LIMONÁDÉ. VIRGINIA WOOLF MINT (TRÓJAI VA)LÓ, MINT AKADÁLY ÉS MINT VERS(ENY)

Tandori Dezső: Torlandó szörfpóker; Kilobbant sejtcsomók. Virginia Woolf fordítója voltam

Selyem Zsuzsa  kritika, 2009, 52. évfolyam, 2. szám, 223. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A Lemon nevű tó partján egy Hardy Lessie nevű 45 éves nőnek van egy kastélya, két felnőtt lánya, Hardy Vera (21) és Hardy Sophie (19), van a barátnője, Egy Tiszta Nő (47), annak hajdani férje, Errenhaus színházi rendező személyében, ennek ismerőse, haverja: Elviszempont (mindkét férfiú „jó 40-es"), na és Miën, mindőjük barátnéja. Megérkezik a vonattal Avon, szép művészfiú – „színész, költő, festő, minden" –, várja őt Miën az állomáson, beinvitálja a csőszházba, és, noha Avon Hardy Sophie-hoz jött, Miën könnyedén részelteti őt olyan testi örömökben, melyek a történetnek ezen szintjén ha nem is kizárólag egymáshoz valami módon tartozó személyek között kívánatos és helyénvaló, mégis, halvány jelzés, kis elterelő rejtőzködés javallottnak mutatkozik. Persze ez csalóka érzés, hiszen, ismétlem, a történetnek ezen a szintjén semmiféle szükség nincsen leplezkedésekre. Nincs cselszövés, nincs hazudozás, ez ilyen sima történet – még ha később belekeverednek a Lopahin-szerű Lavinelek is –, mindenki mindenkivel szexel, és a végén mindenki simán erőszakos halált hal, az egyetlen kis nőt – a mesében „poros, okkerbőrű lány" –, Miënt kivéve, mert ő nem hal meg sem erőszakosan, sem másképpen, hanem elmegy állatgondozónak egy dél-afrikai parkba. Örökélet, ha nem is éppenséggel mindenki számára, de van.

Hogy mi köze mindennek Virginia Woolfhoz? S Evelyn Waugh-hoz? És Thomas Hardyhoz? És Tandorihoz? És még ki mindenkihez?

Vegyük, mondjuk, bonyolultsági sorrendben a kérdéseket. A legegyszerűbb válasz Thomas Hardyhoz kínálkozik: szójáték-köze van. Hardy a családneve három szereplőnek, és a legismertebb Hardy-regény címe: Egy tiszta nő (angolul: Tess D’Ubervilles) pedig a Hardy-anyuka barátnőjének, a kisebbik Hardy-lány megerőszakolójának, Avon gyilkosának stb. stb. a neve. Az utalást nem fáradságos munkával (vagy, jó neveltetésének hála, azonnal) bogozza ki az olvasó, hanem a szerző en passant megemlíti. Szójáték úgy lesz belőle, hogy az a három nő, aki a Hardy nevet viseli, többnyire „hard", vagyis (a történet szerint „vagyis"): hardpornóra kész, ugyan a kisebbik lány kicsit inkább nem, ezért őt Sophie-nak, Softi-Sophie-nak becézik (és jöhet az erőszak). Nyilvánvaló, hogy Thomas Hardy társadalmiosztály-igazságtalanságokra redukált romantikus antropológiája nem találna szavakat arra, hogy milyen viszonyok is vannak ezek között a mind egy szálig pénzes nők és férfiak között. Szóval szerelem, az nincs. Tulajdon van, unalom, szex, unalom, bosszú, unalom, póker, unalom, szörf, unalom, halál, unalom. Hardynál szenvedély volt, társadalmi osztályok ellentéte, mindkettő mindhalálig. A válasz tehát: A Lemon-tóparti történet ellentét-relációban van Hardy romantikus meséjével.

Evelyn Waugh-t – a bonyolultsági fokozatok következő lépcsején – a könyv Fontos! című bevezetőjében a szerző-narrátor hozza szóba, mint Virginia Woolfhoz „hasonlóan zseniális", de „nálunk kevésbé ismert" regényírót. Waugh, mint azt Tandori Dezső Ottlik-tanulmányából tudjuk, Ottlik nagy kedvence volt, a magyar irodalomban általa oly igen hiányolt „link író" megtestesítője. Ottlik és Waugh közös vonása Tandori szerint, hogy mindketten úgy látják az irodalmat, mint ami belefolyik az életbe. (Ez a közös vonás meg belefolyik Tandoriba, amiről bőven volt és lesz is szó.)

Waugh-t, a magyar újholdasok kivételével, többnyire komikus regények szerzőjeként tartják számon – a Torlandó szörfpóker (a továbbiakban: Torlandó) szintén komikussá válik a felétől, az első rész viszont, ameddig a szexuális összevisszaság zajlik, nyilván szándékosan, rémesen unalmas. Ám mihelyt a személyes ügyekről áttér a természeti katasztrófákra! Ahogy ott téblábol a beszeszelt író-fordító narrátor-alteregó! Az inadekvát viselkedés mint magasabb szintű adekváció! Fergeteges, tényleg. A humor-teóriák is arról értekeztek valaha, hogy annak belátása, hogy a világ – és persze benne az ember! – reménytelenül sötét, hozza meg a nevetés szabadságát (risus paschalis két nappal a keretsztre feszítés után, középkori nevetéskultúra á la Bahtyin, oroszországi jurodsztvo, ahogy arról A. M. Pancsenko értekezik stb.)

Waugh amellett, hogy ontotta a komikus műveket, a világ természetének érzékelése tompításához rendszeresen szeszes italokhoz folyamodott, akárcsak – és akkor a Ki mindenkihez van köze a Lemon-tóparti sztorinak?-kérdés egyik lehetséges válaszát előreveszem – Patricia Highsmith, akiben híres pszichothrillerek és komikus szövegek szerzőjét tisztelhetjük. Patricia Highsmithre kétszer is hivatkozik a Torlandó, egyszer a családnevet pusztán egy H. betű jelzi, a Még egy kis cécó című részben viszont kézírással az olvasható, hogy: „akkor beszélj csak, ha felfogod, hogy mint a Zombival Dr Jekyll és Mr Hydet tökéletesítettem, itt Patricia Highsmitht tettem, sokkal, áramvonalasabbá." (Az idézet betűhív átírásban – S. Zs.)

Ó.

Hát jöjjön a Woolf-kérdés. A Torlandó a szerző bevezetője szerint Virginia Woolf emlékének lehetne ajánlható, lásd Orlando, aztán meg – ezt már saját kútfejemből veszem – szörfözni annyi mint hullámlovagolni, vagyis itt van nekünk a másik híres Woolf-regény, a Hullámok, no, ennek a regénynek a felszínén lovazik emez, mint trójai Való. Hogyan is? A Még egy kis cécó fejezetben (a kedvencem, fogom is még emlegetni) írja (kézzel, persze): „E könyv lett nekem, Odüsszeuszának, a trójai Való!" A trójai Való gyors négyzetkeretet kapott, alatta: „Nem blöff!", ez hullámos vonallal aláhúzva, ami megint komplex jel, mert, ugye, ismét utal a Woolf-regényre, másrészt viszont némely konvenciók értelmében hullámos vonallal a hibás szövegeket húzzák alá. A Való V-je pedig úgy van rajzolva, hogy egy az egyben maga a hiány-jel. Tandori, talán nem tévedek, ha erre következtetek, hiány-jelesnek látja Virginia Woolf prózáját, azt mondja róla ebben a Torlandóban, hogy „légies, éteri, kicsit lila-ködevő", másutt: „az élet értelme. Síkok. Valós és virtuális síkok. Micsoda maga ez a könyv. S kicsit lila gőz, de gyönyörű."

Ez az, amit nem tudok felfogni: Tandori miért ír ilyeneket a Hullámokról, a világirodalom egyik legérzékibb regényéről? Miért ismétli a hatvanas (Kelet-Európában a hetvenes) évek nagy slágere, Edward Albee Who’s afraid of Virginia Woolf? (magyarul a Nem félünk a farkastól címet kapta, de ez már régi vicc) című színdarabja nyomán az értelmiségiek körében oly divatos fanyalgást, hogy ugyan Virginia Woolf félelmetesen zseniális szerző – de túl intellektuális, az élet máshol van. A gondolatmenet, melynek ez a végkövetkeztetése, olyan előfeltételekből indul, hogy az érzékiség annyi mint szexuális aktus (illetve annak is csupán penetrációs szakasza), minden más intellektuális nyavalygás.

Woolf a Hullámokban (nemcsak szerintem) a női érzékiséget formálja meg, a maga korában és középosztálybéli Angliájában hallatlanul provokatívan (és Proust tervéhez sok ponton hasonlóan). Színek, szagok, ízek, több személyiségen, több korosztályon, férfiként és nőként érzékelve, a legkevésbé sem az élet értelmét, sokkal inkább az élet apróságait írva. Mindez úgy, hogy a hat (hét) szereplő ugyanazon egyetlen nő szexualitásának, életkedvének teljesen szerteágazó módját jelezze. Az angol kiadás előszavában Gillian Beer írta: „The Waves, also, has to do with the sexual life, with the six persons of one woman." (A Hullámok, szintén, a szexuális élettel van kapcsolatban, egy nő hat személyiségének szexuális életével.) Ebben a hat – de inkább hét – életben Neville a szívfájdalmas homoerotikát, Susan a szenvedélyes anyaságot, Jinny az örömteli és promiszkuus nárcizmust, Bernard az atyai biztonságot, Louis és Rhoda valamiféle iker-elzártságot, cölibátust képvisel, a lappangó hetedik pedig, aki annyira idegesíti a Kilobbant sejtcsomók Tandoriját, a korán meghalt Percival, az ártatlan és ignoráns lovag. („…nehezen bírtam a csodás regényben, a tényleg világirodalmi ranggal krém-dö-la-krém szövegben ezt a butuskaságot, még hogy Percival, feszengtem..." – Nem értem én ezt a feszengést: nem vette volna észre TD, hogy Percival butuska, nem a regény? És hogy nem a hat szereplő titkos szerelme ő, hanem csak Neville-é? És hogy a többiek szeretetvonalai – egyébként a Neville-éi is – igencsak kuszák? És hogy ez nem valamiféle poligámia, amit a Bloomsbury-körnek tulajdonít, majd zokon vesz tőlük, hanem a létérzékelés megformálása?)

Kilenc fázisban formálja meg Virginia Woolf a hat szereplő gondolatait, a gyerekkor egyik napjától az öregkoréig. Ismétlem, semmi lényeg. Különféle emberek különféle gondolatokkal, különféle prioritásokkal, különféle érzékenységekkel. A két szerzeteslelkű (Rhoda és Louis) párbeszédén kívül szó nincs arról, hogy a figurák egymással beszélnének. Hogyan is írhatja Tandori a Kilobbant sejtcsomókban: „nem mindig igaz, hogy »mondta«"?! Jóllehet az eredeti said sokkal kevésbé feltételezi a megszólítottat, mint a „mondta", a „szólt" sokkal jobban képes volna a személytelenséget visszaadni (használják is időnként a magyar fordítók, de érthetetlen, miért kell variálni, ha az eredetiben csak said van). Az angol szöveg olvasójának evidencia, hogy semmiféle dialógus ez a szöveg nem akar lenni. A Kilobbant sejtcsomókban a párbeszéd koholt elvárásának való nem megfelelés miatt válik a regény némiképp elmarasztalhatóvá.

Az egymástól igencsak különböző érzékelésmódok a Hullámokban egyetlen személyhez tartoznak, ez a regény nagy állítása, hogy a sok, megformált különbség mind ugyanannak az embernek az életkedve (szexualitása). Bernard mondja az utolsó fázisban: „Nemcsak elkülönült egyénekként létezünk, hanem úgy is, mint az anyag megkülönbözhetetlen csimbókjai." (Mátyás Sándor fordításában.)

S ha tudja ezt Tandori – mert Torlandójának nem hiszem el, hogy nem tudja, a Kilobbant sejtcsomókat meg tévedésnek tartom –, miért beszél ködevésről? Konkrétan érti? Mert konkrétan jó. A Torlandó sztorija – a „cécó" előtti rész – majdnem úgy végződik, hogy az életkedvet és a Hullámokat együtt látja:

„És valahol a kastélytól nem messze, Lavinelék kiégett szállodájának is a közelében, ott vannak a hangulatos kisvendéglők, pecsenyesütők. Igaz, a tüzek mind többször törnek rájuk. A vizek mind gyakrabban öntenek ki. Sokszor az emberek maguk hibásak. Mit telepednek meg épp ott, veszélyes helyeken?

Az emberek. Mit telepedtek meg?

– – – De ha egyszer már hozták, hozták az őssejtet, vagy mi a csudát, verték a partra a hullámok, a hullámok – – –

VÉGE"

Virginia Woolf korában a biológiai megközelítés a határtalan szabadság érzetét kelthette – kétségkívül itt a művelt középosztálybeliekről van szó, akik egyáltalán tudomást szerezhettek az újabbnál újabb felfedezésekről, és anyagi helyzetük is lehetővé tette, hogy függetlenségüket megéljék, hogy évszázados elnyomó intézményeknek ne kelljen engedelmeskedniök. A hullámokban Woolf a cselekmény („plot") óhatatlan elvonatkoztatásai helyett a ritmus érzékiségére épít, azt találja ki, hogyan lakhatja be a próza a testet: izmokat, idegeket, beleket, vérereket („It would also inhabit the body: »Muscles, nerves, intestines, blood-vessels, all that makes the coil and spring of our being, the unconscious hum of the engine, as well as the dart and flicker of the tongue«" – idézi Woolf naplójából Gillian Beer, az Oxford University Press The Waves-kiadásában). Az Orlando pedig a határtalan függetlenség regénye – gondoljuk el, időtől, tértől, nemtől függetlenül élni, az volna ám az igazi!, gondolhatták –, a Torlandó már az összetorlódásé, személyek személytelen, véletlenszerű ütközésének és földcsuszamlásoknak, valamint egyéb természeti katasztrófáknak a regénye, vagy inkább: regényének kommentált vázlata. A két mű keletkezési ideje közötti periódus a Torlandó szerint új felismeréseket nem hozott, csak a régiek koptak el és torlódtak egymásba. Ez kétségkívül megalapozott hangulat lehet, vagy érzés, de azért sorolhatnánk, mindenek ellenére, ezt-azt. Hogy volna más is, mint lektűrré és szoftpornóvá torlasztott szexualitás.

Az, hogy Tandorinak szoftpornót (a határ: gyermek- és állatpornót azért nem) kell fordítania – nem tudhatom, mennyire kell, végtére is Tess D’Ubervilles is hagyta magát megerőszakolni, és a regény paraméterein belül nem nagyon volt mit tennie, de azóta a társadalmi viszonyok még többet változtak, mint a Bloomsbury virágzása óta – társadalmi kérdés, másutt és másképpen kellene arról értekezni. A regény olvasásakor olykor gondoltam azt, hogy ennél már jobb szeretnék inkább petíciókat és kiáltványokat olvasni. Amit akár a Torlandó javára is írhatunk: míg a félig-meddig mintának tekintett a Hullámokban Woolf végül nem valósította meg tervét, hogy osztálya nyelvi határait átlépje, és az általa egyébként látogatott munkáskörök nyelvhasználatát is megformálja, Tandorinál teljes pompájában megjelenik – no, nem a munkásosztály nyelve, mert ma már nincsen munkásosztály, az elnyomottak és kizsákmányoltak kábultan visszhangozzák a média által közvetített, az elnyomásukat gördülékennyé tévő nyelvet – szóval a 2008-as regényben a jelenkor tömegnyelve, a globális sematizmus nyelve pompázik. Reflektáltan, vagyis Tandori jelzi, hogy ezt most így, ilyen sematikusan írja – például: „égett a vágytól" –, mert a Lemon-tóparti sztori több világvárosban egyszerre megjelenő „világregénye" ezt kívánja, de ennyi.

A fenntartásokról – talán újfent kiadói elvárásoknak eleget téve – hallgat.

Ha társadalmi kérdések felől olvassuk a Torlandót, azt látjuk, hogy ahelyett esetleg, hogy a botrányos helyzetre ráébresztene – ostoba, színvonaltalan, sematikus könyveket fordítok, emberek!, mert ha nem, éhen halok! (vagy másképpen semmisülök meg!) –, megadja a lehetőséget arra, hogy az olvasó a (szöveg-, etikai-, biológiai- stb.) romlottságok ábrázolását ünnepelje. Virginia Woolfról, az emberről a két visszatérő információ: (1) gyermekkorában mostohafivérei szexuálisan visszaéltek vele és (2) leszbikus volt. Mindkét információhoz „brr" jellegű kommentárt fűz, ami, lássuk be, kevés ahhoz, hogy bármit is árnyaltabban lásson az olvasó, arra viszont pont jó, hogy a VIP-ekkel kapcsolatos bizsergető információkra éhes, de alapjában a biztonságot, változatlanságot kedvelő – tehát igenis: „brr" – népeket néhány pillanat erejéig elszórakoztassa.

(Egyébként még kevésbé értem a magyar kiadói politikát. Nem tudom, honnan veszi, hogy csak az idiotizmusokra vevő a magyar nép, s minden, ami a gondolkodás veszélyes kalandjába sodorná az embert, menthetetlenül bukásra van ítélve. Mondjuk, a mifelénk olvashatatlan, szépelgő intellektualizmussal bélyegzett Woolf-regények már azelőtt, hogy egyetemeken kötelező bibliográfiává váltak volna, s így tuti bizniszt jelentenének, Angliában és Amerikában százezres példányszámban keltek el, ebből élt, s még automobilt is vásárolt magának Virginia és Leonard Woolf. Erre az szokott lenni az érv, hogy magyarul úgy 15 millió ember olvas, angolul néhány milliárd, és ezzel nincs is mit vitatkozni, azzal viszont igen, hogy miért kell a magyarul olvasókat az intellektuális mizéria szintjén általánosítani? Miért, miért, hát hogy jobban bekaphassalak, azért.)

A Kilobbant sejtcsomók más kiadói megfontolásoknak próbál eleget tenni, itt másféleképpen van az olvasó alábecsülve. A premisszák: (1) Woolf könyvei kitartóan jól eladhatóak a maguk műfajában (lásd kötelező bibliográfia az egyetemen plusz a bolognai egyetempolitika, miszerint majd’ minden érettségizett továbbtanul), (2) Tandori Dezső, hét Woolf-regény fordítója, szaktekintély lehet a bölcsészhallgatók körében (az is, méltán). Írassunk hát vele egy könyvet Woolfról, s mindenki jól jár.

Ha a jóljárást eladott példányszámban számítjuk, akkor valószínű, hogy bekövetkezett – csak a szegény olvasó nem részesül semmiféle, olvasás révén elérhető intellektuális örömben. A visszatérő motívumok két legidegesítőbb köre: a dicső Európa Könyvkiadó, mely, lám, milyen kitűnő könyveket ad ki (Woolfok, ez, Bécsy Ágnes kitűnője, a borítók kitűnősége), valamint a szerző-narrátor alhasi fájdalmai és karjának zsibbadása. Nyilván ez utóbbi téma a szerzőt még jobban idegesítheti. Egy magamfajta olvasó még hajlamos lenne nem győzni örvendezni azon, hogy végre, a bevált irodalom-recept helyett, miszerint a zseniális művek elterelik a bánatról, fájdalomról a figyelmet, itt más van: itt ugyan hiába a téma a sok zseniális regény, maradunk a fájdalommal. Szép gondolat, nem? Szóval a legkevésbé sem gondolom azt, hogy az alhasi fájdalmakból ne lehetne jó, szublimációmentes irodalmat csinálni, s ilyesmiről egy szerző az orvosával kellene, hogy konzultáljon. Dehogyis.

A megírt Woolf-képpel van gond (a néhány vonalból megrajzolt Virginia-arcokba sokkal több mindent van módunk belelátni). Tandori több Woolf-életrajzot emleget, amelyek alapján a Torlandó kapcsán jelzett két személyi információt (gyermekabúzus és leszbikus kapcsolat) itt is – idegenkedését, távolságtartását mindannyiszor jelezve – előadja, kiegészítve Virginia Woolf „betegségnek" tartott időnkénti pszichés kríziseivel. Nem túlságosan fontos tényként kezeli ezeket a személyes ügyeket – viszont ha nem fontos, ha nem nagyon van mindez összefüggésben a hét, Tandori-fordította regénnyel, akkor miért beszél róla? Miért sulykolja, hogy ezek tények? Miért és kinek hiszi el, hogy Virginia Woolf „beteg" volt? Miféle „betegség"-fogalmat használ? (Mondjuk a Vita Sackville-West fia, Nigel Nicolson által írt Virginia-biográfiában a pszichés zavarok, depresszív időszakok nagyjából három élettörténeti periódusra jellemzőek, azokban meg olyan események történtek [az anya halála, felnőttkor-küszöb és második világháború], amelyek teljesen jogossá teszik a végtelen szomorúságot, kétségbeesést, akár hallucinációt is. Nem beszélve a gyanús gyógyszerekről, melyeket akkoriban ilyen esetekben fölírtak. Tandori mindezt figyelmen kívül hagyva, kíméletlenül és értetlenül túldimenzionálja Virginia betegségét. Az írónő öngyilkossága ezúttal is maradéktalanul meg van indokolva: beteg volt, s ha nem vetett volna véget életének, elmegyógyintézetbe zárják. [S hogy miért zárják be, ha valaki nagy bajban van, nem kérdés.] Virginia hihetetlenül világos búcsúlevele Tandorit sem hozza bár annyira zavarba, hogy az elmezavar-tézist ne tényként kezelné. Ugyanilyen diszkriminatív nézetekkel találkozunk akkor, amikor Tandori, anélkül, hogy ezt a kifejezést használná, de minden körülírásával utal (és saját izolált életmódjára terelve a szót) arra, hogy a Bloomsbury-kör promiszkuus viszonyait jellemzi, hogy az a Gerald Duckworth adja ki Woolf első könyvét, aki őt hatéves korában megerőszakolta. Nicolson szerint a visszaélés abban állt, hogy a 18 éves Gerald végigsimogatta a kislány testét – ami persze bőven okozhat traumát, de a nő nyomorúságos társadalmi helyzetének Woolf által is oly világosan szóvá tett voltát egy egyszeri és egyedi brutalitásra (?) visszavezetni, abból pedig a szerzőnő „fixációit" kikövetkeztetni, félrevezető.)

A regényekre vonatkozóan egyetlen megfontolandó mondatot sem találtam, nyilván nem is ez volt Tandori szándéka abból a következetességből ítélve, ahogy folyamatosan eltereli a témáról a szót. (És azzal menti föl magát a címből fakadó olvasói elvárással szemben, hogy ő itt regényt írt, nem afféle tudományos művet.) A kiadói elvárások kicsit jobban járnak: a lapos személyes tetszésnyilvánítások révén legalább a létjogosultságukat elismeri. (Példák, véletlenszerűen válogatva: „Személyre szóló tetszést hozott számomra Az évek."; „Igen, több nekem már nem kell, ismétlem el, Virginiából sem, ha e könyvem befejeztem. Aligha fogom őt olvasgatni, végképp nem a róla szóló irodalmat. Közelebb van ő hozzám annál."; „… azért nem érzek úgy 51%-nál többet Virginia (az ember) iránt, mert valami hiányzik. Az életmű viszont teljes." )

Közelebb van? Lehet, viszont a fordítás és az eredeti mű között olykor elég komoly a távolság. A hullámokat nézegettem meg eredetiben, a korábbi, Mátyás Sándor-féle és az újabb, Tandori-féle fordításban, s nem találtam mást, mint amit Séllei Nóra két másik Woolf-regény fordításáról (a Felvonások közöttről: Jelenkor, 2006. május, Az évekről: ÉS, 50. évf. 24. szám) kifejtett: míg az eredetiben a kifejezések és szerkezetek keresetleneknek, természeteseknek, létezőknek tűnnek (ez éppoly nagy munkával jár, mint a poetizálás), Tandorinál a Woolf-próza szépeleg.

Természetesen a szépelgésnek társadalmi okai is vannak: magyarul nincs – nem volt, és most már nem is lesz – középosztály, így annak nyelve sincsen [vagy fordítva], ami tehát Woolfnál szimpla választékosság volt, az magyarul fennkölt parádézás lett. (Újra kellene fordítani az egész Woolfot!) Az ismétlésekből adódó ritmust, például, egyszerűen megszünteti valamiféle újatmondani-akarással:

„’And time’, said Bernard, ’lets fall its drops. The drop that has formed on the roof of the soul falls. On the roof of my mind time, forming, lets fall its drops."

„– És az idő hullatja cseppjeit – szólt Bernard. – A csepp, mely megformálódott a lélek ereszén, lehull. Az értelmem ereszén megformálódó idő lehullatja cseppjét." (Mátyás Sándor)

„– És az idő – szólt Bernard –, hullatja cseppjeit. A csepp, mely a lélek tetőereszén formálódott, hull. Elmém tetején az idő megformál s pottyant egy cseppet." (Tandori Dezső)

A lets fall its drops változatlanul ismétlődik Woolfnál, Tandorinál pottyantás lesz a hullásból – érdekes gondolat, de nem Woolfé. Mindkét magyar változatban viszont elmarad a lets: a hadd hullassa az idő a cseppjeit. Bernard ezt a naplemente-fázisban mondja, amelyikben a hat szereplő közül már csak ő beszél. Az atyai lét, a biztonság vágya mondja ezt, ő mondja, hogy hadd hulljon. Ő, aki a legtöbbet tudott elfogadni az élettől lázadás nélkül, csak ő maradt, hogy az idő hullását is elfogadja, neki van szava az idő hullására. Nem tudomásul veszi, hogy lám-lám, eljárt az idő, s nem is pottyantja le magasról, hanem áldását adja rá. Szerintem ez különbség.

Van, ahol vicces, ahogy a korábbi fordítás nyilvánvaló tévedését átveszi: „I wish to be harnessed to a cart, a vegetable-cart that rattles over the cobbles" – mondja Bernard a naplemente-fázisban. Mátyás Sándornál: „Inkább legyek zöldségeskocsiba fogott szamár, mely az úttest kockakövén caplat." Tandori: „Legyek inkább kordé, zöldséges kordé elé befogott szamár, baktassak a kockaköves úton." Látjuk, szamár csak a két magyar mondatban van. Angolul se előtte, se utána donkey-nak nincs nyoma.

S most hadd tegyük fel utolsó kérdésünket: mi köze a Lemon-tóparti limonádénak Tandorihoz?

A Torlandó szörfpóker Tandorija a Tandori-életműből ismert TD monogrammal jelölt én-elbeszélővel mesélteti el Bernie szoftpornó-fordítási kalandját. A szoftpornót, a jelen írás első bekezdésében vázolt történetet Bernie és TD „világregénynek" mondja, mivel – a könyv szerint mivel – ugyanarra az időpontra tervezik a kiadók a könyv megjelentetését különféle világnyelveken, több világvárosban. Bernie úgy van kitalálva, hogy valahol Svájc vagy Németország határán él, és az a feladata, hogy hollandról németre fordítsa a limonádét. Ezért őt jól megfizetik, szemben TD-vel, akit a Torlandó szerint kevésbé jól fizetnek meg hasonló munkákért. Bernie tehát fordítja a szoftpornót, meséli Bernának, feleségének, aki továbbmeséli szomszédaiknak. Mígnem szomszédaik élete ugyanolyan kacifántosan pornografikus nem lesz, mint a Lemon-partiaké, nem csoda, hogy Bernie időnként keveri a fordított történetet a szomszédaiéval, jókat nevetnek Bernával, amikor elképzelik, hogy milyen jól kijönne, mondjuk, Pauline barátnéjuk Egy Tiszta Nővel. Nem ártatlan ez a játék sem: a világregényben tűzvészben ég le Lavinelék vadonatúj szállodája, Berniék falujában a patak árad meg annyira, hogy Colin barátjuk megfullad, aztán a hegy is megcsuszamlik, Bernie és Berna ekkor lelik halálukat. TD ezzel kapcsolatban zárójelben: „te jó ég, mi?!". Mert hát a TD nevű szereplő és Bernie között is átcsúszás van, amit a nyomtatott részben olyan fordulatok jeleznek, mint például a „Bernie magyar agya", vagy a mindkettejük által nézett Gazdagok és szépek sorozat a SAT1-en. Ez utóbbi persze nem szól az identitások azonosságáról, ahogy Rihanna megidézett Elá-elá című dala sem annyira univerzális, mint amennyire globális (a Torlandó egén olyan metafizikai entitások merülnek még fel, mint Clint E., Robbie W., Omar Sh., Nadal spanyol sztárteniszező – külön kedvesség, hogy Prince Purple Rain című számát Bernie-TD Bíbor esőként említi).

A Még egy kis cécó kéziratos részében szorul el a magamfajta olvasó szíve, amikor látja Tandori szeretetreméltó betűivel leírva: „Ez a könyv a zsenge szerelemről szóló könyv lett volna. Ennek reméltem. És ez lett. Hamar. Csoda, hogy a nem-zsenge szerelemről akkor én inkább nem? Valaki bölcsen mondta, »vádra«: »A verebekről írt, a verebekről írt… miért, kikről írt volna?!« HÁT EZ AZ."

Mert Bernie-TD-nek fordítás közben fölmerülnek az emlékei, hogyan is ismerkedtek meg Bernával, mert valaha ő is megérkezett valahová vonattal, akárcsak Avon, és Berna várta őt, akárcsak Avont Miën. Tovább másként történt, de Bernie-TD a Torlandóban úgy érzi, a Lemon-tóparti promiszkuus viszonyok utólag megmásítják Berniék szerelmi történetét is. Igen: ez volt Virginia Woolf felismerése is a Hullámokban, hogy „nem csupán elkülönült egyedekként létezünk, de mint az anyag gubanc-egyformaságai is". (Tandori Dezső fordítása.)

Amellett, hogy a Hullámok kerete éppen a Tandori-életmű két nagy témája, hiszen a madarak ébredésével kezdődik, és Percival lovon lelt halálának említésével a ló-halál asszociáció megerősítésével zárul, itt, ebben a materiális misztikában van mérhetetlenül közel Tandori Woolfhoz. Tandori Torlandójának felismerése: a legócskább szoftpornó is az én nagy, létmeghatározó történetemet mondja.

Már csak egy legeslegutolsó hadd: hadd zárjam e több helyütt is éles bírálatot a Torlandó két sorával:

Ha nem írok regényeket, rám szakad a föld.

Ha írok, már csak az ég.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs