Fázós akarat

　

Egy fázós

telefonbeszélgetés:

akár keserű főzelék, az

átlagosnál nagyobb

kanállal.

„A keserű

sem válogat, edd meg

szépen, nem vagy

már gyerek".

Annyira nem.

Régi haver. Beszélünk.

Másképp esik ránk az

árnyék, de néha

szerethető az a másképp.

A nyelv mögött

a barátság eltörött.

Komoly férfiak

bizonyos kor fölött már

nem kötnek barátságokat.

A régiekkel sem.

Hallottam valahol ezt.

Közös gyerekkor

patronja már nem

hasít le mélyre.

Mert nincs mély,

csak vak kút, ahonnan

még nem húztak

ki vödröt élve.

Dumálunk. Magnóra

kéne venni egyszer.

Ha lenne hozzá

vegyszer.

A megértéshez.

Állandó renyhe ritmusban

ezerszer. Politika.

Paradicsompalánták.

Politika hátulról. Eső.

Sanzonszerű, kemény

tévedések.

Később a tragédiák

hasán a férfiszőr

megőszül. Úgyis.

Pont marad csak

minden. Leplombált

gyógyszeres doboz.

Hideg búgás.

Nem veszem fel.

　

　

　

　

Képradar

　

Irányérzék líra

gyanánt.

Megfejteni egy

ismeretlen,

felbőszült családot,

majd visszamenőleg

elképzelni

benne a gyereket.

Hátha megértik.

Hogy segít.

Visszafelé is.

Biztosan.

Lírai gyanta.

Hangyacsapatnak

híd. Ragad. Veteményesben

csúnya labda.

A garázsban

vaslemezből püföl ki

érzelmeket a leszázalékolt

gazda.

Mese az egész.

Szellembringával

a családtörténet konok

útjain. Romok egy szeplős

arcon.

Felhők az ablakon,

izzadt homlok hagy ilyet.

Savas eső.

Furcsán néz a szomszéd

bácsi, mindig más nevet

hord. Hajnalonként ás a

kertben. Fényképeket.

A pincébe tizenöt év

alatt nem lehet lemenni.

Varázsgomba. Több

száz tő nikotinvirág.

Az utca néha bedugja

fejét. Szippant és

tovább építi magát.

Lomha szarvasbogár

lábán cérna, több

nemzedék szórakozik

így.

Repül és mégsem.

Beleakad

a ruhaszárító kötélbe.

Postás a sírásba.

Elképzelt kisfiúba.

　

　

　

　

Létnemlét

　

Mi végre itt a földön.

És mi végre ilyen szaggatottan,

ahogy érzékeny

televízióból elmegy az adás.

Kimegyek a kertbe,

felnézek a holdra: fent

egy fontos filosz fordul

részeg oldalára. Ismerem.

Az érzést. Kapaszkodni

kell, eldönteni, hogy a

kapaszkodás mitől végtelen.

És mi végre a harsány lelkifurdalás,

hogyha meglátom az

emberben a romboló pátoszt,

röhögnöm kell.

Ujjamat a számra téve

mutatnom: pszt, ne szólj,

barátom, mert elvisz az

Álmos Kentaur.

Mi végre fekszem utána

a zöldben, mintha egy egész

kontinenst takarnék le, vagy

el. Számban nedves fűszál.

A buliból már kiszívtam a

lényeget.

Mérges kémműhold szeretnék

lenni, szórakozni kicsit azzal,

hogy ember. Összevissza

venném az adást.

Törném a poharat, álnok

felhőkarcolót mutatnék

mélygarázsnak. Kicsi, de

pontos fejfájás-gömb lennék,

mire bemérnek, megtalálnak.