Jajce; Atlantisz könyvtára

Stojić, Mile  fordította: Radics Viktória, esszé, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám, 781. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Jajce

 

Isten hozta Jajce királyi városában! – hirdeti az út menti tábla a Vrbas partján, Vinacnál. A tábla új, s a felirat nyilván a Kotromanićok városának dicső múltjára céloz; amúgy elég ironikusan hangzik. Jajcéban ma nincs semmi, de semmi királyi, kivéve az elhagyatott sírokat meg ezt a táblát, mely engem egy fényképre emlékeztet, a legabszurdabb és legnyomorúságosabb képre, amit szemem valaha látott. Valahol kilencvenkettő késő tavaszán a Jugoszláv Néphadsereg terepjárója befordult Banja Lukába, és hadi trófeaként vitte magával az akkori jajcei helységnévtáblát. A fénykép bejárta az egész világot: a sötétkék táblát, rajta a város latin betűkkel írt nevével, az olajzöld “Dajc” motorháztetőjére erősítve, diadalmámorban viszik be Banja Lukába, annak jeleként, hogy Jajce “föl van szabadítva”.

A muzulmán–horvát erők együttes, bátor szívű védekezését 1992 novemberének elején megtörte az állig felfegyverkezett ellenség. Radovan Karadžić hadserege diadalmasan bevonult Jajcéba, és ezzel kezdetét vette a boszniai városok “felszabadítása”, azaz a saját polgáraitól való megszabadítása. Karadžić katonái romba döntöttek mindent, ami elébük került, és ezeken az alapokon alkották meg a Republika Srpskát,* amit 1995-ben Daytonban, az amerikai katonai bázison nemzetközileg is elismertek. Miután tehát Jajce szinte valamennyi lakosát elűzte, ez az áruló klikk új, cirill betűs táblát tűzött a város bejáratába. A szerb Jajce azonban nem volt hosszú életű – a “Vihar” hadművelet után, 1995-ben a horvát hadsereg elfoglalta a várost, és a jajcei fellegvár tetején fellobogott a nyolc méter hosszú horvát zászló. Jajce “horvát székvárossá” vált, noha az 1991-es népszámlálás adatai szerint a városi lakosságnak a fele sem volt horvát. Mindössze három év alatt ezt a várost kétszer nevezték át és “szabadították fel”.

Ma Jajce megerőszakolt öregasszony. Amikor az utas a Banja Luka-i városkapun belép a középkori Burgba, majd végigsétál egy kurta, mindössze néhány száz méter hosszú utcán, végigaraszol Balkán egész félezer éves történelmén. A régi Iskola utca (ma Szent Lukács utcája) elmeséli a maga hamuval takart, izgalmas történetét. Rögtön a városkapu mögött, jobboldalt egy plató látható, ahol 1993-ig a híres Esma Szultán-dzsámi állt – a szerb sereg itt “csodát” művelt azzal, hogy egy pillanat alatt romhalmazzá és hamuvá változtatta. A legenda szerint az utolsó boszniai király, Stjepan Tomašević 1572-ben ezen a helyen könnyekkel a szemében fordult hátra utoljára a város felé, mielőtt az oszmán hódítók kivégezték volna. A földdel egyenlővé tett dzsámi jobb oldalán egy nagy, újdonat gránitkereszt látható, a “horvát városvédők” emlékének szentelve. Az ormótlan emlékjel nem ébreszti fel az elesettek iránti részvét érzését, hanem inkább egy ökölcsapásra hasonlít az óváros fehérségében.

Az Iskola utca közepén egy híres épület látható, melyet a jajceiek “Šarenicának”, Cifra háznak neveznek. Nevét a homlokzati díszítésekről kapta – ilyen díszítmények ékesítenek szinten minden épületet, amit az Osztrák–Magyar Monarchia emelt pszeudo-mór stílusban. Az osztrák hadsereg 1878-ban foglalta el a várost, rögtön a berlini kongresszus után, és korszerű közép-európai formát adott neki. Különleges figyelmet szentelt annak a helynek, ahol a Pliva a Vrbasba torkollik; parti sétányt, parkokat létesített, és végleges formát adott magának a vízesésnek is, mely évtizedekig a második Jugoszlávia egyik szimbóluma volt. A második Jugoszláviát Jajcéban kiáltották ki – Tito zsebkendőnyi szabad területen összehozta az AVNOJ* második kongresszusát, melyen a háborúban álló délszláv törzsek küldöttei meghozzák a határozatot egy közös állam újbóli felépítéséről.

Az AVNOJ székházában ma a “Honvédő Háború Önkénteseinek és Veteránjainak Egyesülete” székel, a szocialista jelképek helyett pedig Herceg-Bosna** zászlója lobog rajta. A Cifra házban a második világháború alatt egy ideig Tito főparancsnokságának hadiszállása volt, és itt alapították meg az Új Jugoszlávia távirati irodáját is, a TANJUG-ot. Az épület ma üres és eladó – tulajdonosa, a bosnyák Mustafa Æuk elmenekült a városból, és nem is akar visszatérni. Fia, Zijad, a kiváló elektromérnök Svédországban telepedett le, unokája, Adnan pedig ennek az országnak a nagy kosárlabdázó reménysége.

Noha a HDZ-s*** közigazgatási szervek hangsúlyozzák, hogy sok bosnyák visszatért, jelenlétük a városban alig észrevehető. Közülük való dr. Enes Milak. Elmondta nekünk, hogy a visszatérésnek inkább egzisztenciális, semmint politikai jellegű akadályai vannak. A városban nyolcvan százalékos a munkanélküliség, a jajceiek jobbára a skandináv államokba emigráltak, ahol van munkájuk és szociális biztonságban élnek, ahol a gyerekeik továbbtanulhatnak, és van jövőjük. Az emberek csak egy-két hétre térnek haza a nyári hónapokban, ezzel megoldják a nosztalgia problémáját, és sietnek vissza az idegenbe.

Dr. Milak, aki a jajcei Műemlékvédelmi Társaság elnöke, kétségbe van esve a várostervezés hiánya miatt. Sok menekült, noha nem itt él, a saját kénye s kedve szerint újítja fel a házát, rá se hederít a történelmi örökségre és a város szellemére. Így aztán az óváros magjában gombamód szaporodnak a rikító színű házak, és a távoli országokból behozott stílusok dívnak: a lila házak tulajdonosai Hollandiában élnek, a sárgáké Svédországban és így tovább. Rizah Rupić vállalkozó, aki a háború elején a svédországi Örebróba menekült, szép, modern hotelt húzott fel a szülői háza helyén, az Iskola utca közepén, és úgy tervezi, hogy a jövőben svéd turistákat hoz ide, ám ő maga egyelőre nem kíván hazaköltözni.

Az Iskola utca legvégén elnézzük a Szent Lukács-templom romos tornyát. Ez a legrégibb román stílusú templom a Balkánnak ezen a részén. Az épület teljesen elhanyagolt, megroggyant a súlyos évtizedek és a még súlyosabb uralkodók terhe alatt. Noha a szerb hadsereg a jajcei ferences monostort majdnem teljesen megsemmisítette, ezt a harangtornyot nem bántotta, “öreg csontjait” azonban megviselte a sok robbanás, úgyhogy minden percben összeomolhat.

Rögtön e rom után található a híres jajcei Medve-torony, a városi erődítmény, mely ma szemétlerakat. Falain egy kifakult graffitira, mely a HDZ-t ünnepelte, új, rikító vörös feliratot írtak: “Es lebe Deutschland!”. A híres fogadalmi királyi kápolna kriptájába, amit a jajceiek “Katakombának” neveznek, nem tudtunk lemenni, mert le van lakatolva, a kulcs tulajdonosa, Pašaga úr pedig, aki a szemközti házban lakik, nem volt otthon. Keresztüllábalunk az óratorony romjain, mely “spontán” nyilvános vécévé változott, majd végigmegyünk a Felső Mahalán a Nagy Tabija, a várfalak felé. Óvatosan lépdelünk a gyommal benőtt utakon, félünk a kígyóktól és az esetleg hátramaradt aknáktól. Egy kóbor kutya hosszan néz utánunk, és barátságosan csóválja a farkát.

A Nagy Tabijáról sokáig nézzük a nyári hőségben izzó várost. A legenda szerint ott, a hegy túloldalán található a király sírja, mert az utolsó rex bosnae-t azzal büntették, hogy Jajce közvetlen közelében temették el, ahonnan mégsem látható a város. Elgondolkodhatunk őseink építészeti zsenialitásán: a hegyeknek, vizeknek és csillagoknak ezt az univerzumát emberi mérték szerint alakították. Šop verssorai jutnak eszembe a kilyuggatott tetők s a romok felett: Aztán befogjuk egyetlen lovunk, hogy végigvigyünk a kis városon. Fölötte az ég mindig kavargó, alacsony, alatta a vízesés sziporkázik, zubog. Hej, Jajce! Az elviselhetetlen történelme, elsüllyedt államai, boldogtalan emberanyaga, örökké szökésben, menekülőfélben, száműzetésben!

Az óvárosi séta után az áruház kirakatában elnézzük az érettségizők pannóját. Mi lesz ezzel a nemzedékkel, mely ilyen gonosz időkben, romok közt cseperedett fel? A környező kávézókban elviselhetetlen játékgép-lármában, a távozásról álmodozva tengetik az időt a fiatalok. Később a “Vihar 95” étteremben, melyet azelőtt “Három Kacsá”-nak hívtak, finom eszpresszót iszunk, majd a tó felé vesszük az irányt. Sehol egy árva lélek. Egyedül a szevdalinkákból* ismert mezei virágok suttognak a Pliva túloldalán valami hatalmas, gyógyíthatatlan bánatról.

 

2001. augusztus

 

 

Atlantisz könyvtára

 

A múlt hónapban bezárt a híres osztrák “Gerold” könyvesbolt a Grabenen, Bécs szívében. Ez az egyetemi könyvesbolt, melyet 1775-ben alapítottak a k. u. k. monarchia idején, egy királyság könyvkiadásának szimbóluma volt, a mi időnkben pedig kultikus hellyé vált, a Doppeladler uralkodásának kora iránti irodalmi nosztalgia centrumává. Mindaz, ami a múlt után sóvárog, maga is könnyen múlttá válhat – a tulajdonos nem bírta tovább viselni a profit parancsuralmát, azaz fizetni a méregdrága bérleti díjat a bécsi cityben, így ma a szúette könyvespolcok helyébe fémszerkezeteket, tükröket és próbafülkéket állítanak a munkások: készül az olasz “Stefanel” divatház. Nézem, amint egy munkás becipeli a műanyag babákat, és odarakja őket a kirakatba, ahol majd’ negyed évezreden keresztül könyvek laktak, egy egész könyvóceán, és mély szomorúság fog el. Azon ritka helyek egyike volt ez, ahol háborús menekültként menedékre leltem.

Az utóbbi évtizedben gyakran betértem a “Gerold” könyvesboltba. Órákon át böngésztem, apróra átnéztem a “kiárusítás” feliratú hatalmas faládákat, begyűjtöttem a kiadói katalógusokat, és csak néha vásároltam egy-egy könyvet. Abban az időben, amikor a hazámban háború tombolt, én ebben az idegen nyelvű könyvesboltban, akár valami meleg óvóhelyen, némi biztonságra leltem. Az volt az érzésem, mintha az ismeretlen és ismert szerzők azt üzennék a polcokról: ne félj, te közénk tartozol, mindazt, ami veled történik, mi már átvészeltük. Talán sehol másutt nem éreztem magam ennyire írónak – még ha jelentéktelen írónak is az én kis nyelvemmel ebben a zsivajgó deutschsprachig-babilonban, ám remélve, hogy szavaim mégis túlélik az ágyúszót, ahogy Mann, Zweig, Brecht szavai is túlélték… Amikor megértem azt a boldogságot, hogy az én könyvem is megjelent németül, elmentem ebbe a könyvesboltba és vettem három példányt, remélve, hogy legalább a boltoskisasszony felismer a borítón látható fényképem alapján, de hiába lapozgattam előtte hosszasan a saját könyvemet, nem ismert rám.

Csalódott voltam, mert a boltban dolgozó kereskedők látásból mind ismertek, s nyilván feltételezték, hogy magam is valami íróféle vagyok. 1994-ben és 1995-ben folyton az ex-jugoszláv irodalom iránt érdeklődtem, különösen a boszniai írók könyvei iránt, melyek abban az időben nap mint nap megjelentek itt is, ott is, a legtöbb Németországban, de Svájcban, Ausztriában és Dél-Tirolban is. Az ausztriai szlovén Lojze Wieser elsőnek dobta piacra Abdulah Sidran, Dževad Karahasan, Dragan Velikić műveit, és tekintélyes német nyelvű kiadók jelentették meg Dubravka Ugrešićet, Slavenka Drakulićot; Észak-Olaszországból, Bolzanóból megérkeztek Ferić és Jergović könyvei… A “Gerold” könyvesboltban kapcsoltak, hogy ennek az irodalomnak most keletje van, és berendeztek egy külön részleget “Balkan” felirattal, ahol az említettek mellett kiállították Ivo Andrić, Miroslav Krleža, Danilo Kiš és Milovan Ðilas könyveit is. A kereskedők, mint mondtam, látásból ismertek, és amikor betértem a könyvesboltba, igen kedvesen, azonnal tájékoztattak az érdeklődési körömbe vágó új könyvekről, a kezembe nyomva Misha Glenny, Bora Æosić, Peter Handke és Milo Dor új műveit. A könyvesbolt kirakatában abban az időben sokáig ott állt Noel Malcolm Bosnia – a short history című könyve.

Hazám haldoklása alkalmat szolgáltatott arra, hogy íróink belépjenek az európai könyvesboltokba, gondoltam. Gyűjtöttem, megvásároltam ezeket a könyveket, manzárdszobámban halomba raktam őket – ez a halom volt egy időben, menekültként, az egyetlen könyvtáram, mert akkoriban igen bizonytalan volt könyveim sorsa. Abban a városban maradtak, ahol a könyvek kávéfőzésre, levesmelegítésre vagy a megdermedt ujjak megmelengetésére szolgáltak. Ezt a könyvhalmot, mely napról napra nőtt, a feleségem egyszer elnevezte Atlantisz könyvtárának. Ezeket a könyveket lapozgatva egyre jobban megértettem, hogy mindegyikük egy jajszó, hogy mindegyikben ott a téves címre küldött vádirat saját szerencsétlensége és balsorsa miatt.

Kollégáim, akiket “árulónak” és “dezertőrnek” bélyegeztek, és akik elhagyták az országot, olvasóikat is elhagyták, és megpróbáltak újakat találni, akikből a puszta szánalmon kívül semmiféle érdeklődést nem tudtak kiváltani. Ezért én meg sem próbálkoztam szert tenni ilyesféle dicsőségre. A Literatur und Kritik jubileumi számában az én prózám is megjelent a saját rossz fordításomban, amit az ez alkalomból rendezett ünnepségen fel is olvastam. Én kaptam a legnagyobb tapsot és éljenzést, noha olyan nagy nevek léptek még fel, mint Ilse Aichinger és Karl-Markus Gauss. Ekkor tisztába jöttem vele, hogy a közönség nem nekem, nem az én szavaimnak tapsol, hanem annak a ténynek, hogy Boszniából érkeztem; hogy a tapsot nem az én törékeny írásművem kapta, mely ráadásul a saját amatőr fordításomban hangzott el, és nyilván rettenetesen hangzott, hanem a szolidaritás szimbolikus kifejeződése volt, és annak az embernek szólt, aki a pokolból került ki. Tisztába jöttem vele, hogy a taps nem engem illett, hanem a várost, ahonnan elmenekültem – és elszégyelltem magam a taps miatt.

Emigrációban az ember hangosan beszél, de senki sem hallgatja meg, hibákat ejt az idegen nyelven, de senki sem javítja ki, jegyezte fel Bertolt Brecht New York-i száműzetésében. Láttam, hogy nem fogok szert tenni új olvasóközönségre, hacsak el nem sajátítom elvárásait és szokásait, ehhez azonban már nem volt se kedvem, se időm. Egy nagy német kiadó szerkesztőnője, akivel a Deutsche Welle rádió szimpóziumán ismerkedtem meg Kölnben, kereken megmondta, hogy a költészetem nem érdekli, de szívesen megjelentetne tőlem egy regényt. A regénynek egy muzulmán férfi meg egy szerb lány szerelméről kellene szólnia, és a megszállt Szarajevóban kellene játszódnia; részletesen ábrázoljam benne a “mindenki mindenki ellen” háborús borzalmát (“elfogultság nélkül, kérem, egyik félnek sem kell szurkolni, az öldöklés értelmetlenségén legyen a hangsúly”, jegyezte meg), a befejezés legyen drámai, és az egész ne legyen több 120–150 oldalnál. Ha megírok egy ilyen regényt, jelentkezzek nála telefonon (átnyújtotta a névjegyét a telefonszámával és az e-mail címével). Hát, ez az asszony már megírta az én regényemet, gondoltam szomorkásan, és azt mondtam: “No de én egyáltalán nem írok regényeket.” “Akkor sajnálom, uram”, válaszolta. “Köszönöm, és a viszontlátásra”.

Eztán visszatértem Szarajevóba, két évet töltöttem a romos városban, majd 1999 őszén ismét visszajöttem Bécsbe. A “Gerold” könyvesboltban azonban akkor már nem volt meg a “balkáni részleg”. Amikor megkérdeztem a boltoskisasszonyt, hogy miért szüntették meg az ex-jugoszláv Literaturabteilungot, azt válaszolta, hogy a vevők már egyáltalán nem érdeklődnek az olyasféle könyvek iránt. “Maga azon kevesek egyike, akiket még érdekel az ilyesmi”, mondta, és a Nemzeti Könyvtárba irányított. Kissé csalódottan léptem ki a grabeni forgatagba, és felfigyeltem rá, hogy a kirakatban még mindig Noel Malcolmé a központi hely – ám ezúttal Kosovo – a short history.

A háború nem egy kollégámat és kolléganőmet az európai irodalmi élet vizeire sodorta, lefordították a könyveiket, s anyagi biztonságra tettek szert. Nyilatkozataikból és interjúikból azonban kiolvasom az állandó frusztrációt – hiányzik neki a közönség zsivaja, az élő kontaktus az utcán, a kollégák közt, az irodalmi kávéház füstje, az a kritikusi reflex, mely megtorpan egy bekezdésen, eltanakodik egyetlen megfogalmazáson. Ezenkívül már nem szereplünk a főhírek közt, Balkán és Szarajevó feledésbe merült, mert eljött szeptember 11., aztán Afganisztán. Száműzetés már nincs, hiszen mindannyian hazatérhetünk, no de valamennyien elkényelmesedtünk egy kicsit, a hátsónk már hozzászokott a rendezett élethez a rendezett világban. “Ex-Jugoszlávia és országai, írói alig érdekelnek már valakit”, mondja Dragoslav Dedović boszniai költő, aki az utóbbi tíz évben Kölnben él, “mivel a háború a balkáni térséget összeomlásának pillanatában perverz módon globalizálta. Műveinket fordították ugyan, de Németországban jobbára csak halott link formájában léteznek. Olyasmi ez, mint a balkáni irodalmi fuldoklók megmentésének ügyefogyott akciója; mint minden rosszul átgondolt mentőakcióban, legelőször azok kerültek szárazra, akik a leghangosabban rimánkodtak”.

“Hála Radovannak”,* tréfálkozik keserűen szarajevói barátnőm. “Neki köszönhetem, hogy a fiam, aki itt naplopó munkanélküli volt, hirtelen Londonban találta magát, és sikeres bizniszt indított. Most üzletember. Ha itthon maradt volna, még most is a nyakamon lógna.” És hát végső soron én is, aki Bécsben tékozlom el érett éveimet (ahhoz még nem vagyok elég öreg, hogy ne legyenek vágyaim, mondaná Meša,** ahhoz meg már öreg vagyok, hogy meg is valósítsam őket), én is leszűrtem némi igazságot ebből az egészből. Nincs visszatérés. Szülőföld csak egy van, nyelv is csak egy. Minden egyéb hiúság. De én belenyugodtam a ténybe, hogy otthon már alig emleget valaki, miként arra is aligha emlékszik valaki a “Stefanel” divatház vevői közül, hogy tarka rongyaik helyén Bécs szívében tegnap még a “Gerold” állt, évtizedekig a legjobb könyvesbolt, és Közép-Európa egyik szellemi központja.

 

2002. március

 

 

Mile Stojić (1955, Dragićina, Mosztár mellett) – szarajevói horvát író, költő, esszéista, szerkesztő. Itt közölt esszéi a Fény a napfogyatkozásban című kötetéből valók (2002). Magyarul az Ex Symposion 64. számában (2008) jelentek meg esszéi, és a Fosszília 2002/3-4. számában versei, utóbbiak Orcsik Roland fordításában.

*

Republika Srpska: Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina része (A ford.)

*

AVNOJ: Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (A ford.)

**

Herceg-Bosna: 1991-től 1994-ig létező illegális államformáció, amelyet a hercegovinai horvát szeparatista politikai és katonai vezérkar alapított. (A ford.)

***

Hrvatska Demokratska Zajednica – Horvát Demokratikus Közösség: horvát politikai párt, mely Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában is létezik. (A ford.)

*

Szevdalinka: bosnyák városi népdal (a ford.)

*

Radovan Karadžić (A ford.)

**

Meša Selimović író (A ford.)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs