Cőte d’Azur
PDF-ben
Cőte d’Azur
Chagall tollnyomain
1
Még betöltötte az egész teret,
még hihette azt, hogy szeretni tanul.
Pedig csak szenvedett. Harminc éve,
markotányosnőként egy hibátlanul
elkendőzött háborúban, ahol
a felek egymás felé fordulása
is csapda, rejtett aknamező. Látja
már, belátja, hogyne, persze. Lakol
is érte. Nem miatta, hisz nem tehet
róla, csak érte. Még itt lakik, kicsit,
de már tudja, értette ő mindig is,
hogy a mozdulat, amivel reggel fel-
tesz egy kávét, beoltja magát, semmi
ahhoz képest, mit jelent szeretni.
2
Ahhoz képest, mit jelent szeretni,
tartani a lombot, mint őszig a fák,
s ahogy súlyosbodik üresen az ág,
még a hiányát is elengedni,
és így tovább, könnyűnek tűnik minden
szín. Pedig St. Paul erődfalain
innen és túl annyi szín, amennyit
befogadni sem képes a szem, hiszen
nem látja, csak nézi a csodát. Tócsa
fölé egy kislány hajol. Levélhíd
épül, s valahol hullani készül a
ciklámen palást. Rozsdás tavon visz
át a herceg útja. Karjában tartja
a lányt, és színehullott álmait.
3
A lányt és színehullott álmait
nem őrzi csak néhány bíbor szirom,
s egy cickafarktányér, amit a síron
láttunk. A kőlapra tett pár kavics
egy-egy kék öböl őrizte lábnyom.
Kavicsot lépő angyalok jártak itt,
valamikor, körbetáncolták, mind,
a kéket, lépdeltek köré egy partot.
A partra hozza vágyait minden
leány és fiú azóta is. Könnyű
léptekkel sétál, a kezébe vesz
egy kavicsot, elsuttog fölötte
valamit, fohásza felszáll, mint a füst.
Elfelejti, míg kimond egy nevet.
4
Elfelejti, míg kimond, egy nevet
őriz pedig, nem szól, csak festi eléd.
Tudja, csak ami könnyű, lehet nehéz.
Levegőt lehel színei közé, s lesz
kék víz, amiből borjak jönnek elő,
lesz kék asszony, aki fölöttük áll,
s míg szemével hív, szájával furulyál,
kékjéből egy sárga hajú lányka nő.
Mire felnő, az égig, vérnarancs lé
öleli körül. Zöldherceg levetett
palástja. S a lány elveszti színét,
míg a palástba merül. Helyette
lesz-e más? Kicserélhető-e a név?
Kimondhat-e téged valaki még?
5
Kimondhat-e, téged, valaki még?
Adhat-e ciklámen szárnyat a vágynak,
ami lépten-nyomon lobogni támad
benned? Azt mondod, nyilván, semmiképp.
Pedig figyeld csak, a píneák fölött
zöld arcú lény figyel, türkiz király.
Tekintete alatt – őrfény talán –
kettéhajolnak a fák, zárul a kör.
Az öböl lustán ölel, egy halfarok
csobban, vitorla tűnik fel vagy el.
A komplementer ég tűzzel felel.
Kárminba mártott mellbimbóidon
őrlángként lobban a főnix jele.
Eljött, kormos bóbitája a hold.
6
Eljött, kormos bóbitája a hold,
evezőtollait megperzselte a nyár,
párja útra kelt, ő maradt, őrmadár,
fészekalja is, messze. Egyszer volt,
hol nem, volt egy király, aki utat
töretett magának a sziklákon át,
páncéling helyett útépítő ruhát
viselt a hős sereg. Forró aszfalt
szaga vegyült a rozmaring, szurok-
fű illatával. A király szerette
ezt a fűszerillatot, de vérszemet
kapott, s megcélozta, mind, a szirteket.
A monda szerint az egyik ráomolt.
Rí az őrmadár, a viharherold.
7
Rí az őrmadár, a viharherold,
szélre feszítve vitorlaszárnya.
Az öböl nemsokára meghasad.
Terített asztal, gyümölccsel pakolt,
készül az új megpróbáltatásra.
Az apa metszett poharát friss vízzel
tölti, fiának nyújtja. Kenyeret szel,
s meghajol minden mozdulatnál újra.
A fiú emeli poharát, átnéz
a vízen, a metszett szőlőfürtön,
minden eltorzul odaát, ketté-
válik az arc, és az asztalöblön
kenyérsereg vonul át, szinte rögtön.
Kóstolja a világ görbületét.
8
Kóstolja a világ görbületét,
kavicsról kavicsra néz, íveket gyűjt,
ívelt vonalakat, miket gömbölyű
formákra rajzolt a hullámverés.
Quoi est? – kérdi a madárforma asszony.
Csak franciául beszél. Kezével
verdes, horgas csőrt formál, mert ő egy
papagáj, kis követ vesz elő, azon
mutatja. Papagájfej alakú.
Mulat magán, s kéri, mutassam én is.
Zsebemet húzza a sok kő, amúgy
szépek mind, de egyik sem az igazi,
egyik se mutat meg minket. Valami
hiányzik a széphez. Valami tanú.
9
Hiányzik a széphez valami tanú.
Vagy valaki. Vagy csak egy szerv. Gyerek
szeme, mondjuk, mi az ajtórésen túl
látható mozdulatokból filmet
kreál. Legyen a rés éppen annyi,
amin egy gyerek bármikor átfér.
Legyen mögötte konyha, sárga fény,
korán leszálló est, ami meglepi
az asztal fölé hajoló asszonyt.
Füzetbe ír. Aztán egy másikba.
Füzetek rétegződnek egymásra,
tornyot épít vagy várfalat. Falat bont,
újrarakja, mit egyszer már felrakott.
Felfigyel. Megáll egy pillanatra.
10
Felfigyel, megáll egy pillanatra.
Haját a szél arcába gyűjti, összes
haját. Két kézzel fésüli hátra.
Rasztásodnak, s szinte kifehérülnek
tincsei. Nem költ melírozásra.
Ég és víz, ahol összeér, kékkel
a kék, párizsi, azúr és kobalt,
kifehérül, mint a lámpasor éjjel,
mint műtéti heg a hasfal alján.
Túl szőke és kék minden árnyalatán,
átizzik téren, tengeren, s hajába
beleborzol az angyalöböl szárnya.
Kócolja, fésüli összes haját.
Arcot bont és épít tollaival.
11
Arcot bont és épít tollaival,
mert megvan az ideje a színek szét-
szórásának, összerakásának, és
megvan az ideje a ráncoknak
is. Csak az idő teheti széppé
az erőddé emelt várost, amelynek
hugenottái rég elmenekültek,
de szűk sikátorai, kövei még
őrzik lakói nyomát. Csak az idő
teszi a kiűzetés nyomán támadt
vágyat széppé, tüzeit szédítő
repüléssé. A tűz is csak haltestű
madár. Idővel mélyre úszik. Farka
szárnyat idéz a boldog állatokra.
12
Szárnyat idéz a boldog állatokra.
A hal inverze hogyan lesz madár?
Vagy madarakat hordozó szarvas,
ki inni csak türkiz vizekre jár?
A folyó medre is egyre mélyül, míg
a víz észrevétlenül követ csiszol.
Fenn kiégett karszt, lenn folyó, valahol.
A kettő között függőleges híd,
egy fénypallos vigyáz. Nem vezet út,
csak a párkány szélén, a félelmen át.
Talpa is beleizzad. Vezet tovább.
Szárnyakat kap vagy medvetalpat? A Ford-
hang az ismerős medvebrummogás,
jó szándékához nem férhet gyanú.
13
Jó szándékához nem férhet gyanú,
színes tollakkal érkezik a herceg,
madárléptékkel mérve ünnepelhet,
lépte a lomb fölött pínea szagú.
Palástját leejti csak a földre,
belseje kifordul, alvadt bíborát
szétteríti, körbe, mint ki odaát
sincs, ideát is elenged, mindent.
Nincs több elragadtatás, ciklámen ágy,
ez az utolsó már gyantaillatú,
beléragadni inkább bolondság,
mint bölcs tett. Vállán örökzöld a bú.
Színes tollakkal festene tovább.
Esőkabátot ölt az inverz azúr.
14
Esőkabátot ölt az inverz azúr.
Hihetnéd, valaki vaskos tréfát
űz veletek. Tegnap fényes arcát
mutatta, mára meg azt, hogy elborul
előbb-utóbb minden, ami még nem
jelenti azt, hogy ki is borul. Újra-
tervezés. A GPS-hang nyugalma
tölt be, mint távlatot a fellegek.
A tér visszavonul. Mikor vette fel
utoljára esőkabátját, mikor
figyelte az áttetsző spalettákon
át eredetét, nem tudom. A csepp
megelőzi az esőt, ami az előbb
még betöltötte az egész teret.
15
Még betöltötte az egész teret,
ahhoz képest, mit jelent szeretni.
A lányt és színehullott álmait
elfelejti, míg kimond egy nevet.
Kimondhat-e téged valaki még?
Eljött, kormos bóbitája a hold.
Rí az őrmadár, a viharherold,
kóstolja a világ görbületét.
Hiányzik a széphez valami tanú.
Felfigyel, megáll egy pillanatra.
Arcot bont és épít tollaival.
Szárnyat idéz a boldog állatokra.
Jó szándékához nem férhet gyanú.
Esőkabátot ölt, az inverz az úr.