Még nem juthattam el odáig, hogy kérdése indítékáról faggassam, a válasz nehézségeit ismertessem, de az már felvillant bennem, hogy az érdeklődésem gyanút kelthetne, ugyan miért térek ki az egyenes felelet elől.

Nem a fehér ingessel, Paulóval lett volna jó minderről beszélgetni. Nem ment volna könnyen, évekig tartott, amíg a torlaszokat, amelyeket a közlései útjába állított megismertem, s kényszerűen elfogadtam, magamra parancsoltam, el kell fogadnom, habár ahogy másban, ebben sem tudtam következetes maradni.

Az önfelmentés mocsarában élek, s többnyire nem tudok belőle kilábalni?

Pauló úgy pillantott rám, úgy tudott ellenkezni, helyeselni szavak nélkül is, hogy megértettem, elégedett a kifejezés ilyen formájával, s ugyan belefáradtam a gesztusai megfejtésébe, de egy idő után úgy éreztem, mégis ösztökélnek. Nehezen találtam rá arra, hogy ösztökélnek, s amikor végre megtörtént, akkor megriadtam, mintha annak az állatnak a tulajdonságaival rendelkeznék, amelyik az ösztökélendőségéről ismert. Aztán az ösztökélni átformálódott ösztönözni-re, s ez már nem volt riasztó.

Mire elhiszem, hogy képes voltam megcsinálni a filmet, mondta egyszer, s akkor már értettem őt annyira, hogy a hanglejtése, a tekintete elárulta, a képes voltam megcsinálni azt jelenti: nem hiszem el, hogy képes voltam megcsinálni, aközben mondta, ráismertem olyan dolgokra, amelyekről fogalmam sem volt. Mintha ez a filmnél is jobban foglalkoztatta volna, amin éppen dolgozott.

Csalódott voltam, amikor tapasztalnom kellett, hogy Erika – habár ő összekapcsolta az életét másokkal, róla elmondható volt, hogy aminek a részese, az nemcsak vele történik meg –, nos, csalódással töltött el, hogy az ő számára kizárólag az volt a fontos, amit a maga sorsának tekintett, s ahhoz is idő kellett, hogy megértsem, a határozottságával a sérülékenységét takarja. Igen, igen… nem, nem… másfelé… majd… visszatérünk rá… Pauló ilyeneket mondott az ajánlataira, s Erika nem tudta palástolni a sikerélményét, amikor Pauló végre írószerszámot kapart elő, és feljegyezte valamelyik ötletét.

Egyszer azt írta fel a füzetébe: nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, és mégis a kifejezés kényszere. Ez nem Erika ajánlata volt.

Olvasóidézetek, állt a füzet borítóján. Megkérdeztem, kimásolhatom-e belőle, aminek hasznát veszem, írhatsz is bele, ha találsz valami érdekeset, mondta.

Paulót olyan történetek foglalkoztatták, amelyekben az alakok visszajárnak, előresietnek, a jelenlétüknek meghatározható ideje van, ám az idő szétterjed a térben, így a múltban is hitelesek, a jelenben is, valami rabul ejt bennünket, olvastam a füzetben, nem is rabul ejtés, mert akkor csupán megtévesztettek, netán áldozatok volnánk, írta, de magunk is részesei vagyunk, csak talárt öltünk, és nem a merénylet szereplőiként, hanem mint a dolgokra rámutató alakok jelenünk meg.

Dátum nem volt sem a sorok között, sem a füzet margóján, a különböző tintákkal, a változó színű filctollakkal írt szavakból úgy tűnt, hogy hosszabb idő is eltelhetett a feljegyzések között, akár évek, később évtizedek is, a füzet vastag volt, az igazi tudás az iszonyatos valóságba való betekintés, írta, amely minden délibábos káprázatot megtagad, olvastam, ennek a felismerése persze hasonló a dolgok tudására való képtelenség felismerésével, kíváncsi voltam rá, kitől idézi ezt, csak annyit mondott, fogalma sincs róla, akkor ír valamit a füzetbe, ha bárhonnan is szerez valamilyen ismeretet, úgy érzi, hogy már a maga gondolatait fejezi ki velük, ehhez hosszú idő kell, mondta, a felszíváshoz, az alámerüléshez, így mondta, a képek a széttagolhatatlanság szimbolikus terei, olvastam, azt érzékelni általuk, ami túl van rajtunk, amit gondolni is alig lehet, olvastam.

Találtam végre néhány szót idézőjelek között, az Antigoné jól ismert két sorát: “Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb”; pontatlan fordítás, írta, más nyelveken a csodálatost különösnek, megdöbbentőnek, monstruózusnak, kellemetlennek, még féregnek is fordítják, honnan tudod, kérdeztem, apád magyarázta el nekem, mondta. Nem lepődtem meg rajta, tudtam, hogy konzultál az antik világról apámmal, következett egy piros filctollal írt részlet, Szereposztás, írta, Pelopsz, Laiosz, Iokaszté, Oidipusz, Antigoné, Iszméné, Eteoklész, Polüneikész, egymás alá írta a neveket, mellettük nem nevek voltak, ahogy a szereposztásokban szokás, hanem betűjelek, megkérdeztem, mit jelentenek a betűk, hosszan nézett rám, mintha rögzíteni akarta volna a tekintetemet, álltam, mint egy színész a másikét, szerepük szerint a színpadon, filmen, ahol a tekintet is végszó. Van egy másik füzete is, mondta, így adta tudtomra, hogy van, ami még rám sem tartozik, úgy mondta, mint aki megbocsátást kér valamiféle vétekért, amit ő követ el velem szemben. Akkor történt ez, amikor felszólított, hogy nyugodtan írjak bármit a füzetbe, amit, így mondta, közlésre méltónak tartok. Attól kezdve a szövegeink beszélgettek egymással. Mikor Erika tudomására jutott, várta, hogy Pauló őt is bevonja az ilyen beszélgetéseinkbe, alkalmat adjon számára, hogy írásban is csatlakozzon hozzánk, ám ez nem történt meg, amire Erika hisztérikus felkiáltással reagált, azt hiszem, akkoriban másoltam át a füzetbe a velencei festészetről készített szövegeimből a legkedvesebbet: Francesco Guardi Gondola a lagúnában című képe abban üt el a megismert velencei festészettől, Canalettótól is, hogy Velence alkonyában nála nincs semmi karneváli, a visszavonhatatlan hanyatlás nála nem katasztrófaélményt váltott ki, hanem a szembenézés higgadtságát, a lagúna üressége telítve van fénnyel, írtam, de az égboltra mintha súly nehezedne, írtam, valami fenyegetőnek a higgadt megérzése, írtam, ez jó, mondta, amikor elolvasta, olyan volt a tekintete, mint amikor először ült le mellém az iskolapadba, a nevét sem mondta, csak nézett szótlanul.

Másik gimnáziumból jött át a Radnótiba. A középső sor utolsó padjában ültem, mellettem volt csak szabad hely. Pálnak hívták, Erikától kapta később a Pauló nevet.

Magas, karcsú, széles vállú, a tornatanárunk rögtön beállította a kosárlabdacsapatba, biztatta, hogy vívjon vagy ússzon, kérdeztem, melyiket választja, erről lekéstem, mondta, az ilyen sportokat tízévesen kell elkezdeni.

Legyek délután négy órakor a Vajdahunyadvár előtt a kis hídnál, szólt oda óraszünetben. Csak velem barátkozott. A rajzait is csak nekem mutatta meg. Kockákat, téglalapokat, hengereket, gúlákat rajzolt, mindig ugyanazokat a formákat, mindig más színben, más elrendezésben, kérdeztem, miért, ha el tudná mondani, nem rajzolná le, akkor megfelelő volna, így mondta, a magyarázat is. Viszonzásul bevezettem őt apám dolgozószobájába, úgy állt meg a mennyezetig magasodó könyvespolcok előtt, mintha kiállítóterembe lépett volna be, és először is az egész teret akarja áttekinteni.

Éjszaka fagyott, reggel óta hullott a hó. Bakancsban indultam a Ligetbe. Messziről felfedeztem. Egymagában táncolt, egy helyben állva, csak a karját emelte közben a magasba.

Az osztálytársaim közül egyedül ő nem táncolt a klubesteken.

Úgy éreztem, mintha akaratlanul is leskelődnék. Intett, de mintha nem engem, hanem a havas faágakon túl figyelt volna valakit, szétfújta a szél a felhőket, kisütött a nap, az árnyéka a táncmozdulatait követve változatta az alakját, elnyúlt előtte olyan hosszan, hogy miközben közeledtem felé, rá kellett taposnom a hóban.

Az árnyéka később álmomban is megjelent, a rajzairól ismert alakzatokká, négyzetté, kúppá, hengerré változott, mindegyik elemnek arca volt, Pauló-arca, amint hullik rá a hó, és megállapíthatatlan, hogy mit figyel.

Soha nem beszéltem vele erről az álmomról.

Közölni akar, így mondta, valamit, találkozott tegnap az iskolai klubban azzal a lánnyal, nevezhette volna néven is Erikát, mégis így mondta, találkozott azzal a lánnyal, táncoltak, odajött hozzám, mondta, megfogta a karomat, gyere, csak ennyi, maga után húzott, mondtam, nem tudok táncolni, gyere, csináld, ahogy én, na látod, sikerül, helyes fiú vagy.

Erika egy osztállyal járt felettünk. Az osztálytermeink ugyanazon a folyosón voltak.

Hetenként kétszer jártunk a BVSC-uszoda mögötti teniszpályára. Pauló gyorsabb volt, az én tenyereseim erősebbek. Ha párost játszottunk, én többnyire a szervákkal, ő a hálójátékkal hozta a gémeket. Erikával a teniszpályán ismerkedtünk meg. Kijött az öltözőből, nézegette az óráját, fel-alá járkált, pörgette az ütőjét, egyszer fel is dobta, akkor még hosszú haja volt, fehér selyemkendővel fogta össze.

Szervára készültem, Pauló beállt fogadásra, Erika odaszólt, játszanék-e vele, késik a partnere, lehet, hogy már nem is jön. Olyan volt a hangja, mint aki nem tűr ellentmondást. Tanácstalan voltam. Paulónak is átkiáltott, ő is tanácstalan volt.

Nekünk is csak egy órányi időnk van, ha az egyikünk játszik, a másik mit csinál?

Játsszunk hármast, jelentette ki, két fiú, egy lány, átment a hálón túlra, Paulót odaküldte mellém, rögtön szervált.

Már az első ütésváltásoknál láttam, hogy jobb nálunk. Nagyon erős volt a szervája, futott a hálóhoz, ha át tudtuk emelni felette a labdát, gyors volt, elérte, ha egy lecsapása nem jött be, mosolygott, néha nevetett, de ha sikerült, soha. A feszülő fehér pólón kirajzolódtak a mellei, más lányokét játék közben is szívesen figyeltük, de Erikának a mozdulatait kellett lesni, kiszámíthatatlanok voltak az ütései. Erősen izzadt, az alsó karjával törölgette a homlokát. Máris kereste a lehetőséget a lecsapásra. De mintha nem ránk összpontosított volna.

Hátrapillantottam.

Mögöttünk egy nálunk idősebb fiú állt. Nemrég érkezhetett, mert amikor korábban az adogatásom előtt visszafordultam, hogy felszedjek egy labdát, még nem láttam. Brillantintól fénylett a hullámos, szőke haja, a mosolya is fényes volt.

Kösz, fiúk, mondta Erika, jók voltatok, elindult a fickóval, a kijáratnál visszaintett. Jó vagy nála, mondtam Paulónak a Ligetben, miután beszámolt róla, hogy táncolt vele a klubban. Nem is ezért hívtalak, mondta, elmegyünk egy filmfesztiválra, marha érdekes lesz, az egyik ismerőse, két éve végezte el a főiskolát, rövidfilmeket csinál, említettem neki, mondta, hogy én is meg a barátom is jelentkezni akarunk a rendezői szakra, meghívott mind a kettőnket.

A Fiatal Művészek Klubja az Andrássy úton volt, egy régi palotában. Harmincan-negyvenen lehettek már az egymásba nyíló termekben, nemcsak szakállas fiatalabbakat, ötveneseket is láttam, színészeket is. A híres rendező, előrefésült, ősz haj, fekete dzseki, fekete trikó, a sarokasztalnál ült egy fekete szakállas fiúval, az operatőre, súgta Pauló. Legtöbben járkáltak, átkiáltottak egy-két szót az egyik helyiségből a másikba, mint akik rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak annak az egy-két szónak, és mintha annak még nagyobb jelentősége lett volna, hogy kinek kiáltanak. A híres rendező nyugodtan üldögélt whiskys pohárral a kezében, érkezett két színésznő, láttam őket a híres rendező filmjeiben, leültek az asztalához, csendesen beszélgettek.

Pauló eltűnt mellőlem. Az egyik sarokba húzódtam. Egyre többen érkeztek, Pauló néha intett, nem láttam, kinek. Tehát vannak itt ismerősei. Beszélgetett egy magas piros trikóssal, odamentem, azt mondta a piros trikósnak, ő a barátom, ő is jelentkezni akar a rendezői szakra.

Elsötétült a terem, kezdődött a vetítés.

A vásznon színházi öltöző jelent meg. A tükör előtt színész maszkírozott, hátulról mutatta a kamera, a tükörben sem látszott jól az arca, inkább a mozdulatai, ahogy krémek, festékek, ecsetek után nyúlt. Az öltöző sarkában egy férfi ült, az ölében rajzmappa. Az ő arca sem látszott, csak a keze, amint a színész mozdulatait követve a maszk születését rajzolja. Még egy férfi volt az öltözőben, de csak annyi látszott belőle, hogy fotózza a másik kettőt. Éles vágások. Hol a színész változó arca, de mindig a tükörből, hol a másik munkája nyomán a rajzok a mappán, hol a háttal álló, néha leguggoló fotós. A kamera rásvenkelt, azt, hogy svenkel, Paulótól tanultam, a mappán látható maszkokra, aztán váratlanul bemutatott egy arcot, talán a színész maszkírozás előtti arcát, olyan éles volt a vágás, hogy nem lehetett megállapítani, kié, bárkinek az arca lehetett, újra az elkészült maszk, újra a tükörből, mint koponyavarratokra rajzolódtak rá a száj, az orr, a kiugró áll, a szempár helyén üregek, az üregekben könnycsepp.

A rajzoló széttépte a rajzokat, a fotós előrehajolva fotózta az épen maradt utolsót, a rajzoló azt is széttépte, a fotós hozzávágta a gépét a kamerához, a vetítővászon kifehéredett.

A teremben még sötét volt, úgy éreztem, valaki figyel.

Kivilágosodott.

Pauló magyarázott valamit a mellette ülő fiúnak. Mint aki bennfentes ebben a társaságban. Ez meglepett. Gondoltam, búcsú nélkül elmegyek, de a sor közepén ültem, és a piros trikósnak, a film rendezőjének a kérésére máris kezdődtek a hozzászólások. Az első felszólaló sok idegen kifejezést használt, dicsérte az ötletet, a vágásokat, de kérdéses, így mondta, kérdéses számára a film eszméje, megsemmisíti az embert, szétroncsolja a személyiséget, mindent álarcnak mutat, szembeszegül a progresszív eszmeiséggel. Csönd lett. Úgy éreztem, nemcsak azért, amit mondott, hanem az ellentmondást nem tűrő hangjától.

Alacsony, gesztikuláló fiú következett, radikális, radikális, ismételgette, a film is, az ő véleménye is radikálisan más, mint az előtte szólóé, a képsorok, mondta, nem roncsolják szét a személyiséget, hanem lebontják, megmutatják, mi van a látható mögött, egy lány következett, hiányolta a politikai állásfoglalást, valaki bekiabált, ideje volna már leállni az ilyen baromságokkal, a lánynak elakadt a szava, a piros trikós az utolsó sorok felé intett, tudtam már, miért éreztem az imént, hogy onnan figyel valaki.

Erika azzal kezdte, hogy, így mondta, sok érdekes szempont merült fel, a hozzászólásokban szerinte figyelemreméltó, így mondta, úgy éreztem, kétséget nem hagyva, hogy miközben néhány elhangzott észrevételt figyelemreméltónak minősít, leginkább azt tekinti figyelemreméltónak, amit ő mond el, azóta annyiszor megtapasztaltam, miképpen tud valóban figyelmet kelteni a hangsúlyaival, a mozdulatával is, ahogy a haját a vállára simítja és közben a kioktató hangját szerény mosollyal kíséri, a linearitás és a szinkronitás együttese, így mondta, meglepően újszerű, el vagyok ragadtatva, megismételte, hogy ő el van ragadtatva, a probléma annyi, az arcáról eltűnt a szerény mosoly, hogy a gyors vágásoktól a képek kioltják egymást, erősebb dramaturgiai munka kellett volna, azokkal ért egyet, akik öncélúnak tartják a befejezést, amikor a fotós a gépét a kamerába vágja.

És te?, fordult a piros trikós Paulóhoz.

Mintha összeszorított fogakkal próbálta volna a szavakat kipréselni, igen… igen… nagyon… azért… igen…

A piros trikós a segítségére sietett: miért?

Az arc… nyögte Pauló.

Melyik?

A végén… az üres… a fehérség…

Amikor semmi nincs?…

Az, mondta Pauló megkönnyebbülten, igen, amikor semmi nincs…

Várták, hogy folytatja.

Tudtam, nem folytatja.

A piros trikós tekintete Pauló tekintetéhez lett hasonló, szép, mondta, pontos, köszönöm.

A többiek felálltak, néhányan kis csoportokban vitatkoztak, valaki azt mondta mellettem, rendes volt a Taastól, hogy segített a srácnak, én azonban azt éreztem a piros trikós tekintetéből és a szavaiból, hogy egyáltalán nem segíteni akart, hanem valóban megköszönte a néhány szót, üres, fehér, semmi.

És te, Miki bácsi?, fordult a fekete dzsekis, ősz rendezőhöz.

Kurva jó… kurva jó…

Felállt, indult, mögötte törtetett a szakállas operatőr, a két színésznő is követte, amikor elhaladt Pauló mellett, megsimította a fejét.

Ilyen jól ismered ezeket?, kérdeztem az utcán. Nem ismeri jól, Taassal egyszer beszélgetett itt a klubban, amikor levetítették a betiltott filmjét.

Mi az, hogy betiltották a filmjét?

Betiltották.

De miért?

Jó film volt, munkásokról, azt mondták, nem igaz, hogy a munkások így élnek.

Másnap óraszünetben Erika odajött hozzám a folyosón. Láttalak benneteket tegnap, körülnézett, gondoltam, Paulót keresi. Éreztem, várja, hogy mondjam, én meg hallottam a felszólalásodat, nagyon jó volt, várta, de nem mondtam. Fontos dolgokat vettél észre a filmben, mondta Paulónak, amikor odajött, Pauló váratlanul határozottan kijelentette, hogy neki, ellentétben Erikával, éppen az éles vágások tetszettek, és az is, ahogy, így mondta, megismételve Erika tegnapi szavait, egybecsúszott a linearitás és a szinkronitás.

Ki lettem rekesztve. Nemcsak azért, mert ilyen szakkifejezéseket használtak, belemerültek a vitába, makacsul ismételgették az álláspontjukat. Az osztályban mindenkinek az volt a véleménye, hogy Pauló, így mondták, érthetetlen morzejeleket küld a világba, én vagyok az egyetlen, aki föl tudja fogni, de most nem volt világos számomra, miről beszél, Erika azonban, úgy láttam, érti. Ott akartam hagyni őket, Erika váratlanul egy-egy puszit nyomott mindkettőnk arcára, helyes fiúk vagytok, mondta, gyertek el este a klubba, csörgünk egyet, elsietett, otthagyta a kölnije illatát.

Megbeszéltük Paulóval, hogy ezek után, így mondtam, Pauló bólintott, szó sem lehet róla, hogy elmenjünk vele táncolni.

De miért is ne mehetnék?, gondoltam délután. A “miért is ne” után következett a “miért is nem megyek el”, s innen már rövid volt az út, hogy a “miért is nem megyek el?”-ből “elmegyek” legyen.

Szóljak Paulónak? Nem szólok. A hallgatás hazugság, de talán Pauló is latolgat, végtére ő már táncolt Erikával. Ha Pauló is ott lesz, gondoltam a klub felé menet, az rossz lesz, mert hazugságon kapjuk egymást, de lesz benne jó is, mert megint közösek leszünk valamiben, ha meg nem lesz ott, az jó, de lesz benne rossz is, jó lesz, mert nem lepleződöm le, rossz, mert hát mégis árulást követek el.

Sokan táncoltak a félhomályban, Erika a brillantinos hajúval, aki a teniszpályán érte jött. Ittam egy kólát, szeszes italt nem szolgáltak fel az iskolában, akkoriban nem is ittam szeszes italt, az osztályban csak három-négy fiú hivalkodott azzal, hogy jót piált, ez többnyire egy üveg sört jelentett.

Erika úgy táncolt, ahogy Pauló próbálgatta a mozdulatokat a Ligetben. Észrevett, megpaskolta a brillantinos hajú arcát, odajött hozzám, maga után húzott, a fiúja tovább táncolt mellettünk, próbáltam úgy lépni, ahogy más lányokkal táncoltam, de Erika magához húzott, ő diktálta a ritmust. A szájával megérintette az arcomat, nem a szám közelében, mégis úgy éreztem, mintha ott, a kölnije virágillatába erősebb illat keveredett, mintha a testéből áradt volna. Táncoltunk még egyszer, egy lánnyal beszélgetett, én mentem oda hozzá, de újra ő húzott magával a parkettre, később megint a fiújával táncolt, a sarokba húzódtam, nehogy már feltűnjön valakinek, hogy nem Paulóval együtt vagyunk ott, Pauló rögtön beszámolt arról, hogy táncolt Erikával, ha én is beszámolok, az annak a beismerése lesz, hogy a megállapodásunk ellenére eljöttem a klubba, habár… nem tudtam továbbgondolni a habárt, nem akartam odáig jutni, hogy nem vagyok köteles mindenről beszámolni, de máris eljutottam, s máris kerestem a kibúvót.

Az első szünetben a folyosón Pauló csak annyit mondott: na, jót táncoltatok…

Erikától hallhatta? Valamelyik osztálytársunktól? Ha Erikától, akkor találkozhattak reggel. Véletlenül az utcán. Lehet, hogy nem véletlenül.

Helyreállt a rend, amit én a megállapodásunk megszegésével felborítottam.

Mikor Pauló azt mondta, na, jót táncoltatok, mintha látta volna maga előtt a táncunkat, Erika mozdulatait, erre negyedszázad múltán is emlékszem, úgy nézett rám, mint aki nem engem figyel, hanem a táncmozdulatainkat akarja rögzíteni, és az, hogy a tekintetváltásunkba így bekapcsolta Erikát, elhozta számomra nem a kölnijének, hanem a testének az illatát.

Eljöhetnél hozzám délután, mondta Pauló. Gyalog vagy 7-es autóbusszal az Amerikai útig, aztán balra.

A Gyarmat utca sarki földszintes villa régen épülhetett. A falakról mállott a vakolat. A kis előkert rendezetlen. Pauló a ház előtt várt, sétáljunk, befordultunk a Kolumbusz utcába, a második ház előtt megállt, itt volt a Rózsakert vendéglő, mondta.

Semmi nem emlékeztetett arra, hogy ott valamikor vendéglő lett volna, a nagynénjétől hallotta, hogy az anyja és az apja az ő születése előtt oda jártak át sörözni, mindig eszébe jut valami a nagynénjének. Mintha változott volna a szokásos együttlétünk, ugyanis most Pauló beszélt és én hallgattam.

Mintha valamiféle beavatás részese lennék.

Néha megállt, itt volt a Vágányék trafikja, mondta, itt az Ágyik úr cipészüzlete, ott a Becze-fűszerüzlet, a Kolumbusz utca és Thököly út sarkán a Patócsék fűszerüzlete, Patócs úr fiai valamikor ismert jégkorongozók voltak, Ágyik urat a tizenkilences kommün után, a fehérterror idején letartóztatták, mintha nyomozóúton járt volna, amelynek az állomásait a nagynénjétől ismerte, de a nagynénje is csak hallott minderről, mondta, bizonyára a szülei is azok előtt a házak előtt hallgatták a régi történeteket, de hogy kiktől, arról fogalma sincs, egyszer elhozta a Rózsakertbe a nagynénje, talán ötéves lehetett, már nem is Rózsakert volt a helyiség neve, hanem Amigo Caffé, bambit ivott, folyamatosan a szavai közé ékelte, hogy a nagynéném szerint, meg hogy ő azt mesélte, olyan benyomásom támadt, érdektelen számára, mi mikor történt, megemlítette, olyan történetek foglalkoztatják, amelyekben nem vett részt, úgy érzi azonban, hogy azok az ő történetei is, a nagynénje beszélt egy üzletről, a polcon nagyon régi óra állt, nem jártak a mutatói, a tulajdonos azt mondta, hogy már az apja életében sem jártak a mutatók, később betért ő is abba az üzletbe, de nem találta az órát, a nagynénje azt mondta, hogy talán egy másik üzletben látta, de nem tudná már megmondani, melyikben.

Megmutatta, hol járt a 44-es villamos a Bosnyák térig, megmutatta a dudvával benőtt sínpárt a Mexikói úton, ahol régen a 67-es villamos járt, úgy mutatta, mint aki arra emlékezik, hogy utazott azokon a villamosokon, holott csak arra emlékezett, hogy mire emlékeztek azok, akik az ilyen dolgokra emlékeztek.

Tudom-e, hogy ő a nagynénjével lakik, honnan tudnám, nem beszélt annak előtte ilyesmiről, nem kérdeztem, ő sem érdeklődött a családomról, de a hangjából, amikor azt kérdezte a Gyarmat utca és az Amerikai út sarkán, tudom-e, hogy ő a nagynénjével lakik, úgy éreztem, lehet, azért nem érdeklődött soha a szüleimről, hogy ő se kényszerüljön beszámolni a családjáról. Váratlanul ért a kérdése, mert a sétánk közben mindvégig arra készültem, hogy megkérdezem, szerelmes-e Erikába, tisztázni akartam, tudnom kell a továbbiak miatt, gondoltam, olyan közlékenynek éreztem, miközben a régi utcákról, házakról, boltokról beszélt, mint máskor soha, talán lehet most vele beszélni, gondoltam, arról is, amiről szándékoztam.

A szülei elváltak, amikor ő négyéves volt, a nagynénje szerint az apjában sok gonoszság volt, így mondta, hogy a nagynénje így mondta, sok gonoszság, de szerinte az anyámban is, mármint a nagynéném szerint, mondta, nem mertem megkérdezni, hogy a nagynénje kinek a testvére, az anyjáé vagy az apjáé, azt sem, hogy a nagynénje szerint miben állt a gonoszság, a nagynénje azt is mondta, hogy amikor a húga született, tehát az anyja nővére, gondoltam, nos, éjszaka állandóan sírt, nem lehetett a sírásától aludni, talán nem is a húga sírt, lehet, hogy az anyjuk, mondta a nagynéni, tehát Pauló nagyanyja talán, gondoltam, örökösen jajgatott a nagynéném szerint, mondta Pauló, hogy miért kellett neki két gyereket szülni, mind a két szülés olyan nehéz volt, belebetegedett, sohasem gyógyul már meg, mindene fáj, főképpen éjszaka, amikor fekszik, mondta a nagynéni, mondta Pauló, de a nagynéni mindig hozzátette, arra, hogy ki jajgatott egész éjszaka, nem esküdne meg, kislány volt, az is lehet, hogy éppen a nagynéni sírt, mondta Pauló, én meg arra gondoltam, talán a nagynéniről lehetne azt állítani, hogy sok gonoszság van benne.

A nagynéni mondta tehát el neki mindazt, amiről nem tudhatott, de vajon úgy történt-e minden, ahogy a nagynéni elmondta, nem mertem megkérdezni, hogy mi a véleménye erről. Lehet, hogy a nagynéni felnyitotta előtte a múltját, de rá is csukta a feltárt ajtót, akkoriban ilyeneket még nem tudtam gondolni, olyasmit sem, hogy Pauló szépen besétált a kelepcébe, amit állítottak neki, egyáltalán nem bizonyos, hogy vajon nem a nagynéniben rejtőzött-e valami torz, ilyeneket csak később gondoltam, amikor nemcsak a nagynénit ismertem meg, de sok más tapasztalatnak is a birtokában voltam már, akkor csak annyit értettem meg, hogy Pauló próbálta végigélni mindazt, amit a nagynénitől hallott, úgy raktározta el magában a mások emlékeit, mintha az ő emlékei volnának, hogyan is beszélhetett volna különben olyan eseményekről, amelyek a születése előtt történtek, amelyek mások emlékei voltak, ő ezzel nem törődött, nem is mondta már, hogy a nagynénémtől hallottam, nem mondta azt sem, hogy így említette valaki, csak mondta, mondta, s amikor valamelyik utcasarkon vagy régi ház előtt elhallgatott, olyan volt újra, mint amilyen máskor, szavakat keresett a folytatáshoz, de nem talált.

Felfedeztem a tekintetében, amit annak előtte soha, a hűvösséget, mondhatnám, közönyt, mintha így próbálná elfojtani mindazt, amit, úgy éreztem, azért akart az imént megosztani, hogy elfedje: tulajdonképpen Erikáról akart beszélni velem.