Nyomás alatt

Šehić, Faruk  fordította: Radics Viktória, próza, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám, 760. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A haiku naplóból

 

Leittam magam, és az “Eper” zöldségesbódé faasztalán aludtam el, a monarchiabeli épület előtt, ahol most lakunk.

Bermudában és rövid ujjú trikóban voltam.

Valamivel pirkadat előtt.

Anyám meglátott a vécé ablakából.

Kézen fogva vezettek a lakásba.

Megfürdettek a kádban.

Idegen testnek éreztem magam.

Lemerült robotra hasonlítottam.

*

Kávézás közben reszketett a kezem.

Az épülettel szemközt.

Az “Amfora” pizzériában.

Teljesen normális, hogy reszketett a kezem.

A szokásos másnaposság.

A kávé lement a torkomon.

Lemosta a tegnap éjszakai sör és konyak bűzét.

Még csak a háború hatodik napja múlott el.

Életemben először menekült voltam.

*

A “West” kávézó vécéjében levetettem a Levi’s farmeremet, és eladtam a tulajdonosnak 100 millióért.

Az egymilliós bankjegyen Nikola Tesla alakja volt.

Az ötszázezresen Josip Broz Tito.

Hamarosan elfogyott a sör.

Egy sör félmillióba került.

Whyskit ittunk.

A pincér ötliteres palackból töltötte ki.

Nem vettük észre, mikor szállt le az éjszaka.

A kávézó előtt jéghideg víz folyt a csapból.

Hűtötte a forró aszfaltot.

Illatozott a hársfa.

Méz volt a levegőben.

Aztán nem emlékszem, mi volt.

*

A reggelre, mely a kezdet illúziójával ajándékoz meg…

A “Hajduk” kávéház fölötti szoba ablakán át.

Besütöttek a nap nyilai.

A szobában jó.

A meleg rátapadt az ujjbegyeimre.

Tiszta, fehér bokszeralsót vettem.

Kiszedtem a dzseki zsebéből az aprópénzt meg a papírpénzt.

Kinyitottam az ablakot, és kinyújtottam a karom.

Arcon csapott a frissesség.

Ami egyáltalán nem volt illuzórikus.

Megszámoltam a német márkát.

Ezt a reggelt erre teremtette az isten.

*

1992. 04. 21. (kedd), 18 óra 15-kor kezdődött a háború a városomban.

Sarajevsko pivót ittam a “Casablanca” kávézó teraszán.

A legújabb Adidas-modell volt a lábamon.

Levi’s farmer.

Tolldzseki.

A kávézótól vagy harminc méterre, a nagybátyámnál kerestem menedéket.

Adott egy Magnum 357-est és hatvan márkát.

Amit begyömöszöltem a nadrágom zsebébe.

Némely golyók hegye be volt mélyesztve.

Ezek a dum-dum golyók.

Gránátok és különböző kaliberű golyók adják az első háborús nap hangfalát.

Láttam egy hullócsillagot, amint lezuhan a két háztető közti égdarabkán.

Kívántam valamit.

Hogy legyen vége a háborúnak.

Hogy béküljünk ki a csajommal.

*

Mennyi pénzed van?

Tíz márka.

Nekem öt.

Ennyiből jól be tudunk rúgni.

– – – – – – – – –

Üvegből isszuk a sört.

A padló márványból van.

Hideget áraszt.

Kint fülledt a levegő.

Senki sem hord karórát.

Mert nincs semmi értelme az időnek.

*

Csodálatos dolog menekültnek lenni.

Ez azt jelenti, hogy tizenötöd rangú állampolgár vagy.

Senki sem ismer.

Pisálhatsz az utca közepén.

És továbbmész.

A járókelők utánad szólnak: Micsoda paraszt, kész vadember!

Kár, hogy nem lőttek benneteket mind agyon!

Miért nem harcoltatok?

Gyávák!

Picsák!

Töketlenek!

Csak akkor kapnak észbe, hogy ebben a háborúban nincs mély hátország, ha végigsüvölt “az ő egükön” egy-egy 155 mm-es tarackgránát.

*

Egy doboz Gales 17 márka.

A Partner 20.

A HB 25-be kerül.

A Skopsko pivo 10 márka.

Egy adag csevap 20.

Egy zsák liszt 1000 DM.

Egy kiló kávé 330.

Ostromgyűrűbe zártak bennünket.

Na de mindent ki lehet váltani valamivel.

A birsalmalevelet el lehet szívni, és nulla márkába kerül.

A pörkölt árpakávé egy márka.

Egy üveg tablettás pálinka 10 DM.

A csevap amúgy is luxus.

A kukorica olcsó és ízletes.

Még mindig ostromgyűrűben vagyunk.

*

Anyám reggel hatkor harmatos vadparajt szedett a környező völgyekben.

A kötényében hozta haza a szüretet.

Ebédre főtt parajt ettünk fokhagymával, parajlevest és parajsalátát.

Teli vagyok vassal.

Erős, mint Popey.

*

A humanitárius segélyből való szürke szivacson heverészek.

A hangyák sűrű oszlopokban menetelnek a falon.

10 mg-os váliumokat iszom.

Húsz órákat alszom.

A szobában gyakorlok mankóval járni.

Még mindig fáj a sebesült talpam.

Az Alfred J. Prufrock szerelmes énekét olvasom Eliottól.

Greta és Nadja a vendégszobában pasziánszoznak.

Anyám a sparhelt körül sertepertél.

Apám a fronton van.

A ház körül, amit menekültként kaptunk, anyám vöröshagymát, paprikát és paradicsomot ültetett.

Várjuk az első termést.

Lovacska vidáman ugat a küszöb előtt.

A nap delelőben.

*

Balról, az utolsó fedezékből leadták a drótot, hogy elesett Osman Jakupović.

A mesterlövész homlokon találta, pont a hajtövénél.

Lehetetlen volt eljutni a Padežen az utolsó fedezékig.

Este hordágyon elhozták hozzánk.

Felébredt a klinikai halálból.

Érthetetlen szavakat mormolt.

Égnek állt a hajunk, miközben az élőhalottat hallgattuk.

Elvitték a hátországba.

Három nap múlva halt meg a kórházban.

Megismerni sem volt időm.

Nem emlékszem az arcára.

Magas, izmos srác volt egy Stijena nevű helységből.

*

1992. 10. 05. (péntek)

Ma semmi sem történt velem.

*

A géppuska ugat, mint a kutya.

Teliszedtem a trikómat cseresznyével.

Golyók repülnek az izzó tetők felett.

Azt mondják, hogy az orvlövészek az Óváros felől lőnek.

Itt-ott 60 és 82 mm-es aknavető tüzel.

Olykor kilő egy-egy gránátot a tank.

A VBR is küldött egy sorozat rakétát.

Ha a közelemben robban, megrázkódom.

Borzongás fut végig a hátgerincemen.

Izzad a tenyerem.

Normális dolgokról beszélek.

Akárha a felhőkről, a cseresznyéről vagy az Unáról.

*

Elhatároztam, hogy nagyon takarékosan fogok írni.

Nem tudni, mikor lesz vége a háborúnak.

Hétf. – ittam.

K. – it.

Szer. – ua.

Csüt. – 0.

 

 

Nyomás alatt

 

1.

Kivittek bennünket a frontra. Mindenütt sár és köd. Alig látom az előttem lévőt. Szinte egymás derékszíjába kapaszkodunk, hogy el ne vesszünk. Felégetett házak között haladunk el. A hadoszlop roggyant kerítések közt vonszolódik. A sár ráragad a csizmára, és nyúlik, mint a tészta. A legszebb az a harcvonal, amit először látsz. Minden új, különleges és tökre zűrös. Különösen, ha éjszaka vagy szolgálatban – aztán másnap, amikor kivilágosodik, kapcsolsz, hogy borotvaélen táncoltál. Elszenesedett gerendák hullnak a tetőről és sisteregnek a sárban. Irdatlan emelkedőn kaptatunk fölfele. A fű nyálkás a ködtől. Aki megcsúszik, megállítja az osztagot, és okvetlen leszidja az elnököt meg az országot. Elég, ha eszembe jut, hogy ma éjjel a szabadban fogunk aludni, máris megfájdul az aranyerem. A katonai rendőr, aki vezet, fölvisz bennünket a hegycsúcsra. Emir meg én átveszünk egy sekély lövészárkot, melyben egy sáros matrac, egy paplan meg néhány idegesen a földbe nyomott, tövig szívott csikk van.

– Hé, srácok, nincs melegetek? – kiáltja valaki jobbról.

– Megmondom, ha idejössz – feleli Emir, aki elnyúlt a matracon.

Hátulról közelít egy sziluett.

Beugrik a lövészárokba.

– Én a harmadik zászlóaljból vagyok – mondja, miközben kezet rázunk.

– Van cigitek?

Kinyitom a cigarettatárcát, tele van Galesszal.*

– Nem fogják meglátni a parazsat? – kérdezi Emir.

– Ugyan már. Messzi vannak, meg a köd is sűrű.

Mind a hárman, mintegy parancsszóra, rágyújtunk.

– Hanem mondd csak, milyen itt a helyzet?

– Nagyon szar?

– Ma learatták gránátokkal ezt a hegyet. Az egyik harcosnak a második századból leszakította az arcát egy repesz. Nekik a Metlán, ami kétszer nagyobb hegy, mint ez, van néhány ziszük.** Tálcán heverünk előttük – meséli lassan a fickó a harmadik zászlóaljból.

– Szóval, aki túléli, aranykanállal fog enni – szól közbe Emir.

– Nem is olyan borzasztó, amilyennek látszik – vigasztalja őt a fickó a harmadik zászlóaljból. – Csak meg kell halni.

A bőröm alá kúszik a félelem, akár a nedvesség. Holnap ingyen borotválkozás.

*

Az életvonalad két helyen megszakad. Kétszer fogsz megsebesülni, az egyik súlyos lesz, mondja a cigányasszony. Dževada borsót hint, nézi a szemeket, és kiolvassa: külföldi út vár rád, és jó hírt fogsz kapni messziről.

Meghatároztam a dolgok fontossági sorrendjét: 1. háború

2. szesz

3. költészet

4. szerelem

5. megint háború

Legkedvesebb rímem: Hahó, ágyam, fura szerzet, szia, szia, üdvözöllek!

Legostobább idézetem: A háborút csak az kedveli, aki nem ismeri, Erasmustól.

Legkedvesebb színem: A kék, a kék minden árnyalata.

Legkedvesebb könyvem: A Plexus Henry Millertől.

Legkedvesebb italom: Házi szilva.

Legkedvesebb fegyverem: Magyar kalasnyikov, a puska jelzete: SV-3059.

Legkedvesebb ételem: Egy liter pálinka meg egy doboz cigaretta.

Legkedvesebb idézetem: Halhatatlanná válni, aztán meghalni, Jean-Pierre Melville.

Teljesületlen vágyam: Egy repesz karcolja meg az arcom, hogy kibaszott csávós legyek, ha bemegyek a kocsmába.

Aztán elaludtam a sáros paplan alatt.

 

 

2.

 

– Fogadjunk öt márkában, hogy az Acélos keresztül fog futni a mezőn.

– Számít, ha megsebesül, vagy érintetlennek kell maradnia?

– Mindegy, csak szaladjon keresztül addig a fehér házig.

Acélos, aki a nikkeltüskés bőr karperecéről kapta a nevét, a lyukacsos betonkerítés mögött hasal. A két kezével védi a fejét. Finom cementpor szóródik a hajára. Pontosan félúton van a fedezékig. Egy nyolcvannégyes* golyói a betonoszlopokat verik, átrepülnek a lyukakon, a földbe fúródnak. Acélos föláll, lendületet vesz, egy sortűz a földre teríti. A szerencsejátékosok mély fedezékben kuporognak a birsalmafa alatt.

– Acélos, élsz?

– Faszt él, látod, hogy nem mozog, nem jajgat.

– Ő a hibás. Senki sem kergette, hogy fényes nappal szaladjon keresztül a mezőn, megvárhatta volna az éjszakát – szól közbe egy harmadik megfigyelő.

Acélos feláll, és magasra kapkodja kurta lábait. Mint aki helyben fut. A lófarka leng a gyorsulástól. A nyolcvannégyes teszi a dolgát. Acélos célba ér, mint egy Ben Johnson.

– Add az öt márkát.

– Lófaszt a seggedbe.

– Keresztülszaladt, nem?

– De.

– Megállapodtunk, nem?

– Yes. Beismerem.

– Cigiben lehet?

– Abszolút romantyikus.

– Abszolút romantyikus.

Acélos nekidől a ház hideg falának, és törött cigarettát kotor elő a zsebéből. Reszkető ujjakkal rágyújt a fél cigarettára. Megigazítja a lófarkát. Leporolja az egyenruháját. Visszatér az arcára a szín. Leszáll az éjszaka, akár az ász a tízesre.

 

 

3.

 

Zgemba a körmével lekaparja az emberi agyat a zsírospogácsáról. Jobb kézzel tép belőle, sóba mártja, és a szájába teszi. A másik kezének ujjaival egy fehér (agy és vér keverékével befröcskölt) nejlonzacskóba nyúl, és tehéntúrót csippent hozzá. A pofája kormos a lőporgázoktól. Ölében 7,62 mm kaliberű golyószóró. Öt perccel ezelőtt az autonomisták** ültek ebben a lövészárokban. A mellvéden ott csüng a még mindig meleg hulla. Egy sortűz kettészelte a koponyáját. A hátára fordítom. Kiveszem dzsekijének belső zsebéből a pénztárcát. Nézem a fényképét. Magas homloka volt és feltűnő oldalszakálla. A fénykép éles szélével kikaparom az almadarabokat a fogaim közül.

*

Akció közben Deba tüzet gyújtott a ház sarka mögött, hogy megszárítsa a zokniját. A revolverét túloldalt a falnak támasztotta. Az autonomisták átmentek kontrába. Élve és fegyvertelenül fogták el Debát. A hátán összedrótozták a két csuklóját, és az istálló mögött agyonlőtték.

– – –

Ugyanezen a napon estefelé, váltás után elmentünk a kocsmába. Az 5. hadtest számlájára ittunk, azaz ingyen. Zgemba beledobott két váliumot az üveg pálinkába. Kétdecis poharakból vedeltük a pálinkát. A kocsmáros harapnivalóval, füstölt hússal és kemény sajttal kínált, a vendégei voltunk. Jóindulatú pofája volt. Tapasztalt kocsmárosnak látszott. A pincérnő, egy román csaj, panaszkodott a gazdának, hogy ingyen iszunk. A gazda megnyugtatta. A lánynak kilátszottak a fogai, akkora volt köztük a hézag, mint a gereblyén. Azt mondja, együtt járt valami Pék nevű fazonnal a mi brigádunkból. Néhány liter pálinka után vágni kezdtük a kocsmát. A pult fölé lőttünk, a tükörbe meg az italos polcokra. A magnóból alig hallatszott a nóta a lövöldözéstől. Megpróbáltam eltalálni a műanyag légycsapót, ami a lambérián lógott egy szögön. A teraszon szétdobáltuk a műanyag asztalokat és székeket. Fejbe vertünk néhány helybelit, akik fellázadtak a viselkedésünk ellen. Lefegyvereztünk három civil rendőrt, és felsorakoztattuk őket a fodrászszalon előtt. A kocsmáros a Ladájával eldobott bennünket az iskolába, mert ott helyeztek el bennünket, a kocsmától vagy tíz kilométerre. Eleredt az eső. Az ablaktörlők úgy csúszkáltak a szélvédő üvegen, mint a nyomásmérő mutatói. Eztán ezen az estén semmi más említésre méltó nem történt.

 

 

Az emlékezés kaleidoszkópja

 

Születésem pillanatában (1970. 04. 14.) 3.800 grammot nyomok. 42 cm magas vagyok. Én áprilisi gyerek vagyok. Mint azt mindnyájan tudjuk, április a halottak hónapja. Ez év augusztusában halt meg Hendrix. Ezt a tényt csak születésem után tizenhat évvel tudom meg. Ideje alámerülni a gyerekkoromba, akárha az Una frissítő zöld vizébe. Szerettem hallgatni Hendrix gitárjának kozmikus hangjait. Az első kazettát az áruházban vettem, kitűnő egyveleg volt. Az áruház egy küklopsz-kocka, a munkások brigadér kezével az út mellé betonozva. Sötétkék bádoglemezek fedik. Ezt majd a háború első napjaiban fedezem fel, amikor felgyújtják, és én elnézem, amint lehámlik a kockáról a bádog, és úgy hullámzik a lángnyaldosásban, mint a cigarettásdobozok celofán burka, ha megpörkölöd az öngyújtóval.

Hány szó kell ahhoz, hogy az ember leírja a saját életét? Húszezer. Vagy ötven, ami már egy szolid regényhez is elég. A gyerekkor nem érdekel. Talán lesz néhány flashback. Ez az életkor a fekete-fehér fényképeken igen bájos. De a fényképek elégtek. Már nincs birtokomban a gyerekkorom. Én vagyok az ő tulajdona. Én érett férfi vagyok, a könyökömön már ráncos és érdes a bőr. Mit számít, a Solea igazi balzsam! A negyedik sör után elengedem magam. A memóriám eléri a munkához szükséges hőfokot, melyen elégnek a vizenyős emlékek.

Kinek fáj a fasza amiatt, hogy én megszülettem? Mindenkivel előfordul. Nem futószalagról pottyanunk le a gyárban, hanem anyánk méhéből, fejjel előre a valóság csupasz faszába, akár egy 120 mm-es aknavető csövéből. Nem ok nélkül nevezik a gránátokat babáknak.

Veszélyes visszatérnem a valódi időbe. Egy dombon vagyunk, melynek földrajzi neve Joja. Én Ördögcsöcsnek nevezném el. Stratégiailag igen jelentős és púpos támaszpont. Az elülső fedezékben vagyunk. Van egy Galesünk, csak az a kérdés, ki fog rágyújtani, és hogyan felezzük el a cigarettát. A filtertől a csúcs irányába nyomtatott betűkkel írja rajta, hogy G-a-l-e-s. Az utolsó betű a cigi feléig ér. Elvissel pszichológiailag felkészülünk a szívásra. A harmadikat meghosszabbított váltással büntették (mivel szökni próbált a frontról). Ő nem dohányzik, és nem a mi századunkból való.

– Szívd el a betűig, aztán add tovább! – mondja a megbüntetett.

Lehet, hogy Enesnek hívják. Jó ötlet. Kint elég nyugis és pengeéles a helyzet. Nincs lövöldözés. Alattunk erdő, mező, patak, úttest, tisztás és az ő hegyük, amit Osmaèának hívnak. Beástak rajta egy tankot, ami gyakran bassza az agyunk. Itt megszakítottam a háborús valóságot, és folytattam az emlékezést.

Hagyom a flashbacket, mert semmi fontos nem jut eszembe. Mégis, a Marija Bursać Általános Iskola első osztályában… Hatéves vagyok. A kislány, aki mellett ültem, bárányhimlős volt. A táskámmal barikádoztam el tőle magam, hogy el ne kapjam a betegséget. Nem is hódította meg a bárányhimlő a gyerektestemet.

Búzaszőke hajam volt. Hosszú, vállig érő. Apródfrizura. Vasalt nadrágban jártam. Csíkos kabátkában, amire rá volt hajtva a matrózgallér. Adidas futballcipőm kikandikál az asztal alól. A szemem zöld, mint a zsenge szőlőlevél, mely benőtte anyám unai mészkőből épült házát. Nézek az emlékezés kaleidoszkópjába. A háború másnapján fölgyújtották anyám házát.

Közben leszállt a Jojára az éjszaka, akár egy varjúsereg. A kuvik szabályos időközönként, egy metronóm precizitásával sugározza füttyét. Otthagytam Elvist & Enest, és elmentem a saját fedezékembe a Biljevinára. Két órát aludtam. Két órát őrt álltam. Ötvenhármasból lőttem. Elhajítottam egy kézi gyártású kanócbombát. Nevzet Sivić Žućo ma van először a harcvonalban. Rémült, mint egy nyuszi. Fölébresztett és azt mondogatta, hogy bekerítenek bennünket. Ekkor hajítottam el azt a bombát. Akkorát robbant, mint egy hatvanas. A légnyomástól lehullottak a levelek. Aztán géppuskával megáldottam a hadállásaikat, hogy megtörjem Žućo első napos háborús lámpalázát. Alvás lószőrpokrócon, alatta ágy gyertyánfaágakból. A föld száraz, a fedezék falai mállanak. Jobbra és balra a lövészárok két tízméteres ága. Szolidan beástuk magunkat. Alattunk a Vodomut patak csörgedezik. Szóval alvás (álmok nincsenek) plusz őrség megszorozva tizenöt naplementével.

A háborúban békés napok is vannak. Nincs állandóan lövöldözés. Az a lényeg, hogy az idő veszteség nélkül teljen el a hazamenetel napjáig. A háborús gépezet üresjárata pumpálja a vért a magas rangú tisztek izmaiba, és alakítja a civilek képzeletét. A félelem csökken, és a háború tested részévé válik, akár a begyulladt vakbél.

 

Hotel a föld alatt

Négykézláb másztam be a fedezékbe. Bekúsztam a farkasverembe. Egészen frissen ásták. Ezt a harcvonalat egy irtványon állították fel. Egy akció során leégett az erdő. Az első éjszakát kollektíven átdurmoltuk. Senki sem állt őrt. “Sas” típusú JNA-repülőgépeket* álmodtam, amint lőnek és bombáznak minket. A szárnyaikon látszottak az ötágú vörös csillagok. A pilótáknak kellemes kék szemük volt. Szórakozottan pislogtak. A repülőmotorok tejfehér sugarat bocsátottak ki magukból, melyek köldökzsinórként vonultak utánuk.

– Ne féljetek.

– Semmit sem fog fájni.

– Gyorsan elmúlik – mondták az égi sebészek, és integettek a bőrkesztyűs ujjaikkal.

Majd meghaltam a félelemtől. A repülők maguktól leestek, úgy zuhantak, mint a sebesült fácánok. A csillagos szárnyak csigavonalban zuhantak felém. A tejfehér sugarak szétfoszlottak, és alvadt vérszínük lett.

Felébredek a veszett rémálomból. A fedezék tetejéről vörösesfekete föld szivárog a szemembe. Tele volt a tököm a harcvonalazással. A századparancsnok adott két szabadnapot az érdemeimért. A pszichiáter hét nap kíméletet rendelt el. Csak egy éjszakát töltöttem el a fedezékben, mely az ősember alacsony homlokához hasonlít. Úgy éreztem magam benne, mint Tutanhamon, ámbár senkinek sem voltam a bálványa.

 

 

2.

 

Most 70 000 grammot nyomok. Az utolsó JNA-beli mérés szerint 180 cm magas vagyok. A szemem kicsit megsötétedett, valószínűleg az alkoholtól. Szaftos, Kosa, Ani meg én a Ferari kávéház előtt állunk. Hari Palić fényképezett le bennünket. Színes fotó. A humanitárius segélyből származó csizmámon, mely két cipzárral záródik, látszik a rászáradt sár nyoma. Épp akkor értünk vissza az Autonómiából.** Meleg októberi szél fütyült. Aninak meg nekem lófarkunk van. Az övé sötét, az enyém világos. Szaftos fején álcázott sátorponyvából készült sapka. Rávarrták a B-H címert. Omer Kosa kék, susogós dzsekiben van. Ő és Szaftos a terasz korlátján ülnek. Ani meg én oldalvást állunk. Mögöttünk látszanak a piros műanyag székek meg a kerek, fehér asztalok. Egészen a háttérben látszik a kávéház üvegfala, szigetelőszalaggal átragasztva, nehogy széttörjön az üveg, ha messze hordó gránátok robbannak. Hideg, tárgyilagos kép. A háborús idők bebalzsamozott részlete. Feltételezem, hogy ezen a plasztik papírdarabkán örökké fogunk élni. De még mielőtt belovagolnánk a halhatatlanságba, sebezhetetlen halottak gyanánt, bemegyünk a kávézóba, és élvezzük a szeszrapszódiát.

 

 

A neuropszichiátrián

 

– Született?

– 1969.

– Magasság?

– 1,87.

– Testsúly?

– 75 kg körül.

– Foglalkozása a háború előtt?

– Állatorvos hallgató.

– Nős?

– Nem.

– Előfordult-e a szűkebb családjában lelki betegség?

– Nem.

– Katonai rangja?

– Szakaszparancsnok.

– Sorkatona vagy diverzáns?

– Ez is, az is.

– Sebesülés?

– Igen, egy alkalommal, STS.*

– Melyik fronton?

– Grmuško-srbljani fennsík.

– Drogfüggő?

– Nem, de szeretek inni.

– Szed tablettát?

– Ha nincs szesz.

– Rémálmai vannak?

– Néha.

– Dohányzik?

– Hamis dohányt, mint mindenki.

– Írja le a depressziót, vizuálisan.

– Szürke. Formátlan. Megáradt folyó. Zavaros ég. Csupasz fák. Vőlegény fasz nélkül. Főleg mikor nincs pia.

– Kezelték az alkoholizmusát?

– Nem, itt mindenki iszik.

– Hogy érti azt, hogy itt?

– Úgy értem, a háborúban, itt mindenki iszik, mi mást tehetne.

– Szív marihuánát?

– Szívok, ha van.

– Mitől fél legjobban?

– A tyúkoktól meg a madaraktól, undorodom a csőröktől meg a karmoktól. Az a hártya a madár szemén. Félek minden tollas jószágtól. Még a csirkét is utálom. Ha üldözőbe venne egy tyúk, belehalnék a félelembe.

– Szokott férgekről álmodni?

– Nem. Azt szoktam álmodni, hogy lemészárolok egy kövérkés, fehér inges embert. Elvágom a nyakát. Hasba szúrom. A szúrás körül sötétvörös gyűrű képződik. Ez az ember civil. Az inge egy ezredmásodperc alatt csupa vér lesz, mint a filmekben. Aztán menekülök, valami szurdokban kergetnek. Egy patak mentén futok. Körülöttem hegyek, erdő. A faágak nyikorognak a szélben. Kutyák ugatnak. Izzadok. A harcvonal mögött vagyok. Át kell törnöm a harcvonalukon. Rettentően félek, nehogy tévedésből a mieink öljenek meg, miközben a mi vonalunk felé közeledem. Az ember gyerekei ordítottak. A fehér falak össze voltak fröcskölve vérrel, mint a vágóhídon. Furdalt a lelkiismeret. Sajnáltam azt a halott embert. A frissen meszelt falak bemocskolódtak.

– Milyen gyakran álmodta ezt?

– Háromszor vagy négyszer, nem emlékszem pontosan.

– Olvasni szokott?

– Igen, olvasok, háború van, dögunalom, mindenki olvas.

– Mit olvasott utoljára?

– A Fiestát, Hemingwaytől.

– Mi ragadta meg a regényben?

– A szereplők folyton tökrészegek voltak.

– Ölt?

– Nem tudom. Lőttem. Olyan gyorsan zajlott minden. Egy szempillantás alatt. Semmit se látni. Lehet, hogy valakit eltaláltam, nem vagyok benne biztos…

– Hisz Istenben?

– Nem, de ha van is, nem vagyok köteles leborulni előtte.

– Meséljen el egy eseményt, ami mély benyomást gyakorolt magára a háború alatt.

– Sok ilyen van.

– Ami először jut eszébe.

– Hát, egy harcosnak ráesett a combjára egy százhúszas. A gránát nem aktiválódott. A bal oldalamon feküdt. Mirsa kifejezetten köpcös volt. Frissen mosdott. Cigarettázott. A jobb combján tartotta a hamutálként szolgáló konzervdobozt. Én Sartre-t olvastam, Az undort. Zsebkiadás. Dohszaga volt. Az épület, ahol voltunk, azelőtt diszkont volt, a homlokzatára holdbéli tájakat rajzoltak a gránátok. Átrendeztük hálóteremnek. Háromemeletes ház volt. Két montázsfal meg egy betonfal, plusz a tető. Hatalmas erődítmény. A falak mellett L-alakban felsorakoztattuk a szomszéd házakból áthozott heverőket és matracokat. Tőlünk balra egy nagy kirakat volt, jobbra, vagy harmincméternyire a diszkonttól, a folyó. A kirakat külső oldalát befedtük siporeks téglákkal, hogy megvédjenek a repeszektől. A terepviszonyok miatt nem lőhettek bennünket ágyúval. Aknavetővel igen, ilyenkor a gránátok a tetőn landoltak. Biztonságban éreztük magunkat. Éjszakánként az Una partján őrködtünk. Nappal a nappali megfigyelők felügyelték a folyót, hogy azok át ne keljenek rajta. Na de ki forszírozná a folyót nappal? Éjjel volt veszélyes. Meg reggel, mikor köd van. És akkor robbanást hallottam. Nem volt túl erős. Felnéztem a könyvből. A plafonra néztem. Odafönt volt egy lyuk. A levegőben szürkés por. Mirsa ordított. A 120 mm-es gránát a húskonzervjére esett, amibe hamuzott. Fölkaptam a gránátot. A kezemben tartom. Megvan vagy tizenöt kiló. Leraktam a fehér burkolatra. A gránátról leesett a stabilizátor. Azok a kis szárnyacskák. A konzervdoboz elgörbült alatta, mint egy öntőforma. A gránát véres maszkja. Gondolkodás nélkül letéptem magamról a trikót, hogy elkössem Mirsa sebét. Huka talált egy darab lécet, amivel rászorítottuk a trikót a sebre, hogy megállítsuk a vérzést. Fölhúztam a terepszín dzsekimet. A gránát csípőből kiszakította Mirsa lábát. Hatalmas seb volt. Kimeredt belőle a csont. A hús szét volt marcangolva. Úgy nézett ki, mint egy szétnyomott borjúsnicli. Rágyújthatok?

– Csak rajta.

Hármat szívtam, mire a cigaretta félbetörött.

– Mi történt aztán?

– Hukával hordágyra tettük Mirsát, és elvittük a hátországba. Két harcos segített, az arcukra nem emlékszem. Néhány helyen futólépésben kellett menni. Közben hullottak a gránátok. Nyolcvannégyessel és géppuskával lőttek minket. Dum-dum golyókkal. Mirsa nehéz volt. Az volt az érzésem, hogy égitestet cipelek a hordágyon, forró meteort, nem pedig embert. Miközben átvittük egy eldugott településen, a civilek a küszöbön állva bámultak minket. Láttam a kendőbe bugyolált asszonyok rettegéstől eltorzult arcát. Ilyet azelőtt még sose láttam, kivéve a freskókon.

– És a sebesült? Túlélte?

– Igen. A kombiban vele mentem a brigádkórházig. Kérte, hogy melegítsem a kezét. A humanitárius segélyből való lószőr pokrócokkal volt betakarva. Az izzadságszagában volt valami halottas. A hordágy vízálló vászna csupa vér volt. Dörzsöltem a kezét, megpróbáltam fölmelegíteni. Hideg volt, mint a jég. Ott hagytuk a brigádkórházban. Soha többé nem láttam. Bementem a Sofőréjszaka nevű kávéházba. Odabent egy csöcsös pincérnő táncolt a pulton. Szeplős arca verejtékben úszott. Mirsa vére megalvadt az ujjaimon és a körmöm alá húzódott. A pultnál találkoztam Šmekkel. Konyakkal betonoztuk le a sört. Három másodperc alatt mortusz részegek lettünk, mint a sár. A pult másik végéből bizonyos Stranjac, bűnügyi nyomozó, így mutatkozott be, dicsérni kezdte nekem Fikret Abdić bölcs politikáját. Eszembe jutott, hogy Deba a Murat hegyen esett el. Hozzáléptem, felhúztam apám tétéjét,* és a szájába löktem a csövet. Mondtam neki, hogy szopja le. Olyan engedelmes volt, mint a bárány. Egy civil rendőr kitépte a kezemből a pisztolyt. Elővettem a dzsekim zsebéből egy M-75-ös kézigránátot, azt, amelyikben háromezer ólomgolyó van. Az ördög töke. Kibiztosítottam. Mindenki hátrált. Gyűlöltem a civil rendőröket. Katonai rendőrök jöttek be a kávéházba. Felismertem Sudót, régebben ugyanabban a században voltunk. Sudo lenyugtatott. Visszanyomtam a biztosítékot a bombába, és odaadtam Sudónak. Megígérte, hogy másnap visszaadja. A bűnügyi nyomozó elhagyta a terepet, és vele ment a rendőr is, aki elvette tőlem a pisztolyt. A polgármesterrel tovább ittunk. Amikor rendelt egy újabb kört, mindig felkiáltott: Allah a legnagyobb! Elindultam a civil rendőrségre a pisztolyért. Olyan sűrű volt a köd, mint a fű füstje a pillepalackban. Az Ometaljki katonai temetőbe teli volt szórva fa nisánokkal,** együtt rohadtak a sötétben a nisánok a halottakkal. A rendőrség egy ENSZ-konténerbe volt elhelyezve, és ott megtaláltam azt a rendőrt. Ezek azok a picsák, akik elkerülik a harcvonalat, és a hátországban adják a nagyot a civileknek. Azonnal fejbe vertem. Talpon maradt. Kétszer olyan erős volt, mint én. Úgy megütött, hogy elzuhantam. Ha nem lett volna ott a fölöttese, Himza, úgy széttört volna ez az idióta, mint baba a csörgőt. Himza biztosított, hogy minden rendben lesz a pisztollyal. Elmentem a brigádparancsnokságra a haveromhoz, aki technikus volt, és a telefonközpontban dolgozott. Egy pillanat alatt elaludtam a koszlott ágyon, ő a vonalakat kapcsolta a központban. Reggel idegen hangok csengtek a fülemben. Nem voltam ura a saját gondolataimnak. A hallásom a maximumig fokozódott. Úgy éreztem, hogy mások meghallhatják a gondolataimat. Elhatároztam, hogy elmegyek a brigádorvoshoz, és kérek beutalót a neuropszichiátriára. Így is tettem.

Tele van a fejem halott emberekkel, barátokkal és ismerősökkel. Ha találkozom a szüleikkel és a rokonaikkal, gyakran elfog a bűntudat és a szégyen. Néha az az érzésem, hogy mentegetőzöm, amiért élek. Ha olyasvalaki hal meg, akit nem ismer az ember, csak formálisan sajnálja. Egyébként meg nincs is idő szánakozásra. A szabadnap, amikor civilben vagy, nagyszerűen telik, ha van cigi és alkohol.

– Mit fog csinálni, ha túléli a háborút?

– Eszem és iszom a végkimerülésig. Igyekezni fogok élni. Egy kicsit félek a békétől. Nehezen tudom elképzelni, milyen lehet a világ többi részében, ahol nincs háború. Ezt egész fantasztikusnak érzem.

A halarcú pszichiáter lefirkált egy receptet, és az asztalon keresztül átnyújtotta. Szólt, hogy hívjam be a következő pácienst. Kinyitottam az ajtót. A folyosón rengeteg ember volt, mintha ingyen osztanák a kávét meg a cigarettát. A lámpában hunyorgott az égő. A folyosón erős orvosság- és vizeletszag terjengett. Kórházi infernó. Ránéztem a papírra. Huszonegy nap múlva kontroll, és egy furcsa nevű gyógyszer. Huszonegy pihenőnap! Ugyan, miféle pihenés, kész gyilkolás lesz, szesszel meg más segédeszközökkel. Élet teljes gázzal.

– Következő – mondtam mosolyogva. És utat törtem a tömegben a kinti fény felé.

 

Epilógus

Azon a napon csak nem akart véget érni az éjszaka. A Mujo istállója melletti őrhelyen dögledeztünk, és néztük az Una sima víztükrét. A fáradtságtól látomásaink voltak, mintha ellenséges csónakok szelnék éles hegyükkel a nyugodt víztükröt. Štiks két óra alatt elmesélte, mi volt a pszichiáternél. Szinte minden tapasztaltabb harcos, akit ismertem, legalább egyszer járt a neuropszichiátrián. Egyfajta életstílus volt ez, mint a bushido, a szamurájok kódexe. Néhány nyersebb részletet szándékosan megszépítettem, hogy jobban hangozzék, de nem akartam meghamisítani Štiks hiteles történetét. Sohasem kérdeztem meg tőle az igazi nevét, később meg kellemetlen lett volna. 1994-ben, amikor először foglaltuk el a Radićot, megsebesült a nyakán, és elvesztette a beszédképességét. Amikor hazajöttem a harcvonalról, gyakran meglátogattam. Egyszer elmutogatta, hogy olvassam fel neki, amit írtam. Elővettem a fekete noteszemet a Bos turistaszervezet logójával. A szöveg felénél megállított, és kért egy darab papírt. Nem így volt, írta rá. Hát hogyan volt? Rosszabb vagy jobb? – kérdeztem. Sokkal randább volt, írta, és a mutatta, hogy olvassak tovább. Mozgatta a száját és forgatta a nyelvét, mintha ő is beszélne. Olyan szenvedéllyel hadonászott, mint egy bibliai próféta. Már nem voltam benne biztos, én olvasok-e neki, vagy ő nekem. Amikor izgalomba jött, földalatti hangok törtek ki a torkán, olyan ősidőkből, amikor a szavak még kifejezték a dolgok valódi természetét.

 

 

Faruk Šehić (1970, Bihać) – szarajevói költő, író, újságíró. Transzszarajevó című verseskötetében (2006) és Nyomás alatt című, díjakkal jutalmazot novelláskötetében (2004) is a háború tapasztalatát dolgozza fel. Prózája magyarul a Jelenkor 2007/12. számában is olvasható Tóbiás Krisztián fordításában.

*

Kolumbiai cigaretta, 1974-es gyártmány.

**

76 mm kaliberes hegyi ágyú.

*

M-84-es, 7.62 mm-es kaliberű golyószóró dupla lőportölténnyel.

**

Fikret Abdić felfegyverzett hívei. (Fikret Abdić bűnöző üzletember, aki a boszniai háború alatt pszeudoköztársaságot alapított, és összetűzésbe került a bosznia-hercegovinai hadsereggel; bosnyák háborús bűnös. – A ford.)

*

JNA: Jugoszláv Néphadsereg (A ford.)

**

Autonómia: Fikret Abdić pszeudoköztársaságának rövidítése (A ford.)

*

Súlyos testi sérülés.

*

7, 62 mm kaliberű, orosz gyártmányú pisztoly

**

Nisán: muzulmán sírjel (A ford.)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs