A mobiltelefon kikapcsolása

Takács Zsuzsának

A mozdulatot nem tudom elfeledni.A mozdulatot. A mozdulat ívét

nem tudom elfeledni. Ahogy

azt az élő, mocorgó, zajos kis

tárgyat nyújtotta felém. A mobil-

telefonját. Zörög, nyöszörögaz a tárgy – furcsa és szomorú,

ideges háziállat.Megidézem a mozdulatot.Íve volt annak a mozdulatnak,

kecsessége volt: áttetsző volt,szinte légies, mégis határozott.

Ösztönös királynő, mondtam,

magamban persze, és, mikéntötezer éve szinte mindig,zavartan néztem.

Legyen szépség és nevetés,mondom, és emlékszem most

is a mozdulatára. Kezében,

mint hangos, ijesztő vadállat,

szól a telefon. Csörög. Kiabál.

És akkor, azzal az áttetsző

mozdulatával hirtelen hozzám

fordul. És a tekintete!Nem fogok beszélni a tekintetéről.Nem tudhattam, egészen addig,

észrevett-e egyáltalán, amikor,fejedelmi gesztus, megszólított:Maga férfi, maga biztosan tudja,

hogyan is kell ezt, itt, kikapcsolni,mondta, és a mozdulatában ott

az az áttetsző határozottság.Ösztönből tudom a dolgom.Így volt ez egykor, régen, a távoli

Egyiptomban is, és Athénban,

a szabad emberek városában,

és persze Párizsban, soha, valamikor,

nem a jelenben, hanem a múltban,

éppen százegynéhány évvel ezelőtt.Szabadság ez, ha volt, valaha is.Talán az egykorvolt édenkertben,

ott lehetett ilyen, ehhez hasonlóvillanás, ami akkor, abban

a pillanatban elért. Nem is tudom.

A villanás visszfénye volt ez,

csupán, ezernyi rohanás közepett.A mozdulatát nem tudom elfeledni.Soha-nem-volt emlékből bújt elő,

soha-nem-lesz történet része lett.