Nem áll meg

(1)

Hozzád már nem tudok beszélni,

ebben a fémes sötétben, nézek ki

inkább bármi másra, de beszélni,

azt már nem tudok, és kihajolni

sem, a bordák közül, tapogatni csak,

milyen érzékeny ez a hideg ablakrács.

(2)

Belül meg a hirtelen rajzás,

nem tudom megállítani,

ahogy jönnek elő, padlórésből,

szekrény alól, még nincs

tavasz sem, de már mindenhol

ők mozognak, a hangyák,

ezt egy természetfilmben láttam,

percek alatt csontig lerágtak valamit,

de akkor már nem ismertem fel.

(3)

Vagy mégis, sétálni inkább,

megkeresni a legegyszerűbb

helyet, egy raktáráruház,

egy szerelőcsarnok mögött

kit zavar, hogy ilyen

hangosan zörgök.

(4)

Ahogy egy régi fénykép előkerül,

eszembe jutsz, a legváratlanabb

helyről mindig, kempingszékek

a tisztás szélén, egy fa hideg

árnyéka rajtuk, mintha nem is

számítana, az erőlködés,

mikor mosolyogni próbál

két kiszáradt koponya.

(5)

De egész éjjel jár fölöttem valaki,

biztosan nő, gondolom, mégsem

tudom kitalálni, mit csinál. Fekszem

az ágyban, a kopogását hallgatom.

(6)

Nem áll meg, nem mozdulok.