Sötét képű óriás

részlet a bestiárium Transylvaniae. A föld állatai című készülő kötetből

Láng Zsolt  regényrészlet, 2010, 53. évfolyam, 3. szám, 271. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Keze lapátnyi. Az a dolga, legalábbis ideje nagy részét azzal tölti, hogy megnézi, nem áll-e fenn terhesség esete. Megtojózza őket, mondta Fülöp Bözse, akinek óvodás koruk óta ez volt a legszellemesebb mondása. Belenéz a méhükbe. Vele ezt soha senki nem tette meg eddig a világon. Soha. Vagyis egy fekete képű, óriás lesz az első férfi, aki bejut Bori méhébe. Szeme a tenyerében, világító szem. A nővér is óriás, de ő egyszerűen elhízott. Mert állandóan ül a kis asztalánál, hogy bejegyezze nagy regiszterébe az adatokat.

Mégis más, ha ott az egész osztály, egyedül sokkal fenyegetőbb volna. Talán az anyjával érezné a legelviselhetőbbnek, viszont az anyja nem jöhet vele ilyen helyekre. Azt kérte a kövér nővér, hogy vetkőzzenek le. Tanácstalanul álldogáltak az előszobában, aztán persze vihogtak megint egy sort. A kövér nővér türelmetlenül rájuk szólt ismét, le a bugyit, és menjenek be a másik szobába. Antal Erikát, a névsorban az elsőt, név szerint is felszólította. Eri lehúzta a bugyiját, és a markába gyűrte. Amikor Bori a vizsgálóba belépett, Antal Erika akkor kászálódott le a székből. Szék? Ágy és angolvécé keveréke, kínzópad, hidraulikus exkavátor, daru stb. Ott várakoztak levetett bugyival körülötte a bentlévők, a bugyijukat a markukban szorongatva, csak Ica nem tudta összegöngyölni, mert neki menzesze volt, és ezért nagyobb bugyit húzott, mondta, hogy neki mi van, de a nő intett, vesse le nyugodtan, azért megnézik, később az orvos dühös volt a lecseppent vér miatt, mondta a nőnek, hogy a vödröt alá kellett volna tolnia, hát hol van az a kicseszett vödör, megint felmosónak használja a takarítónő, elvitte a tét is, felelte a kövér nő, erre az óriás ledobott egy rongyot, amivel a kezét törölte addig, és a lábával sikálta fel a vércseppet, aztán berúgta a sarokba.

Bori a névsorban az első harmad végén következett. A nővér nem ismerte a magyar betűket, megmosolyogtató akcentussal olvasta a neveket. Keserves munka a regiszterezés. Mintha csak rá akarna ijeszteni a váróteremben viháncolókra, szinte ordította a Bori nevét. Bori úgy érezte, most akár itt is marasztalhatják, soha nem engedik haza. Kiszolgáltatottságot érzett, magányt. Aki túl volt a dolgon, vagy akit még nem szólítottak, ki megnyugvásból, ki tájékozatlanságból viháncolt. Itt hagyták egyedül, ezzel a mogorva alakkal, gondolta. Amikor már ott feküdt, abban a fekvő állapotban, bármit megtehettek volna vele. Akár azt is, hogy a vascsipesszel kiráncigálják a szívét. Jött a feketeképű, széles vaslapáttal, rettenetesen hideg volt, szétfeszítette a szeméremajkait, és lámpájával belenézett a méhébe. A lámpa fénye a szemébe szúrt, oldalra kellett fordítania a fejét, követte a lámpa vezetékét, szakadozott, szigetelőszalaggal több helyen körbetekert kábel; az aljzat kilógott a falból. A lámpa amolyan kézzel is tartható erős reflektor, vallatólámpa, ahogy Jutka elkeresztelte, miután kijött.

Tulajdonképpen még hálás is volt a férfinak, hogy mogorva, nem tréfálkozik, nem tesz megjegyzést a szűzhártyájára, nem élcelődik, nem kommentál.

De azért így is álmodott vele, nyomasztó, verejtékes álom, elfelejtette, mire felébredt. Retinájára ráégett az óriás ábrázata.

Klárika néni, aki az anyjuk lehetett volna, ám szeplői és tehénnyalta haja, amit csak kamasz fiúknál lehetett látni, egészen csitrissé tették. Amikor igazolást kértek tőle, akkor is a cinkosuk maradt. Mindent tudott róluk. Szeme villanásával nyomban leszerelte azt, aki túlment a határon, mondjuk, három héten keresztül folytatólagosan kuncsorgott igazolásokért, vagy azért akart három napot lógni, mert félt a rögtönzéstől. Ilyenkor az sem érdekelte, ha láza volt, nem is mért lázat, úgyhogy mehetett haza a renitens igazolás nélkül. Kovács Öcsi képes volt lázat produkálni, bármikor. Betették a lázmérőt a hónaljába, és anélkül, hogy bármit mesterkedett volna vele, a láza 38,3 lett.

Szóval, Klárika doktor néni két éve halasztotta a dolgot, úgy tett, mintha nem kapott volna erre nézvést utasítást, de az új ukáz után már nem lehetett kibújni. A rendelő kicsi előszobájában gyűltek össze a lányok, kint is álltak az udvaron, az udvar sarkában, a volt jegenyesor végében. Amíg megvoltak a jegenyék, addig el lehetett rejtőzni a közelben álló törzse mögé, a megnyugtató, évszázados fa lelki támaszt nyújtott a betegnek. Bori kétszer várakozott itt eddig, mindkétszer oltásra várva, és jólesett a törzs mellett kivárni, míg rá kerül a sor. Májustól kezdve már odasütött a nap. És ettől valahogy távolabbra kerültek a betegség képzetei. A rendelőből kiömlő orvosságszag a napfényben átalakult, a biztonság illata lett.

Klárika néni behívta őket. Tolongtak a kicsi rendelőben mind a tizenketten, aztán szépen elhelyezkedtek karéjosan, az üvegszekrények és a keményített lepedővel leterített orvosi ágy előtt. Klárika néni köpenye keményített, vasalt, hófehér: zsebe fölött piros selyemmel kivarrt monogram, a D és a K betű szépen megkacskaringózva. Nem is piros, inkább narancssárga cérnával, a piros nyilván nem adekvát egy orvosi köpenyen. A szavai is ennyire figyelmesen elkerülték a direktséget. Boriék feszengtek, tulajdonképpen Klárika néni helyett, hiszen mit lehet ilyenkor mondani. Belenéznek a picsátokba, ezt nyilván nem lehet, pedig erről van szó, először életetekben belenéznek, rémületes lesz. Ezt nem mondhatta, tehát mást kellett mondania, és a kanyargós mondás mindig zavarba ejtő. De Klárika néni mesélni kezdett. Elmesélte, hogy neki tizenhat éves korában jött meg a menzesze, nemcsak azért, mert akkoriban még később értek a lányok, hanem azért is, mert falusi lány volt, sőt falusinak sem egészen az, mert egy kis tanyán nőtt fel, a falutól négy kilométerre, reggel egy óra volt az út az iskoláig, délben egy óra vissza, de nem panaszkodik, mert az az út nagyon szép volt, télen-nyáron kutyái kísérték, két szép kutya, télen szánkóval ment, a kutyák befogva, és volt még a puli, a Buksi, az ott szaladgált körülöttük, szóval, a patak partján végig be az iskolába. Jó barátai voltak az állatok, mostanában nincsenek, nem érti, miért, felszámolták a tanyájukat is, a falu sincs már meg, szántóföldet akarnak oda csinálni, mert jó ott a föld, a falusiakat beköltöztetik a városra, már épülnek is a blokkok, oda fogják behozni őket.

Klárika néni szép arcán enyhén kipirultak a szeplők, mindig, ha érzelmileg aktivizálódott, ha bosszús vagy derűs volt, mindig, ez lehetett az ő lelki lázmérője. A szép, vékony gerincű orra is elvörösödött, mint akit meghatnak az emlékek. De nem kezdett szipákolni, éppenhogy csengő hangon felkacagott, megelőlegezve egy vidám kis jelenetet, amelyben a Buksiról volt szó, mert a két őrkutya soha nem tágított mellőle, de a Buksi bejárta a mezőt, hatalmasakat szökkenve nézett szét, egerekre vadászva, mert semmi más nem érdekelte, csak az egér, mintha macska lakozna benne, és amikor kiértek a mezőre, a magas fűben, mint egy őrült rohangászott, és előfordult, hogy annyira behergelődött, hogy már nem volt ideje szökdécselni sem, ekkor két lábon rohangászott, úgy szaladgált, fejét magasan tartva, a légtérből vadászva az egeret. És nevetett, alig tudta abbahagyni, nevetett a maga előtt megjelenő képeken.

A kutyák megvárták az iskola előtt. Irigyelték a fiúk őt, nagyon. A kutyái miatt. Hogy van két ilyen erős és hűséges barátja. A fiúk azt hiszik, hogy a lányok hisztisek, és az igazi barátság fiúdolog; lánydolog a hiszti, a sikítozás, a pletyka, a rosszmájúság, a mosogatás, a főzés, a zoknistoppolás, a vasalás, a házimunka stb. A kutyáknak szerencsére nincsenek előítéleteik. A fiúk azt hiszik, hogy a barátság, a türelem, a kitartás, az autószerelés, a háború stb. fiúdolog. A háborút meghagyhatjuk nekik, csak minket hagyjanak ki belőle. Hagyják ki a gyerekeinket is. A fiúk miatt már a lányok is azt hiszik, hogy a betegápolás, a lázmérés, a hányás feltakarítása lánydolog, az ésszerű gondolkodás, a matematika, a fizika, a hatékonyság fiúdolog. Na és, mit is kérnek a fiúk? Tőlük, lányoktól? Kicsit feszengtek megint, mert féltek, hogy most aztán a testekről lesz szó, és bár nagyjából mindenki átesett egy-két orgazmuson, azért feszengtek, és nézték Klárika néni fiús arcát, a szeplőkkel, a felnyalt forgóval, a vékony orrával, a ravaszkás, kicsit ferde metszésű szemével, és csak kamu volt a kerek szemüveg is, inkább csak az orvosnak kijáró szemüveg akart lenni, fölötte nézett rájuk, és ettől még bácsisabb lett, orvosbácsisabb lett, feloldva a zavarukat. Azt kérik, hogy ők is gondolják azt a fiúdolgokról, hogy azok fiúdolgok, a lánydolgokról meg hogy lánydolgok.

Akkor a nőgyógyászati vizsgálat vajon milyen dolog, lánydolog vagy fiúdolog? Lánydolog. Nem, nem lánydolog. Fiúdolog az is. Fiúdolog minden, még a szerelem is. Na. Az nem. De, bizony, fiúdolog, mint a jegygyűrű, mint az udvarlás, mint a nászéjszaka, mint a Rómeó és Júlia. És mint az óraátállítás, mondta Ica gyűlölettel.

Bori sokszor látta Klárika doktor nénit, kicsi gyerekeit kerékpárral hordozta, elöl is volt ülés, hátul is, előre a kisebbiket, hátulra a nagyobbikat pakolta, és végigment velük a Kölcsey utcán, ami miatt Borinak még szimpatikusabb lett, hiszen egykor őt is így szállította az anyja. Lent laktak az utca végében, egy sarki házban, valószínűleg nem volt az egész ház az övék, mert Klárika néni mindig a másik utcáról ment be, és egyszer azon az oldalon látta ablakot pucolni, kendővel a fején. Akkor látta a férjét is, nagydarab, elhízott pacák, pocakkal, a szüleitől tudta, hogy valahol a mezőgazdaságban dolgozik, agrármérnök. Néha a ház előtt ARO terepjáró állt, amilyeneket a téeszek kaptak. A férfi képe lebarnult, pirospozsgás, mint akinek sokat kell a szabadban tartózkodnia, de nem munkával tölti az időt, a munka nem látszik rajta, inkább a feszültség, tehát vezető lehet, magas beosztású, döntéseket kell hoznia, és nem mindig lehet eldönteni, mi a helyes, hiszen egyik percben ez van, következő percben az. A férfi mozgása nem tetszett Borinak, nem értette, hogy Klárika néni miért épp e férfival él együtt, megsejtette, hogy nem boldog, ha boldog is, akkor boldogságának a gyerekeiben a forrása, nem a férfiban, az Klárika nénihez túlságosan is férfi. Másképp miért beszélt volna olyan hosszan a fiúdolgok és lánydolgok kibékíthetetlen ellentmondásáról.

Náluk otthon nincs baj, de kicsi mégis akad. Az éjszakai suttogásokból rendszeresen értesül erről-arról. Anyja munkahelyén semleges munkát végez, jobban mondva olyasmit, amit férfiak szoktak elvégezni, persze, fölébe helyeztek egy főnököt, aki férfi, de nem érti igazán azt, amit csinál, rábízza magát a beosztottjára, aki nő, aki ráadásul meglehetősen kívánatos, viszont nem hajlandó, egyáltalán nem hajlandó az udvarlását elfogadni, úgyhogy ezért, illetve nem ezért, hanem azért, mert intellektuálisan alatta állt, ki volt szolgáltatva neki szakmailag, szakmailag igen, viszont hatalmilag ő az úr, megalázhatja, elégtételt vehet, ilyenkor anyja feldúlva érkezik haza, és ideges napokig.

De Klárika néni egy fedél alatt lakik a főnökével, valószínűleg meg is kapja a magáét, hiszen ő orvos, a férje viszont agrármérnök, ami mégiscsak alatta van az orvosoknak, s habár Klárika néni iskolaorvos, vagyis az orvosok közül a legkevesebbet keres, mert egyetlen diák nem fog neki borravalót adni, mégiscsak kitűnő orvos, mégiscsak kitűnő ember, meg kell kicsit nevelni, nehogy a férje fejére nőjön.

– A combokat majd szét kell tenni, legyetek felkészülve arra, hogy a bugyit le kell húzni, hiszen a nőgyógyászati vizsgálat azt jelenti, hogy meg kell nézni, mi van odabent. Olyan ez, mint amikor megnézik a torkotokat, csak most nem a torkotokat nézik meg. Spatulát is használhatnak, bevilágíthatnak, ugye, a torok is milyen fontos, hát akkor a petefészek, anélkül semmi nem volna.

Jancsinak hívták a férjét, széles, hosszú barkója felpuffasztotta kerek arcát, pakumpartnak mondták, tokája kerekké tette állát. Klárika néni szép volt, fiúsan szép, karcsú alakjával, de főképp meleg, orvosbácsis nézésével, amely ugyanakkor kópésan, cinkosan szikrázott, ragyogott, derült saját orvosbácsisságán. Bori féltette őt ettől a fiúdolgos férfitól, aki megkínozza, aki érzéketlen a finomabb dolgokra, de ha finomabb is volna, látszik rajta, hogy betagozódik oda, ahol csak e kettős felosztásban látják a dolgokat. Klárika nénitől elvették a kutyáit, nincs senki, aki megvédené őt a barátság nevében, a kutyák nem akartak semmit, ha nem adott volna nekik enni, akkor is megvédték volna, de amikor éjjel a nagydarab férfi, a Jancsi ráfekszik, akkor a súlyával odaszegezett, ágyba nyomott Klárika néni mit tehet a fiúdolgok ellen? Erről persze nem beszélnek nappal, nem beszélnek a fiúdolgokról meg a lánydolgokról, mindenki teszi azt, amit tennie kell, nem ejtenek szót sérelmekről, nem veszekszenek, mert meghallanák a szülők, Jancsi szülei, és nem néznék jó szemmel, hogy veszekednek, különben is, felesleges bonyodalmakat okozni. Nincs veszekedés.

Klárika néni tehát maga mos, bár megengedhetné magának, hogy mosodába vigye a ruhát, de kik hordják mosodába a ruhát, istenem, kik hordják oda? Nem fog velük közösködni, megszólnák. Nem illik az intim ruhadarabokat másra bízni, más kezébe adni, ő biztos nem fogja. És azért is maga mos, mert otthon ezt tanulta, otthon is az anyja mosott, még a férje gatyáit is. Akkoriban hetente csak egyszer mostak, addig belekeményedett minden szenny, áztatni kellett, szappanos lében, aztán kimosták mosógéppel, az forgatta a ruhákat, ügyelni kellett, hogy ne fröcskölje ki a vizet, mert akkor rázott, szóval, az ő anyja is maga mosott, és hiába mosta ki a mosógép, öblíteni kézzel kellett, abba már ő is besegítetett, és láthatta apja fehérneműjét, pizsamáját, a maradék szennyeződésekkel, meg anyjáét is, nem szerette az ilyesmit, szívesen rábízta volna valakire. Szerencsére divatba jött az automata mosógép, ’82 óta már kapni lehetett, akkor vették az elsők között, azóta is kifogástalanul működik. Legalább a mosógép.

Ő is egy ilyen gép lett, jön a Jancsi, ráfekszik, ő pedig mosógépként, automata mosógépként mindent elintéz, a beállítások szerint.

– Nem is kell gondolni rá, fájni nem fáj, legfeljebb kellemetlen. Orvoshoz mentek, még akkor is, ha férfi. De ne gondoljátok, hogy férfi. Jaj, összevissza beszélek. Menni kell, és kész.

Nem lehet tudni, hogy a fiúdolog mitől fiúdolog. Amikor a fiúk összejönnek, akkor elindul a vetélkedés. Sok fiú együtt vetélkedést jelent. Mintha a hímek eleve versengenének egymással, ez már az óvodában megkezdődik. Mondták a hülyeségeket, és közben összeverekedtek semmiségeken. A háborúban is verekednek, aztán a nőket megerőszakolják. De miért?

Megfigyelte, hogy amikor egyedül vannak, akkor békésebbek, de ahogy megbarátkoznak a helyzetükkel, máris úgy viselkednek, mintha többen volnának. Mintha csapatban lennének. A horda kívülről figyeli őket. Ha nincsenek hordában, a horda akkor is ott áll mögöttük. Mindenki egyért, egy mindenkiért, ennél hazugabb és fenyegetőbb mondást nem gyártottak. A fiúk folyton együtt szervezkednek, de ha egyedül vannak, akkor is úgy viselkednek, mintha együtt volnának. Sebe is, Miklós is, ebben teljesen egyek. Sebe, aki büszke az elolvasott könyvek több száz oldalas listájára, aki rajong Radnótiért és Lisztért, porig alázta a fiatal romántanárnőt tavaly, és ha senki nem tudja, miért ment el a tanárnő, ő megmondja, hogy Sebe miatt. A legjobb romántanárnő volt, akit valaha látott, igazi román, a fővárosból költözött le, vonzotta a távoli, ismeretlen vidék, a más fajtájú, más beszédű emberek vidéke, tele volt kíváncsisággal, ahogy mondta, mindennap, nap mint nap a kíváncsisága miatt kel fel. Ha valamit nem tudtak elmesélni, segített. Szótárazott, tanult magyarul, gyöngyszem a moslékban, mondta róla Bori anyja, miután egy szülői értekezleten megjelent a romántanárnőjük is, jóllehet nem volt az osztályfőnökük, hogy megismerkedjen a szülőkkel. A tizenkettedikesek kezdték, füttyögtek, ha a tanárnő végigment az udvaron, grimaszkodtak, a mögötte vonulók majomkodtak, mozgását utánozták, siralmas volt, mit műveltek vele, és ez begyűrűzött hozzájuk az osztályba is. Szeredai kihajolt a padból, és úgy nézett utána, ha hátrament a padsorok között, végignézte, bokájától a csípőjéig, közönséges mozdulattal. Húsvét volt éppen, szokatlanul meleg húsvét, ’88-ban volt, mondták is, hogy ez egy fordulatos év, mert duplán nyolcas fordulatot jelent, húsvét hétfője, de már mindenki a locsolódás izgalmában, és akkor a hülye Szeredai megkérdezte, meglocsolhatják-e a tanárnőt is, aki nem értette, mi ez, náluk nincs ilyen szokás, el kellett neki magyarázni, és nagyon élvezte, és kikérdezte a fiúkat, merre mennek, mit csinálnak a piros tojással, hogyan tervezik meg az útvonalat, mivel locsolkodnak stb. És persze, szívesen hagyja, hogy őt is megöntözzék, ha már szokásban van. A fiúk persze, csak erre vártak, Szeredai úgy locsolta rá a kölnijét, mint egy férfi, mint ahogy a Bori nagybátyja, a Rudi bácsi szokta, nem csak a fejére, hanem a mellére is, lehetőleg a melle közé, sőt ha olyan, ha, mondjuk, ül a lány (vagy Rudi bácsi van megfelelőképpen beállítva), akkor a köldökére is meg a combjára is, de Szeredai még hagyján volt, hanem aztán az utána következők körülvették a romántanárnőt, és már egyszerre locsolták arctalan tömegben, már csak gazdátlan, rángatózó karok csápolták a kölnit, szemébe, fülébe, a mellére. Sebe is elváltozott arccal csápolt, és aztán kihúzta a dugóját a teásüvegének, és a teát öntötte rá a tanárnőre, a mellére, a blúza átázott, és bőrére tapadt, kilátszott a melltartója, de az is átázott, és a fekete mellbimbója átsötétlett – ekkor az arcára fagyott a mosoly, és könnyek csillogtak a szemében.

Amikor Sebe beindul, amikor elönti az agyát valami ismeretlen áradat, az arca arctalanná válik, csak csápol, és rázogatja a kölnisüvegét. Sebe feldagad, hatalmas lesz, az ég sötét burkáig feldagadó dzsinn, szörnyállat, félni lehet tőle. Mintha a föld mélyéből tört volna ki, tombolva hajlong jobbra-balra, és egyértelmű célja, hogy mindenhez hozzáérjen, nem csupán hozzáérjen, hanem mindent magába nyeljen, bevonja nyálával, nyálában oldott spóráival, így téve tulajdonává és utódjává is.

Nyomasztó és váratlan letargia, a lányok nem is gondolták, hogy ennyire megviseli őket. Nem volt neve a letargiának, nem volt neve az emléknek, de valamiképpen meg akarták bosszulni. Közelebb hozta őket egymáshoz, és egymás közelségében erősebbnek hitték magukat: elégtételt akartak venni. Amiért így megalázták őket. Nem a megalázást nevezték meg, nem neveztek meg semmit. Lázadni akartak, és mivel ez a megalázás közösségben történt, nem rebbentek szét, maradtak még együtt, és a bosszújuk is együttes volt. Nem bosszú, hanem tiltakozás inkább. Leeresztették a szoknyájukat, ameddig csak lehetett. Sőt Pofók Jutka hozzátoldott egy arasznyit, mert ő az ősszel levágta. Térden alul ért a szoknyájuk, legalább fél arasszal. Zárdabeli múlt századi lányok, azokhoz hasonlítottak. Lukszemburgéknál gyűltek össze, mert Ildiéknek két varrógépük is volt. Kis Jutka ült az egyikhez, Ildi a másikhoz, és miközben a többiek lebontották a szoknya alját, ők szépen felszegték vagy kitoldották, ahogy kellett. Ha már műhelyórákon annyiszor megalázták őket a varrásoktatással, habár Vinkó azzal vigasztalta őket, hogy ha nem jutnak be az egyetemre, majd elmehetnek varrónőnek, most hasznosították a szakképzésüket. A sok lány bugyiban üldögélt addig, rengeteg bugyis lány, és ez a bugyis üldögélés feloldotta a vizsgálat traumáját, legalábbis valamennyire, mert azért még hetek múlva is rémeseket álmodtak. Az álom is fiúdolog. Legalábbis a szó, amivel elmesélhető.

Talán még a lányok is fiúdolgok.

Másnap reggel is együtt menjenek, javasolta valaki. Mégiscsak jó volt most együtt, s bár Borit mindig zavarta a sok lány, zavarta a szaguk, túl tömény szaguk, elkapta a közösség, vitte magával. Gyülekeztek, és jó volt látni, hogy a megbeszélt helyen mindenki megjelenik, hogy ketten átjöttek a hídon, és a Piac utcájában bevárták a Vágóhíd utcaiakat, onnan négyen jöttek a Kölcsey utcáig, ahol a szigetlankai és a tisztviselőtelepi csoport futott beléjük, majd a régi Kazinczy utca sarkán várták őket a németiek és a központiak, s a bentlakásosok pedig az iskola sarkán csatlakoztak, így lettek tizenketten, és minden stimmelt, kettes sorokban léptek be az iskola kapuján. Még öt perc volt csengetésig, az iskola az ablakokban – és amikor észrevették őket, kitódultak a többiek is. Ilyet még nem láttak. Elnémultak, aztán nevetés, majd hatalmas tapsorkán, az ablakokban állók tapsolni kezdtek, és néma, bekiabálások nélküli tapsorkán zúgott, ők meg keresztülmasíroztak az udvaron, és szépen felmentek a lépcsőn az osztályig, a tapsolók sorfala között. Tapsoltak a fiúk is, ez tagadhatatlan.

Első óra után bejött az oszijuk, és közölte, hogy nagyon mulatságos dolog, de hogy akkor most kinevettük magunkat, és ideje, hogy megkomolyodjunk, hajtsátok vissza a szoknyátokat.

– Nem lehet.

– Le kell menni szépen a műhelyekbe, és ott felhajtják.

– De nem akarunk rövid szoknyában járni.

– Nem rövid, hanem normális – hajtogatta az oszijuk, egyre ingerültebben.

Nem értették, illetve, éppenhogy értették, de nem volt logikus, amit mond. És ebbe bele lehetett akaszkodni, hogy íme, nem logikus, amitől mégiscsak ők emelkedtek feljebb. Az oszijukat belekényszerítették a logikátlanság kalodájába. Szégyenkezhet. Persze, Koch is tisztában volt, mennyire logikátlan, amit mond. Ettől lett olyan ideges. Ettől lett szánalmas, sebezhető és kiszolgáltatott. Lehetett rajta nevetni.

Sebén is lehet nevetni, valahányszor földgolyónyira dagad. Elég, ha az arányokra gondolunk. A szöveteket alkotó sejtekben űr áramol. Még a hajszálerek is óriási vezetékek, elfér bennük akár egy tengeralattjáró is. Minden mulatságosan nagy, eltorzult, semmire nem jó. Az akarat csapatai is előszeretettel vonulnak a semmi felé, és kifáradnak, mire elérik céljukat, már elő sem adhatják küldetésük okát és célját. Kókadna minden, ha a gejzírként előtörő földmélyi akarat nem mozgatná őket. És ez a levegő rángatja ide-oda a felfúvódott testet. Mint cserépkályha tetején a papírspirál, úgy kering a test, olyan akaratlanul immár, miközben az egyre sebesebb pörgésével öntudatlanságát leplezi. Miért kellene a velejéig megismernie egy embert, ha egyszer minden egyértelműen mutatja, hogy ami volt, az lesz. A történelem példatára arra való, hogy ezt bebizonyítsa. Homok tölti ki az üregeket. A homok a mindenség anyaga. A homokszemnek saját homokszemtársai ellen semmi esélye.

Jó volt Sebe mellé odagondolni Koch ellilult fejét, és a tenyerek mögé rejtett vihogást.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs