Mindenféle parttalanba csapva

Minden határt beszakítva, mindenféle parttalanba

csapva, hogy legyen újra és mindig valaki másik,

hogy ne a sínek közé, és ne fájjon, ha kilátszik,

hogy ne fájjon, ha azt mondja: többé már nem,

hogy ne higgye, hogy én többé már sosem,

hogy legyen mindig valaki más itt, legyen más itt,

ne a kidülledő szemekben tétovázó félelem,

hogy jaj, most mit fog csinálni, jaj, most mi legyen,

mert nincsen más, csak egy rettentő arc, a sajátom,

az arcom, ahogy eltorzul, és átdereng rajta a másik,

mert a parttalanban minden nyoma elveszett,

és csak az a lassú, iszonyú fekete szárny intett,

hogy újra és még egyszer, csak legyen már itt,

hogy ne a döbbenet, ne a halálra nyíló mozdulat,

ne az a nevetés, ne az a tekintet, ne az a fordulat,

vagy igenis, haljon meg, haljon meg, ha nincs itt,

mert minden határt beszakítva, mindenféle

parttalanba csapva őrjöng bennem a másik.