcsúzik: „Mióta világ a világ, ölve él az ember… mindig ugyanazt az utat járja”), nos, a japán rendező egy interjúban elmondta, hogy a háború idején neki sem volt bátorsága szembeszállni a japán militarizmussal. „Papagáj módra ismételgettük a téziseket…” Elmondta azt is, hogy 1945. augusztus 15-én, amikor a császár már bejelentett proklamációját várták, sokan kihúzták hüvelyéből őseik kardját, hogy a várható parancsra testükbe döfjék. Aztán a fegyverletételt kihirdető császári utasításra az egész város kivirult. „Nem tudom – tette hozzá –, hogy ez a japánok alkalmazkodó képességét vagy együgyűségét bizonyítja… Csak kétségbe tudok esni népem jellemének láttán.”

Magunk sem tudhatjuk, ha házunk táján körülnézünk, hogy az ilyen mentalitás a két változat közül melyiket bizonyítja Pannóniában.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs