Rédey Zoltán: – Verbalizmusok? Az ilyen, illetve így feltett és megformált kérdés nem a legjellemzőbb a verbalizmusokra – a verbalizálásra? Talán az ilyen értelemben vett gondolkodás és megformálás, tehát az egész felkínált szöveg mint a beszélgetés ajánlott kiindulópontja nem a verbalizmus illusztrációja egyben? Nem annak a magától értetődő igazolása, amit önmaga állít, nem éppen a verbalizálás, amiről itt szó van?

Ez után a hosszú lélegzetű, kimerítő eszmefuttatás után, melyet a szerkesztőségből kaptunk, álljunk csak meg ennél a szónál. Mit is értünk ez alatt, különösképpen, ha terminus technicusként kell értenünk (ez tehát a verbalizmus, de mi is?!).

A verbalizmus kifejezésnek, legalább is így feltüntetve, első ránézésre, illetve első hallásra inkább negatív konnotációja van. Úgy gondolom, mindenekelőtt a kommunikáció túlzott termelődését, a szavak, igék túlzott használatát szuggerálja, annak a helyzetnek a képzeletét, amiben átlépi az okvetlenül szükséges „célirányos" kommunikáció funkciós küszöbét, bizonyos öncélúságot, redundanciát, verbális többletmunkát asszociál, ha valamiről feleslegesen, öncélúan, zavaróan beszélünk, ha csak a levegőbe „fecsegünk", ha a vallomás módja nem egyezik annak tartalmával, ha a beszéd tárgyát ködösítjük, misztifikáljuk. A verbalizmusokat – triviálisan szólva – „a szavak utáni kapkodásnak", inproduktív „logomachiának", „logoreának" nevezhetjük.

Tehát ha a verbalizmus kifejezés alatt a felesleges, túlzásba vitt beszédet, írást, szóbeli felesleget, többletmunkát, a mértéktelenséget értjük, a verbalizmusokról szóló diskurzus nem lesz szintén felesleges többletmunka? Nem kezd ez az egész egy megtévesztő körbe-körbe játékra hasonlítani? Vagy nincs igazam, Vladimír?

Másrészt akkor a verbalizmus e felfogás szerint teljesen céltalan, imaginatív, művészi irodalom, de akkor vajon mi a küldetése annak az irodalomnak, amely az irodalomról (metaszövegek – irodalomtudomány) szól?

Vladimír Balla: – Erről inkább hallgatnunk kellene. Főleg a mi helyzetünkben, mert sok a fenyegető tényező. Mégiscsak itt-ott publikáltunk már pár dolgot, és az ember, aki a nyilvánosság előtt szavakat használ, vásárra viszi a bőrét, és kiszolgáltatja magát a nyilvános ítélőbíróság kénye-kedvének. És az, aki nincs meggyőződve nézetei minőségéről, mert egyszerűen még nem túl beképzelt, mindjárt idegessé válik, ha szóba kerül a verbalizmus. Arra gondol, hogy most mindenki rá mutogat. Most már vadásznak rá. Mindenki, aki illetékes a döntéshozatalra, az előírások meghozására, az ítélkezésre, kategorizálásra. De azok is, akik látszólag csak úgy, kötetlenül diskurálnak. Természetesen én is félek az ilyen témáktól, mert ha napirendre tűzték, mindjárt sejteni lehet, hogy fejek hullanak majd – de ha nem, akkor meg mi a célja ennek az egésznek? Ez a forró kása elővigyázatos kerülgetése lesz. Vagy a témával még várni kellene, míg a szerzők, akik használták e kifejezést, mind meghalnak, hogy senki ne sértsen meg senkit, és talán ezek után bátran nekikezdhetnénk a témának. Most szétválik az irodalom – szükségesre és szükségtelenre –, a búza elválik az ocsútól? Természetesen a verbalizmus kifejezésnek negatív a konnotációja, mert mint témát ezzel a szándékkal terjesztették elő. De ebben a felvetésben engem az fogott meg leginkább, hogy fenyeget az örök igazság hiányával való visszaélés, megközelítőleg olyan értelemben, hogy az örök igazság hiánya lehetővé teszi a verbalizmus burjánzását. Hamarabb jön a nyelvemre önmagunk meggyőzése: a verbalizmus és az általános értelem alááshatja az öntudat értékeit. De nincs is ennél csodálatosabb! Végre mindenki a gyökerektől kezdve kiépítheti önmaga értékrendszerét – még akkor is, ha ez az egész csak illúzió, mert nagyon nehéz ezen örök igazságok béklyói alól kiszabadítani magunkat. Úgy gondolom, szabadon hozok értékítéleteket, de közben mélyen valami meredezik bennem, mintha egy halszálka akadt volna meg a torkomban, körbe-körbe ugyanazt hajtogatja, felfoghatatlan és golyóálló axióma, melyről öntudatos állapo-tomban azt gondolom, hogy ezt már réges-rég elástam magamban valahova… A régi igazságok relatívvá tétele, sőt eltávolítása nem jelent semmilyen fenyegetettséget: inkább kitűnő alkalmat ad azoknak az igazságoknak, hogy a hátsó kijáraton, radikális kételyekkel együtt távozzanak, majd megerősödve térjenek vissza, mert a szabad gondolkodás egyes fázisaiban mindig fennáll a kételkedés. Ezekre a gondolatokra később már úgy tekintünk, hogy elfogadhatóak és szükségesek is egyben. Ezenkívül, aki szereti az örök igazságokat, akinek ezen igazságok hiányoznának, az ezentúl is szilárdan ragaszkodni fog hozzájuk. A bökkenő azonban az, hogy az örök igazságot kedvelők nyugalmához szükség van arra, hogy ezen igazságokhoz, akár különböző korlátozások árán, ragaszkodjanak a többiek is, elsősorban azok, akik az ilyen igazságokat nem kedvelik. Valakinek tényleg szüksége van rá… mert nem éppen jó szórakozás ülni valahol a sarokban, és habzsolni az igazat. Szinte késztetést érzel, hogy valakire szintén rákényszerítsd. Véletlenül nem erről szól a tapasztalat?

– Azok az örök Igazságok – s mögöttük, minden mögött ott vannak a „lényeg mesterei" és az „imitáció, illetve a hatás mesterei". Nemrég jelent meg a neves cseh OIKOY – MENH Kiadó gondozásában Marcel Detienne Az igazság mesterei az ókori Görögországban című könyve, s így, figyelembe véve legalább az európai kontextust, tényleg az alapoktól kezdhetjük. Mivelhogy ezt a könyvet mindezidáig nem olvastam, nem tudom, hogy van ez Detienne szerint ezekkel a mesterekkel. Vegyük azonban legalább a két „alapítót", ősi nagymestert, ha mindjárt nem az archaikus igazság atyjait (kiknek magától értetődően a fent említett könyvben is komoly szerep jutott): Homéroszt és Hésziodoszt. Az előbbi közülük egyenesen az igazság abszolút problematizálásának megtestesítője, igaznak ugyanis nem fogadhatjuk el magát, a létezését sem. Na, de ne kezdjünk mi is verbalizálni… inkább beszéljünk az igazság mestereiről! Bizonyos források szerint (ez valamilyen szöveg, „legenda", Hadrianus császár idejéből Homérosz és Hésziodosz agónja címmel, majd Pauszaniasz konkrét műve) ezek ketten találkoztak (!) az agónon (dalnokok, verselők, illetve aoidák vetélkedőjén), a khalkidiki hős, Amfidamasz király tiszteletére rendezett nagyszabású ünnepségen. Homérosz állítólag előadott egy idézetet az Iliászból, a véres harcokról, Hésziodosz pedig egy részletet a Munkák és napokból, mondhatni a mezőgazdasági munkák módszertanából, és győzelmet aratott, nyert egy gazdagon díszített ajándék tripuszt (háromlábú edényt), amit aztán a helikóni múzsáknak ajándékozott. A döntőbírók indoklása egyszerű és egyértelmű volt: nem azé a győzelem, aki megénekli az erőszakot és a véres háború szörnyűségeit, hanem azé, aki a békés és nyugalmas életről, valami hasznos dologról szól. Mellesleg a közönség nem értett egyet a bírák döntésével – számukra minden bizonnyal nem volt elég érdekes a békés énekelgetés, gitárpengetés, mely a mindennapi, hasznos dolgokat énekelte meg. Ennek a történetnek annyi köze van a valósághoz, mint „gitárnak a dióhoz", ez csak egy fikció, későbbi korok legendája. Rámutat viszont egy fontos igazságra, mégpedig arra, hogy már a legrégebbi koroktól kezdve relatívak voltak „az örök igazságok", s végeredményben az ideológiai motiváció volt a döntő. Ezek alapján osztódnak az igazságok – a bíráknak és a közönségnek is egyaránt megvolt a saját igazsága. Hogyan lehetett hát mondjuk, e még oly fiktív helyzetben is elválasztani a búzát az ocsútól? (Ezt inkább Pauszaniasztól kérdezhetnénk, aki valószínűleg az egész történetet csak kitalálta vagy átvette valahonnan.) Ki volt itt (lett volna) az igazság mestere? Nem maga Pauszaniasz (vagy az ismeretlen szerző Hadrianus korából)? Saját legendájában minden bizonnyal Hésziodosz, még ha igaza csak valami „szaros" tripuszt ért is, az irodalomtörténet azonban Homérosz óriási árnyékába kényszerítette őt (még ha utóbbi maga csak „virtuális" szerző volt is). Mit akart egyáltalán Hésziodosz? A Munkák és napokban a kezdetektől fogva feszegeti saját nagy témáját, saját igazságtalanságát. Testvére, Perszész az örökösödési tulajdon miatt rendezett per során mindenben átvágta a bírák lefizetésével. Hétszáz évvel időszámításunk előtt a bírák hagyták magukat megvesztegetni, és a sértettek ez ellen verbalizmusokkal lázadtak, olyanokkal, mint ez a „módszertanilag reflexív eposz" is. Ez hát az a legnagyobb, legrelevánsabb örök igazság, a legörökebb igazság. Munkák és napok, de főleg (a változatlan) verbalizmusok és századok! Az igazság mestere az ókori Görögországban megfosztatott a legsajátabb igazától, saját testvére minden téren átvágta egy egyszerű „e világi" per során!

– Megvan végre az összefüggés az ókori Görögország és a jelenkori Szlovákia között, amit idáig nem találtam – íme hát, a hiányzó láncszem: korrupció és tisztességtelenség közeli rokonok között. Így lesz számunkra Görögország aktuális, nem hexameterekkel vagy magasztos drámákkal, és nem a „lényeg mestereinek" filozófiai koncepciója által. Bár Wittgenstein szerint ők is arról beszéltek a legtöbbet, amiről hallgatni kellett volna… De tényleg, a különböző látszatmesterekből és a „látszólagos lényeg" mestereiből sosincs hiány… Ha valaki meglovagolja egy úgynevezett nagy igazság pusztító energiáját, elveszíti ítélőképességét, mintha csak valami eszközzé válna, és furcsa gyönyört érez, elsősorban az ilyen ember irodalmi „szövegterméséből" ítélve, gyönyört érez „a lovaglás miatt", amiatt, hogy valami „nagyhoz" tartozik. Aztán jobbra-balra vagdalódzik, mindezt a magasztos igazság ideálja nevében. A keresztények a maguk látszólag megingathatatlan igazsága nevében gyilkolták meg Giordano Brunót, megkínozták, megtehették, hiszen hatalmon voltak, és minden bizonnyal az evangéliumban magyarázatot, ha nem okot találtak bűntettükre. Miért ne, evangélistából sok van, és mint kitűnik, rugalmasan lehet velük manipulálni, még ma is például egy közülük itt, Szlovákiában politikus, nem habozik továbbra is piszkálni szegény máglyahalált halt Brunót, állítva, hogy bizony nem volt igaza, mert a világűr végtelenségét hangoztatta tudományos bizonyítékok nélkül, holott ma már tudvalevő – de ki tudja tényleg? A keresztények? – Tudja valaki igazán, hogy a világűr véges, hiszen itt a Nagy Durranás tudományos elmélete (vagy tudományos ténye?). De hát mi köze van egy kereszténynek a Nagy Durranáshoz? Előbb elpusztították azokat, kik dogmájuk kényszerzubbonyából szabadulni akartak, most pedig, hogy ez egypárnak sikerült, és eljutottak tudományos tényekig, akár a Nagy Durranásig, akkor ezen tényekre a keresztény ember győzedelmesen fog hivatkozni? Rámutat, hogy Brunónak nem volt igaza. Hozzáfűzni ehhez mást nem lehet, csak azt, hogy meglovagolta saját, nagy igazát, ezért nem érzékeli a talmit, de saját érvelésének – mondjuk egyszerűen – erkölcstelenségét sem. Tán elfelejtette, hogy a tudósok szerint a Nagy Durranáshoz nem is kellett Isten, mindegy, hogy Ábrahám vagy Izsák, esetleg Homérosz és Hésziodosz istenéről van-e szó, egyszerűen a Nagy Durranás vallás nélkül is végbemehetett. Különben mi másért lenne egyáltalán a Nagy Durranás elmélete? Talán csak nem azért, hogy a teológusok jobban tudják, hogy istenük hogyan haladt a teremtés során? Elnézést, hogy mindig a kereszténységet emlegetem, mint a mélyen sarjadó, mesélt és különös ellenkezés nélkül elfogadott „nagy igazságoknak" a példáját, ám ezen „igazság" túlnyúlik az egyén belsejében lévő szent helyén, személyes belső világából a társadalmi életbe, és aktívan hat az általánosan érvényben lévő, korlátozott elvek formájában. Ezt a hatást azok is érzik közülünk, akik különben ezt a vallást – főleg jelenlegi formájában – szívesen nélkülöznék… Igaz, ugyanúgy, ahogy más, társasági kötelezettségeket is, hiszen társaságban a magasztos eszmék gyorsan romba dőlnek… Ez tükröződik az irodalomban is. Felemlegetem, tán épp ezért, az Elbeszélések pályázatát, amit évente szervez meg a fáradhatatlan Koloman Kertész. Engem többször ért a megtiszteltetés, hogy a zsűriben ülhettem, így a jéghegy csúcsán – győztes, megjelentetett írásokon – kívül magát a jéghegyet is: elbeszélések százait láttam, s bennük sajnos gyakran gondolatok sémáját és tákolmányait, úgynevezett „tuti", egyszerű axiómákat ismertem fel, melyekben szerzőik sosem kételkedtek, mivelhogy szentül hittek bennük… Ha valaki Umberto Eco Baudolinóját olvasván elmosolyodik különféle relikviák, szentként tisztelt Keresztelő Szent János-fejek és különböző szentek végtagjai miatt, észrevehetné azt is, hogy egyúttal mennyi áporodott relikvia lapul a mai írásokban… Naplókat és életrajzokat is beleértve.

– Végtére is nem olyan rossz példa az a kereszténységgel, sőt épp ellenkezőleg: a kereszténység és a verbalizmusok! – Ez a téma nagyon helyénvaló. Minden verbalizmus! Éppen a keresztényeknek van egy efféle szent igazságuk: minden a verbalizmusból ered, kezdetben volt a szó, ki ne ismerné János evangéliumának unalomig ismert első szavait. De ha megmaradunk a „saját" szféránkban, rögtön megjegyezhetném, hogy bizonyos értelemben rátapintottak a dolog lényegére. Hiszen, mint már jeleztem, az egész úgynevezett imagináris irodalom maga is a „programszerű verbalizmuson" alapszik. Realitása a szó realitása, de jelen bizonyos fenntartással kellene fogadnom, hiszen ha elkezdenénk, kritikus esetben megfordíthatnánk ezt az új törvényű „verbálontológiai kauzalitást": kezdetben inkább az élő világ realitása van, maga a valóság (említettem ezt a fogalmat, holott átértékelve és kételkedve benne, „a valós ontológiai állapot értelmében", és úgymond „szolipszisztikusan" arra a következtetésre jutnánk – szolipszisztikusan, azaz mindenki egyénileg, individuálisan –, hogy a valóság csupán verbalizmus. Akkor aztán tényleg nem jutnánk semmire). Tehát, hogy az irodalom – mint szóbeli alkotás – esetében előbb van maga a valóság, s e valóság képe a tudatban, és csak azután születnek a szavak – mondatok, szövegek, eposzok, regények, lírai költemények, s végül maga a Biblia és az evangéliumok. Tessék, ismét visszajutottunk „a két különféle igazsághoz", ahhoz, amit mondtál: hogyan lehet különböző evangéliumokat rugalmasan kezelni. Hozzáteszem, éppen emiatt (hogy miként érzékeljük őket) kanonizált irodalmi emlékek, mint minden jelentős irodalmi mű, tehát részei kifejezéskultúránk örökségének – elvégre így érzi sok keresztény. Nagyon magas interpretatív, analitikus szinten művelte ezt például Northrop Fry, kanadai irodalomtudós (és keresztény) Kettős tükör (A Biblia és az irodalom) című könyvében. De felfoghatjuk őket „dogmatikus örök igazságként, a dogmatikus hittan szent és érinthetetlen céldokumentumaként, valamiféle »igaz keresztény használati utasításaként«, esetleg saját hitbéli fundamentalizmusunk támaszaként, ami legfeljebb bigott, morális, célszerű (sokszor pontatlan és elferdített) utalásokra, idézetekre korlátozódik, mint egy dogmatikusan didaktikus dokumentáris szövegszörny. Sajnálatos módon az ilyen olvasók kezébe, illetve tudatába valószínűleg sosem kerül Fry Kettős tükre, ezért talán nem értik meg soha, hogy a Biblia valós értelme nem az ő egyetlen megengedett »dogmatikusan korrekt« és korlátozottan értelmezhető magyarázatában rejlik, hanem képzeletbeli gazdagságában, amit mítoszként, metaforikus szövegként nyújt nekünk irodalmi minőségében." (Írtam mindezt egy régebbi, Northrop Fry elméleti munkáját méltató recenziómban.)

Nyomatékosan említenem kell azonban egy szerintem döntő tényt, melynek létezéséről meg vagyok győződve, s amely nemcsak egyértelműen kiforgatna, illetve szétszórna minden vádló szemrehányást, hogy elfogult és támadó vagyok a kereszténységgel szemben. Ám egyidejűleg talán elakad a lélegzeted, s úgy érzed, hogy ellenkezik benned minden befogadókészség, mintha számodra újabb „halszálka" maradna csak. Ki szeretném azonban emelni az egyház egyértelműen pozitív szerepét a nyugati tudományok (s főleg a természettudományok) fejlődésének során a középkorban. Az egyház elterjedése és intézményesítésének erősödése nélkül – hangozzék ez bármilyen furcsán –, nem hiszem, hogy ma számítógép segítségével beszélgethetnénk. Nem létezne a mai értelemben vett technika.

Merthogy: az egyház hegemóniája híján Giordano Brunót nem égették volna el, másrészt viszont – engedjünk meg egy ilyen hipotézist magunknak – el sem ért volna a tudományos bizonyítékokig, talán nem is érdekelték volna a tudományok. Ismétlem, lehet, merészen, sőt abszurdan hangzik, de ahhoz, hogy valakit tudományos bizonyítékai miatt máglyán elégessenek, meg kellett születniük egyáltalán azoknak a feltételeknek, melyek lehetővé tették a tudomány fejlődését. Ezek azonban az ókor elmúltával a középkor „sötét" századaiban (mert ilyenek is voltak, pedig tudjuk, hogy az úgynevezett középkor egyáltalán nem volt kizárólag sötét) hiányoztak. Egyszerűen az egyház elsődleges érdeme, hogy a latin középkor minden kulturális, művelődési verbális konvenciójával együtt megalapozta a mai értelemben vett nyugati civilizációt (kultúrát, művészetet, filozófiát, s végül a manapság sokat emlegetett és átkozott közgazdaságtant), s persze magát a tudományt (Giordanóét is). Az egyház releváns szerepe ezekben az időkben éppen a vad, politikailag, kulturálisan, morálisan tönkretett VI-VIII. századi Európa civilizálásában rejlik. Nem akarok itt triviális banalitásokba bocsátkozni, sem előadást tartani a középkorról, elég ha egyszerűen megnézzük, mondjuk, Eco könyvét, melynek címe: Művészet és szépség a középkor esztétikájában, vagy mit én tudom, az ide vonatkozó fejezeteket Bertrand Russel könyvéből, A nyugati filozófia történetéből…

Ha csak részleteket olvasunk illusztrációképpen a krónikások feljegyzéseiből, melyek értékes tanulságtételként maradtak fent ezekből az időkből (például Tours-i Gergely műve: A frankok egyháztörténete), már maga a forrás szimptomatikus, mert ki is írhatott volna ebben a nehéz korban erről a témáról, mint magának a nem túlságosan magabiztos egyháznak a képviselője. Az ilyen eszmefuttatásoktól megáll az eszünk. Rémülettel tölt el minket ezen dokumentumok olvasása, mikor tudomást szerzünk a vad és agresszív frankokról, cselekedeteikről és tulajdonképpen mindennapi életükről, mindennapjaikról. Ezek a híresztelések még ma is félelemben tartják az embereket. Az erőszak, a kiszámíthatatlanság, a jogtalanság, a barbár primitivizmus szóban és írásban rémisztőleg hat. Ebben a helyzetben, az ilyen gyűjteményben nem volt hely a fizikai és asztrológiai kísérletek számára, valamint a tudományoknak sem. Ha ebben a helyzetben valaki a tudományokkal szeretett volna foglalkozni, a barbárok az ilyen „buzi kedvtelést" egy jól irányzott kardcsapással elintézték volna. Szokás volt például az egymás közti mindennapi kommunikációt (tényleg csak úgy egymás között, nem volt itt szó semmilyen harcról, háborús állapotokról, csak mindennapi emberi kapcsolatokról), beszélgetést, mely során nem jutottak közös nevezőre, azzal befejezni, hogy az egyik (aki előbb elszánta magát?) a beszélgetés kellős közepén kardjával széthasította a másik koponyáját – és a dolog meg is oldódott. Legalábbis mindaddig, míg egy harmadik vele is – lehet, mindenféle beszélgetés nélkül – nem tette ugyanezt. És ebbe a gyűjteménybe, az ilyen primitív emberekhez jönnek olyanok, mint Gergely, a tours-i püspök, aki, természetesen saját életét kockáztatva, megpróbál rendet teremteni. És utána a többiek, és fél évezred múlva Párizs már a skolasztikus tudományok központjává válik, láthatjuk, hogy hol tartanak a mai franciák. Kérdéses ugyan, hogy tényleg a koraközépkori civilizáció kríziséből való kilábalás az oka mindennek? Ugyanezt a kérdést felteszem kicsit másként: milyen szerepet töltött be az egyház a latin kultúra terjesztésében (mely egyértelműen a nemzetközi tudomány nyelve lett) és a kulturális-társadalmi szabályok megalkotásában, melyek lehetővé tették a tudományok fejlődését (hiszen a tudományos szövegek, írások megőrzése és terjesztése terén nagy szolgálatot tettek az egyházi intézmények, sőt maguk a szerzetesek is). A dolog ezek után már hihetőbben hangzik.

Míg az egyház szóval („verbalizmussal") kivezette Európát a sötét korok műveletlen világából, míg újraformálta a primitív, barbár népességet, és elérte, hogy az emberek legalább szűk társadalmi körükön belül ne vagdossák le egymás fejét, hogy civilizáltabb dolgokkal kezdjenek foglalkozni, addig kétségkívül hasznos szolgálatot tett. Ebben teljesedett be történelmi küldetése. Később, mikor a kultúra újra természetessé vált, amikor lassan megalakulnak az első egyetemek, az egyház is kezd – örülve egész világot felölelő hegemóniájának – más szerepet játszani. És lehet, éppen ezért lépnek fel az örök, szent igazságok – ha már az a bizonyos egyház, mely azelőtt kultiválta és mérsékelte a barbárokat, paradox módon önmaga kezd ellentéteket szítani, s ő maga járul hozzá ahhoz, hogy az emberek újra karddal vagdalózzanak, de mindezt már a szent, örök igazság nevében tegyék. Vagy ez már más tészta? Ezek után hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy egy mondatban említsük az inkvizíciós küzdelmeket (melyek nem voltak semmivel sem jobbak a titkosszolgálat vagy az SS módszereinél) az elővigyázatos, határozatlan Tours-i Gergely nevével? (Most nekem kell bocsánatot kérnem, már biztos elakadt a lélegzeted az én pszeudo-tanulságos, ultrabanális fecsegésemtől.)

És újra rá kellene kérdeznünk az igazság mestereire. Akik azok voltak. Azok, akik az igazságot mint egyetlen lehetséges és elfogadható törvényt deklarálták, és akik az igazság nevében tudósokat és tudatlanokat égettek el. Ki volt az igazság mestere? Talán Gergely püspök, aki örülhetett, hogy tanai miatt őt nem végzik ki, mikor elmagyarázta a frankoknak óvatos, apró igazát, miszerint nekik is jobb lenne, ha nem ontanák értelmetlenül egymás vérét? Végül is hasonlít ez Homérosz és Hésziodosz agónjához. Igaza mindig annak van, aki békére és nyugalomra buzdít, és nem adhatunk igazat annak sem, aki alábecsüli a háborút és a véres harcokat. Megégetni valakit akármiért patológiai tévedés, amiről nincs mit beszélni. De még a múlt században is „futószalagon" történtek ilyen dolgok. Hát ez aztán felfoghatatlan.

– Nem tudom, teljesen biztosak lehetünk-e abban, hogy az olyan pozitív folyamatok, mint az egyetemek alapítása, a tudomány felé fordulás, a kutatás stb. nem kezdődtek volna el az egyház nélkül is… Sőt, úgy vélem, ezen folyamatok régebben kezdődtek, hiszen folytonosságról, valamiképpen az antikvitáshoz, ókorhoz való kapcsolódásról van szó… Számomra inkább az a kérdés, hogy a tudományos fejlődés nem lett volna-e gyorsabb az egyház nélkül?! Irányítgatása, figyelmeztetően felemelt ujja és büntető keze nélkül. Habár lehet, hogy a barbárok példájában igazad van. De a tudomány ükanyja tán inkább az alkímia, ükapja pedig a legendás Hermész Triszmegisztosz…vagy azon késztetések, források halmaza, amelyek az ő legendájának megszületéséhez vezettek… És az alkímia szálka volt az egyház szemében… Hiszen annak megítéléséhez és megmondásához, hogy mi a jó és nem jó, mi a dogma és mi a herézis, az élet minden területén, nemcsak a szűken értett hitvallásban, az egyház, illetve inkább az egyházak, azok képviselői mindig is közel álltak. Az ilyen hajlamok segítenék elő a szabad tudományfejlődést és virágzást? Mindjárt az elejétől fogva, mihelyst az egyház elegendő befolyással rendelkezett, kezdte meghatározni, hogy mit igen, mit nem, mi a megengedhető fejlődés és mi a… éppen a verbalizmus. A verbalizmus mint valami nem elfogadható, káros, valami, ami akadályoz és fölösleges, valami, ami alkalmas a dehonesztálásra. Vegyük csak Augustinust, és az még csak a IV.-V. század volt…Ő szinte tökéletes példa…A mi Augustinusunk! Hogy megváltozott, miután elhagyván övéit, az egyetlen igaz vallást választva nevetségessé tette azokat, akik közül maga is jött, egyszerre meglátta, hogy verbalisták, hogy a nagy igazság nem az ő oldalukon van. Sorra kerültek a megtorlások. Ez a másként gondolkodók elpusztítására késztető sötét hajlam a válaszok és igazságok önként kinevezett mestereinek sajátja… Már Augustinusnál megvolt – de most messze nem a kezdetekről beszélek, csak a középkor és a patrisztika margójára –, azoknál is, akik rendezték a számlájukat Brunóval – és mostanáig megmaradt. Az irodalom a mai napig is ezen jól ismert sémák és igazságok „kifőzött levéből főz". Ezek olyan garantált alkotóelemek, olyan bevált darabjai a kirakónak, melyeket, ha stilisztikailag elfogadható formában tálal a szerző az olvasónak vagy a kritikusnak, akkor az olvasó vagy a kritikus nyugodtan rábólint, lélekben igazat ad a szerzőnek, mert úgy gondolja: itt a tévedés ki van zárva, ez már bevált, már nagyapám is érzelgős, a múlt bölcsességét sugárzó arccal mesélte ezt nekem… Vagy inkább a múlt szuggeráló arcával.

Amúgy az irodalmi „műszakban" mindennapos eset, hogy valaki, aki előzőleg „a lényeg mestere" volt, lassan átváltozik, áttranszformálódik a „hatás mesterévé", vagy tudatosan és számítóan, mert az hasznot hoz, vagy önkéntelenül, maga sem tudja, hogyan. Az ő „lényegei" fokozatosan közelednek az általánosan ismert, elfogadott, sajnos, egyáltalán nem hiányzó „igazságokhoz", ilyenkor azt mondják: a szerző okosabb, bölcsebb lett. Már elmúlt az ifjonti hév, nem lázadozik, megértette, és az elődökhöz jelentkezik. Bármilyen gondolati kísérlettel jössz is eleinte, idővel betemeti a sivatag homokja, és feltűnik az oázis – a Biblia. Vagy a Korán. És miért? Mert bárhová is nézel, bármit is olvasol, mindenhonnan örökké azt szuggerálják beléd, hogy ez a helyes, ez a nagy, és az elődeink is eszerint éltek és milyen szépen elrendeztek nekünk mindent, hogy mi is élhessünk, és milyen vidáman és kellemesen. Ugyanígy volt a kommunizmussal is. Hogy tarthatott egyáltalán egy ekkora őrültség ilyen sokáig, ha nem a gondos előkészítésnek és a nagy igazságoknak köszönhetően, melyeknek nevében áldozatokat kell hozni, s melyekkel megbocsátható lassan bármi? Mondjuk a Brunó halála is. Raymond Aron a kommunizmussal kapcsolatban találóan „szekuláris vallás"-ról beszélt.

Pavel Vilikovský kitűnő kis könyvecskéjében, melynek címe Az élet örökzöld hátaslova, ha jól emlékszem, azt írja, hogy mindenkinek van valamilyen célja, csak a szlovákok örülnek annak, hogy egyszerűen vannak, léteznek és ebből ered céljuk is: legyünk még! Éppen ezért legyünk mi is. Hogy miért éppen mi? Az jó kérdés. Na jó. Úgy gondolom, hogy az embereknek pontosan ez az egyetlen céljuk az egyéni síkokon is: vagyok, mondom, nos, legyek még! Csak legyek még! A nagy igazságok, amelyekről beszélünk – ebben van éppen a csodálatos életképességük, ebben van halhatatlan hatalmuk megújhodása – nem járatják le az embert, és jól is van ez így. Igen, legyél még, ember, mert erről szól a játék. Ez az egyetlen cél. Beszélnek itt a transzcendenciáról, hogy van itt valami, ami felülmúl bennünket, jelzi, hogy ez az Isten, de valójában az isteni egzisztenciából mi is kivesszük a részünket, mert mi sem végezzük életünket olyan könnyen. Ha ő nem végez, cselekedeteink és létünk a végtelenben tükröződik vissza. Mindemellett ezen egyetlen cél is bizonytalan. Amint kételkedsz Isten örökkévalóságában, bizonytalanná válsz. Ez a bizonytalanság marta szét az örök igazságok kedvelőit. Utána már nem voltak. Éppen ezért kell görcsösen ragaszkodnunk a reményhez, hiszen a reményről sok örök igazság született, ezért van az, hogy ami nekik ellentmond, az az értéktelen verbalizmusokba száműzetik.

Most úgy tűnik neked, ugye, hogy vallásellenes vagyok? Pedig nem. Az individuális vallás híve vagyok. A kutató vallásosságé. Kérdések ezek inkább, kevés válasszal. És ha valami úgy néz ki, mint a válasz, mégsem az. Tudod, mi az, most jut eszembe, hogyha valami úgy néz ki, mint a válasz, ám mégsem az. Ez a verbalizmus.

– Persze, hogy a legendás Hermész Triszmegisztosz lehetne a tudományok ősatyja, és az alkímia ősanyja – bár a Szókratész előtti görög nyitottság, „józan kíváncsiság", a természetfilozófiai érdeklődés a világ anyagi megismerése iránt, mely a régi milétosziaknál állítólag jóval inkább a tudomány alapja, mint az alkímia – de muszáj ismételtenem, papagájként: hol lenne az alkímia és Hermész, ha a már az említett egyházi, intézményesített kolostori, szerzetesi, kódexmásoló folyamat során nem őrződött volna meg a kontinuitás, életképtelen lenne e kétségbeesetten küzdő lángocska, a sötét VI-VIII. században inkább csak a műveltség izzó hamuja, mely a latin által őrzött, latinul verbalizált, európai műveltségben él tovább. Tény, hogy sokan abból az antik műveltséganyagból ezekből az időkből például Arisztotelész írásai is éppen arab fordításokban maradtak fenn, melyeket később fordítottak le latinra – valahogy így, nemde? Nem akarok itt újra a filozófia történészeként vagy középkor-szakértőként fellépni, hiszen ez a dolgokon semmit nem változtat, de megerősíti a helyzet válságát, melyben akkoriban a kultúra volt. Szóval nem akarok én itt okoskodó középkor-kutatónak látszani, kioktatni vagy akadémiai előadást tartani Arisztotelész fordításáról és más középkori szövegek átültetésének nehézségeiről (mert akkor már megint a verbalizmus problémájánál kötünk ki), csak még egyszer utoljára összefoglalom és leszögezem: az egyház, ha nem is egyedüli, de oroszlánrészt vállaló közreműködése és szervezési készsége nélkül már nem tudnánk semmit Hermész Triszmegisztoszról, nem őrződött volna meg a művelődés kontinuitása sem. Már tényleg nem akarok okoskodni, de azok a frank nemesek, mindenféle kicsi, helyi nyugati földesurak, vagy egy olyan Samo a birodalmában, már megbocsáss, „leszarnák", mélyen ignorálnák a tudomány és a kultúra fejlődését. A kivétel és egyben „az első komoly fecske" csak Nagy Károly, éppen azért, mert következésképpen keresztény volt… Mihelyst ez egyház, ahogy te is mondod, elkezdi meghatározni, hogy mit igen és mit nem, olyan dolgokban, melyek nem tartoznak az ő kompetenciájához, melyek ideológiai, ám nem tudományos vonatkozásúak, automatikusan elveszíti pozitív hatását és részét, amiről eddig beszéltem. És mindemellett paradox módon viselkedik, mert elkezd korlátozni és pusztítani, rombolja és fékezi azt, amihez maga teremtette meg a feltételeket, amit először ő „mentett meg". Érthető módon ebben a pillanatban veszíti el pozitív történelmi szerepét. Ez addig volt érvényben, míg az „isten egyháza" határozta meg a primitív társadalmakban a kultiváltság igenjét, a szocializáltságot és a fegyelmet stb., és nemet mondott a káoszra, az erőszakra, a bárdolatlanságra, a kulturális elmaradottságra és hanyatlásra, és elég már erről.

Végtére is, ha már Arisztotelészt említjük, éppen ő vált az igazság és a lényeg mesterévé a skolasztikus dogmák terén, melynek fundamentalista hirdetői megégették Giordano Brunót. Hát nem ordítóan abszurd ez? Talán nem is, ha tudatosítjuk, hogy a mi „elégetőink" pedig éppen az imitáció mesterei voltak az „arisztotelészi igazsággal" kapcsolatban.

Augustinushoz talán csak annyit: hippói püspökünk – különben már a második püspök ebben a beszélgetésben, na tessék, előbb szerepelt Gergely, a tours-i püspök – nem tartozott éppen a radikális programokat nevetségessé tevők közé. Alapvetően fontosabb volt számára a hiperkritikus introspekció, mint az ellenfél nevetségessé tétele – de lehet inkább a képmutató és a stilisztikai irodalmilag nagyon hatásos „hamut szórok a fejemre" effektus: ó, istenem, milyen rossz is voltam, cinkosaimmal, társaimmal gyermekkoromban elloptam valami haszontalan körtét, aztán később, fiatal koromban kedvesemmel, akit szerettem, gyermeket nemzettem (akiről aztán példásan gondoskodtam), és minden más…Most nem tudok kivergődni ebből az erkölcsi mocsárból, ó, milyen szörnyűségek…De az, hogy püspöki székének fedezékéből hogyan „tüntetett el" nem katolikusokat, az már nem szerepel az erkölcsi mocsár mocskai között.

Figyelj csak, mit szól a témához František Švantner, aki, ha nem is az igazság, de biztosan legalább a szó, illetve a mondat és a stílus mestere volt. Saját naplójában, mely csak nemrégiben látott napvilágot (ezek a jegyzetek a 40-es évek vége felé születtek, a következő az 1948-49-es évből származik): „Fuldoklunk a szavakban. Napjainkban az emberek megfulladnak a szavakban. Saját tudatlanságukat, csekély hihetőségüket rejtik szavak kupacai alá. Mindenütt szónokolnak, a templomban, az iskolában, a nyilvánosság előtt, a találkozókon. Ebben az értelemben a mai kor a Szókratész előttit idézi. A mai világ is hemzseg a szofistáktól. Emberektől, kiknek erkölcsük, felelősségük és törvényük csak a szavaikban van. Ez határozottan a hanyatlás jele." Változott ebben valami 1948-49 óta? Minden jel arra mutat, hogy a hanyatlás folytatódik, s bár az ilyesféle ténymegállapítás inkább nem időszerű, hiszen bármilyen korban érvényes lehet, erős a gyanú, hogy ez a verbalizmus, még ha esetleg üresebb és kevésbé meggyőző formában, de vehemensebb módon és a média támogatásával manapság burjánzik igazán, és bizony, nem úgy tűnik, hogy a Szókratész előtti időket idézné.

Végül egy, mondjuk, befejező gondolat Švantner naplójából, amelynek a verbalizmus kontextusában akár valamiféle programnyilatkozatot összegző szerepe is lehetne, s amellyel gyorsan véget vethetnénk minden ilyesféle verbalizmusnak: „Az írónak többet kellene gondolkodnia, mint írnia" – ez nagy verbalizálás nélkül magában foglal mindent, az egész „lényeg művészetét".

HORVÁTH ERIKA fordítása

Rédey Zoltán (1960): kritikus, irodalomtudós, egyetemi oktató. A nyitrai Konstantinosz Philoszophosz Egyetem tanára és kutatója. Több tudományos monográfiát publikált, Ján Ondruš költészetéről szóló monográfiája megjelenés előtt áll. Szak- és irodalmi folyóiratok munkatársa. Több magyar irodalmi tárgyú, magyarul megjelent munka recenzense a szlovák sajtóban. Érsekújvárott él.

Balla (1967): Vladimír Balla írói neve. Öt prózakötete jelent meg, a legtöbb novelláskötet (pl. Gravidita, Unglik). A Poviedka elnevezésű irodalmi pályázat győztese. Recenziókat ír, irodalmi publicisztikát is művel. Munkái megjelentek magyarul a Kalligramban, valamint lengyelül, angolul, németül és szlovénül is. Csehországban is publikál, a szlovén Apokalipsa Kiadónál ugyancsak készül egy kötete. Érsekújvárott él.

* Az eredeti beszélgetés Érsekújvárott hangzott el.