Egy ilyen ingben

 

 

Nincsenek üres helyek. Csak elhagyottak.

Ahogy itt nálunk a kert, maroknyi gyep,

érdes betontömbök, és az, hogy nem nyílik

vagy már két éve semmi a rózsafán.

 

Lassan a felsőtest is ilyen elhagyott lesz,

csak a tüdő, ahogy a mellkasban

emelkedik, süllyed, csak ez a szorgalom

marad már. Na meg az, mögéd nézni,

akár egy szobor hátát, ellopni a csigolyák

egyenetlenségeit, hogy apró repedések vannak

rajtad is, még mindig.

 

Néztelek, tudtam, egy ing hiányzik rólam,

mintha mondtad volna, olcsó sejtések ezek.

Lapos cipők női lábakon, ez jut eszembe,

hogy ez nem jellemző rád, utólag tényleg,

ez megmaradt.

 

Emlékszem, tél volt, én csak azt akartam tudni,

erednek e folyók a következetlenség mögött,

hogy valóban igaz az, hogy minden árva, akár

egy elhagyott hely, hogy a maroknyi gyep

több akar lenni hideg szorgalomnál.

 

Anyámnak meséltem az egészet, ő ért az ilyesmikhez,

a konyhában főzött, emlékszem, későig dolgozott,

nem akartam zavarni, félmondatokban, hogy éppen

azt mondta, magázzalak.

 

Aztán végig a körúton, esett is, csak a járdaszegélyt,

merre lejt, taposni, keresztbe át, a szűzföldet, ebben lenni jó.

Semmi sincs ingyen, olcsó sejtések maradnak mind,

csak a magas sarkú a lábadon, utólag tényleg, hogy

ki engedett át minket.

 

Nincsenek üres helyek, csak elhagyottak,

tudni a hátad, hogy mögötte mi zajlik,

a bőr húzódásában miféle idegesség.

 

Valóban egy maroknyi gyep lettem,

és majd te fogod öntözni a rózsafákat,

egy ing hiányzik rólam, lassan a felsőtest is.

 

Keletnek menni

 

 

„Azért megáldá az Úr a szombat napját,

és megszentelé azt.”

(Mózes II. könyve 20,11)

 

Szombaton nálunk nem dolgozott senki.

Anyám péntek délután megcsinálta a húslevest,

apám levetette a cipőjét.

 

Néztük a függönyön át, ahogy eltűnnek

a fények. Aztán ettünk csirkét, rizzsel.

Megbeszéltük, merre van észak,

és merre dél, tudtuk keletnek kell menni.

 

A szomszéd sokszor átjött, hozott

bort, fehéret, mi kávéval kínáltuk.

Nem oltottunk lámpát, néztük a viaszt,

ahogy elfogy, ahogy eltűnnek a határok.

 

A varjakat, ha jöttek, megetettük, majd

bezártunk minden ablakot, húztunk

rájuk redőnyt.

 

Aztán este lett, hideg,

anyám fényesre súrolta a tányérokat.

A kapukat én zártam be,

a párkányról meg eltűntek a varjak

A szomszéd filmet nézett, esetleg híradót.

A csirkecsontokat meg betettük egy zsákba.

 

Nem szóltunk egymáshoz.

Tudtuk, fénykép készül

rólunk minden péntek este.

Tudtuk, valaki elvágja

pont a karjaink közt.

 

Most reggel van,

és nézem a függönyön át,

ahogy sárga lesz minden.

 

A darabokra hullott képeket

úgy ragasztom össze, hogy

mindenki lássa, hol vágták el.

 

Egy varjú nekicsapódott

az ablaknak,

biztos keletnek akart menni.

 

Mi tapostuk el

 

 

Fehér Renátónak

 

Emlékszem, az éjszakát más váltotta

fel, már nem beszéltünk végekről.

Ingeinket kitettük száradni,

felhajtottuk a gallért.

 

Gondoltunk nőkre, ahogy szoknyájuk

meggyűrődik, ahogy kávéval várnak

egy sarokban.

 

Figyeltük a kertet, a fákat,

hogy mi rejtőzik egy-egy bokor alatt.

Téptünk levelet, virágot,

bogarakat tapostunk el.

 

A fényeket félretettük,

nem foglalkoztunk velük.

Így is minden színes.

 

Akár egy régi film, kockánként

tettünk össze egészeket.

Én rendeztem, te vágtál.

Elkerültük így a félreértést.

 

Aztán lapokra szedtünk mindent:

az ingeinket, a nőket, a kertet,

a lassú fényeket; majd

megszámoztuk őket.

 

A borítót én terveztem,

a plakátokat meg te rajzoltad.

Címet is adtunk neki:

A bogarakat mi tapostuk el.

 

Most frissen mosott ingeinkben,

nézzük, ahogy az éjszakát

más váltja fel, és nem

beszél velünk senki.