Virágzabálók

(Regényrészlet)

Darvasi László  regényrészlet, 2008, 51. évfolyam, 5. szám, 529. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Az engedélyeket újra Schütz bácsi szállította, ő beszélte rá arra is, hogy meg kell látogatnia a férjét. Nincs több apelláta, több hitves megtette már az utat! Imre három éve raboskodik Josephstadban, s az a néhány levél, melyet kézbe vehetett, nyilván csak a nyomorúságát táplálta. Schütz bácsi tudta, Klára kevés levelet bíz a postára, az üzenetekben tartózkodó, csak a leglényegesebb eseményekről számol be részvétlen, már-már fagyos hangon, s a doktornak igaza volt, és ő csak a vállát vonogatta, amikor a doktor szóba hozta a dolgot, és beadta a derekát. Különben nem merészelt volna efféle utazásra gondolni, még arra se tellett, hogy Pesten töltsön néhány napot. Pétertől néha érkezett egy kisebb összeg, ennyi az életre volt elég. Schütz bácsi a szakállát simogatta, asztmás tüdejével melódiákat sípolgatott, jól van, jól van, ha a szándék kihajtott, az anyagiakon nem múlhat a vállalkozás. Megropogtatta a derekát, már indult is, fürgén szaladt a pallókon és a frissen lerakott utcaköveken, a zsidónegyed felé került, s alig fertályóra múlva Derera Ignác házának ablakát kocogtatta a botjával. De mert nem kapott választ, hirtelen belényilallt, hiszen szombat délután van, hát persze, alig látott sétafikáló zsidót, ám aztán, mesélte köhécselve Klárának, annyira fölbosszantotta a felesleges sietség, hogy úgy döntött, azért se tágít, tehát nyitotta az utcakaput, s bár az udvaron megbotlott egy földbe szúrt késen, már be is lépett Derera Ignác lakásába, a nagyszobába rontott.

Hagar, a gombkereskedő felesége, vékony, de nagy keblű asszony, a szája elé kapta a kezét, s mozdulatlanná dermedt, mintha az ördög rontott volna rájuk. Az öt gyerek, mert Dererának éppen öt fia született, tényleg akár az orgonasípok, egymás mellett ültek a fatámlás székeken. Valószerűtlenül egyformák voltak a kék szemükkel, a vöröses hajukkal és a szeplős orrukkal, éppen olvasgattak. A legnagyobbnak Ármin volt a neve, már túl volt a barmicván. Az anyjukkal ellentétben rémület nélkül, kíváncsian méregették a doktort, de ők sem szóltak. A doktor egy pillanatra megingott, nem volna szabad épp ezen a napon előállni az ajánlattal, ám a konyha felől érkező huzat olyan erős babillatot lengetett az arcába, hogy másként döntött. Na igen, a sólet, ami akkor is meleg marad, ha csütörtökön sütik, csak ügyesen be kell bugyolálni. Intett a vacogó Hágárnak, ne aggódjon, nem lesz baj. A gyerekek még mindig őt bámulták, a legkisebbnek nem ért le a lába a székről, lassan kalimpált vele.

Derera Ignác az ágyon hevert, akár egy halott, szőrös kezét domborodó hasán kulcsolta össze, még a hosszú szárú, fűzős cipőjét se vette le. Az imént dőlhetett le, az asztalon kihajtott imakönyv hevert, egy kisebb széken az esti öröm bevilágítására hivatott viaszgyertyák sorakoztak. A konyhaajtó félig tárva, a lábosok toronyban álltak a tűzhelyen, a sarokban koszos gyerekruhák halma púposodott, a nagyasztalon, az imakönyv mellett, néhány porcelántányér maradt, benne sólet maradéka, morzsák és kalácsok megtépázott gerezdjei, s több lekvárfolt piroslott a hímzett terítőn mint valami gyerekes bűntény emléke. És a lakásban mindenfelé gombok csillogtak, különböző színekben és alakokban, tele volt velük a padló, a szekrény, az asztal, az ablak párkánya, s még Derera mellett, az ágyon is hevert néhány. Virágos mező, gondolta a doktor, mire a kereskedő úgy nyitotta fel a szemét, mintha olajban forduló olívabogyó lenne a szemgolyója. De a nézésében nem volt fény, máris ráncos függönyként ereszkedett alá a szemhéja. A doktor széket ragadott, az ágy mellé állította, s lovagló ülésben helyezkedett el rajta.

Alszik, reb Schütz, suttogott mögötte Hágár, a doktor meg se hallotta, Derara vörös arcát fürkészte.

Szólna néhány szót az ő Derera barátjával, így kezdte Schütz bácsi, mire az alvó szemöldöke emelkedett, mint aki álmában csodálkozik. Jóllehet, talán nem a legmegfelelőbb a pillanat, krákogott a doktor, hogy amikor Derera úr és testvérei a Szombat Királynőt ünneplik, így betörnek hozzá! Derera reszelt a torkán, a szájával csücsörített, de a szeme továbbra is csukva maradt.

Bizonyára emlékszik Derera úr az ő kőgyűjteményének egyik legértékesebb darabjára, lendült bele a doktor, az olmützi borostyánkőre, amely egy ősi virágszirmot őriz, s amelyre a Nemzeti Múzeum munkatársa, a híres kőgyűjtő Podmaniczky báró, de még a Lobkowitz-gyűjtemény titkára is ajánlatot tett. Emlékezni kell, hiszen, a doktor a legnagyobb gyerekek felé pillantott, Ármin mellfájásánál Derera úr maga jött el hozzá, s miközben a segítségét kérte, megtekintette ezt a ritkaságot. És észrevette, hogy a borostyánba fagyott sziromra bogárka ragadt! Derera úr lelkesen kiabált, nagyítót kért, azt bizonygatta, a bogár éppen olyan, akár Samuel bácsikája, aki a bécsi Oppenheimereknél volt házi szabó, és Derera urat járni, beszélni, énekelni tanította. Ej, ej, ne nehezteljen Derera úr, hogy ő, Schütz doktor, most huzakodik elő egy szívszorító emlékkel, a gyermek betegségénél aligha akad fájóbb élmény a szülő számára, s azt is jól tudja, szombaton a Mózes-hitűek népe örvend, és nem ad helyet szívében a bánatnak.

Derera nyögdécselt, forgolódott, semmi kétség, nem aludt jól.

Ám micsoda öröm volt, folytatta Schütz bácsi, hogy Ármin meggyógyult! Szép, nagyfiú lett, és az is tudvalevő, hogy a napokban felavatták!

Derera néhányat horkantott is.

S ama szörnyű fogfájás hasonlóképpen szombati napra esett, arra emlékszik-e, Derera úr?! Akkor is őérte küldetett, és nem mondhatja, hogy igazán szükség lett volna rá, amikor megérkezett!

Derera nagyot horkantott, az álom elkomorult.

Az már igaz, különös törvényei vannak a zsidó embereknek, Schütz doktor kiránthatja Derera úr szuvas fogát szombaton, ő ezt magának nem teheti. Nos, ha szombaton Mózes szögbe lépett, a talpában hagyta, s csak vasárnap rángatta ki?! Aztán hogyan örvendezzen valaki szombaton, ha annyira fáj a foga, hogy az üvöltését se türtőztetheti?!

Derera Ignác sóhajtott.

Hanem ez a csodás borostyánkő gyógyír lehet akármi bajra! E kijelentésre megrándult Derera Ignác, az orra fölhúzódott, s vonta magával az ajkát, és állának szakállas foltját, majd tüsszentett. A doktort nem érdekelte a babszagú párafelhő, olyan közel hajolt, hogy valósággal Derera húsos szájára beszélt, ő bizony, magyarázta, lát egy különös álmot. Ebben az álomban ketten utaznak messzi vidékekre, egy öregember és egy fiatal nő, egy rideg várbörtönig tart az utazásuk. De a borostyánkövet nem viszik magukkal, mert már nincsen a birtokukban. A borostyánkő lehetne náluk is, de mert ők utaznak, másnál van.

Derera akkorát ásított, hogy Schütz bácsi meglátta a kitépett fog rózsás helyét. A doktor olyan komoran nézett, mint akit megcsalt az egész világ, de erőt vett magán, csikorogva elmosolyodott, és a csillagachát nevű kő tulajdonságáról kezdett beszélni. Nemcsak a füvek, magvak, olajok gyógyítják a beteg testet és lelket, hanem a kövek is! Egy hitvány emlék félelemmel tölt el bennünket, ám mielőtt a bánat megmérgezné a lelkünket, fogjuk az achátkövünket, s hopp, inal is tőlük a rossz!

Derera Ignác erős horkolásba fogott, a feje oldalra billent, az orrlyukából gúnyosan remegő szőrszálak kandikáltak elő. Schütz bácsi a szakállát babrálta, majd annyit jegyzett meg, a szerencsés embernek lehet két csillagachátja is, s ha az egyik elvész, segít a másik. S mert Derera Ignác rendületlenül fortyogott tovább, most Schütz bácsi horkantott, dühtől vörös képpel emelte a botját, hogy a szűzmáriás kirelejzumát, most aztán ráver a kapzsi zsidóra. Hágár felállt, úgy ingatta a fejét, mint aki megbolondult. A gyerekek egérhangon kuncogtak, a legkisebb tapsolt. Ám ekkor az alvó karja előrenyúlt, akárha nyújtózna, még jólesően nyögött is néhányat, majd a kézfejek mozogni, hullámozni kezdtek, mintha úsznának, kinyílt a tenyér, összecsukódott, a horkolás alábbhagyott. A kereskedő ábrázata kisimult, lélegzése egyenletes és tiszta lett. Nagyot sóhajtott, mint aki révbe ért. Schütz bácsi gyorsan visszaült.

Igen?!

Igen, drága Derera barátom?!

Az alvó újra felhorkantott, a fal felé fordult, és olyan erővel kezdett horkolni, hogy a nagyasztal tányérjain megremegtek a süteménymorzsák.

Így történt, hogy hétfőn kora reggel Ármin felzörgette a doktort, és lihegve kérte, azonnal jöjjön, mert az édesapja a halálán van. Schütz bácsi kapta a táskáját, kicsit sóhajtozott a borostyános doboz helye fölött, aztán futott a gyerek után. Igen, Derera Ignác valóban nagyon beteg volt. Vörös volt a torka, tüsszögött, és a bütykei is csúnyán begyulladtak.

*

 

A gyermeket az utazás idejére Zsófia vette pártfogásba, és Berger szállította fel a Nyírségbe. A terv szerint hajóval utaznak Szolnokig, aztán kocsival haladnak észak felé, s az is elhatározás tárgya volt, hogy ha megengedi az utak állapota, átkerekeznek a Hortobágyon. Berger részletesen elmondta az út menetét, az állomásokat és a pihenőhelyeket. Amikor a gőzös eltávolodott a parttól, a kisfiú rázni kezdte a korlátot, az anyja a gépek dohogásán át is hallotta a bömbölését. Klára hosszan lobogtatta a kendőjét, mígnem Schütz bácsi szólt rá, hagyja, kedvesem, hiszen már a hajó sem látszik.

Első fontosabb állomásuk Pest volt, majd a soktornyú Pozsony következett, ahol várta őket Derera rokona és üzlettársa, reb Jichak Solmo, aki amilyen kövér, olyan szívélyes volt, a mozdulataiból lekvár csorgott, jómódú ember volt, akkora kőházban élt a családjával, amely abban az időben csak a tehetős szegedi hajósoknak vagy német polgároknak dukált. De akkor elkomorult, amikor Schütz bácsi leszámolta neki az utazás biztosítási fedezetét és a szállásköltséget, reb Solmo a fejét rázta, egyre dühösebb lett, csaknem a ruháját tépte, nem ennyiről volt szó, amikor megállapodtak azzal az ostoba gombossal, így nevezte ő Dererát! Sokkal többről volt szó, és a következő pillanatban reb Solmo nagyot kacagott, arról volt szó, hogy ez a gyönyörűséges fiatalasszony, nézett Klárára, ad nekem egy csókot ide meg ide, s az arca jobb és bal felére mutatott. Schütz bácsi idegesen vakargatta a fejét, ne viccelődjünk már annyit, kérem szépen.

De reb Solmo csak nevetett, remegett a tokája.

Ugyan, hát mit tudnak a világról azok a fűszál testvérek Szegeden?! Mit tud reb Solomon és a bölcs, bár papírarcú Lőw, vagy ez a gombkirály Derera? Hát ő, dicsekedett Jichak Solmó, hetente átrándul Bécsbe, sőt Berlinbe, a Spré-parti Athénba, ahol csodás dolgokat láthat. És így tovább, megállás nélkül, három napon át dicsekedett, fontoskodott és kedveskedett nekik reb Solmó, mígnem a felesége, Marja, egy nap megsúgta nekik, hogy negyvennyolc áprilisában, amikor náluk Pozsonyban is kitört a kravál, és a suhancok megtámadták a zsidó iskolát, az ura, aki egyébként rideg, kemény szívű ember volt, Marja lesütötte a szemét, bocsássanak meg, hogy ezt mondja, de így van igazság, még ha nem is tartozik rájuk, szóval ez a rideg ember valamiért mégis az iskolához futott, hogy védje, és aztán nem sokkal később úgy jött haza, hogy baltát hozott a hátában, és két üveg megmentett kóser lekvár volt nála, azóta ilyen. Azóta kedves, beszél, a haját is kifésülné, ha hagyná. Marja bocsánatkérően tárta szét a karjait. Talán jobb lenne a régi Solmó, de hát ez van, a világ nem ok nélkül lesz más, mint amilyen volt.

S nekik még akkor is zsongott a fejük, amikor a bécsi vonatra szálltak. Jichak Solmó kiabált a vonat mellett, mondják meg Dererának, mondják meg, hogy nem a gomb teszi a ruhát.

Schütz bácsi dühében visszaordított.

Ha nincs begombolva, leesik magáról a nadrág, reb Solmó!

Már nem hallották, mit mond a másik, igazoltatták őket. Fekete ruhás férfi kérte a papírjaikat, aki átellenben üldögélt velük, a gombos hasonlat fölkeltette az érdeklődését. Sokáig nézegette a papírokat, aztán tisztelegve adta vissza, s az úton már nem is nézett rájuk.

A bécsújhelyi állomáson leszálltak a vonatról, Schütz bácsi indítványára postakocsival utaztak tovább. Az öregember tekintete elé szomorú pára ereszkedett, pedig az út mentén zölden hullámoztak a veteményesek és a szőlőskertek, kövér fogadók ígértek vendéglátást, virágzott az orgona és a tulipán, s az sem volt kellemetlen, amikor az Alpokból lezuhanó hűs levegő kavargott körülöttük.

Egyszer csaknem fölkötöttem magam, szólt tűnődve Schütz bácsi, és Klára csodálkozott, annyira valószerűtlen volt, hogy a doktor ilyesmit tett volna. Félt megkérdezni az okot, inkább találgatott, s arra jutott, nő lehetett a dologban, mi más, mint szerelmi csalódás.

Hirtelen rázni kezdett a kocsi, már köveken gurultak, a város külső kerületében jártak, csinos kőházak, kertecskék, és karcsú templomok között. Csakhamar megérkeztek a Hotel National elé, a szálloda néhány napja nyílt a Lipótváros szívében. Közel volt a kikötő, ahol hatalmas gőzösök és uszályok ringatóztak, és a matrózok úgy sürögtek, mint a kékhátú bogarak. A mólók nagyobbak voltak, mint a pesti kikötőkben, rengeteg vasat és fát raktak halomba, Klára látott egy valóságos ládahegyet, csoda volt, hogy nem dől le, a sétaút melletti gesztenyefasor árnyékában festett oldalú bérkocsik várakoztak. Vonat sípolt a közelben, fehér füstöket lengetett feléjük a szél, a kikötőtől néhány sarokra vasúti pályaudvar működött.

A Hotel National négy emelete úgy magasodott föléjük, mint egy hegy, oldalából tágas kapu ásított, rajta a legnagyobb szállító kocsik is könnyen átfértek. Klára nevetett, lószart talicskáztak a belső udvarból. Cilinderes szolgák sorakoztak a függönyözött bejáratnál, egy fiúcska kövér bőrtáskákat állított sorba, majd éleset füttyentett a kocsisok felé. Schütz bácsi negyedik emeleti szobákat javasolt, melyek persze legyenek egymás mellett, és Klára csodálkozott, ilyen magasra felkaptatni nem lehetett egyszerű erőpróba, de az öreg makacskodott, ő mindig lent, a porban élt, és most kipróbálja, milyen magasban lakni. Aztán persze dühöngött minden lépcsőfordulónál, és a tüdejével Mozart-dallamokat sípolt. A szálloda csilláros éttermében ebédeltek, Klára tormás marhahúst, bécsi kiflit, a doktor rántott húst és vörös káposztát rendelt, bécsi muskotályos fehérbort ittak, majd az öreg átvezette Klárát a biliárdszalonba, s megmutatta, hogy egyáltalán nem ért ehhez a nagy ügyességet kívánó játékhoz, a csúnyán fölszakadt asztalszövetre újságot dobott, s gyorsan az olvasóterem felé vették az irányt. Ott szivarozás közben elaludt, s ha Klára, ki újságokat lapozgatott mellette, nem veszi észre, talán fel is gyújtja magát.

Miért kísérte el?, kérdezte másnap a reggelinél, s bár nem számított rá, a válasz nyomban érkezett, a lányai végett, dörmögött a doktor, tudhatja Klára, itt élnek, komoran rágcsálta a kiflivéget, olyan lett az arca, mint egy egéré, a lányai, a két gyönyörű lánya, akik harminc éve elmentek tőle, miattuk is jött, nem csak Klára végett, az öreg már sírt. Klára megfogta a kezét, felemelte, s arcát a májfoltos kézfejre engedte. Aztán az öreg rendelt egy üveg bort, és maga itta meg.

Este a Carl Színházba vettek jegyet, s egy mutatványos, Klára el nem tudta képzelni, hogyan képes, az orrlukából is tüzet fújt, majd piros sálat húzott ki a füléből, virágbimbóvá varázsolta, és a semmibe dobta. Klára csuklott az izgalomtól, most az öreg fogta meg a kezét. Másnap sokáig reggeliztek, az étterem fényei úgy élesedtek, mintha ketté akarnák metszeni a tárgyakat, a porcelán tányérokat, ezüstözött evőeszközöket, a kicsi asztalkát, melyen büszkén sorakoztak a lekvárok és mézek butéliái. Újra elvonultak az olvasószobába, melyet Schütz bácsi hamar megunt, kádfürdőt vett, masszíroztatta magát, jeges vízből a forróba ült, aztán piros képpel kiáltozott Klára után.

A teraszról a forgalmas utcára lehetett látni. Klára kiállt a szabadba, az ég váratlanul elborult, az Alpok komor vonulata felől szürke felhők nyargaltak a város felé. A forgatagból egyszerre kivált egy alak, hatalmas férfi volt, fehér inge vakított, igen, Péter volt az. Fölnézett, elmosolyodott, talán intett is, Klára mereven állt, majd gyorsan, mint egy gyerek, lehunyta a szemét, s arra gondolt, a doktor cselszövése ez, ő rendezte úgy, hogy ezzel a gyalázatos alakkal találkozzon. Amikor nyitotta a szemét, a férfi nem volt sehol, kicsi, púpos hordár álldogált a helyén. Délután Schütz bácsi elcipelte egy komor épülethez, amely előtt fekete ruhás hivatalnokok és katonák nyüzsögtek. Klára kelletlenül hunyorgott, ugyan mit kellene látnia!?

Ez a Kriminál-Gericht székhelye, mein Schatz! Néhány napig itt tartották fogva Imrét, innen vitték tovább Olmützbe!

Furcsa volt látni azt, amiről csak olvasott eddig, a pompás Burgot, a Kärtnerstrassét, a Grabent vagy a Kohlmarkt forgatagát. Itt élt Beethoven, Schubert! Itt élnek Schütz bácsi titokzatos lányai, akik elhagyták az apjukat. És itt van az a dög Péter is, talán az ócskapiacon bámészkodik, és azt gondolja, nemsokára nyélbe üti az élete üzletét.

Bár Klára kissé szédült, a doktor biztosította arról, pompásan fogja érezni magát Liesingben! Schütz bácsi még ebéd előtt kocsit bérelt, és a híres bécsi sörforráshoz zötyögtek, ahol már mámoros kiáltásokkal kugliztak a helyi polgárok. Az emberek ledobták a kabátokat, és ingben, könnyű felöltőkben napoztak, a meleg szél úgy lengett a virágzó gesztenyék és zöldbe borult platánok között, mintha fátylak szakadtak volna le az égből. Hatalmas kosárból pereceket árult egy főkötős, kicsi lány, sült kolbász és virsli illata szállt, és akkora hordókból csapolták a sört, amelyek egy átlagos szekérre is alig fértek fel. A kockás nadrágos férfiak a fűbe terítették a gehrockokat, azon heverésztek, a tehetősebbje pezsgőt ivott, a nők fodros napernyők alatt üldögéltek, s váratlanul, mintha mutatvány lenne, az úton, melyen át ők is érkeztek, hatalmas szállítókocsi közeledett, rajta feketén csillogó zongorával. Klára úgy megijedt, mintha látomás kísértené. Mintha maga az apja rendezte volna a jelenetet, s a férfi, aki a bakon ült, valóban hasonlított Pelsőczyre, és a nő, aki a zongorába kapaszkodott, az anyja volt, Margit. A kocsi megállt, a kocsis kifogta, és elvezette a lovakat, majd visszatérvén felmászott a zongorához, és bemutatkozott, ő Ladiszlausz, a világhírű zongorista, akit London, Róma és Párizs is ünnepelt, s társa a hasonlóképp világhíres Margaret művésznő, és most Schubert Winterreise dalciklusából adnak elő a nagyérdeműnek. Taps, taps, kérem! A közönséges emberek kurjongattak, fütyültek, a kalapjukat dobálták. A koncert csaknem egy óráig tartott, aztán az énekesnő, ki kövér volt és bandzsított, és már egyáltalán nem emlékeztetett Klára anyjára, pénzt szedett. Aztán a zenészek egy lacikonyhástól ebédet kaptak, majd visszaindultak a városba. Klára hosszan nézett utánuk, csalódott volt. Milyen jó lett volna, ha valóban az anyját és az apját látja! A távolban zöldellő dombok hullámoztak, némelyiken pipacsszőnyeg terült, s a szőlők végtelen tengere mögött sötét csíkban fenyegetőztek a Bécset ölelő erdők. Klára sört ivott, a bécsi hölgyek felháborodva pislogtak, egyáltalán nem zavarta. Schütz bácsi becsípett, a harmadik korsó habját egymásra fujkálták, a doktor olyan lett, mint egy gyerek, a homlokáról hab csúszott az orrára, váratlanul könnyezni kezdett, nagyokat trombitált a zsebkendőjébe, a lányairól beszélt hüppögve. Klára megértette, egyik lánya egy igen tehetős ember felesége, ám a másik szerencsétlen, özvegy, csúnyának teremtette a világ, de ő, Schütz bácsi mégis elérte, hogy megváltozzon, hogy szép legyen, ha már a sorsa rosszul alakult.

Miért alakult rosszul?

Iszákos volt a férje.

Az mással is megesik, bólintott Klára, szédült.

Mi van a harmadik lányával, Schütz bácsi?!

Az öreg úgy nézett rá, mintha vérig sértették volna, a döbbenettől tátva maradt a szája.

Dadogott.

Honnan, honnan tudja?!

Imre említette egyszer, vagy maga mesélt róla, nem?!

De igen, motyogta az öreg, és meghúzta a korsóját.

*

 

Május közepére értek Olmützbe, hirtelen lehűlt a levegő, gomolygott a leheletük, és Klára fázott, a csontjaiban érezte a nyirkos, gonosz hideget. A fagyos idő egy díszlet része volt csupán, szomorú helyre jönnek, hát legyen nekik is rosszabb, mutassa savanyúbb ábrázatát a világ. Pedig Szent Nepomuk napja volt, egész Csehország a Moldova vizébe fojtott papot ünnepelte, s Olmütz lakói egyáltalán nem törődtek azzal, hogy kora nyárból a kora tavaszba sodródtak vissza, ünneplőben, olykor csak ingben sétáltak, és sört, édes likőröket ittak a csattogó szélben, kolbászt és gombócokat sütöttek, a terekre hordott fapadokon üldögéltek, és nagyokat nevettek az utcaköveken guruló kalapokon, melyek után kiabálva futott a gazdája.

Ahogy a főtérről kikocsiznak, hamar előtte magasodik a rettegett épület, és ő elképzeli, mit láthat a férje, amikor a bástyára hajtják, hol ekkor is dolgozik néhány rab. Látja a hullámzó mezőkön felejtett hófoltokat, melyek a barna földön olyanok, mint az óriási köpések. Hogyan maradhattak ezek itt májusig?! A Mettau árad, a vize szürke és zavaros, gallyakat, zöldellő ágakat sodor, fölöttük, a magaslatokon még hó ragyog, fehér sipkában üldögélnek a bánatos és unott hegyek, mint akik nem várnak semmit és senkit, s a tavasz csak kellemetlen kötelesség nekik. Imre is látja Olmütz tornyait, a templomok ezüstös kupoláit, s a kanyargó erdősávokat, melyeket kockás szántóföldek szakítanak meg. A bástyától keletre komlóültetvény nyúlik, a vár tövében lovardák húzódnak, hosszú és lapos, piszkossárga épületek, elszaladnak tőlük a sáros futtatók, s a keresztút magasánál, honnan bámészkodnak, már hozzájuk ér a lószar illata, egy megrakott szekér abrakot hoz, a pajták mellett fénylő szőrű, fekete lovat vezet egy félmeztelen katona.

A fogadóban, ahol megszállnak, császári tisztek lebzselnek, s ahogy Klára belép az ajtón, némelyik mosolyogva emeli a poharát. Hallott róluk, a garnizon tisztecskéi múlatják végtelen idejüket, meg-megszólítják a rabok feleségeit, a bakfislányokat, udvarolnak, teszik a szépet, a csillagokat lehazudják. Szép arcú, kedves fiúk, fényesre borotvált állal, finom modorral. Egyenruhájuk feszít, csizmájuk ragyog, évek óta rohadnak itt élve eltemetve. Van köztük cseh, morva, magyar és osztrák, akad köztük horvát és még sötét bőrű, fürtös hajú olasz is, éppúgy, ahogyan a foglyok között. Ugyanazok a népek vigyáznak ugyanazokra a népekre, fogoly és foglár egy anya szülöttje, s hogy kit hová vetett a sorsa, hajszálon múlt. Akad olyan sorstársa Klárának, aki megszédül e férfiszagos mennyországban. Délelőtt kelletlen látogatás a börtön savanyúságában búskomorrá lett férjnél, de este légyott a császári hadsereg tisztjével, meleg hátsó helyiség, derengő lámpafény, sokat ígérő pillantásokkal fűszerezett vacsora, esetleg lázas polkázás egy helyi bálocska gyér forgatagában, és összefekvés. A férfi pedig a börtönben dobálgatja a kockát, hogy nője az ellenségtől vált viselőssé, a szajha, szajha, szajha!

A fogadósnénak nagy és széles arca van, a keze is akkora, mint egy béresé, ám a teste vékony. Tekintetét égeti a bánat, szőrös az álla, rosszak a fogai, Magyarországon veszett el a fia, közli férfias hangon, miközben kihozza a vacsorát, hideg kolbászok, dermedt mustár a tányéron, aztán szótlanul tesz-vesz a söntésnél, néha kifújja az orrát. Szótlanul esznek, Schütz bácsi szakállára kolbász zsírja csepeg, szája sarkára sajtdarab ragad, a tisztek szemérmetlenül figyelik őket, hallják a lázas suttogást, a poharak koccanását, a fiatal férfiak csöndes, önhitt röhögését. Schütz bácsi ingerülten dörzsölgeti a szemét, pislog, mintha valami beleszállt volna.

Egy pillanatra sem gondolta, hogy másnap aztán bent, az erődben külön szobát kapnak, ő és a férje, hogy van ilyen lehetőség, elvonulni, kettesben lenni, és bármit megtenni. Milyen volt újra látni Imrét? Mintha egy ismerős, régi kútba nézett volna. Ugyanaz a kút, ugyanaz a távoli, fenyegető sötétség, semmi rossz nem múlt el, és nem akarok a vizéből inni most sem, soha többé. Lehajtotta a fejét, az őr krákogott, s elköszönt, léptei elhaltak a folyosón. Imre nem szólt, sokáig ültek egymás mellett a pokróccal letakart szalmaágyon, Klára nem tudta, mennyi idő telhetett el, a szövet alól kandikáló szalmaszálakat nézte, végül a férfi megfogta a kezét.

Én nem tudok magához érni, mondta neki.

Tudom, mondta a férfi, és visszavonta az ujjait.

Nem is akar mondani semmit?

Mit mondjak, mit szeretne hallani?, nyomban érezte, hogy ez így kegyetlenebb lett, mintsem tisztességes.

A férfi zihálva lélegzett, vegye le a ruháját, kérem.

Klára lassan vetkőzött, mindenét levette, a blúzt, a szoknyát, a harisnyát s az alsóneműket maga mellé hajtogatta, majd hátradőlt, elfeküdt a durva pokrócon, ami szúrta a hátát, és didergett, bár felöltözve jobban érezte a falakból szivárgó fagyot. A férfi föléje hajolt, nézte a bőrét, szívta az illatát. Engedelmes volt, nem ért hozzá, de egy állat tekintetével bámult. Klára lehunyta a szemét, olyan erővel kapaszkodott a pokróc gyűrődésébe, hogy megfájdultak az ujjai.

Tegyen magáévá, suttogta.

Imre nem ért hozzá, és ő hallotta visszafojtott sírását, meleg hullt az ölére, egy csepp, még egy, az ágydeszka nyikordult, a férfi szinte ráfeküdt. Kiáltottak a folyosón, lábasok, láncok és tolókocsik zörögtek, valahol ütemesen verték a falat. Még mindig nem nyitotta ki a szemét, olyan volt, mintha Imre imádkozna. Meg kell kérdezni Schütz bácsit, sírva lehet-e imádkozni. Egészen közelről lihegett hasára a férfi, köldökét sütötte a lélegzete, és a boldogtalan, éhes száj mintha ette volna őt, szörcsögött, csámcsogott, a húsát falta, öklendezve zabálta a semmit, ami ő volt, amivé vált, mert nem volt már ő sem itt, e börtönben, sem ott, ahonnan eljött, abban a városban, semmi.

Csak egy kívánság volt.

Halj, meg, Szép Imre, halj meg, Imre, kérlek szépen, halj meg.

Zörgött a zár, lassan kinyílt az ajtó. Érezte a hűvös légáramot, koppant a kő, valaki a szobába lépett, nem szólt. Néhány pillanatig tartott csupán. Újra biztosan kiment az imént. Kinyitotta a szemét, Imre az ablaknál állt, szürke négyszög az arca előtt, melyen át az égre lehet látni, a keze magasságában csenevész cserepes virág. Gyorsan, de nem kapkodva öltözött. Aztán, míg fésülte a haját, lelassultak a mozdulatai, elfáradt. Imre sem szólt többet. Amikor ment, a fiatal prófosz, aki Imréhez kísérte, követte a várkapuig, majd megszólította. Csúnya fiú volt, lóarcú, és nagy sárga fogai voltak, hatalmas ujjaival mentéje gombjait csavargatta, de a nézése jólesett, Danke schön, mondta. Danke schön, és máris szaladt a rabházak irányába. Ő kilépett a szabadba, nagyot nyelt. Olyan ízt érzett a szájában, mintha Péter valamelyik lopott likőrjébe kóstolt volna.

Schütz bácsi később úgy mesélte, hogy ő maga tehet a szörnyűségről, miatta történt, mert egyik pillanatról a másikra megvakult, sötétség borult a szeme elé, és ő elesett, beverte a fejét az asztalába, elvesztette az eszméletét, majd arra ébredt, hogy a fogadósasszony kutyája nyalogatja az arcára száradt vért, éjszaka volt, és Klára sikoltozását hallotta a szomszéd szobából. Segített volna, de nem tudott mozdulni! Mióta feküdt a kihűlt szobában, fogalma sem volt. Klára ne nevetgéljen, pokoli napok voltak ezek, szépen kéri, suttogott Schütz bácsi, ne kuncogjon Klára, ő, soha nem mondja, nem mondhatja el Imrének, mi történt velük, miután meglátogatta a férjét. Klára mégis nevetett, gyengén és köhécselve, a láztól elgyötörve, fájt kezén a piros folt, az öle üres éggé vált.

A doktor borzongva vizsgálta a testét, mein Gott, mein Gott, harapásnyomot talált a comb belső párnáján, micsoda állatok, úristen micsoda vadállatok! Nem Imre volt, nevetett Klára, aztán vért hányt, és tovább kuncogott. A hasán, akárha forró drótokat húztak volna végig, kövér hurkák vöröslöttek, s a két válla tele volt sárga és kék foltokkal, mert ami erővel le kellett fogni, hogy azok a magukévá tegyék, nem múlhatott nyomtalanul. Péter, aki eddig a szomszéd szobában ivott, most bedugta a fejét, aztán gyorsan visszahúzta. Majd mégis rájuk tört, nincs több idő, menekülniük kell, néhány perc múlva rájuk tör a garnizon összes katonája! A szobában két ájult tiszt hevert, Péter odébb rúgta az egyiket, szalmabábuként emelte a nevetgélő Klárát.

Ádám, Ádám, cirógatta a borostás arcot Klára, miközben Péter sötéten fújtatott, s vitte őt lefelé a recsegő falépcsőn. A gazdaasszony némán, a rémülettől megzavart elmével dőlt az ajtófélfának. Kezében egy kancsó letört füle. Minden csupa rom, a fogadó szétverve, katonák hevernek szanaszét, agyonvert, ájult tisztek, vérükben fetrengő közlegények. Péter megállt az asszony előtt, te dög, téged is agyon kellett volna, hogy verjelek.

A fogadósnő bólogatott, némán bólogatott.

Ádám, Ádám, ismételte Klára.

Péter a szabadba lépett, s a botladozó öreggel megindult egy szűk utca torka felé. Klára megérezte, hogy meleg van, nocsak, hát visszatért, valóban visszatért a jó idő!

*

Az a hír sistergett végig a garnizontól a téri kocsmáig, az utcakapuk homályától a kávéházakig, hogy a fogadó felső szintjén nyitva a folyosó végi ajtó, és azon nyugodtan be lehet lépni. A vetett ágyban gyönyörű, ruhátlan nő hever. Ez a nő vár mindenkit, rangra, beosztásra, életkorra való tekintet nélkül, ez a nő nem szajha, kevesebb és több annál, ez a nő forró, kedves és odaadó, aki nem utasít el. Olyan volt a hír, mint életük legfontosabb parancsa, melyre mindig vártak titkon és álmodozva. Gyönyörűséges parancs volt, háborút kért, veszéllyel nem törődött, lehet úgy is öldökölni, hogy senki nem halhat meg, de a vér mámorító ízét érzi közben. Az a nő hánykolódik az ágyban, válla fehér és törékeny, s ha a testére ereszkedsz, beszél, és olyanokat mond, mint senki se még.

Teát kell vinni neki, vagy likőrt, édes bort!

Illessz közben a szájába virágszálat, kamerád.

Öntsd, Josef, a likőrt az ajkai közé, azt nagyon szereti!

Mosd a mellét, mosd le szépen, Bart kapitány, mert a bimbókat még összefényli Karel, a cseh tüzérhadnagy nyála!

Mosd a száját is, mert Boban nagyon megharapdálta!

Mosd az ölét, Hlinka, mert benne locsog Vasziljev magja!

Nem alszik, jó neki, olyan nő, akinek minden jó, ölelések, vér íze, jó neki a testünk, a férfiasságunk, a kaszárnyaszagunk, birodalmi becsületünk, adott szavunk, kötelességtudatunk, szalutálásunk pontossága, gálánsságunk, jó modorunk, csak mosd ki az ölét langyos kendővel, és ereszkedj rá,

a tiéd, katona,

a tiéd,

a tiéd!

Schütz bácsit kiröhögték, főtt tojással, friss retekkel, céklával dobálták, elkergették, talán meg is verték. Többször elesett, ruhája véres volt, magyarul átkozódott. Még el tudott támolyogni a postahivatalba. Táviratot adott fel egy bizonyos Sperlné, született Schütz Valéria részére, hogy a bécsi asszonyság a magyar vendégét, a Péter nevűt, haladéktalanul értesítse, mert baj van. Nagyon nagy baj van, az olmützi “Jó rabokhoz!” címzett vendégfogadóban. Szóljon Sperlné a magyar vendégének, hogy induljon, mentse meg őket!

Aztán háború tört ki.

Ebben a harcban részt vett Mama Gyökér és Levél úr, Féreg úr és Kócmadonna, akiket végigűztek a fogadó szobáin és folyosóin, s akik vihogva, sikoltozva, bömbölve, sziszegve álltak ellen a támadásoknak, akik aztán a szabadban, a fogadó udvarán is megküzdöttek a császári tisztekkel, állták az ütleget, a kardszúrást, a lövéseket, mígnem egy furcsa, fehér árny a segítségükre nem sietett.

Klára ült az ágyban, talpa a hideg padlóra ereszkedett.

Pallagi Ádám állt az ajtóban, ő mentette meg.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs