Peking utolsó napjai^* 

 

* * *

 

“Ha elkezdődik, a városban a legbiztonságosabb” – mondja a barátom

apja, katonatiszt, míg mi fiatalok ásunk.

Az ásóink nyomán lassan mélyülő gödör

inkább sekély sírra hasonlít, mint garázsalapra,

de még csak ősz van és túl korán ahhoz,

hogy ezt észrevehessük. Politikai eszmecserénket

ez megfosztja obligát kontextusától, közönséges

kora reggeli fecsegéssé teszi.

A félig befejezett víkendház tornácán ülünk, és

sült csirkét eszünk, áttérünk a sportra.

A Partizán és a Zvijezda, átmeneti kor, márkaárfolyam.

Vagy mert magasan vagyunk, vagy mert

csönd vesz körül, különösen védettnek

érezzük magunkat.

Teljesen egyedül vagyunk a hegyen, az erdő sötét

vonalán túl van a város.

Hátralökjük a széket, megmarkoljuk az ásót.

 

 

Vasárnap, sporthírek

 

Kedd van, e hónapban az utolsó.

Üres az utca, a stadion foglyul ejtett hangszórójából

harsog a félidő, de senkit sem ébreszt fel. Valaki

egy önkiszolgálót foszt ki a sarkon, olyan – ez nem túlságosan

zavarja –, mint egy fáradt művezető a műszak végén.

A konyhaablak alatt srácok mennek el

puskával a kezükben meg egy magányos biciklista.

A betonházak tompán verik vissza a tűzoltókocsik

szirénáját és a kitartó telefoncsörgést. Nem lehet

cipőfűzőt és madáreledelt kapni. A nemrég eltalált

épületek szabályos körvonalai egyre inkább szuvas

fogakra hasonlítanak. Krematóriumi kékségű felhők

gyülekeznek a város fölött.

 

* * *

 

Mikor elkezdődik, a határ menti városoknak gyorsan

végük. Mint egy álomi zuhanásnak, egy csillagnak, egy

leszakadt gombnak. A rádióamatőrök zavaroktól meg-megszakadó hangja,

mint egy ideges beteg, aki körül mindenki tudja már,

mi az igazság. Az elhagyott rendőrőrsök

sarkig tárt ajtaja, üres ruhaszárító kötelek,

az ottfelejtett tyúkokat hajkurászó gazdátlan kutya,

néhány nevetséges, egymásra rakott gerenda

a városba vezető úton.

A távolból kamionok motorzúgása, mely

szinte megkönnyebbülést hoz.

 

Határ nem létezik, csak helységek,

melyeken át a tengerhez visz az út, kilyuggatott útjelzőkkel

körülvett kisvárosok, szelíd gyümölcsösök.

Kisgyerekek, akiknek egy messzi iskola faláról

letépett térképet hoz az apjuk, és piros

ceruzáik, melyekkel holnap rárajzolják

hazájuk domborodó pocakját.

 

 

Ezt a napot mintha Chandler olvasására teremtették volna

 

Szinte elmondhatatlan. Jókora zöld

légy alszik az erkélyrácson,

egy pohár édes rózsaszörp, az egyenruha zsebében

örökös rab, összetűrt női magazin.

 

Mint kifogyott öngyújtó sóhaja, rövid

villanás ismétlődik az erdő távoli, nyirkos felszínén.

 

Kevés. Szinte semmi. Véletlen alkalom

egy kis utcai bűnözőnek;

mint filmkockán villanó női láb – kihívás, amely

kihagyható.

 

 

A hordóugró, chiaroscuro^*

 

Kiugrani egy pokolian mély boroshordóból

a folklór lefegyverző toldaléka mely a

szarajevói chiaroscuróban véső vagy tükör gyanánt

kínálkozik: a sötét hordóüledékből kiugró szeme

a világ láttán – mint némely találékony

kétéltűé – légzőszervvé változik. A fény

rákényszeríti szívét hogy megszakítsa

a víz alatti vakság ritmusát.

 

A szavannán elhagyott elefántcsont gyanánt

gúlába rakott üres gránáthüvelyek látványa

a kiábrándulás múló szédületét hozza rá

mint egy vásári alku befejezetlen szentáldozása.

 

* * *

 

Az út mentén – egy Volkswagen kiégett héja, csalánnal,

gyertyával és két gyászjelentéssel utólag feldíszítve – a tudat

távcsövében beérő szárazföld, bénító

indulatszó. A motorháztető kormos fémcsillaga alatt

egy vizeskannát cipelő öregember legyilkolásának

puffanása, egy sánta lány frissen begyógyult sebhez

hasonló mosolya, egy kandúr csontsoványsága.

Egy pillanatig arra gondolok, a szenvedés talán csak

egy sóhaj, amit a remény kilométerórája mér, de

rögtön abba is hagyom.

Fényesen, mint egy játékszer, lehull egy vadgesztenye.

Félresimítom a hajam, megcélzom – elrúgom.

Jön egy ember, lábát a karosszériára teszi, megköti a cipőjét.

Mintha rég készülne rá, a szél behinti az utcát a szürkület nedves

fűrészporával. Hátam mögött a csend

úgy hangzik, mintha folyton hátranézve

üvegcserépen futna valaki.

 

  

 Playback

 

Szemközt az üvegen: két fej és egy törzs

darabja – egy lány egy fiú ölében, az eső és

a pára raszterében elmosódó szekvencia.

A lány, mintha helyet keresne, kicsit tétovázik,

mielőtt állon csókolná a fiút. Aztán profilban

mosolyognak egymásra, idegen kabátok sötét

margói közt feltünedezve.

 

Lábujjaimat a műszálas szövet és újságpapír

nyirkos katyvaszában mozgatva meleget

érzek cipőmben, ez szinte megmagyarázza

a meghittséget, amellyel nézem őket:

nyitott szájukban halvány neonfénnyel szorosan

egymáshoz simulnak saját hangjuk szaggatott tremolójában.

A mellettünk elhúzó másik villamos hirtelen

csikorgásába vesző nevetésük súlyos,

mint ólom a kivetett

horgon.

 

 

Halottak ünnepe egy másodikligás stadionban

 

A fontos vasárnapi meccs előtt munkások

jelölik ki a pálya vonalait.

A szélhordta mészpor körüllengi őket

és felszáll magasra a fejük fölé mint

a hamu a szeptemberi ünnepségeken

Kiotóban vagy Oszakában.

 

A holtak lelkei elfoglalják a legjobb helyeket.

 

 

Család

 

Elaludtam a tévé előtt,

azt álmodtam, hogy az esti híreket

elhagyott lakásunkból közvetítik, a folyosóról.

 

A műsor véget ért, és

még mindig csukott szemmel hallom

az elektronok susogását: HOLNAP,

MA EZEK

MÁR

NEM LÉTEZNEK.

 

 

Otthon (I)

 

A könnyű kávéházi egzaltáció perceiben

a költészet és a haza bajai meghatóan rokonnak tűnnek,

jóformán azonosnak. Megrendelt beszédek patetikus szerzője

vonaglik mikrofon mögött; öregember nemrég lerombolt

híd képe fölött morzsolja süteményét; spicces

emigránsok, túl hangos jazzband, tombola svédasztallal;

a házigazda elviselhetetlen kíváncsisága…

A meg nem evett nemzeti ételekkel félig töltött

elhagyott konténerek meghatóan bizonyítják,

hogy a forma indulatával szemben az értelem

tehetetlen.

 

 

Isten szándékán kívül

 

A szennyes ruhából kékes bambusztövekként

kinövő női karokban; a csámpásan levágott

gumicsizmákban; a szűk postásruhában;

a felvarrt mandzsettákban. A taxisok dühében és a vakok

fürgeségében. Az ég alacsonyságában. Van valami

a tökéletesség iránti naiv barokk vágyból, valami

epés és visszavonhatatlan.

Egy még meleg ülőhely, egy erős feketekávé,

a bizalom ritkás varrata.

 

Tigrisásítás, túl szolgálatkész rácsok húrjain játszva.

 

 

Otthon (II)

 

Ő angolul tanul, én

levelet írok. Boldogulunk,

ahogy tudunk, várjuk

a műsor végét.

 

A lépcsőkön

nem kívánt barátok

léptei, ősz,

felhajtott gallérok, ökölbe

szorított kezek

bélelt zsebekben.

  

* * *

 

A postaszolgálat megszűnése miatt

apám levele már csak

halála után jött meg. A levél mint az elmúlás szokásos,

túlságosan nyilvánvaló szimbóluma ezúttal

éppen fordítva működik.

 

Idős apám alázatosan

sorolja kívánságait: horgászhorog, cipő, borotvapenge…

Apróságok, és minthogy már elküldtem őket, az egymást

elkerülő küldemények érzelmes sémájába

illenek.

 

 

Távolság

 

Frissen főtt kamillatea egy fazékban, alatta

egy folyóirat vásárlására buzdító szórólap.

Ültetvényen dolgozó fiatal néger férfi képe egy

képeslapon. Az Illuminációk^* borítója, hőmérő,

a tévé képernyőjéről terjedő kékes nedvességfolt.

Néhányszáz méterrel magasabban leszálláshoz

készülő repülőgép motorzúgása.

Útmunkák a szomszéd utcában, egy hirtelen

zápor a város északi felében, a csönd, mely este

az állatkertre borul.

Mennyi minden. Mennyi áthidalhatatlan

apróság

közöttünk.

 

CSORDÁS GÁBOR fordításai

 

Igor Klikovac 1970-ben született. Szarajevó Grbavica negyedében lakott. A háború alatt sikerült elhagynia Szarajevót, és Londonban telepedett le. A 90-es években egy könyvesboltban dolgozott. Megírta Posljednji dani Pekinga (Peking utolsó napjai) című verseskötetét, és kéziratát elküldte Miljenko Jergovićnak, hátha talál Horvátországban kiadót, amelyik hajlandó megjelentetni. Nem sikerült. Igor Klikovacnak egy idő óta nyoma veszett a megváltozott mobilszámok és lakcímek útvesztőjében, ezért nem tudjuk, hol van és mivel foglalkozik ma. Abban a meggyőződésben teszünk közzé egy ciklust kéziratából, hogy a szarajevói háborús irodalom egyik legjobb és legfontosabb könyvéről van szó.

 

^*

A Peking utolsó napjai című könyv Pierre Loti (1850–1923) a francia író műve.

^*

A hordóugrás olyan népszokás, mely csak Bosznia néhány északi és északkeleti településén maradt fenn. A hordóból a kéz segítsége nélkül kell kiugrani, a hordó pedig, ahogy a versengés előrehalad, egyre mélyebb lesz. Akik a verseny végéig játékban maradnak, azok már önmaguknál magasabb hordókból ugranak ki.

^*

Az Illuminációk cím Walter Benjamin kritikai esszéinek kötetére utal.