Exodus és Genezis

Kardos G. Görgy: Avraham Bogatir hét napja

Vári György  kritika, 2006, 49. évfolyam, 10. szám, 1058. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A magyar irodalomkritika meglehetősen kimerülten, új és új szenzációk sodrásában érkezett el az ezredvégre. A nyolcvanas években – bár állni látszék – lassan újra megindult az idő, jött számos előzmények után, “mint egy színpompás triumphus egy elhangolt barokk ouverture ütemére” (Balassa Péter), a Bevezetés a szépirodalomba, az Emlékiratok könyve, Balassa nagy kritikusi korszaka, a rendszerváltás, az irodalomelméleti robbanás, Kulcsár Szabó irodalomtörténete, Garaczi és a kritikavita, új meg új forradalmak kísérletei. Ebben az izgalmas korszakban, ahogy az lenni szokott, az ancien régime, az álló idő irodalma (és az ancien régime alkotóinak, irányzatainak valamelyikéhez kapcsolódó, azt megújítani megkísérlő szerzők) – nem is kizárólag a forradalmi program, hanem a harc heve miatt is – valahogy elfelejtődtek. Most mintha forradalmak utáni korban lennénk, mindaz, amit a forradalmak kivívtak, beépült a gondolkodásunkba, azt pedig, ami hirtelen, átgondolatlan volt bennünk, a posztforradalmi szkepszis kezdi átértékelni. Van idő olvasni és mérlegelni, feltehető, hogy a forradalmat megelőző idő irodalma részben újra átértékelődik. Az irodalomtörténet munkája lesz majd magát a korszakot megérteni, felrajzolni az alkotók egymáshoz és elődeikhez-utódaikhoz fűződő viszonyát, a kritikus inkább csak körbenéz e tekintélyes méretű lomtárban, és amit talál, hazaviszi, anélkül, hogy megkísérelné kitalálni, milyen szerepe volt a talált tárgynak, mikoron még vár állott ott, ahol ma csak egy őrizetlen raktárépület. Antikvárius játszadozás és eleven, megszólító történeti érdeklődés egyként szétnézhet tehát a raktárban, hogy az egyes darabokat szemügyre vegye vagy rekonstruáljon valamit a régi rendből, és megnyissa az ancien régime szépirodalmának történeti múzeumát. Én most – kritikusként – az előbbit teszem, egy egykori zajos könyvsiker, az Avraham Bogatir hét napja újrakiadása kapcsán. Az újrakiadás, amit a szerző, Kardos G. György születésének nyolcvanadik évfordulója indokol, rámutat a raktár egy darabjára mint feltétlenül újraolvasandóra, olyan darabra, amely az olvasóközönség egy részének emlékezetében él még, az “akadémiai kánon” számára azonban – legalábbis – tetszhalott. Rég vettük szemügyre, harci zajban hallgatnak a Múzsák.

 

Tizenéves korom egyik kedvenc regényét újraolvasva a legérdekesebb vonásnak a mikro- és a makroperspektíva állandó összejátszatását, a regényírói “portré és tabló” módszert találtam. Jellegzetesen “kisrealista” alkotásmód, egy-egy figura pontos, aprólékos megfigyelése, jellemzése, kis részletek rajza a szöveg, azonban a kis részletekből történelmi tabló áll össze, a kor rajzának balzaci gyökerű ambíciója eltéveszthetetlen. A regény a történelmi folyamatokat mikrotörténeti perspektívában elemzi, egy orosz származású, a jisuvba, a későbbi Izrael területére bevándorolt, idősödő zsidó parasztember, Avraham Bogatir egy hetét beszéli el, a politikai eseménytörténetet a szereplők személyes sorsának és a nagytörténeti narratíváknak az összefonódása közvetíti. Éppen annyit érzékelünk belőlük, amennyire (emlékeikben vagy jelenükben) megkínozzák mozdulatlan, reménytelen, izolált világukban élő szereplőinket. Azok az események, amelyekről hírt kapnak, éppen értetlenségük, izolációjuk méreteit mutatják meg, a világ lassú elsüllyedését a bolygó egyik alig élhető perifériájának munkás nyomorában. De felvázolható-e ennek a témájában és poétikájában is izolatív “kisrealizmus”-nak a segítségével a balzaci tabló? Lukács György épp a kisrealizmus korlátairól írja híres, ifjúkori Molnár Ferenc-bírálatát, ez a bírálat voltaképpeni tárgya. (Molnár ezen túl csak mint társadalmi jelenség érdekli Lukácsot, esztétikai értelemben nem.) Ez az írásmód, így Lukács, nem képes felmutatni a nagy összefüggéseket, világa széttöredezett, ily módon nem alkalmas arra, hogy nagyepikai kompozíciókat hozzon létre, hiányzik belőle a világnézet, a perspektíva, ami egységbe rendezné a megfigyeléseket, az esetlegességek mellett-mögött észrevenné a “valódi” folyamatokat is. A “naturalista éles látása és éles hallása a hétköznapi élet jelenségeivel szemben” azért problematikus, mert “a látásnak izolált, csak az egyes tárgyra, vagy emberre irányuló volta, a képtelenség valami igazi átfogó összefüggésnek, mint közvetlen, érzéki valóságnak az átélésére és ábrázolására”* e látásmód szükségszerű következménye Lukács szerint. Ez pedig “morális kérdés”: a világnézet már említett hiánya okozza, vagyis anekdotikus, karikaturisztikus formájában (amire az éleslátás predesztinál) ez a szemlélet szükségképpen léhaságba hajlik.

Ez a genre-látás azonban nem Molnár prózájának specifikuma, hanem a magyar próza egyik nagy hagyománya. Ez a képesség novellisztikus jellegű, a nagyformáknak nem képes belső kohéziót biztosítani Lukács szerint, és ez az anekdotikus, kisrealista poétika jellemzi Kardos G. írói működését is, utolsó regényét, – mely hasonlóképpen társadalmi tablót kíván nyújtani az ötvenes évek eleji Magyarországról emlékezetes portrék és anekdoták összegyűjtésével –, ezért is szokták szétesőnek, komponálatlannak, sikerületlennek, üresnek tartani. (Ez a kompozíciós probléma lehetséges magyarázat arra is, hogy a rendkívüli stiláris képességekkel megáldott, eleven humorú anekdotázó miért nem írta meg végül tervezett életműve jelentékeny részét, bori munkaszolgálatos regényét stb.)

A kisrealizmus Lukács szövegében az élet esetlegességeinek, esetleges emberi sorsoknak a megrajzolása, csak az empíria véletlenszerűségét mutatja, az igazán nagy művészet azonban a végső, eszmék összeütközésévé desztillált, vagy-vagy-szerű határhelyzeteket beszéli el, számára “csak a törvény a tiszta beszéd”, az élet végső soron érdektelen. Kardos G. regényének belső formáját (ahogy Lukács talán nevezné) pedig épp az adja, hogy ezt a programszerűen valóságidegen utópizmust nem fogadja el, éppen azt állítja, hogy az elbeszélés kizárólag amúgy észrevehetetlen emberi sorsok elbeszélésével szólaltathatja meg a törvényt, mutathatja be az emberi színjátékot. A címválasztás pont ezt előlegezi meg, a perspektívák játékát, ami nem mond le a totalitás valamiféle igényéről, csak más úton közelíti, ilyen módon a kisrealizmus rehabilitációjaként, az elkötelezett kisrealista kísérleteként is olvasható. A regény ideológiai elköteleződése aligha eltéveszthető, erősen antinacionalista, univerzalista, szociális részvét (sőt, tán némi parasztromantika is, Veres Péter éles szemére vall, hogy a népi irodalom egyik kései nagy művének tartotta) jellemzi. A jobboldali cionisták, a terroristák indulatai szubjektíve érthetőek ugyan, és alakjuk esendő, de az, amit csinálnak és amiben hisznek, életveszélyes, taszító és gyilkosan korlátolt. A címben: Avraham Bogatir hét napja, a birtokos szerkezet két tagja jelzi a kétféle perspektívát. Egy jisuvbeli parasztemberről lesz szó, akinek egyhangú hétköznapjai egyfajta teljesség felé mutatnak, a hét nap ugyanis a teljességre, egy teljes világ teremtésére utal, és hogy a szimbolikus szám referenciája eltéveszthetetlen legyen, arról a mottó gondoskodik. “S a földön sötétség és zűrzavar volt” – szólnak a Teremtéstörténet szavai, a teremtést közvetlenül megelőző állapot bemutatása, a teremtés hét napjának megkezdése előttről, az idő előttről még. Egy teljes világ felépítése a cél annak legkisebb egységéből, egyetlen ember jelentéktelen hétköznapjaiból. A már a fiatal Lukácsnál jól megfigyelhető programos, ideologikus valósággyűlölettel szemben íródik egy olyan regény, mely, miközben mélységesen elkötelezett és a teljesség, a “társadalomábrázolás és a társadalomkritika igényét” nem adja fel, a paradigmán belül mégis megújulást hoz, kizárt hagyományokhoz kísérel meg visszafordulni.

A legszórakoztatóbb, legszebb jelenetek egyikében a regény egyszerre leplezi le a mikro- és makroperspektívák össze nem illését és a nagytörténeti látószögű elbeszélések szükségszerű vakságát, megerősíti saját elbeszélő módszerét, és önironikusan el is játszik vele, amikor Avraham elviselhetetlenségében is szánalomra méltó, a nyomorúságban Avrahammal osztozó felesége, Malka szájából halljuk a mikrorealizmus igazolását. Avraham, a főszereplő megérkezik jeruzsálemi útjáról, és megérkezvén kénytelen beszédbe elegyedni nejével.

 

“A gazda úgy lopakodik udvarába, mint a besurranó tolvaj. Rina iskolában van, ahhoz pedig semmi kedve, hogy Malkával társalogjon. De Malka még a szomszéd kapu nyikorgására is kinéz az ajtón, most is ott áll már a küszöbön.

– Semmit sem mondtál az utadról – siránkozik, s mert Avraham hátat fordít, és az istállóba igyekszik, magasabb hangon folytatja.

– Nekem nem mondanak el semmit. Én dolgozhatok rájuk, mint egy állat, de én azt nem tudhatom, mi történik a világban.

– Jár az újság – mondja szelíden Avraham.

Malka felhördül

– Az újságban nem írják meg, hogy mit csinált Avrémel Bogatir Jeruzsálemben.

Avraham megadja magát. Kiválaszt egy egész csekély kis koncot, és Malka elé veti.

– Találkoztam Smuél Hirssel.

Malka a szívéhez kap.

– Ezt nem mesélted el nekem rögtön? Találkoztál Smuél Hirssel? Most mondd, hogy nincsenek meglepetések! Ezért jó utazni – sóhajt fel –, az emberrel mindig történik valami.

Avraham tenyerével az arcát gyömöszöli.

– Igen – mondja szokatlan gyöngédséggel –, ezt én sem hittem volna, hogy találkozom Smuél Hirssel.”

 

Malka Avraham hallgatását jeruzsálemi élményeiről úgy tekinti, hogy ő ki van zárva a világ dolgaiból. A mozdulatlan, izolált közösségből nézve Jeruzsálem azonossá válik a világgal, így játszik bele a regény perspektivikus játékaiba a szereplők perspektívájának szűkössége. Avraham, mivel nem óhajtja megérteni feleségét, szó szerint érti, elhiszi a kérdésbe foglalt távlatot, és az újsághoz utasítja Malkát. Erre felel a megbántott öregasszony hisztérikus kitöréseként a regény tézismondata, az újság nem ismeri Avraham Bogatirt, tehát semmi nem derül ki belőle a világról, arról legalábbis nem, amit Malka a világ alatt ért. Az elbeszélői szólam ironizálja, kisszerűnek mutatja Malka perspektíváját, ugyanakkor szolidáris vele, azáltal legalábbis feltétlenül, hogy egy nyilvános műfajnak, magának a regénynek a témájául választja azt, ami iránt Malka érdeklődik – Ávrémel Bogatir napjait.

Avraham enged, megérti Malkát, és valami olyat ad neki, ami őt nem foglalkoztatja, de Malkát alighanem érdekelheti a jeruzsálemi útból, “egy egész csekély kis koncot”, aminek azonban elementáris hatása lesz. Az esemény történelmi jelentőségűvé magasztosul, a jól tájékozottság, a veszélyes élet lehetősége (“az emberrel mindig történik valami”) és – szinte – az isteni gondviselés igazolása lesz az esemény (“Most mondd, hogy nincsenek meglepetések”).

A “csekély kis konc” Malka számára újabb dimenzióváltást jelent, a roppant banális esemény rendkívüli jelentőségűre dagad, Malka immár tudja, mi történik a világban, anélkül, hogy akár csak egyetlen szót is megtudna arról legalább, hogy mi is van mostanában Smúél Hirssel. Avraham ironikus szelídséggel igazolja vissza mindezt, felmutatva a roppant szakadékot az esemény súlya és értékelése közt: “Igen, ezt én sem hittem volna, hogy találkozom Smúél Hirssel.” A kettejük szemléletének teljesen eltérő távlatai nem teszik lehetővé számukra a beszélgetést, most sem voltak képesek beszélgetni. És ebben a zajos összeütközéseiben is néma pokolban születik meg valamifajta szelídség, gyengédség, ami a groteszk dialógus folyamán beköltözik Avraham hangjába. Avraham ironikus jóváhagyása a távlatkülönbség látszólagos áthidalása, ami a beszélgetést nem, de a hang átmelegedését átmenetileg lehetővé teszi. A közös szótlanság poklában létrejövő meghittség a pokol közösségének szolidaritása. A regény humora döntően a perspektívakülönbségekből, az össze-nem-illésekből származik, a kontraszt feloldhatatlanságát mutatja, amit csak a jóváhagyó irónia békíthet ki ideig-óráig, hiszen maga a megoldás mutat rá önnön képtelenségére. A jelenet után Avraham “egy pillanatig tépelődik, nem volna-e jó valóban Malka után menni, s csak egyetlenegyszer végighúzni kezét az asszony haján. Mintha véletlenül tenné.” És már meg is jelenik az ironikus kontraszt, létrejön a váltás a hétköznapok néma poklából a kimondás legmagasztosabb pátoszába:

“Nem muszáj szavalni hozzá az Énekek Énekét: Te a Sáron lilioma vagy és a völgyek rózsája.” A sorok, hiszen képtelenek Malka vonatkozásában, nem is hangzanak el, és a simogatás gesztusa sem adatik meg nekik, az össze-nem-illés feloldhatatlan.

Avrahamnak sok gondja van a David nevű fiatalemberrel is, aki belép a regény mozdulatlan világába, hogy felbomlassza, vagy legalábbis e világ felbomlásának legelső jeleként bukkanjon fel. Malka a jelentéktelen hétköznapokat abszolutizálja világgá, míg David a “nagy összefüggések” ideologikus világában élve lesz teljesen vakká arra, ami valóban történik. Avrahamék arab pártfogóját gorombán megfenyegeti, állatként kezeli, a fegyveres harcot ellenzőket opportunistáknak tartja, azzal bosszantja és ejti kétségbe a gazdát, hogy pár frázisból álló, kerek világképét, “világnézetét” a kisrealizmus nem igazán befolyásolja.

Az össze-nem-illések és idegenségek regénye ez, senki nincs otthon benne, noha majd mindenki elvesztett avagy kezdettől való otthonának tartja a helyszínt, a későbbi Izraelt. A hosszú nemzedékek óta ott élő Dzsauarisok, a zsidók arab barátai, akik elszigetelődtek saját közösségükben, de a zsidók soha nem fogadták be őket. A zsidók, akik folyvást Kelet-Európa vagy Oroszország, elhagyott hazájuk felé vágyakoznak. Az orosz emigráns, Anna, aki Párizsban ismerkedik meg zsidó férjével, hogy a Szentföldre jöjjön vele, a földre, amelyhez semmi köze nincsen. Mosedale, az angol őrmester, aki beleszeret Avraham lányába, Rinába, így már sem angol megszállóként, sem Rina lehetséges férjeként nem lehet otthon az életében, aztán, bár már nem azonosul szerepével, megszállóként elrabolják és a regényidő lezárulta után sejthetően kivégzik a zsidó terroristák. David, aki mind kevésbé képes lefedni, értelmezni a világot az otthonosságot biztosító sületlenségekkel. Ők mind-mind “idegenek egy idegen földön”, és ez a föld az Ígéret Földje. A regénybeli tér kontrasztív tér, az ígéret otthona Egyiptommá, az idegenség házává válik benne, ahogy a regény szimbolikus ideje is kontrasztív idő, a teremtéstörténet megismétlése oly módon, hogy a hét nap a lebomlás idejévé válik. Ezért hangzik el a mottóban a teremtést megelőző rész a tohuvabohuról, a káoszról és a sötétségről, amely elborította a Földet. Ez nem a kezdet, hanem a vég, ez a történet iránya. A zárt, kilátástalan paraszti életforma közös, hallgatag nyomorúságát lebomlasztja, a káoszt és az erőszakot szabadítja Izrael közösségére és mind a többiekre is a regény hét napja. Megjelenik a gyilkosság, a bizalmatlanság, a terror és a félelem. Az exodus, az idegenség földjére vándorlás utánra halasztódik a genezis, a lebomlás végpontján érkezünk meg a regény végére, a modern izraeli történelem közvetlen közelébe, a modern Izrael genezise elé. A közösséget összetartó kötelékek meglazulnak, David mintha összemelegedne Rinával (aki a szomszéd fiúval tervezett összeházasodni), a fiú azonban a regény végén eltűnik, nem érzi már magát biztonságban – feltehetőleg sehol –, és megszökik Avrahamtól. A folytatás tán az egyedüllét Rina számára, vagy egy újabb néma pokol, egy újabb Avraham–Malka történet.

A káosz, a sötétség és a pusztulás nyeli végül el Bogatir és szomszédja, Jerahmiél nehezen létrejövő, nosztalgikus beszélgetését a regény legutolsó mondataiban, a beszélgetést, mely már maga is a rend megbomlásának jele, hiszen a “normális” körülmények, az élet nem teszi lehetővé a nosztalgikus érzelgést, csak az aktuális munkát Jerahmiél szerint:

 

“Avraham lesüti a szemét.

– Egyszer megtapiztam – mondja, s a fejét szégyenlősen félrehajtja. – Még a gimnáziumban…

Szavai tompa dübörgésbe fúlnak, felettük, az elsötétülni készülő, mélykék égen egy angol vadászrepülő-raj húz szabályos kötelékben a tenger irányába.”

 

A szétesés folyamatával párhuzamosan zajlik Avraham felettes énjének leépülése is, elfojtásai alól mind jobban kibukkan valódi, le nem élt életének lehetősége, fájdalma. Puskint olvas és idéz Annának, annak a nőnek, akibe igazán szerelmes lehetett volna, Krilovot szaval, a jisuv lakójából, akivé választotta magát, lassan, évtizedek után előbújik az orosz. Maga Avraham is kulturális különbségként éli meg mindezt, “a lélek békéje” kifejezést például, úgy véli, voltaképpen képtelenség volna héberre fordítani. A szábrék, a jisuvban született zsidók neve egy gyümölcsre utal, amelyet roppant nehéz felnyitni, de ha sikerül, belül édes gyümölcshúst találunk. Ilyen Avraham személyiségszerkezete is, és a bomlás “meg is nyitja”, a felszámolódás folyamán lassan szentimentálissá válik. Egy bon mot szerint Avraham Bogatir egy minden giccstől ment Reb Tevje (a Hegedűs a háztetőn főszereplője). A megfogalmazás (Kaposi Dávidé) találó, bár azt, hogy a figura minden giccs nélkül való volna, az előbbiek fényében kétlem. A regénybeli feszültségek egyike, a kontrasztos szerkesztés újabb dimenziója az, ahogy a változatlanság hátterében a felbomlás lassú munkáját látjuk, egy világot eltörlő változás munkáját. Ennek a folyamatnak a belső tükre az a pillanat, amikor Avraham, otthoni idegenségét enyhítendő, átmegy szekerén a szomszédos arab településre, ahol szintén csak bizalmatlanságot talál:

 

“Látszólag azonban minden nyugodt, talán túlságosan is az, mint a hamszin idején, amikor a homokvihar a magasban tombol, eltakarja a napot és elzárja a szelek járását. A földön ilyenkor tömör csend van, s az eke után lépegető csak annyit érez, hogy a levegő körülötte lassan felforrósodik és megritkul, kiszárad a torka, kapkodva lélegzik, a halántéka lüktet, nyugtalan izgalom járja át, s még a lova is idegesen rázza a fejét. Ilyen alattomos a hamszin.”

 

Minden mozdulatlan, változatlan, noha minden véget ért. A fordított teremtéstörténet zárlataként kitör a vihar, megjelennek az égen a vadászrepülők, “a homokivihar a magasban tombol és eltakarja a napot”. Avraham – a bibliai – volt az első ősatya, az első zsidó, akit nevén szólított az Úr és azt mondta neki, hagyja el atyái házát és menjen a földre, amit Ő mutat neki. Ez az Avraham is elmegy atyái házából arra a földre, elmegy, mint az a másik, az a régi Avraham, ő azonban nem kap szólítást az elsötétült égből. A hetedik napon Isten végleg elhagyja a Földet és a háború, a káosz és a pusztulás jön el a rég megígért ország nyomorúságos békéjére. A legutolsó, amit még megpillanthatunk ebből, az Avraham végső vereségének megindító nosztalgiája, egyetlen szép és szégyenteljes pillanat és az ennek nyomában kavargó végső, örök sötétség.

(Magvető, Bp., 2005, 7. kiadás, 460 oldal, 2690 Ft)

 

Jegyzet

* Lukács György: “Molnár Ferenc Andorja”, in: Uő.: Magyar irodalom, magyar kultúra, Budapest, Gondolat, 1970. 143–9. o.

 


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs