A magyar színháznak van néhány olyan, régóta színpadon lévő vitathatatlan értéke, amely nem fáradt el, s ma is eleven élet csörgedezik benne. Ilyen az Ivanov és a Ledarálnakeltűntem a Katonában, és számomra ilyen a Pintér Béla Társulat Parasztoperája, amely kettőszázhuszonötször ment bemutatója óta. Premieren gyakran nem látni azt, ami később időtállóvá növi ki magát, és nem is biztos, hogy azonnal és kétséget kizáróan megpillantható, hiszen a színház nem könyv, hanem változó, kívül-belül újjászülető anyag, amelyet befogadása, a közönséggel való kapcsolata is folyton alakít.

Hogy miért mehetett a Parasztopera, ez a független színházi zenés darab egy kis budapesti műegyetemi színházban és másutt ennyiszer, bonyolult kérdés. Ez Pintérék legjobb és legsikeresebb előadása, s kialakult hozzá egy kitartó, visszajáró közönség, amely többször is hajlandó megnézni; az előadás meglepő módon rengeteget utazik, és népszerű külföldön is. Külföldi sikere azért (volt) megjósolhatatlan, mert a Parasztopera végtelenül magyar és mai, tele van világunkra, hagyományainkra való hivatkozásokkal és ezek ironikus-játékos kiforgatásával, ezért hittük úgy, hogy senki nem érthet meg „bennünket". S lám, ismerjük a darabnak amerikai rajongóit és európai sikereit. A magyar nyelv elszigetelt és különös, egzotikus, említhetjük a közhelyet, s talán ebből származik az, hogy világunkat is valami zárványként képzeljük, mely a maga társadalmi bonyolultságában, nyomorával, hagyományaival egy idegen számára fel nem fogható. Magyar magány, mondanám. Holott a külföldi néző nem csak az „egzotikus" magyart képes látni benne, hanem önmagát, saját zűrzavaros világát.

A másik tévedésünk – és e sorok írója ezt írásba is adta –, hogy egy ilyen társulati munka, mint a Parasztopera, elképzelhetetlen más alkotókkal, azaz mások által előadva. Ez egy társulatra szabva született mű, még ha a szerzők (író és zeneszerző) önállóan dolgoztak is az anyaggal, amely ily módon nem társulati improvizációkból jött létre. De a végtermék egy bizonyos játékstílusjegyben (teremtsük meg e szót) született, amelyet nem lehet lemásolni, kvázi: előadhatatlan. Hasonló tévedésbe estünk már, amikor Tasnádi István szintén társulati (vagy társulatra írt) darabjáról, a Titanic vízirevüről állítottuk, hogy azt mások, mint az eredeti alkotók, el nem játszhatják. Majd elégedetten néztük a cáfolatot.

A Parasztopera pécsi színházi előadása Mohácsi János rendezésében azt erősíti meg bizonyosan, hogy Pintér Béla és Darvas Benedek műve egyszerűen remek, s az előadás új fénytörésben képes megmutatni ezt a darabot. Mohácsi rendezői nyelvéhez, stilisztikájához pedig közel áll a sokféle anyagból összegyúrt, ironikus-tragikus pintéri világ. Az előadás tehát már választásával is sikeres és tehetséges. Pintér Bélának a kritika gyakran üzente, hogy írjon jobban, vagy alkalmazzon drámaírót műveihez, s noha valóban vannak sikerült és kevésbé sikerült művei, ez azonban körülbelül ugyanolyan abszurdum, mintha egy zseniális zenebohóctól azt várnánk el, hogy egyetlen hangszeren produkálja magát, de abban Pablo Casals legyen. Pintér Béla író és rendező és színész, s valószínűleg soha nem fog másmilyen színházcsinálásba fogni, mint a mostani totális reneszánsz színháza, amelyben minden egyetlen alkotó kezében-fejében találkozik. De lehet, hogy ebben is tévedünk majd.

A Parasztopera fordulatos cselekményvezetése, zárt drámája, egész dramaturgiai felépítése, szituációi, nyelvi síkjai csodálatosan találkoznak a zenei anyag egységessé gyúrt sokféleségével, és semmiféle irodalmi hiányosság nem vethető e mű szemére. Olyan játékos, új műfaj született író és zeneszerző munkájából, amelyre nemigen van példa magyar színpadokon. (S mert ennyire ismeretlen, mindezt jól mutatja kritikai befogadásának göröngyös útja, mely kezdetben hagyományos „operai" elvárásokat támasztott az előadással szemben.) Éppen ezért jelent kihívást, hiszen mint műalkotás a Parasztopera valójában provokáció a színpad számára. Egy végigénekelt „parasztopera" műfajú darabról van szó, amelyben drámai párbeszédeket idéző recitativók váltakoznak szólókkal, kánonokkal, duettekkel. Kortárs, ugyanakkor balladisztikus paraszti világ, barokkba oltott magyar népzene, zenei emelkedettség és a szavak trágár profanizmusa – a darab minden pillanatban ellentéteket ütköztet, s ez humorának egyik forrása; operai emelkedett forma találkozik alantas hétköznapi tartalommal, mondhatnánk egyszerűen: a tartalom és forma küzdelme teszi feszültté a művet. Pintér archetipikus történetekkel dolgozik egy mai és/vagy mindenkori falusi közegben, ahol a „parasztok" káromkodnak, isznak, pénzéhesek, s ugyanakkor gyönyörű dallamokra fakadnak és táncolnak. A fel nem ismert gyermek, a tékozló fiú visszatérésének történeteit meséli újra, némiképp a telenovellák sűrű fordulatait parodizálva, Camus Félreértés című darabjának alapszituációjából ihletve. A gyermek itt egy Svédországba disszidált fiú, aki cowboy – azaz kóboj – képében tér vissza, s mert bűnöző lett, „megpaprikázta" az arcát, azaz plasztikai műtétet végeztetett el rajta. A szüleivel jót tenni akaró gyermeket nem ismerik fel, s mert vastag bankóköteget bíz rájuk, életére törnek.

A zenei anyagban legalább annyi stílus ütközik, mint a drámaiban, az erdélyi népzene, keservesek, siratók és barokk dominancia mellett rock, Morricone és némi Szécsi Pál-os szirup is belevegyül; (népi) vonósok és (barokk) csembaló. Hogy mitől tud mégis egységes lenni ez a sokféleség, melyek a kohéziós elemei az operának, arra részint a zárt történetmesélés következetessége, részint pedig a heterogén zenei anyag ellenére az elemek hasonlatossága volna a válasz.

A darab játékossága, groteszk és drámai világa, egész drámai-zenei textúrája teljesen más játékmódot kíván, mint amin a magyar színjátszás nevelkedett; egyetlen, eddig megismert legitim játéknyelve éppen az a „Pintér Béla-stílus", amely a szerep eltartásával, a gesztusok felnagyításával, egyfajta kvázi-amatőr játékkal, azaz hangsúlyozott aluljátszással valósul meg. Ez az aluljátszás annyit jelent: a játék nem akar professzionális színészi tudásformákat felmutatni, hanem inkább kevesebbet és tudatosan rosszabbul mutatni. Egyfajta negatív esztétika ez. A hiányból erény és játék kovácsolódik így, egyedi színházi nyelv és teatralitás. Ahogy maga a mű is egy tudatosan választott műfajban, „rossz" operaként vagy áloperaként jelenik meg (hiszen nem is operai hangokra íródik, és nem tart erre igényt), úgy a játékstílus, melyet maguk az alkotók teremtettek hozzá, a hibásat, a sikerületlent mutatja fel inkább – ebből ered magának a játékmódnak is az egyedi humora.

A pécsi kamaraszínházban Mohácsi János rendezésében kicsi, de mégis nagy térbe kerül ez a darab: a tér nagyságát inkább az énekhangok szerény volta mutatja majd – és sajnos a darab feletti örömünket ez a tapasztalat felhőzi. Az a meglepő, hogy eddig főként a Pintér Béla Társulat színészeiről állítottuk, hogy nem tudnak énekelni, most viszont kiderül, hogy mégis. Azaz hogy Pintérék tudnak valamit, ami képes az éneklés látszatát kelteni, a pintéri játékstílus, a társulat más előadásain is használt énekbeszéd helyettesíti azt. Pécsett nem jön, és talán nem is jöhetett létre ily rövid, bár már több előadásra rúgó színészi-rendezői együttműködés során egységes, új, az éneket helyettesítő játéknyelv. Így aztán itt inkább hagyományos értelemben játsszák a darabot, professzionálisan, a tanult színészi eszközökkel. A pécsi játékmód sem „pintérbélás", sem igazán, egy-két kivételtől eltekintve, „mohácsis", hanem profi – volna. Merthogy nemigen tudnak énekelni a színészek, és a nem tudást nem írja felül valami játékos megoldás, rájátszás, túljátszás, felnagyítás, tudatosítás, új stílusú beszédmód, csupán az erőfeszítés látható a jól éneklésért. Ez az erőfeszítés gyakran kioltja a másra szánt energiákat, elvonja a figyelmet az amúgy gyakran izgalmas játéklehetőségről. A „Mohácsi-színészetre" (van ilyen stílus, a rendező kaposvári előadásaiban bőséggel látható) a nagy energiákkal való beleélés jellemző, majd hirtelen eltartás, éles vágás, s a kettő gyors és groteszkbe hajló váltogatása, a színjáték-jelleg tudatosítása; mindez azonban Pécsett csak egy-két színésznél jelenik meg, így sejthető, hogy ez volna az eredeti szándék. Gyakran nem hallani és/vagy érteni a szöveget, ami viszont elengedhetetlen feltétele egy olyan zenés darabnak, amelyben a szövegnek uralkodó szerepe van. A darab kortársi stílusa túlságosan erős azonban ahhoz, hogy ezt hagyományos(abb) színjátszásból „meg lehessen oldani". Ezzel együtt a darab keresztültündököl a hangok homályos fátyolán, s számosak a jó, erős helyzetek és jelenetek, a szöveg gazdag humora, s az eredeti textus fel is dúsult néhány finom betoldással, dallal, tánccal. Amikor az eskető papnak hirtelenjében azt mondja az állomásfőnök, hogy „te… Batman", bizonyosan Mohácsi-újítás, s még sok finom nyelvi tekervény s facsar s képtelenség, melyek úgy simulnak bele a szövegbe, mintha mindig is ott lettek volna. „A falu rossza" népszínműből átvett sorok új betoldásnak tűnhetnek, hiszen Mohácsi frissen írta át és rendezte ezt a darabot Kaposvárott, mégsem azok. Pintér ugyanúgy gyúrja össze a nagy magyar és globális folklórt, mint Mohácsi, ebben stilisztikailag hasonlítanak. A vidám darab aztán egyre sötétebb színeket ölt, a drámai helyzetek finoman kidolgozottak, élesek, a hangulatteremtés Mohácsi erénye, s az előadás ritmusa is kiváló.

A pécsi Parasztopera egyik főnyereménye az élő zenekar, s közülük is Kovács Márton mint zenei vezető és mint színpadi zenész, mely a kora esti előadásnak nagy élvezeti értéket biztosít. Amikor Kovács „Marci" a színpadra penderül, hirtelen nehéz másra figyelni, oly erős jelenléte van, oly intenzív rajta keresztül a zene átélése. (Az én fülemnek az elektromos csembaló nem szól szépen, kissé gépi hang.) A kórus beiktatása – az eredetiben nincs ilyen – fontos gesztus és megtámogatja a zenei anyagot, ami a színészek torkából gyakran csak vékonyan csordogál. A koreográfia (Bodor Johanna) hatásos, finoman keveri a népit a modernnel, el-eltartja, közel hozza. Mohácsi András díszletelemei újrahasznált anyagok tömbösítve, papír, fémdobozok, kartonok (fehér-szürke-pasztellben tartva), mintha eldobható vagy éppen eldobandó, értéktelen paraszti világban járnánk, s ezzel az előadás műfaji megjelölését, a „reciklált dalokat" is megidézi, bár valamiért csak angolul van kiírva, de úgy is értjük. Ilyen műfaji megjelölés Pintérék szűkszavú honlapján nem olvasható, talán az előadás finoman utal az alapanyag újrahasznosítására. Ha ez a gondolat húzódik a mélystruktúrában, mi, környezettudatosak, támogatjuk a pintéri művek újrahasznosítását. A jelmezek „félkészek", szó szerint felemásak, szól a kissé szájbarágós üzenet, egy zakónak csak fél karja van, a másik oldal mellényből áll, az ingek, ruhák mintha csak félig készültek volna el; a koncepció kissé didaktikus; meglepő, hogy a jelmezekben nem igazán sikerül megtalálni a humort. Minden egy tónusban marad, ahogy ez a Mohácsi-darabokban szokás, senki sem emelkedik igazán ki, hiszen elv az, hogy nincs főszereplő.

A játékstílusok kissé vegyesek: ki hagyományosabb szereplőábrázolásban gondolkodik, ki jobban fel tudja nagyítani s eltartani figuráját, kinek megadatik a humorérzék, kinek nem, hogy a hangról ne is szóljunk megint. Ottlik Ádám észrevehetetlenül pasztell apatársként, mintha valami más, hagyományos színdarabot játszana lélektani realizmussal. A rekedtes Nyakó Júlia mint anya kétséges zenei eredményeket produkál. Balikó Tamás a gazdaságos-minimalista jelzésszerű játékával jó, zárt figura, bár gyakran kevéssé hallani dalait; jó látni ezt a színészt új helyzetben, önironikus karakterben, ahogy folyvást rákezd a „Fiatal koromban egy kiállhatatlan, egy bunkó paraszt voltam" dalára. Györfi Annát a terhes lány szerepében, ki férjhez menni készül, hallani is, játékát élvezni is lehet, energiája közel áll ahhoz, amit egy Mohácsi-színésztől várhatunk, az ő felfokozott örömének humora, öniróniája van. Józsa Richárd és Märcz Fruzsina sajnos „hallhatatlanok", utóbbi alig tud kitörni és észrevehetővé válni.

Herczeg Adrienn és Zayzon Zsolt azonban kiválóak, bár különböző utakat járnak. Herczeg, aki egyre erősebb színésznővé vált, vastag hangjával legjobban produkálja az „egyszerű paraszti nyerseséget", van énekhangja, s ha éppen nem volna, van mit a helyébe állítania: játékot, hangerőt, jelenlétet, humort, poentírozást, gyors váltásokat. Cowboy-belépőjében Zayzon Zsoltnak annyira fátyolos-rekedtes a hangja, hogy az már önmagában stílus, s ha énekelni nem is tud a szó „operai" értelmében, van érzéke a népdalhoz. Köles Ferenc hullámzó teljesítményt nyújt mint állomásfőnök: a figura rendkívül erős, nehéz benne nem tündökölni, ám mégis értési-hallási gondjaink vannak színrelépésével. Van pillanat azonban, amikor ő is kiválóan tud poentírozni.

A hátsó díszletfal megnyílik, amikor egy új valóságsík, a „fel nem ismert" gyermek lép be cowboyruhában a lágy cowboy-dallamokra, hogy aztán végül ez a díszletfal nagy robajjal leomoljon, a násznép pedig e „gyermek" sírján ropja majd távoli táncát. Hatásos, bár inkább hatásvadász eszköz.

Mohácsi János ebben az évadban négy darabot is rendezett, rá nem jellemző módon sokat, s bár értékes előadásokat hozott létre – Pécsett a Pintér–Darvas mű mellett az Elveszett levél, Kaposváron A falu rossza, Szatmáron a Veszett fejsze átiratai, saját művei mennek. A Parasztoperával nagyobb írói és rendezői önmérsékletre intette magát: ez a mű egyszerűen nem bír el több beavatkozást. Választásával szinte biztosra ment, nem kockáztatva nagyot, mégsem választva alul: hiszen egyrészt van egy kiváló darab, amely szinte elviszi önmagát, és szintén kiváló állandó munkatársa, Kovács Márton zenész. S a kamaraszínház közönsége oly eleven kapcsolatban volt e délutánon a darabbal, amit minden előadás irigyelhet.

Pintér Béla–Darvas Benedek: Parasztopera – paraszt opera egy részben. Zenei vezető: Kovács Márton, koreográfus: Bodor Johanna, díszlettervező: Mohácsi András, jelmeztervező: Remete Kriszta, súgó: Juhász Piroska, ügyelő: Háber László, asszisztens: Markó Rita, rendező: Mohácsi János. A zenekar tagjai: Bókai Zoltán / Szőts Horváth Annamária / Horváth Krisztián (csembaló), Csíkvár Gábor (bőgő), Kovács Márton (hegedű), Murányi Zsófia / Szemző Angéla (hegedű), Rozs Tamás (cselló), Bajzik Éva (brácsa). Szereplők: Nyakó Júlia, Balikó Tamás DLA, Märcz Fruzsina, Józsa Richárd, Györfi Anna, Téby Zita, Herczeg Adrienn, Ottlik Ádám, Köles Ferenc, Zayzon Zsolt, Bódis Zsuzsanna, Czéh Dániel, Dargó Gergő, Dargó Szilvia, Fischer Lilian, Inhof Kornél, Kállai Gergely, Lőrincz Adrienn, Papp Krisztina, Rubind Péter, Schum László, Szabó Erika.