"Nyelvem határa világom határa"

Bedecs László: Beszélni nehéz. Tanulmányok Tandori Dezső költészetéről

Wernitzer Julianna  kritika, 2007, 50. évfolyam, 5. szám, 608. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

“A »határhelyzet« olyan esemény, sürgető élmény, ami arra sarkallja az egyént, hogy szembesüljön egzisztenciális »helyzetével« a világban.”

Irvin D. Yalom

 

Bedecs László Beszélni nehéz című kötete egymással laza kapcsolatban lévő fejezetekből áll, s bár az alcím szerint tanulmányokat olvashatunk Tandori Dezső költészetéről, a szerző kilenc írásának egyike-másika mégsem közvetlen módon beszél Tandori Dezső verseiről. Ami érthető is, hiszen nehéz a Tandori-műegészről leválasztani, hermetikusan vizsgálni költészetét. Előszavában a szerző azt ígéri, különösen érdekes és fontos poétikai problémák vizsgálatával és interpretációjával foglalkozik majd, s ígéretéhez híven – Tandori költészetének kronológiáját követve – betekintést kaphat az olvasó e nehéz, szerteágazó témakörbe. Mire kérdez rá Bedecs László a kötetben? A pályakezdés kontextusaira, a költői megszólalás méltóságát kioltó versbeszédre, az ironikus önlefokozás alakzataira, a vallomásos-önéletrajzi költészet átértelmezésének kereteire, a szeretetgyakorlás tematikai újszerűségére, a nyelvi deviancia felfedezésére, a halál jelenvalósága felismerésének esztétikai és etikai következményeire. A Tandori életmű azonban olyan gazdag, hogy számtalan egyéb súlypontot is említhetnénk. Ha számtalant nem is, de egy aspektust mégis hiányolok, ez pedig a Tandori-életmű megértéséhez közelebb vivő műfordítás-problematika. Úgy tűnik, Tandorinál a műfordítás az életmű szerves része, hiszen, mint később még kitérek rá, az életművön belül az intertextuális beszéd- és írásmód legkülönlegesebb elemeként jelenik meg.

A Beszélni nehéz kötet szerzője Tandori költészetének hagyományhoz való viszonyát vizsgálja, pontosabban azt, hogy milyen költői beszédmódokhoz képest akarhattak másképp beszélni a hatvanas évek végén szót kérő generáció tagjai, s így Tandori Dezső is. A recepcióesztétika számára – s a tanulmánykötet is ezt az utat választja –, a hermeneutikából a legfontosabb a dialogicitás (ennek a posztmodernben is sajátos értelme van), valamint a horizontszerkezet. Úgy, ahogyan a bahtyini dialóguselmélet, s az abból kinövő intertextuális elméletek, de a jaussi befogadás-központú megközelítés is kimondja: verstehen bedeutet etwas als Antwort zu verstehen. Ezért is állítja a szerző a korabeli kritikai recepció közegébe a műveket, s e pontnál talán nagyobb figyelmet lehetett volna fordítani Tandori külföldön megjelent köteteinek fogadtatására is, valamint arra a csupán érintett problémára, milyen volt Tandori Dezső határon túli recepciója, különös tekintettel a szerző által is emlegetett Vajdaságra.

Az első tanulmány Irodalompolitika és irodalmiság a pályakezdés kontextusait vizsgálja, s az Első Ének című antológia recepciójának bemutatása után megállapítja, Tandorit a kritika nem tekinti vezető egyéniségnek: kívül esik az elváráshorizonton. Ugyanakkor a lírai köznyelv változása is ekkor, 1968 körül indult meg, s megkezdődött a költői szerep hagyományának ironikus felszámolása is, így a középpont felé mozdul Tandori költészete. A második tanulmány (Hang – némaság – hang) a Töredék Hamletnek kötettel foglalkozik. Ez a tanulmány mutatja be tulajdonképpen azokat az alapokat, amelyekre a nézetem szerint dialogikus Tandori-életműegész monológként épül. A szerző érdekes megjegyzése itt, hogy a korabeli kritika a verseskötet méltatásakor pontosan azt hagyja figyelmen kívül, ami Tandori költészetének meghatározó eleme, azaz a nyelviséget. A Töredék Hamletnek kapcsán jegyzi meg Bedecs, hogy az egész kötet jellegzetessége a határhelyzetbe kényszerülés. Mindez kiegészíthető azzal, hogy Tandori életművének nemcsak egy részére, nemcsak korai szakaszára, hanem annak egészére is jellemző ez a sajátos pozíció. S már e korai kötetben is megjelenik egy másik olyan elem, amely nézetem szerint végigkíséri a szerző műveit: a nyelvi normák feszegetése, a poétikai deviancia problematikája. A Töredékben megjelenő el- és felülírásokat, majd a későbbi félreütéseket többnek tartom puszta gesztusnál, inkább poétikai szervező elvként van jelen Tandori költészetében itt éppúgy, mint akár későbbi köteteiben.

A költészet határai című tanulmány a ready-made-del és a jelverssel foglalkozik a hetvenes évek Tandori-költészetében, elsősorban az Egy talált tárgy megtisztításában, amely radikális normatörést hozott, és értetlenkedő recepcióval találta szembe magát. A sakkversek értelmezéstörténete után az önéletrajziság problémájáról értekezik a szerző Tandori madaras-verseiben. A mindent leírás és az önéletrajziság a Tandori-életmű egyik legizgalmasabb kérdése, hiszen a hiba, mint poétikai elem ezzel párhuzamosan egyre jelentősebb szerephez jut a Tandori-beszédben. Ugyanakkor az első két kötet szűkszavúságával szemben ettől kezdve a költői beszéd szinte parttalan áramlását figyelhetjük meg a költőnél.

Az élet–írás elválaszthatatlansága kapcsán a tanulmánykötet szerzője foglalkozik a név kérdésével is Tandorinál, ám talán több figyelmet lehetett volna fordítani a verscímek vizsgálatára is, amely érdekes módon az én határainak kérdéséhez kapcsolódik, ami pedig Ludwig Wittgenstein nyelvfilozófiai értekezéseiben köszön vissza.

A madár-toposz újraíródása a Tandori-drámákban című tanulmány megmutatja, hogy Tandori “valóban egyedi, a kortárs lírában, epikában és drámában is teljességgel társ nélküli beszédmódja, szükségképpen ráutalódik a belső intertextuális viszonyrendszerre, a saját szövegek egymást olvasó és értelmező hálózatára” (133). Figyelmet keltő a Koppar Köldüs kötet értelmezése, hiszen Bedecs a Koppar Köldüst “mint az elsősorban nyelvkritikai érintettségű, és önmagát az irodalmi hagyományból kireflektálni igyekvő költői életmű kulcskötetét” kísérli meg olvasni, melynek prózai párja a Döblingi befutó.

A kötet két utolsó írása egyrészt a Tandori-költészet legutóbbi évtizedében megjelenő tendenciákat veszi sorra (halál és kiszolgáltatottság, az írás metanyelvi gesztusként, performance-ként való megélése, a nyelvi deviancia kiteljesedése), másrészt Tandori líratörténeti esszéit értelmezi önkommentárként.

 

Bedecs László foglalkozik ugyan egyes prózai művekkel vagy az életművet kiegészítő esszékkel, tanulmányokkal (az önmagyarázó Tandori), ám figyelmét elkerüli a határhelyzeteket teremtő és ezeket átlépni kísérlő irodalmi fordítás problematikája. Pedig a Tandori-életmű a műfordítások tükrében is értelmezhető. A 2003-ban megjelent Dynamische Orte der Intertextualität in der ungarischen Gegenwartsprosa című könyvben utaltam arra, hogy minden irodalmi mű-fordítás a jelentés-vesztés problematikájával szembesíti a fordítót. Így reprodukció és produkció is egyben, kritikus analízis és poétikai szintézis, mely egyaránt igazodni kíván az idegen és a saját nyelv rendszeréhez, a társadalom idegen és saját idejéhez, a fordítandó és fordított szerzőhöz. Tandori fordítóként éppen erről számol be Megkésett diplomamunka című dolgozatában, amikor azt írja: A fordítás műveletét csak a költő-ország élményteljességéből kiindulva végezhetem el. Amikor Babits egy európai irodalmi olvasókönyv megírását tervezte, saját fordításait szerette volna kommentárral ellátni és e költemények magyar irodalomra gyakorolt hatását bemutatni. Betegsége miatt azonban csak az antikvitással foglalkozó részt tudta befejezni. A kötet előszavában, amely 1920-ban jelent meg, így ír: Pávatollakkal ékeskedem… Ez a legújabb verseskönyvem: csupa idegen vers. Mégis az én könyvem ez így együtt: Babits-könyv, semmi más. Babits az idegent a fordításon, a szövegek nyelvi kódjának magyarra átültetésén keresztül sajátnak érzi, s ezt elmondhatjuk az ő egész nemzedékére vonatkoztatva is: Kosztolányi például saját nyelvképzése organikus részének tartotta a fordítást. Tandori a fordítás ontológiájára általánosságban is rákérdez, amikor a Műholdas rózsakert című, versfordításokból álló, ám a szerző által regénynek titulált művében kísérletet tesz a műfordítás poétikájának költői megfogalmazására. A fordítást dialógusként fogja fel, s már a mű címében is utal arra, hogy itt egy imaginárius térről van szó, olyan helyről, amely a világ minden sarkából áll. 210 szerzője van a könyvnek, többek között Hesse, Klee, Whitman, Jandl, Beckett, Trakl, Schwitters, Hilbig, Lasker-Schüler, Wilde, Morgenstern, Mayröcker, Rilke, Benn, Doderer, Ferlinghetti, de Patti Smith és Leonard Cohen is szerző itt. Tandori könyvében 210 szereplő beszél egymással négy szekvenciában. Minden költemény egy rózsatő Tandori kertjében, amely az intertextualitás helyévé emelkedik. A kétszáztíz személyes történetben regény rejlik, a történetek az egyes szerzők és szövegek között közvetítenek. Így ez a regény imaginárius módon születik meg, konstellációként, az egyes olvasó tudatában, s ezen a módon nemcsak a szerző, hanem az olvasó is alkotó és újraalkotó. Tandori a fordítást a közeledés egyik különleges módjának tartja, kritikus analízisnek és poétikai szintézisnek, az idegen szöveg csodálata nála a kötelességtudat érzetével párosul: e kettő okozza, hogy akkor megpróbáljuk viszonozni, amit kaptunk ”magunktól” mások segítségével… segítünk mi is, ahogy tudunk: ez a -fordítás természete, ez a […] létrejövő ”regény”.

 

Bevezetőjében Bedecs László, Tandori munkásságát méltatva, jelentős poétikai és koncepcionális változásokról beszél. Én úgy ítélem, Tandori egész munkássága – kezdetektől fogva a mai napig – koncepcionálisan a határhelyzetek (Karl Jaspers) egzisztenciális megélése jegyében zajlik, ami poétikailag normabontásban és formatörésben ölt testet. Azért norma-bontás és formatörés, mert Tandori még ebben is deviáns: a normától való eltérés irodalmi színrelépésének első percétől a jellegzetessége, s a mai napig is az. Nevezhetjük másként is e koncepcionális és poétikai állandóságot: a “mentés” (a dolgok, a világ, a tárgyak, az élőlények, a belső világ mentésének) etikai gesztusának, amelyet mind a szűkszavúságban, mind a bőbeszédűségben megmutatkozó emberi értékvesztéstől való félelem hív elő; és a “játék” módjának, amely komoly formában (is) testet öltő (vers, szövegforma, formális logika, nyelvjáték). Tandori, miközben a verbális matériával játszik, el- és felülír, kombinál és variál, logikai, grafikai, sakkfeladványokat fejtet meg, muzikális, re-citatív, intertextuális beszédmódot hoz létre. Mindezt “Witti” jegyében teszi, így nyelve is határhelyzet, (akár bőbeszédű nyelve is) a hallgatás és megszólalás határán mozog.

Tandori munkássága így rokonítható a wittgensteini nyelvjáték-elmélettel. A szó jelentése korántsem állandó, statikus, inkább függ a beszélő és a hallgató közti mindenkori beszédhelyzettől. Erre utalnak a Tandori-monológban gyakran feltűnő dialógus-struktúrák, azon törekvések, amelyek a nyelvet konkrét, megdolgozható (át-, felül-, elírható) matériaként értelmezik. Tandori szüntelenül próbálkozik a nyelvi kódok feltörésével, a nyelvi normától való eltéréssel, miközben a tradícióhoz való kötődés a normához köti. Az a nyitottság, ami az élethez köti, a “fizikális bezártság” a magány perspektívájából még szembetűnőbb: a Szent Lajos lánchídja című regényében az elütések, a helyesírási hibák életfilozófiaként, a “hagyjuk megtörténni velünk a dolgokat” szinonimájaként jelenik meg. A monotonnak, mono-mánnak tűnő életmű nyelvjátékokkal teli, deviáns nyelve az imaginárius ittlét határhelyzeteit teremti meg: vele pedig hősét, az irodalmi szélmalomharcos Tandorit, amely szerepet tudatosan vállalja is a szerző.

A határhelyzetek tudatos résztvevői, köztük Tandori Dezső is, filozófiát alkotnak. A határ olyan vonal, amely két entitás között teremt kapcsolatot, meghatározott okokból mégis elválasztja őket. Mégpedig oly módon, hogy közben megnyitja a komparatív szemlélődés lehetőségét mindkét oldal irányába. Minden kognitív folyamatban találkozunk ilyen határokkal, tulajdonképpen beleszületünk egy keresztül-kasul határokkal szabott világba. Szellemünk is határokban szeret gondolkodni: rendet rakunk úgy, hogy éles határokat vonunk a dolgaink között. Érthetővé és világossá tenni valamit az értelem számára annyit jelent, mint meghatározni a dolgokat, a létezőket. Honnan ismerjük fel a határokat? Ha a határokat saját egzisztenciánk tükrében szemléljük, a kérdés problematizálódik. Mert a határ-probléma korántsem egyszerűsödik le “két entitást elválasztó vonal” meghatározására. Hiszen míg az empirikus határok esetében a határok átjárhatók, a két elhatárolt entitást be lehet járni, addig az egzisztenciális határoknál mindig csak az egyik fél mutatkozik meg. Nincs átjárás, nem tudok a túloldalra menni, majd visszajönni. Ez abból is fakad, hogy az egzisztenciám fényében nem vagyok képes a túloldalt szemügyre venni, hanem maga a határ az, amit érzékelek (nyelvem határa…). És éppen ez a filozófia keletkezési helye. Tandorinál mindazon léthelyzetek, ahol megteremtődik az egyéni lét mint probléma, határhelyzet. Ez magával vonja, hogy nemcsak az állandó helyzetek vonulnak be e kitüntetett kategóriába, hanem a jelentéktelennek tűnő helyzetek is lehetnek határhelyzetek. Tulajdonképpen ezek a helyzetek az emberi tehetetlenség különböző megjelenési formái, tehát mindenképp szoros kapcsolatban állnak a végesség tudatosulásának határhelyzetével. Itt tesszük fel az igazi kérdéseket, és itt keressük a lehetséges válaszokat. Az az intuíció vezérel, amely ott van minden emberi cselekedetben: át akarunk látni a határ másik oldalára, a megismerhetetlent akarjuk meghódítani. A mai világ azonban úgy működik, hogy a mindennapi biztonság érzetét részben azzal tartja fenn, hogy ezeket az egzisztenciális kérdéseket, határhelyzeti dilemmákat kizárja, visszaszorítja a társadalmi kommunikáció színtereiről.

Talán ezért is igyekszik folyton-folyvást önmagát ismételni, azaz mindig “ugyanazt másképp” meg-, el-, átírni Tandori Dezső, a határhelyzetek írója. Számára az élet minden mozzanata személyét érintő válsághelyzet, zuhanás a sötétbe, vagy éppen esély a megújulásra. Tandorinál a halál (transzformáció, határhelyzet, válság) jelen van mindenben, illetve maga az élet folytonos halál jelleget ölt. E határhelyzet a köznapi nyelv számára, úgy tűnik, megközelíthetetlen. A költészet azonban éppen ezt a néma határhelyzetet ostromolja, éppen e határhelyzet felől igyekszik szóra bírni, újraolvasni, újra kifaggatni a közös kulturális tapasztalatot. S talán így, e közös jelek felől, e jelek elmozdítása, transzformációja által meg is szólalhat. Tandori auoreflektív és -referenciális írásmódjával folytonosan azt a pillanatot fogalmazza, amikor a világból elveszett transzcendencia a határhelyzetekben önmagát megmutatni látszik.

A Beszélni nehéz kötet már címében is kettős problémára világít rá: egyrészt a megszólalás, a “világról való (helyes) beszéd” nehézségeire tereli az olvasó figyelmét, ami Tandori Dezső költészetének egyik alapkérdése, másrészt utal arra is, hogy magáról a “tárgyról”, azaz a Tandoriról való beszéd is nehézségeket rejt magában. A Tandoriról szóló párbeszédben, amely az utóbbi időben alábbhanyatlott, Bedecs László érvényes megszólalása remélhetőleg tovább oldja azt a légüres kritikai teret, amelyben Tandori Dezső hozzánk szól.

(Kritikai Zsebkönyvtár sorozat, Kijárat, Bp., 2006, 212 oldal, 2000 Ft)


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs