Posztháború

A boszniai irodalmi körkép elé

Radics Viktória  alkalmi írás, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám, 737. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Tizenhárom évvel vagyunk a boszniai háború és Szarajevó negyvennégy hónapig tartó ostroma után. Szarajevó ma eleven, nyüzsgő nagyváros, Bosznia-Hercegovina pedig szuverén állam. Földrajzilag a világ egyik legszebb országa egyébként a folyóival, patakjaival, zuhatagaival és hegyormaival. A Csarsi-dzsámi mellett ülök a most is varázslatos Szarajevóban, bosnyák kahvát iszom, mellettem sadrván csobog. Elhangzott a hangszórókból az imára hívó arab ének, ilyenkor van ideje az esti leborulásnak, amit abdeszt, rituális mosakodás előz meg. Nemcsak odabent, hanem kint a tornácon is végzik a színpompás imaszőnyegeken, ki-ki a saját ritmusa szerint, külön a férfiak és külön a nők, a hajlongó imádságot, a gyerekek pedig, a kerítésen keresztül látom, az udvarban sertepertélnek, és közben észrevétlenül tanulják az élet rendjét. Köröttem gyakran libbennek el kendőbe bugyolált lányok, asszonyok, de még több nő van “civilben”; a közelemben kávézó családanya és a barátnői például lazán cigarettáznak. Nemsokára megjelenik az asztaluknál a családfő is; fájdalmasan húzza a műlábát, és a keze is csonka. A felesége lesegíti róla a dzsekit. Egy kicsit megpihen, aztán a kislányával bemegy a dzsámiudvarba, hogy elvégezze ő is a namazt.

Ez a férfi nyilvánvalóan háborús rokkant. A jelenet mélyen az emlékezetembe vésődött, különösen a korombeli férfi minden mozdulatra megránduló, szenvedő arca, és ahogy segítettek neki a családtagjai. A mai Szarajevó orientális hangulatát áthatja az ilyen fájdalom. Nem csak a romok és a temetők, hanem az itt és más városokban, falvakban látható vadonatúj dzsámik és minaretek is a pusztításról tanúskodnak. Az irreverzibilitásról. Arról, ami nem gyógyítható.

A politika persze egészen más szemszögből spekulál ezekről a dolgokról, de engem most ez nem érdekel. Hanem az irodalom: a boszniai nyelvű* irodalom, mégpedig az a fajtája, mely nemzeti(ségi)leg és vallásilag nem elkötelezett, és nem etnikai identitáskategóriákban gondolkodik, hogyan dolgozza fel a háborút, azaz a posztháborús valóságot? A boszniai-hercegovinai háborús írás (ratno pismo) új formákat, új irodalmi eljárásokat, új esztétikát hozott. Nem a mitikus-történelmi és folkorisztikus, etnoreligiózus képleteket kedvelő, nacionalista és vallásos, a horvát, a szerb vagy a muzulmán hagyományokhoz tapadó irodalom, hanem az, amelyet posztháborúsnak neveznék – az a másik, amely kritikusan viszonyul az etnonacionalizmushoz, és lebontja vagy elveti a tradicionális háború-képeket, -képzeteket, -értelmezéseket is. Véleményem szerint túllendült a posztmodernen – dokumentarizmusa vagy műfaji, műnemi kevertsége, az élet és irodalom viszonyáról való gondolkodása, irodalmi alapállása, egzisztenciális súlyozottsága nem innen van azon a sokszoros áttételességen és a bonyolult ironikus játékokon, ami a posztmodern esztétika egyik hozadéka, hanem túl. Ezek csak feltevések, annyi azonban bizonyos, hogy a háború irodalmilag is nagy megpróbáltatást és kihívást jelent mind a mai napig.

A háború a szerzők alkotói életébe is fordulatot hozott. A válogatásomban szereplő valamennyi szerző, a szerbiai Szandzsákból elmenekült bosnyák Refik Lièinát kivéve, végig vagy valamennyi ideig jelen volt Szarajevóban vagy más boszniai városban a háború alatt, és nyugodtan túlélőnek nevezhető. Sokuknak puska is volt a kezében, Faruk Šehić és Senadin Musabegović a fronton harcoltak a városvédő bosnyák hadseregben. És ha van valaki, akinek a kezében nem tudnék puskát elképzelni, akkor az Hadžem Hajdarević, a szonettköltő, aki pedig revolverrel állt őrt Szarajevóban. Valamennyien ma is írnak – nem a háborút “örökítik meg”, hanem azt vizsgálják, hogy miként lehet ilyen tapasztalattal továbbra is alkotni és jobban élni.

Nem az a cél, hogy “ne felejtsük el” a boszniai háborút, melynek több mint százezer halálos áldozata volt, köztük tizenötezer gyerek, a koncentrációs táborokat, a fegyveres őrjöngést. Bosznia-Hercegovinában városrombolás, népirtás és a kulturális emlékezet irtása ment végbe. Nem a háború horrorjának és terrorjának a kiteregetése a szándék. Viszont az irreverzibilitás tudatosítása szerintem annál fontosabb; ezek a sebek Európa testén estek, a csak Szarajevóban elvégzett ötvenezer amputáció, a milliónyi boszniai hajléktalan és hontalan izbjeglica, a megcsonkított és eltorzított, a vallásba menekülő életek a mi Európánk állapotát mutatják, és erről tudomást kell venni. Arról, ami gyógyíthatatlan, s amit nem lehet visszacsinálni.

 

* A boszniai nyelv (bosanski jezik) az a nyelvváltozat, amelyet Bosznia-Hercegovinában a bosnyákok, szerbek és horvátok egyaránt beszélnek, a bosnyák nyelv (bošnjaèki jezik) pedig az a nyelvváltozat, amelyet jobbára a bosnyákok (vallásos vagy nem vallásos muzulmánok) beszélnek; ebben több az orientalizmus és az archaizmus. Erről a nyelvi kérdésről egyébként ma az országban lingvisztikai és politikai viták folynak. A boszniai nyelv legújabb szótára (Rjeènik bosanskog jezika, Sarajevo, 2007) mindenesetre elfogadó és befogadó, több nyelvváltozatot tartalmaz, és alternatívákat ajánl fel.

Az itt olvasható szövegeket – Krzysztof Czy¿ewski esszéjének kivételével, melyet Pálfalvi Lajos fordított – Radics Viktória válogatta és ültette át magyar nyelvre. (A szerk.)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs