Olajzöld bringák

(próza és versek)

Ličina, Refik  fordította: Radics Viktória, próza, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám, 787. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Olajzöld bringák

 

1.

Vissefjärda tenyérnyi sziklás földnyúlványt ékesít, és három sötétkék vizű tó veszi körbe. Tucatnyi nyári lakból és egy mintaszerű protestáns templomból áll. A templom nyugati oldalán, ha átmegyünk a keskeny fahídon, két fűszerüzlet látható, egy benzinkút és a Sistembolaget (italbolt), mely előtt nap mint nap összegyűlik a hervatag erdei remeték szektája.

Emerre, mélyebben, az erdő szélén kecses lejtő csillog, kötényében a falusi temetővel, a ráérősen szemergő, vajákos esőben. A temetőkaputól egy út indul el, mely néhány lépés után a fenyőerdők nedves homályába húzódik. Ezen az úton, az erdőkön keresztül autóval fél óra alatt odaérünk a vissefjärdai tábor első barakkjaihoz.

 

Reggel indultunk Celsiusból (ami egy átmeneti menekülttábor Malmőben),* és már alkonyodni kezdett, mire megérkeztünk ide. Kör alakú gyep várt minket, melyen ősrégi sziklák gerince csillogott. A gyep szélén néhány alacsony deszkabarakk szorongott, a közepén pedig egy kétemeletes, csupasz ház – az otthoni szövetkezeti épületek tökéletes kópiája (vagy talán mintája).

Úgy látszott, hogy sehol egy élő lélek. Szinte tapintani lehetett az alacsony, görvélyes csillagok szorongását. A gyepre valami magasabb akarat vastag, ezüstös terítőt borított, mely oly tiszta volt, mint a hold kérge, mentes minden emberi nyomtól.

Átjárt a borzongás, a gyomrom liftezni kezdett, homlokomon kiütött a verejték az ütőereken. Gondolom, a többiek is így érezték magukat. Senkinek sem volt kedve kiszállni. Csupán a vezetőnk tette meg ezt, és nyomtalanul eltűnt a sápadt, nem evilági csillogásban.

A pihenő járműben mégis zsibongás támadt, a gyerekek sírni kezdtek, néhány szarajevói asszony fáradhatatlanul szidta Karadžić anyját-apját, guzláját, ükapját.

Aztán valaki felsóhajtott:

– Nézd. Bennszülöttek.

 

Valahonnan előbukkantak, seregestül, vihogva és sikoltozva. Körbevették a járműveket, és elkezdték ököllel verni az ablakokat. Főleg hazai cigányok voltak (Semberija–Száva mente–Kelet-Szerbia); észbontó történeteik nemsokára az agyunkra fognak menni.

 

2.

A tábor az őslakó-menekültek elbeszélései szerint valaha hírneves szanatórium volt. Leginkább tengerentúli gazdagok látogatták, akik mutáns fehér rénszarvasokra vadásztak. Azonban gyorsan megelégelték a vadont, és a lesek igen gyorsan út menti földhányásokká változtak.

Ez után a sötét korszak után keményebb és bátrabb kezekbe kerül az objektum. A katonai hatóság béreli ki, és itt idomítják, korbáccsal és üvöltéssel, a sorkatonákat. De ez is rövid ideig tart. Három-négy átvészelt tél után a katonaság melegebb szágákba és vidékekre húzódik. A kései nyolcvanas években aztán a Menekülthivatal – az Invandrarverk – leleményes bürokratái bérelik ki ezt az “egyedülálló légfürdő-helyet”, és átmeneti menekülttáborrá alakítják át.

A tábor szinte tökéletes téglalapot formáz. Széleit kézileg vájt, omlékony és csupa lyuk sziklák keretezik. A bal felső szegletben egy nagyobbacska, beton alapú deszkabarakk látható. A beton alap alatt van egy pince, benne tévéterem és két kisebb mosodahelyiség. A barakk fa része tizenöt szobából áll. Minden szobában négy ágy van, és két szobára jut egy közös fürdőszoba.

A téglalap közepén gubbaszt a tábor főépülete, a központi menekültotthon. Kétemeletes, az elsőn, balról sorakoznak a menekültek szobái, a tábor őreinek szobái és még egy helyiség, ahol a pedagógiai beszélgetések zajlanak, s ahol a pénzsegélyt osztják (minden második szerdán), meg az igen ritka postát. Jobboldalt található a központi tábori konyha és még néhány szoba. A második emeleten a tévéterem és az “orvosi szoba” mellett még néhány titokzatos fülke bűzölög, melyek közül az egyiket büntetés céljaira bútorozták be.

Ennek az épületnek a homlokzata előtt két konténer szaglik meg egy bádog bódé, ahol a menekültek régi ruhát és lábbelit bérelhetnek vagy vásárolhatnak. A téglalap jobb alsó sarkában még egy deszkabarakk látható. Nincs pincéje, nincs benne tévéterem és konyha sem, és hét-nyolc családot lát vendégül. Néhány méterrel mögötte egy furcsa építmény található, mely leginkább góréhoz hasonlít. Arra szolgált, hogy a gyerekek ijesztgessék egymást benne, később pedig, amikor “összemelegedtek az emberek”, szerelmi fészekké alakult át. A górétól egy sor szétesőfélben lévő istálló és pajta indul ki. A heves nyári viharok idején fiatal szarvasbikák és üszőborjúk csordái jönnek elő a környező fenyőerdőkből, és itt keresnek menedéket a természeti csapás elől.

 

3.

Az őslakosok

Az őslakosok főként szerbiai cigányok voltak. Mintha büntetésből tartották volna őket itt, a városoktól és “a nyilvánosság éber szemétől” távol. Noha ez átmeneti tábor, ahol általában csupán három-négy hónapig tartózkodnak a menekültek, a romák között voltak olyanok, akik két-három éve lógatták itt az orrukat.

Amikor mi megérkeztünk, közel háromszázan lakták a tábort.

– Szegény csórók vagyunk mi, komám, Dél-Szerbiából. Legtöbben Leskovacról és Prokupljéből. Le akartak mindünket ölni. Hogy kik? Hát az usztasák, ki más. Alig tudtunk megszökni előlük. Volt, akit meg is öltek. Ezek meg elzavarnak bennünket? Nincs igazság a cigánynak. Nincsen, komám! – mondja Fiksa, a roma enklávé legrégibb foglya.

 

Az újak

Főként a Boszniából elüldözött muzulmán lakosság, mely 1992 közepén természeti csapás gyanánt zúdult a szürke északi partokra. Volt még elég sok koszovói albán, szandzsáki bosnyák, néhány magyar és néhány (fiatal) szerbiai szerb is. Bosznia akkorra már jobbára teljes gőzzel működő vágóhíddá változott. Úgy látszott, hogy ez az európai preventív, higiéniai akció csak rövid ideig fog tartani: nap mint nap emberek százait vezették a csetnik kések elé (főként nőket, gyerekeket és tehetetleneket), és naponta két-három gyönyörű városkát romhalmazzá változtattak. Az első szerb táborok “mocskos mudzsahedinek”* (francia–szerb propagandaiskola) és egyéb hazai “törökök” tömegét nyelték el, a nyugati “demokratikus tenger” pedig elnyelte az egészséges csemeték első szállítmányait.

Európa, emlékszem, habzott a lelkesedéstől. De hagyjuk ezt. Föltételezem, hogy erről minden szükségeset tudsz, tisztelt olvasóm.

 

Élet, tevékenység

A mindennapi élet, röviden szólva, semmiből állt: a menekült napokat, akárhogy forgatjuk, csak a tetűk és poloskák lusta és piszmogó munkájához lehet hasonlítani. Jegyezzük fel mégis a napi kötelezettségeket: kényszerű és lármás ébresztő, három étkezés és végül szabadon választott időpontban takarodó. Attól tartok, hogy az ébresztő leírása tartós pszichés sérülést okozna még a lelkileg legedzettebb olvasónak is, ezért átugrom.

A reggelit nyolc és kilenc között osztották. Műanyag tálcával a kezünkben sorba kellett állni, aztán a tejen kívül mindent kiönteni a bokorba. Az ebéd pontban délben kezdődött. A nagyétkűek lázadása nyitotta meg: “Ez nekik kenyér? Ezen keresztül lehet látni Kalmarba!”, és lopkodással zárult. Vaj, tej, cukor és főtt (lila, ehető) holland burgonyakonzerv volt a zsákmány. Emellett borsó, csakhogy édesített. Az asszonyok sokáig öblögették, és az udvaron széltében-hosszában, naphosszat bugyogtak és sercegtek a fazekak, a lábasok meg a mélyebb tálak. Vacsora hatkor. Kompót és csirkehús; szárny, nyak és farhát. A konyha előtt harcias sorok; a könyöke mindenkinek lehorzsolva, lapockáján cifra, véres karcolások.

A takarodó telt a legnyugodtabban, pontosan kimért ütemben. Először a gyerekek feküdtek le, aztán az öregemberek és öregasszonyok. Valamikor éjfél előtt a nők, aztán a megfontolt férfiak, éjnek idején pedig a füstös tévétermekből átevezett az álom vizeire a többi megszomorított balkán etnikum is.

 

Háziipar

I.

Délután a tapasztalt táborlakók összegyűltek a gomolygó tüzek és bádogvályúk körül, melyek a szükség nyomására retortákká és kazánokká lettek átalakítva, és nekiláttak az élelmiszergyártásnak: a lopott margarinrögöket étolajjá olvasztották. A füst, mely ilyenkor ráfeküdt a táborra, súlyosabb volt a hadi mérgeknél. A megtöltött üvegeket (amelyek majd az északi táborokba mennek) éjszaka csomagolták, és az ablakom alatti bozótosba rejtették, úgyhogy késő éjszakáig ügyelnem kellett: miután elvégezték a dolgukat, a ráérő munkások előszeretettel be-bekandikáltak a szobákba, és összeszedték az eldugott tárgyakat. Igaz, nem sok dugdosnivalónk volt. Néhány trikó és fénykép otthonról; néhány száz német márka és F. Kafka két könyve, az Elbeszélések meg a Naplók (a “Nolit” kiadása 1984-ből). Tegyük még ehhez hozzá a néhány doboz piros “Silver”-t is, akkoriban mind ezzel a dohánnyal mérgeztük magunkat.

 

II.

Dél, hőség; ameddig ellát a szem, percegnek és pattognak a vulkáni kőzet leborotvált koponyái.

 

III.

Egy reggelen hegyi virágok csokraival díszített ormótlan fakeresztek virradtak ránk. A száraz, kiégett füvön álltak, és a távolból szemlélve keresztre feszített óriások testéhez hasonlítottak. Midsomar, a nyárünnep. Ezen az ünnepen, állítják asszisztenseink, a svédek teljesen megvadulnak: egész éjjel tivornyáznak, énekelnek és táncolnak. Körözünk a különös keresztek körül, bámuljuk, szaglásszuk őket. De semmi sincs, ami pogány táncmulatságra emlékeztetne. Semmi, kivéve a letaposott füvet. Táncos lábak taposták. Honnan jöttek ide mindezek az emberek? Milyen utakon érkeztek? Hogyhogy nem hallottuk őket, mi, a kihegyezett fülű nyulak? Hol voltak a romáink, hol voltak a holdkórosok? És hol voltak a mi szép számú besúgóink és csavargóink?

 

IV.

Július közepén megeredtek az esők. Esővel feküdtünk, esővel keltünk.

Egy reggelen két nő megőrülve ébredt. Az egyik özvegy volt, hatéves kislány anyja. Azt hiszem, Banja Luka városából menekült. Amikor két-három nap múlva elvitték az Öland szigeti bolondokházába, a táborban a gyermektelen ifjabb házasok között huzakodás támadt a szerencsétlen kislány körül. Mindenki meg akarta menteni, mindenki örökbe akarta fogadni (úgy vélték, hogy ily módon könnyebben megszerzik a papírokat), s az Igazgatóság irodája hajnalhasadástól “nemeslelkű” kiabálással és hasonló sikoltozással telt meg. Ugyane kívánságát juttatta kifejezésre a tábor néhány alkalmazottja is.

De senkinek sem teljesült a vágya. Az asszony, épen és egészségesen, hamarosan visszatért a kórházból.

 

V.

Az esős időszaknak volt egy emlékezetes haszna is. Miközben az ablakban rothadtunk, a fiam, Hamza, aki hat évének utolsó két esztendejét falun (Šavci, Novi Pazar mellett) töltötte, álmosan azt mormolta: – Ilyenkor teli van gombával az erdő.

Kimentünk, keresztülfutottunk a táborudvar pásztázott területén, megkerültük a górét, bemerészkedtünk az erdőbe, és fél óra múlva egy halom gyönyörű vargányával tértünk vissza. Barakkunkban veszélyesen feljavult az élelmezés minősége. A mindennapi mérgezések ellenére.

 

VI.

Alkonyatkor az erdő szélén őzek tűntek fel. Karcsúk voltak és szürkék, s miközben legeltek, szegénykék, bizonytalanul, mint a bűnösök, a mellkasuk alatt rejtegették őzsutáikat.

 

4.

Csütörtökön délután a tábor gondnoka, a magas és néma F. J. Krabe régi, olajzöld bicikliket oszt szét köztünk. Vagy tíz van belőlük, mi viszont, ajvé, százan, úgyhogy a civakodás és a hiábavaló vérontás elkerülése végett törvényt hoztunk a biciklibérlésről: egy család – egy kerékpár – egy hét.

Mielőtt ránk köszöntött volna a csütörtök, szerdán éjfél után a cigány és albán családok kisebb sejtekre osztódtak, melyek aztán hajnalban, nem minden ceremónia és muzsika nélkül, átveszik az anyasejttől a megmentő kerékpárokat. Mi meg ott maradtunk üres kézzel. De nem estünk kétségbe. Már ugyanaznap estefelé, amikor az Igazgatóság utolsó tisztviselője még egyszer körülnézett, mielőtt eltávozott volna, emitt, a “település” másik végében, a “cigány barakkok” lépcsője előtt a biciklik két sorban parkoltak, és, miként a piacon, a gyerekek a táborudvaron kikiáltották a rent-a-car legújabb árát.

Bringát bérelni annyit jelentett, mint néhány órára megérezni a szabadság csalfa leheletét. Kikerekezni a táborból, egyedül lenni, senki lenni, a tájak szédületében elfelejteni, ki vagy, hol vagy és milyen hírekben reménykedsz. Egyes kerékpárosok odüsszeiái, melyek semmivel sem voltak kevésbé izgalmasak, mint Homéroszéi, egész júliusban fűtötték a képzeletünket, különösen éjszaka, amikor az északi égbolt kristályos csillagai alatt nem lehetett aludni.

Első alkalommal a szokványos cserekereskedelemmel jutottam hozzá a biciklihez három zacskó “Silver” dohányért, és nekilódultam a mezőn keresztül az aszfaltút felé, mely a tábor előtt vezetett, s ha kelet felé veszed az irányt, a mocsarak és a tavak felé tart, vagy, fordított irányban, egy városkáig, mely, ha jól nekigyürkőzöl, hat órányira van innen. Nem jutottam messzire. Az út legkezdetén, jóval az árnyékos, elviselhetetlen fenyőerdővel borított fennsík előtt, megpillantottam néhány sárga-fehér tehenet és borjat, amint a bozótot harapdálják egy gyér fűvel és csalánnal benőtt tenyérnyi tisztáson.

Megálltam és odamentem hozzájuk. A fiatal tehenek, akik hozzászoktak a magányhoz, megrémültek váratlan társaságomtól. Amikor észrevettek, felemelték a fejüket, és szemrebbenés nélkül bámultak rám. Ha mozdulok, futásnak erednek és eltűnnek. Nem bántottam őket. Jó illat maradt utánuk – a megrágott növények és a friss trágya illata, a szúnyogok megnyugtató és kellemes zümmögése.

 

5.

Az itteni mezőkön nincsenek tücskök. Nincsenek méhek és dongók. A hegyi virágok mégis virágoznak. De nincs illatuk.

 

6.

S. Hazbo különösen nehezen viselte a vadont. Nemigen kedvelte a szél ringatta borókafenyőket és erdei fenyőket, meg a ritka és meddő áfonyabokrokat. A gyerekkorára és a Laðevac-hegyre emlékeztették. “Évente egyszer felmentünk a Laðevacra, táncoltunk, énekeltünk és sírtunk, hogy visszaemlékezzünk azokra az időkre, amikor többistenhívők voltunk, és amikor nem a vallási hovatartozásunk miatt mészároltak bennünket, hanem csak úgy, dühből.”

A pusztákon és a sziklásban barangolt, órákig ücsörgött az aszfaltút padkáján, és gyerekesen örült, ha nagy ritkán elment mellette egy-egy jármű. Teli tüdővel beszívta a motorolaj kipárolgását, ujjongva gyűjtötte az összegyűrődött újságpapírokat, és közben hangosan álmodozott “a dudálásról meg a zöldre várakozó sokadalomról egy parázsló nagyvárosi útkereszteződésen, ahol végtelen a közlekedés folyama”.

Egy ködös szombati napon felbukkant a szobámban, és felrántott az ágyból.

– Emmaboda, öregem! Emmaboda! Felfedeztem a civilizációt…

Emmaboda egy kis település a tó mögött, Vissefjärdától jobbra, tíz kilométernyire a tábortól.

– Van ott egy könyvtár – állította Hazbo. – Vannak élő emberek. A téren sétálnak, fagylaltot nyalnak; van parkoló és újságostrafik! Szereznünk kell két jó bringát.

Lementem a barakkpincébe, felébresztettem Fiksát, a “cigány nagykövetség kultúrattaséját és sportfelelősét”.

– Megtiszteltetés számomra – mondta Fiksa, amikor megpillantotta Hazbát. – Parancsoljon, doktor úr.

– Két erős bringára van szükségünk, főnök.

Nem volt tér, az emberek nem nyaltak fagylaltot, nem emlékszem parkolóra sem, de mindez nem fontos. A könyvtár valóban létezett. Ebben a kis könyvtárban a világ északi csücskében, az Emmaboda nevű víz alatti településen, vagy harminc könyv volt a mi nyelvünkön. Főleg a zágrábi “Hit” nevezetes könyvei. Hazbo eltűnt az angol nyelvű osztályon.

– Hű, mennyi! – kiáltotta onnan – Halomszám!

Éjfélre visszaérkeztünk a táborba (nagy könyvrakományokkal). Az én barakkom előtt még mindig mulatoztak az emberek. Verték a csörgődobot, reszkettek az elnyújtott hangok; húgyszag terjengett, meg a pislákoló tüzeken megpörkölődött bőr szaga.

 

7.

Az utazó élelmiszerárusok váratlanul jelentek meg. Koszos teherautókkal jöttek, némán, nagy, délies szemükben a csavargók odakozmált félelmével. Jobbára keletiek voltak, irakiak, szírek és kurdok. A tábor kapuja előtt parkoltak le, ponyvát vertek, és a kőkerítés mellett felsorakoztatták déligyümölccsel, liszttel, olajjal, fűszerekkel megrakott kosaraikat. Szótlanul mentünk hozzájuk, szó nélkül kereskedtünk velük. Noha ők voltak első kapcsolatunk az itteni valóságos világgal, ezek a szomorú karavánok keveset mondtak el nekünk erről a világról. Míg meg nem jelentek a “mieink” is – lengyelek, románok és albánok. Volt sonka, füstölt kolbász és csevap – a vissefjärdai vadonban elkészítve ezek voltak az első gyilkos fegyvereink. Kis híján halálra etettük velük az Igazgatóság tisztviselőhadát.

De nem a lakomák kora volt ez.

A kereskedők után néhány nap múlva megérkeztek a tábor kapuja elé a SIV (a betelepülőkkel foglalkozó intézet) hivatalnokai, s vele rajnyi apró, vérszívó rendőr. Sor került az első, sorsdöntő menekült-interjúkra és nyilatkozatokra. Ahhoz, hogy kihajtsuk a vízumot, muszáj volt befeketíteni a hazánkat. Begyakorolni egy kemény odüsszeiát, előkészíteni az áldozatokat és más bizonyítékokat.

 

Egy időre munka nélkül maradtak az említett kereskedők. Többet nem vásároltunk semmit.

– Cifra nyomorúság! – panaszolta Omer (“a volt Omer, Æukovac falvából, a TK Raška volt sofőrje, volt bokszoló, Szerbia amatőr bajnoka váltósúlyban az 1976-os és 1977-es esztendőben”) a konyha előtt várakozó szomorú gyülekezetnek. – Reggel interjún volt a feleségem. Megmérték a fejét, aztán a fenekét, faggatták élőkről és holtakról, aztán most itt van, fekszik, habzik a szája. És holnap én vagyok soron! A rettegés úgy összetekeredett itt bennem, mint a kígyó.

Aki csak fel tudott kelni az ágyból, kora reggel kiballagott a süket erdőkbe, vastag papírkötegekkel a hóna alatt. És ott álló nap gyakorolták a bizalmatlan és szörnyű betelepülési bizottság előtti föllépést.

Rosszindulat lopakodott az emberek közé; a tulajdon árnyékuktól is tartottak.

– A bizottság csak eredeti, lepecsételt iratokat fogad el. Akit politikailag üldöztek, az biztosan átmegy – dobolták ki, mint a kisbírók, a híreket a harcedzett menekültek. – Nincs mese, nem lehet hazudni, fegyverbe, emberek, csatába a bizonyítékokért!

És, amire a vissefjärdai táborban még nem volt példa, az elveszett emberek tömege fölött a koszovói albánok vették át a vezérszerepet. Nekik bőven voltak ilyen ördögi papírjaik, igazolásaik és elismervényeik, “pecsét pecsét hátán”. És elkezdődött a kínos kereskedelem. Egy igazolás, mely “fekete-fehéren” állította, hogy ez és ez (a nevet kék töltőtollal beírni) Azem Vlasi sofőrje volt, 50 márkába került, ugyanennyit kóstált a tartalékos katonai behívó is, a Titova Mitrovica-i Községi Bíróság ítéletei azonban háromszor ennyiért fogytak, mint a cukor.

Az ügyletet igen hamar leleplezték. Már az asszisztenseink is ezeket az igazolásokat lengették (többnyire a mitrovicai bíróság ítéleteit). A táborigazgatóság kihirdette, hogy a betelepülési bizottság egy hétre felfüggeszti a munkát, s időközben megtisztítja a menekültek nyilatkozatait a bizonyító anyagoktól meg az érvénytelen, pecsétes cselfogásoktól.

És miközben a hírhedt balkáni találékonyságunk szégyenteljesen kihunyt, ismét megjelentek az élelmiszerkereskedők. Ezúttal nem liszt, hús és banán volt a kosaraikban. Ezúttal jugoszláv katonai egyenruhák bűzlöttek a piaci kosarakban. Mintha csak az imént szedték volna le őket a haldoklókról; a golyóvágta lyukakban még terjedt a vérfolt; lepattantak a gombok a penészes rongyokról.

Július 23-án, délelőtt tízkor a tábor igazgatósága elzavarta a kereskedőket a kapukból. A megváltó kereskedelemnek örökre befellegzett.

 

8.

Mi a haza? – hiába kérdeztem magamtól ezekben a szerencsétlen napokban reggeltől estig. Felidéztem magamban a rám ragadt iskolás tudást, eszembe jutottak a hazafias költők versei (akik, akadémikussá nőve, gyilkos guszlákra cserélték finom lantjukat); összekevertem Kardelj, Lenin és Marx eszmefuttatásait; megpróbáltam szétválasztani a haza és az állam fogalmát, ámde mindhiába.

A sok agyalás egyetlen képbe tömörült össze: falusi házam felett (Šavci falu, u. á. Novi Pazar), ahol az utóbbi években tartózkodtam, késő ősszel az egyik lankán, a mezsgyén, megsárgultak a falombok. Voltaképpen göcsörtös, alacsony bokrok voltak ezek: galagonya, mogyoró, som és kökény. Előbb aranyszínűre váltak, aztán pirosba, bíborba öltöztek, majd megfeketedtek és végül lehullottak.

A bokrok között nőtt egy vékony, alacsony fa is, melynek lombja már akkor megsárgult, amikor a többié még zöldellt. Amikor a többi lomb megsárgult, ez lángolt. Amikor a többi elszáradt és megfeketedett, ez még mindig lángolt, mint a máglya. És így lobogott egész decemberben is.

A domb fekete, kisírt arcán magányos csillag parázslik.

Nem volt nap, hogy ne bámultam volna elragadtatottan.

Ugyan miféle fa lehet, tanakodtam gyakran. Muszáj megnéznem közelebbről, még ezen a héten megteszem, fogadtam meg. És mindannyiszor hazudtam. Az utolsó Šavciban töltött őszön azonban teljesítettem a vágyamat.

 

Vadalmafa volt.

És amikor itt, a néma északi ég alatt kimondom vagy hallom a haza szót, egy vadalmafa jelenik meg a szemem előtt, bíbor lombbal!

Szóval ez Ő. A hazám.

 

Éjjel azonban másmilyennek álmodtam. Ül, tiszta feketében, valami földkupac mellett, amit száraz fűcsomók borítanak. A szeme ráncos, kiszáradt, de nem halott. Néha (álmomban) ezek a szemek néznek. Nem emlékszem, merre, mert a kezére tapad a tekintetem. Ölbe eresztve, élnek az ujjai, mint a giliszták, száraz kenyérrögöt morzsolnak, de nagyon bizonytalanul.

 

 

Vissefjärda

 

1.

A mi táborunk az erdőben van.

Az első városig egy nap járás.

A sínen mennek, de aki bírja

a vízen, lápon is bátran átvág.

 

A tündérek. Meg a bosnyákok.

(A járt út a boldogok reménye.)

Éjfélkor indulnak, ha kékre váltott

a havas ormok vörös visszfénye.

 

Némán mennek. Nyeli, issza

a tavak, mocsarak vize őket.

Élőt nem tűr el ez az iszap:

halottnak, lidércnek bölcsője.

 

Aki átkel, aki nem hal meg

(ha eszét nem veszti közben),

reggelre beér a városba,

hol végre láthat valódi embert.

 

2.

Dél van, hőség. Az esőt lessük.

Csajkák csörögnek, elül a lárma.

Bodza virágzik, árnyékszék bűzlik,

tekergőzik lágy melankóliája.

 

Balra a víz, jobbra az ágak

szürke szakálla lángra gyullad;

kacaj és sikoly. És zihálás a

gazdag hegyi házak alatt.

 

Percegő növények. A homokban

vidám verebek fürdögélnek.

Az esőt lessük. A vadonban.

Karóról, kötélről kupacba gyűjtve.

 

3.

Táncol a viola, nem pihen.

Férfiak tenyere egymásra csattan.

Midsomar virágos keresztje

kifordul a húsviharban.

 

Káprázat, szága; fehér hölgyek,

mint az aratók, oly erősek,

rám eresztik a szemüket,

s a hajók törnek, süllyedeznek.

 

Süllyedünk mi is, idegen, mord,

kenyér után koslató páriák:

cigányok, kurdok és bosnyákok.

Nincs házunk, sírunk, és nincs szabadság.

 

 

Göteborg, kikötő

 A fehér hajók

már várakoznak,

hogy virradatkor kifussanak

Amerikába, Kanadába.

A fagyos mólón sorakoznak,

tornacipőben vagy anélkül,

parázsló kendők mellett,

az albánok, kurdok és bosnyákok –

napszámosok lélektelen,

kapa híján,

várják a hajnalt, és csörren-zördül

aranygyűrűjük

a kezükön,

aranyfüggőjük

a mellükön,

szédíti őket a déli ének,

mely kobraként

tekereg föl,

 

miközben vihar süvölt,

hullám hullámot ver,

és a toronyóra éjfelet üt…

 

 

Refik Lièina (1956, Radmanci, Crna Gora) – bosnyák költő és prózaíró, aki Szandzsákban, Dél-Szerbiában élt és dolgozott, ahonnan 1992-ben menekült Nyugatra, majd Svédországban telepedett le. Könyveit azóta Szarajevóban jelentetik meg, és költészetét a boszniai-hercegovinai irodalom részének tekintik. Itt közölt versei Április a halottak hónapja című, válogatott verseit tartalmazó, 2003-as kötetéből (a címadó verset lásd: www.litera.hu), prózája pedig Napok Valhallában című könyvéből való (2008).

*

Megjegyzés a lehetséges olvasónak: Malmőbe Helsinborgból érkeztem, ahol tizenöt napot töltöttem el földim, Murat P. házában, akit akkor láttam először életemben. (Muszáj leírnom: életemben nem találkoztam nemeslelkűbb emberrel. Már nincs ezen a világon – 1997-ben halt meg, magányosan és elhagyatottan. Helsinborgba 1992. május 12-én érkeztem Nürnbergből, ahol hat hónapot töltöttem el vendégmunkás apám lakásában, s ahol, kétségektől gyötörve, úgy döntöttem, hogy elhagyom Németországot, tehát nem megyek el a közeli Zindorfba, a menekültheimba, mely tartalmával elijesztett. Azt is eldöntöttem, hogy Jugoszláviába sem térek vissza (azaz Novi Pazarba, ahol könyvtárosként éltem és dolgoztam). 1992 januárjának elején a szégyen űzött el onnan, amit nem tudtam másként legyőzni.

*

Mudzsahedin: iszlám harcos


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs